A HÁROM ISMERETLEN VIGYÁZÓ

Doszkocs Zsuzsanna (43 éves)

Még iskolába sem jártam, és már imádtam táncolni a lakodalomban. Összehangolt mozgású gyerek voltam; a pajtásaim kedveltek. Iskolásként, amikor megkaptam az első, kétkerekű biciklimet, boldogan ugrottam anyu nyakába. Vidáman pattantam a bicaj nyergébe. Elindultam volna, bele a nagyvilágba, de nem tudtam megtartani rajta az egyensúlyomat. A szüleim úgy gondolták, hogy ügyetlen vagyok még hozzá. Az iskolában sem remekeltem a testnevelésórákon. Futás közben állandóan lemaradtam — és ezt a lustaságom számlájára írták. Aztán új iskolába kerültem, ahol a tanító néni már nem ilyen hányavetin utasított el. Alaposan megfigyelt, majd megmondta anyukámnak, hogy ez a “lustaságom” szerinte nem természetes eredetű. Anyukám egy pillanatig sem habozott, és rögvest orvoshoz vitt. A mozgáskoordinációs vizsgálat után a gyermekorvos beutalt a Heim Pál kórházba, ahol sokrétű, mindenre kiterjedő vizsgálatokkal próbálták kideríteni, mi bajom is van voltaképpen? A tünetek és a leletek alapján az orvosok úgy vélték, hogy a disztrofia (az izomgyengeség egyik fajtája) lehet a ludas fáradékonyságomban. Nekem nem, de a szüleimnek megmondták: nagyon valószínű, hogy nem élem meg a tizennyolcadik születésnapomat.

Lassan bandukoltam hazafelé a suliból. A szomszédban lakó újságíró néni megállított az utcán, és beszélgetni kezdett velem. Annyit kérdezgetett, hogy elmondtam neki: azért megyek ilyen lassan, mert nagyon beteg vagyok. Az iskolában pedig jól kell tanulnom, mert csak irodai munkára leszek alkalmas. Nagyon valószínű, hogy mire felnövök, már nem bírok járni. Az állapotom csak lassan romlott, így fel tudtam dolgozni magamban a megállíthatatlan izomsorvadás által valószínűsíthető, szomorkás jövő képét. Elfogadtam a helyzetemet, amit stagnálónak éreztem. Barátaim, osztálytársaim nem csúfoltak, nem kötöttek belém a gyengeségem miatt: kedvesek és figyelmesek voltak. A közös játékból nem vontam ki magam, igaz, a fogócskázók közé egyszer se álltam be. Részt vettem valamennyi osztálykiránduláson.

Elrohantak az évek. Tisztában voltam képességeimmel és fizikai adottságaimmal. Amikor a nyolcadik osztály elején anyu érdeklődött, hogy mi szeretnék lenni, azt feleltem, hogy számítógépprogramozó. A legjobb választás érdekében elvitt a pályaválasztási tanácsadóba. Kitöltöttem a tesztlapokat, megoldottam a kijelölt feladatokat, és az eredmények összesítése után kiderült, hogy tökéletesen választottam. A Hámán Kató közgazdasági szakközépiskola számítástechnikai tagozatára jelentkeztem, és fel is vettek.

Középiskolás koromban a legnagyobb kihívás az volt, hogyan lépjek fel a tömegközlekedési járművekre. Szentendréről HÉV-vel utaztam Budapestre. A csípőmet már nagyon nehezen emeltem, ezért csak óriási erőfeszítéssel tudtam magam feltornászni a lépcsőn. Legalább egy percembe telt. Ha nem volt ismerős a kalauz, többször is előfordult túl gyorsan indított, és én a csapódó ajtók közé szorultam. Később már ügyeltem, hogy csak olyan ajtónál szálljak fel, amire a kalauz tökéletesen rálát. Attól is óvakodtam, hogy ne olyan helyen próbáljak feljutni, ahol más is szeretne. Igazából kezem erejének köszönhetem, hogy egyáltalán képes voltam így felmászni. Anyukám a házunk kapujából figyelte, hogy sikerül-e feljutnom a szerelvényre.

A beutazással más, komolyabb problémám nem volt, mert praktikus okokból nem villamossal, hanem metróval utaztam tovább. A Moszkva tértől azonban sokat kellett gyalogolni az iskola kapujáig. Útközben volt kikerülhetetlen, keramitkockás szakasz is. Esős időben, vagy ha síkos volt a tél, bizony gyakran elestem a csúszós, sárga burkolaton — de így is megérte, mert a lépcsőzésnél kerülendőbb nehézség nem létezett. Óvatos lépteimnek és a kisebb kerülőnek köszönhetően körülbelül fél órával lassabban jutottam be Szentendréről, mint diáktársam.

Egyik barátnőm kíváncsian megkérdezte, hogy melyik a legrosszabb lépés az iskolában? Ő úgy gondolta, hogy az első, a suli kapujához vezető lépcsőfok a legbaljósabb. Tényleg az volt a legnehezebb, és meglepett, hogy ő ezt felismerte. Honnan tudod, hogy nekem is az a legrosszabb? — kérdeztem. — Mert azután már bent vagyunk a suliban, és onnan már nincs menekvés! — felelte határozottan.

Nekem persze más miatt gyűlt meg a bajom azzal a fránya lépcsővel: az volt a legmagasabb az iskolában. Nos, igen: sokszor másként látja ugyanazt az egészséges és a betegséggel küzdő ember. Nehézkes közlekedésem ellenére nem maradtam ki az osztály megmozdulásaiból. Továbbra is velük tartottam a közös kirándulásokra, és csak a végszükség esetén vontam ki magam a mozgalmas eseményekből. Ilyen volt a szüret: tiszta sor volt, hogy nem tudok részt venni benne. Amíg társaim jókedvűen nyisszantották a fürtöket a venyigéről — és tömték a hasukat az édes szemekkel — én a középiskola könyvtárában segítettem leltározni. A tornaórák alól persze felmentettek, így azok alatt is a könyveket rendezgettem. Afféle “másodállású” könyvtári kisegítő lettem, de ez az elfoglaltság nem erősítette fel bennem a keserűséget. Diáktársaim figyelmesek voltak; szájukra soha nem vettek. Ha úgy érezték, rászorulok, felajánlották segítségüket.

A tanulásban nem okozott problémát az izomgyengeségem. Mivel már az általános iskolában elhatároztam, hogy jó tanuló leszek, megfelelő tudásalappal kezdtem az első évet, a tudat és az akarat pedig hajtott a kiválasztott úton. Erős négyes tanuló voltam mindvégig. Legjobban a történelmet és a matematikát szerettem.

Hazánkban elsőként ebben az iskolában indult meg a számítástechnika oktatás. Szoba nagyságú, R-40-es, szocialista gyártmányú gépen tanultunk. Szerencsémre a kabinetrendszert csak az 1976-1977-es tanév kezdetén vezették be. Nagyon elkeserített az óránkénti vándorlás. A tanórák utolsó öt percében már csak az motoszkált a fejemben, hogy odaérek-e időben a következő terembe? A rosszabb verzió az volt, ha felfelé kellett menni. Emiatt a lépcsőzés miatt alaposan megszenvedtem az utolsó tanévet. Arra azért büszke vagyok, hogy a becsöngetés előtt mindig eljutottam oda, ahová kellett.

Többször is megfordult fejemben a továbbtanulás gondolata. Úgy gondoltam, a két kedvenc tárgyamra nyugodtan alapozhatok. A sikeres érettségi után jelentkeztem a Számviteli Főiskolára — a felvételi dolgozatom azonban nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna.

Szüleim és húgom is mellettem álltak a mindennapokban. Gyakran mentünk közösen vásárolni. Testvérem állandóan előttem haladt, hogy testével fedezzen a tömegben. Magától tette: érezte, hogy vigyáznia kell rám. Egyszer, a nagy tolongásban valaki véletlenül meglökött. Húgom vérszemet kapott a rajtam esett sérelem miatt, és viszonzásul jó erősen bokán rúgta a lökdösődőt.

Meg sem fordult a fejemben, hogy Szentendrén keressek számítástechnikai szaktudást igénylő állást. Budapest tűnt az egyedül járható útnak. Úgy kezdtem munkahelyet kutatni, hogy azt HÉV-vel és metróval meg tudjam közelíteni: így akadtam az OTP számítóközpontjára. A közgazdasági ismereteimmel és számítástechnikai tudásommal ha programozónak nem is, de adatrögzítőnek felvettek. Kissé fájt a szívem emiatt, de örültem, hogy sikerült a metróhoz közeli munkahelyet találnom. Még egy hónapja sem dolgoztam, amikor összefutottam az egyik volt osztálytársnőmmel, aki Szentendrén lakott. Beszélgetni kezdtünk, és én meglepve hallottam, hogy sikerült a szakmájában, programozóként Szentendrén elhelyezkednie. Magától ajánlotta fel: segít, hogy én is ott dolgozhassak — már ha akarom. Az égből pottyant lehetőség egészen fellelkesített. Igen ám, de az ajánlott munkahely a város másik végén volt, ahová csak busszal lehetett eljutni. Már megint az átkozott lépcsőzés! Barátnőm alapos kutatómunkát végzett. Mivel a vízügy számítástechnikai központja nemrégen költözött ki Szentendrére, ezért a Budapesten lakó dolgozókat a vállalat busza hordta a két város között. Mivel csak a cég dolgozói utaztak rajta, az utasok valószínűleg megértők lesznek — vélekedtem. Volt osztálytársam rábeszélése is kellett ahhoz, hogy az OTP-től átmenjek a Vízgazdálkodási Intézetbe, ahol a Vízügyi Hivatal számítástechnikai munkáit végezték.

Az ott dolgozók annyira figyelmesek voltak, hogy csak a legnagyobb tisztelettel tudok szólni róluk. A vállalati Volgát gyakran használták kisebb-nagyobb áruszállításra. A sofőrök mindig előre szóltak, ha másnap reggel útba tudtak ejteni. Ilyenkor megszabadultam a buszra szállás kényelmetlenségétől. Az épületben csak teherlift működött. A vezetők megengedték, hogy azt — a vállalat egyetlen dolgozójaként — személyszállításra használhassam. Arra is akadt példa, hogy üzemképtelenné vált a felvonó. Ekkor az emberségből jelesre vizsgázó kollégák betessékeltek a kabinba, és kézi erővel felcsévélték a liftet. Az irodák két, egymás mellett álló épületben voltak; ezeket lépcsős átjáró kötötte össze. Hogy ne kelljen ezen mennem, megkaptam a két, hátsó kapu kulcsát a portásoktól. Lejtőn mehettem át a másik épületbe. Hadd köszönjem meg még így utólag is a volt kollégáknak a sok segítséget, amit tőlük kaptam!

Jelentkeztem a SZÁMALK tanfolyamára. Két év alatt elvégeztem, és ezzel főiskolai szintű képesítéshez jutottam a szakmában. A besorolásom is megváltozott.

Gyermekként — mint már említettem — a Heim Pál kórházba jártam kontrollra. Ott B vitaminkúrával próbáltak segíteni rajtam. Ahogy nagykorúvá váltam, az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet neurológiai osztályára kerültem át. A professzor asszony (dr. Gallai Margit) az izombetegségek specialistája volt. Húszéves voltam, amikor izomszövetmintát vettek tőlem a kórházban. A laboratóriumi elemzés kiderítette, hogy glicogen myopáthia gyengíti az izomzatomat (az izomzat nem képes a nagy cukormolekulákat tárolni). A betegséget valószínűleg öröklött génhiba okozta. Mivel családunkban ilyen betegség nem fordult elő, nem tudhatom, hogy melyik szülőm génjei lehetnek hibásak. Megállapítottam, hogy peches vagyok.

Elmúltam már húszéves, amikor lett annyi pénzünk a családban, hogy vehessünk egy Trabant Hycomatot. Kimondottan tetszett az ötlet, és amikor szüleim vállalták a költségeket, belevágtam a jogosítvány megszerzésébe. Az MHSZ autósiskolájába jelentkeztem, ahol egy csupa szív oktató mellé kerültem. Az elméleti rész nem okozott gondot. Oktatóm, aki ezzel önzetlenségből és emberségből egyaránt jelesre vizsgázott, nem harminc óráig gyakoroltatta velem a gépjárművezetés technikáját, hanem legalább nyolcvan órán át sulykolta belém a gyakorlatot. Azt mondta: nem azt akarom, hogy átmenj a vizsgán, hanem, hogy tökéletesen vegyél részt a forgalomban. Természetesen a saját kocsimmal gyakoroltunk, ahol minden kézre esett. Szabályozták, hogy az elméleti vizsga után mennyi időn belül kell letenni a gyakorlatit. Nos, engem az utolsó, lehetséges vizsgára íratott fel az oktatóm. Nagy volt a tét, de nem hoztam szégyent emberséges tanítóm fejére.

Kinyílt előttem a világ! Nem csak a munkahelyemre jártam el a hycomattal. Hétvégéken felkerekedtünk másik barátnőmmel, aki a BKV-nál dolgozott, és betértünk a cég Kertész utcai klubjába. Aki akart, táncolhatott a diszkózenére, aki meg nem, az beszélgethetett a haverokkal. Barátnőmnek korántsem volt könnyű dolga, amikor rá akart venni a szombati kiruccanásra. Én ugyanis — helyzetemből adódóan — eléggé visszahúzódó voltam. Őt viszont nem olyan fából faragták, hogy csak úgy lemondjon rólam. A ruhásszekrényemből kiválasztotta a helynek megfelelő ruhákat, és valósággal beléjük tuszkolt. Amikor már rajtam volt az öltözék, nemigen tehettem mást, mint hogy a slusszkulcs után nyúljak. Éveken át rendszeresen jártunk hétvégén a klubba. Sokféle emberrel hozott össze az esti élet. Barátokra leltem a vigasságot kedvelő fiatalok között. Nálam nem a tánc volt a fontos, hanem, hogy beszélgethessek másokkal. A világképem is bővült az ottani élmények hatására.

Szerelmi kapcsolataim azonban nem a klubban alakultak ki. Szerintem a diszkó jellegű helyek alkalmatlanok az ilyesmire. Első szerelmemet tizenhat éves koromban ismertem meg. Iskolába indultam, szálltam fel a HÉV-re. A lépcsőfokkal vívott, heroikus küzdelmemet figyelte egy fiú, aki már fenn volt. Nagy erőfeszítéssel feljutottam a szerelvényre, és ő felállt: át akarta adni a helyét. Úgy éreztem, hogy ezzel a figyelmesnek tűnő cselekedettel meg akar bántani. Megharagudtam, és sértődötten visszautasítottam a helyet. Szerencsére, idővel rájöttem, hogy jó szándék vezette, amikor figyelmesen viselkedett. Kellemesen elbeszélgettünk a hosszú úton. Nem sajnálatból adta át a helyét, hanem hogy segítsen. Ilyenre csak a jó érzésű emberek képesek, és ők tudnak is kontaktust teremteni velem, velünk. Három évig tartott a lángoló szerelem, és be is teljesedett. Több, ehhez hasonló érzelmi kapcsolatom is volt: mindegyik fiú igazi ember volt a talpán. Egyik esetben sem az állapotom romlása miatt szakadt meg közöttünk az érzelem, a barátság továbbra is megmaradt. Azt hiszem, azért fogadták el mozgásom korlátozottságát, mert csípték a humoromat és szerették a kedvességemet. Remélem persze, hogy azért tetszettem is nekik. Nem sportmeccsekre vagy diszkóba jártam fiúbarátaimmal, hanem autósmoziba — vagy behúzódtunk a szobámba, és jó nagyokat beszélgettünk. Mivel gyakran nyúltam fel a könyvespolcra irodalomért, és az utcán is nyitott szemmel jártam, szinte bármiről el lehetett velem beszélgetni. Családom vagy fiú barátaim kedvéért időnként hajlandó voltam leülni a tévé elé is, hogy végignézzek egy-egy sportközvetítést. A Pilis hegység útjain gyakran rendeztek ralifutamokat. Speciális Trabantommal gondmentesen meg tudtam közelíteni a verseny színhelyét, ezért kapható voltam egy-egy autóverseny megtekintésére.

A kezem ügyes volt, ezért megtanultam kötni, makramézni és horgolni. Sohasem unatkoztam. Sem a lakásban, sem távolabb. Így utólag úgy látom, hogy gyermekként kevésbé tudtam kiteljesíteni önmagam, mint felnőtt fejjel. Felnőtt életemet kézben tudtam tartani. Már megvolt az autóm, amikor többen is javasolták, hogy járjak el úszni a Rudas gyógyfürdőbe. A fürdő igazgatósága lehetővé tette, hogy a jelentősen károsodott egészségű emberek hétvégéken, a záróra után még két órát úszhassanak. A kínálkozó, remek lehetőséggel leginkább a végtaghiányos emberek éltek. Nekem hiába volt meg mindkét végtagom maradéktalanul: az izomzatom már annyira gyenge volt, hogy még azok együttes erejével sem tudtam vékony testemet fenntartani a vízen. Mivel a betegségem elsősorban a törzshöz közeli izmokat gyengíti, a vállizmaimmal sem tudtam magam segíteni. Három hónap után felhagytam a reménytelennek tűnő próbálkozással.

Minden évben egy hónapot a neurológiai osztályon töltöttem. Ilyenkor infúziót kaptam, és injekciókúrával pótolták a szervezetemből hiányzó erőforrásokat. Sosem maradt el az alapos kivizsgálás: végigkövették betegségem stádiumait. Tudtam, hogy ez a betegség nem gyógyítható, de ez nem keserített el. Már amúgy is túléltem önmagam, hiszen annak idején azt mondták szüleimnek, hogy aligha élem meg a tizennyolcadik születésnapomat. Ekkortájt már bőven elmúltam húsz — és ez inspirálóan hatott rám: rájöttem, hogy érdemes élni! Gyermek voltam még, amikor “kiszámoltam”, hogy a 2000. évet mindenféleképpen meg kell élnem! Akkor már túl leszek a negyvenedik születésnapomon. Abba már úgyis minden belefér.

Az íróasztalom mellé lépett az egyik munkatársam, és csendben megkért, hogy menjek le a portára. Furcsállottam a dolgot, de szót fogadtam. Már a földszinten bolyongtam, és továbbra sem értettem semmit az egészből, amikor felvisított a tűzjelző sziréna, és a dolgozók tülekedve rohantak le a lépcsőkön. Ebből maradtam ki a tűzvédelmi beosztottak figyelmességének köszönhetően.

Teltek-múltak az évek, az állapotom pedig fokozatosan romlott. Épp otthon voltam, és ki akartam menni a szobámból, amikor megbotlottam a küszöbben, és olyan szerencsétlenül estem el, hogy eltörött a térdem. Tizenkét héten át volt gipszben a lábam. Lábadozásom idején járókerettel közlekedtem, de újra elestem, és eltört a másik térdem. Ez a balesetsorozat jelentősen megváltoztatta az addigi életemet, mert járóképtelenné váltam. Nem volt mit tenni: vásároltam egy személyi számítógépet, és elkezdtem otthon dolgozni. Mivel húgom is ennél a vállalatnál helyezkedett el, vele küldtem el az elvégzett munkát az intézetbe.

Fújdogálni kezdett a rendszerváltás előszele. A nagy cég összeolvadt egy másikkal, és megszűnt a munkahelyem. Egy percig sem ettem a munkanélküliek kenyerét. Húgom elhelyezkedett a szakmájában, Csepelen — még mielőtt a szentendrei kirendeltség megszűnt volna. Beajánlott a téeszhez, mint otthon dolgozó programozót. Ez, a körülményekhez képest idilli állapot talán két évig tartott — aztán jöttek a leépítések. Naná, hogy nekem mondtak fel elsőként! Nem tehettem mást: leszázalékoltattam magam. Megvalósítottam gyermekkori álmomat: irodában dolgoztam, és összejött annyi munkaviszonyom, hogy nyugdíjat kapjak érte, és ne járadékot. Nem mindegy!

Továbbra is otthon voltam, csak már munka nélkül. Újra a könyvespolc felé fordultam, és valósággal faltam a könyveket. Még ebédidőben is olvastam. Mivel a házunkba nem vezették be a kábeltévét, vettünk egy parabolaantennát. Az est és az éjjel nagy részét a képernyő előtt töltöttem. Talán meglepő lesz, de a horrorfilmeket kedveltem a legjobban. Túlságosan háborítatlan voltam, és kellett valami, ami felbolygat belülről. Csak így tudtam megszabadulni a feszültségtől. Egy műtétet vagy egy injekció beadásának felvételét viszont nem vagyok képes megnézni. Tudom, hogy élesben megy mindaz, amit látok, és annak szenvedő alanya van. A horrorjelenetekben meg legföljebb ketchupos lesz az “áldozat”, ha elvágják a torkát. Kedvelt elfoglaltságom még a keresztrejtvényfejtés.

A húgom úgy vélte, hogy nem elég kreatívak a napjaim, és vett a születésnapomra egy doboz zsírkrétát. Az első rajzom annyira jól sikerült, hogy mindenki elcsodálkozott rajta — én magam is. A kép címe: Szárnyalás; egy repülő sasmadarat ábrázol. A betegségem és a mozgásszegény életem inspirált: a szabadság utáni vágyamat próbáltam vele kifejezni. Állapotom időközben annyit romlott, hogy már csak guruló székkel tudtam közlekedni a lakásban: arról segítség nélkül is át tudtam csúszni az ágyamra. Végig küzdöttem az önállóságomért, és ebben a siralmas állapotban is elláttam magam — sőt, továbbra is számítógépeztem. Aztán a betegség megtámadta a légzőizmokat. Egyre nehezebben jutottam levegőhöz. Már az is komoly erőfeszítésbe került, hogy a lábammal odébb gurítsam a széket. Mivel a kór a gerincoszloptól indul, és úgy kezdi tönkretenni az izmokat, a csuklómat és az ujjaimat még nem tudta elgyengíteni. Ekkor vált életem fő értelmévé a rajzolás. Kezdtem beletörődni a megváltoztathatatlanba. Még az elmúlás is eszembe jutott.

Betöltöttem harminckilencedik életévemet. Augusztus tizenkilencedike volt, és háromnapos ünnep következett. Anyukám aggódni kezdett: mi lesz velem, ha az ünnepek alatt rosszabbodik az állapotom? A körzeti orvos azt mondta, hogy vigyenek be a kórházba, ahol majd szakértők mondanak véleményt az állapotomról. Így kerültem a neurológiai osztályra. A hamarjában megejtett gyorsteszt kimutatta, hogy már nem lenne szabad élnem, a véremben ugyanis jóval több volt a széndioxid, mint az oxigén. Ilyen vérképet nemigen produkált még senki a kórházban. Elnevettem magam az eredményen. Mivel az állapotom folyamatosan, de lassan romlott, apránként hozzászoktam az abnormális feltételekhez. Ez a hihetetlen alkalmazkodóképesség mentette meg az életemet.

Korábban sem álltam hadilábon a szerencsével. Vakbéllel, epebántalmakkal és más problémákkal is az utolsó pillanatban kerültem a műtőasztalra. Mindegyik operáció sikeres volt. A neurológiai osztály orvosai határozottan kijelentették, hogy nem mehetek haza. — Na, jó! — gondoltam. Pár napig benn tartanak, vizsgálgatnak, gyógyítgatnak, aztán búcsút intek nekik. Váratlanul ért, hogy átszállítottak a Tüdőszanatóriumba. Még az ünnepek alatt elvesztettem az eszméletemet, és kómába estem. Egyágyas szobát kaptam. Az volt a szerencsém, hogy szüleim épp ott voltak, amikor állapotom ilyen katasztrofálisan rosszabbodott. Intubálni kellett. Több órán át tartott, amíg le tudták nyomni a lélegeztetőcsövet a torkomon. A szervezetem totálisan összeomlott, és az orvosok nem sok jóval kecsegtették szüleimet. — Olyan sokáig volt oxigénhiányos állapotban a lányuk, hogy ép elmével nem úszhatja meg a légzésrohamot! — mondták. Csak szüleim könyörgésére vittek át az intenzív osztályra. Két nap múlva tértem magamhoz. Éjszaka volt. Tudtam, hogy kórházban vagyok. Hallottam a közeli és távoli zajokat. A fejemet nem bírtam megmozdítani, mert a torkomban volt a cső. Mindkét kezemet kikötötték, nehogy véletlenül kihúzzam a számból az életmentő eszközt. A fejem felett három, pici neoncső világított. Három, fekete kabátos alak guggolt a három lámpán — két fiú, egy lány. Rám néztek; mintha meg is érintettem volna őket. Hamar rájöttem, hogy amit látok, az a valóságban nem létezhet. Egyszer csak megszólalt a középső: — Ne félj tőlünk! Azért jöttünk, hogy vigyázzunk rád!

Szüleim az első, adandó alkalommal elmesélték, hogy amíg eszméletlenül feküdtem az intenzív osztályon, állandóan azt motyogtam, alig hallhatóan, hogy: negyven, negyven, negyven. Nem értették, hogy mit akartam mondani, üzenni azzal a negyvennel. Alig öt hónap volt hátra akkor a negyvenedik születésnapomig. Annyira meg akartam élni az évfordulót, hogy még a halál árnyékában is csak az járt az eszemben.

Négy és fél hónapot töltöttem el a tüdőszanatóriumban. Tudtam, hogy már életem végéig szükségem lesz a légzőkészülékre. Két héttel a kómába esésem után gégemetszést végeztek rajtam, mivel már képtelen voltam visszaállni az önálló légzésre. A műtét után visszakerültem az intenzív osztályra. Teltek, múltak a hetek, a hónapok. Óriási fejfájást okozott az orvosoknak, hogy hová tegyenek onnan? Feltétlenül szükségem volt lélegeztetőgépre, tehát csak akkor adhatnak ki az intenzív osztályról, ha egy megfelelően felszerelt intézet fogad be. A bajt tetézte, hogy a négy hónap alatt négyszer kaptam tüdőgyulladást. Kész csoda, hogy csont-bőr valóm átvészelte az újabb és újabb megpróbáltatásokat. Megkérdezte tőlem a professzor, hogy mit szeretnék? Említettem neki, hogy évekkel ezelőtt láttam a tévében egy háromrészes riportfilmet a Baba utcai intézetről. Kértem, hogy érdeklődjék meg, fogadnának-e ott engem? A megkeresés után eljött hozzám az ottani professzor és a főnővér. Megbeszéltük, hogy ha kigyógyulok a tüdőgyulladásokból meg a toroködémából, szívesen fogadnak a rehabilitációs intézetben.

Alig harmincöt kiló voltam, amikor január 5-én átszállítottak a Baba utcába. Mivel nem volt étvágyam, az évek folyamán a gyomrom teljesen összeszűkült. — Gondolj anyukádra, és egyél egy falatot; gondolj apukádra, és egyél még egyet! — próbálták belém imádkozni az ételt a nővérek. Szenvedtem az evéstől, de lenyeltem a falatkákat. Elérkezett az annyira várt negyvenedik születésnapom, január tizedike. Az összes, közeli és távoli családtag bejött, hogy együtt örülhessünk a nagy eseménynek. Legalább huszonöten vették körül az ágyamat. Mivel az érkezők tisztában voltak vele, hogy nehezen nyelek, ezért orosz krémtortával leptek meg. Bár tudtam egyedül enni, anyukám mégis kanálra tett egy darabkát a tortámból, és biztatott, hogy kapjam be. A jeles szájtátást fénykép őrzi. Nagy ovációval köszöntötték a rokonok, hogy az élet habos oldalába haraptam.

Most, három évvel a kómába esés után szinte kicsattanok az egészségtől. Huszonöt kilót híztam. Már nagyon kell vigyáznom, nehogy újabb kilókat szedjek fel. Senki ne higgye, hogy féktelenül vetem magam az étel után. Ágyhoz, kerekes székhez kötve élem életemet. Hozzám hasonló, vagy nálam is rosszabb állapotú emberek lakják a rehabilitációs intézetet. A mindig segítőkész nővérektől és segítőiktől emberfeletti erőt és kitartást kíván, hogy teljes körűen ellássanak bennünket. Sokszor egy órába is beletelik, mire valakit megetetnek, megfürdetnek, vagy valamiképp ellátnak. Az itt lakók egytől egyig lélegeztetőgépre szorulnak, de nem állandó jelleggel. Az intézet belső terét úgy alakították ki, hogy mindenkinek külön szobája legyen: úgy élhessünk, mintha majdnem önállóak lennénk. Minden szobában van televízió — és itt van mellettem a számítógépem. Küldhetek és kaphatok elektronikus leveleket. A hűtőszekrényem az ágy végében van.

Mi más tölthetné ki napjaim nagy részét, mint a rajzolás! Megunni nem tudom. Kikapcsolódásként keresztrejtvényt fejtek mellette. Este meg nézem a tévét, jó sokáig. Az ágyam mellett áll készenlétben az elektromotoros kerekes székem, de ritkán ülök bele, mert lusta vagyok. Vagy — hadd fogalmazzak inkább így — imádok rajzolni. Az, aki közülünk több órára is el tud szakadni a lélegeztetőkészülékétől, a járművébe pattan, és elmegy kószálni a környékre, vagy le a Margit körútra, hogy néhány percig egészséges emberek között legyen.

Figyelmes segítőink megoldották, hogy a légzőkészüléket a kerekes székünkre is föl lehessen szerelni. Olyankor élek ezzel a lehetőséggel, amikor kiállításom nyílik, mert arról nem maradhatok le — a rajzaim azóta kerülnek a kiállítótermek falára, amióta itt élek. Nagyobb távolságok megtételére a rehabilitációs intézet mikrobuszát vesszük igénybe.

Mivel az intézetet súlyosan mozgás- és légzéskorlátozott emberek lakják, rendszeresen jár hozzánk a gyógymasszőr. Átmozgatja a testünket, hogy a még működőképes izmok ne haljanak el idejekorán. Minden, megmentett izomszálnak felbecsülhetetlen az értéke. Elektromos stimuláló gépünk is van, azzal is növelhetjük a még használható izmaink edzettségét.

Ha sportközvetítést nézek a tévében, elsősorban a jégtánc, a szinkronúszás, a torna és a díjugratás érdekel. Az esztétikus, szép mozgás vonzza a szememet. Talán nem véletlenül. Ha tehetném, szívesen táncolnék.

Minden rosszban van valami jó, ami felé tovább lehet lépni az életben. Meg kell látni, hogy mi által lesz gazdagabb az ember, mi lesz a haszna belőle. Időben ki kell jelölni a célt. Szerencsés vagyok: mindig volt valami, ami előre, a lelki gazdagodás irányába terelte az életemet.