Afrodité - lírai regény
Prológus
Hahó barátim! Jóestét kíván
e röpke szókban itten ím tinéktek
alázatos és hűséges cselédtek
Robin pajtás, a csintalan, vidám
lurkó, szövője sok csinos dolognak
s szerzője száz derűs históriának.
Hahó barátim! Új szerepre támad
a sok mese alakja. Most forognak
elmémben új történetek, miket
el még nem mondtam senkinek soha.
Épp most eszeltem őket itt, noha
hallhatná más is, aki nem süket
és láthatná ha hályog nincs szemén
közületek is bárki más.... Csupán
figyelni kéne! Őszi délután
az esőcsepp az eresz peremén
hogy álmosan csepegve mit beszél
és mit sóhajt a halk lombzörrenés,
s ha alkonycsöndben ablak csörren és
kint felkacag a fázós őszi szél;
suttog, liheg, zubog és bőgve bömböl,
ablakot zúz és ajtókon dörömböl
Figyelni kellene és hallanád
a legfönségesebb melódiát,
a létezésnek bőkezűn mi ád
ízt, illatot és tarka színeket:
a Természet szent, szűzi dallamát.
Megtudhatnád: a pille min eped,
az árvácska a kertben min kacag,
a rózsák illatot mért hintenek,
pacsirta mért dalol, ha kél a Nap,
és harmat mért ragyog a rét füvén,
mit traccsol a patak és mentibe'
a bágyadt bókkal hajló fürtű vén
halódó fűz mit súg a semmibe?
A mogyoró barkája mit üzen
sárga porával, mit a szél sodor
és miről álmodik a kék vízen
tovaszökkenő hullámfodor?
Mit tudtok hát ti? Miért a kérkedés
tudásotokkal hogyha szívetek
e dalt nem érti? Kincsetek kevés,
koldusok vagytok, vakok, süketek!
Látjátok: én ma is, akárcsak hajdan
nyolc-tíz-tizenkét ezredév előtt,
bekóborlom a végtelen világot
és részt váltok magamnak harci zajban,
vidám tréfában. Járom a mezőt,
erdőknek sűrűjét, s szemem mit látott
belédallom vidáman a tavaszba!...
Ím elhoztam magammal köntösömben
a napszagú mezőknek illatát
és megraboltam széles örömömben
a menny legfényesebbik csillagát.
E fénysugár, amit ruhámra tűztem,
onnan: a Vénusz fényiből való;
kilencszáz fáradtságos éven űztem,
de most itt van a markomban. Hahó!
Akarjátok, varázsom hogy idézze
Hellász napjának kék, derűs egét?
Hogy lelketek majd mámorral igézze,
tavasz fuvalma lenge, lágy lehét
küldöm felétek és míg szívetek
a langy zefír majd álomba ringatja,
Robin, alázatos kis hívetek
szavára indul a mesék patakja....
A prológus után a háttérben csörgedező patak jelenik meg,
Robin e szavakkal folytatja:
Picinyke sáv csak, fürge mint a gyík,
Ott született a Parnasszusz tövén.
Majd dús erdők, ligetek közt jövén
kiszélesedve fut tovább a csík.
Ahogy zuhog sziklák mohos kövén
cseveg, csobogva csurgat száz mesét.
A csík, a csacska fürge ér
vidítja nárciszt, önszerelmesét.
Be' régen értem én e zuhatag szavát
mely száz szfirinksszel is felér,
hol örvénybe ringva megdagad
a mélyben lent kereng milljónyi kép.
Mi futása útján meggyűlt, kitükrözött,
ott gyűl mind a sok szép emlék
kavics, kagyló, moszat között.
Változz horoggá hát varázsbotom!
Titkát ne rejtse ringva a patak.
Miként a gyöngyöt, kincsét felhozom
horgom hegyén, mely mélyébe csap.
(Aztán itt változik a kép, sajnos a további szöveget nem őrizte meg az emlékezet.)
Miskolc, Budapest (1923-1929.)