A félsz

Mint pók, szobád sötét zugában légyre lesve,

úgy él, lapul szívedben reggel, délben, este;

mint árny kísér, mint fába szú, gyümölcsbe féreg,

úgy rág beléd és fojtogat, mint titkos méreg:

a rémület, a rettegés, a félsz.

Nincs nyugtod tőle pillanatra. Nincs se nappal,

se éj. Ha fekszel némán, összezárt ajakkal,

a vaksötétbe két szemed belémereszted

és vársz, mert úgy lehet, ez éj idézi veszted.

Reggel pedig csodálkozol, hogy élsz.

Minden hiába: ezzel ébredsz, vele fekszel;

előle nem menekszel, karma nem ereszt el,

húsodba váj, velődbe fúr, eredbe árad;

azért, hogy élsz, e vad lidérc szed drága árat-

De erről még magadnak sem beszélsz.

Szívedbe ül, ott él belül a mérges kobra

de lásd: kívül a mérge kiül a homlokodra,

s szíves minden neszre megriadva dobban

és torz grimaszként fintorog a mosolyodban:

a rémület, a rettegés, a félsz.

A csók se kell, a mézmosoly fanyarrá fonnyad,

tervet se szősz, mert nem tudod, hogy élsz-e holnap

csak élsz a mának s már imának sem hiszel te,

mint az, kinek már ördögé a teste, lelke.

S fel nem vidít se bor, se dal, se élc.

Foganna benned új csírácska? Elvetéled.

A napjaid reménytelen s rettegve éled;

az éjszakáidon vad víziók születnek:

rabja maradsz halálodig a rémületnek.

Urad míg élsz, e vad lidérc : a félsz!

- Szeged, 1943. június 24.