A biztonság kedvéért — Kicsivel könnyebb...

Maradjunk a Duna-part közelében, csak a hangvételt venném kissé ironikusabbra. Nem vagyok híve a “Kapd ki, kapd be!” falatozóknak, egyszer mégis elfogadtam barátnőm meghívását. Hajlik a bűnre az ember…

Vasárnap kora délután volt, Kicsi a vackában szundikált. Megkérdeztem hát tőle: akarsz-e velünk jönni? Kiléptünk az utcára: jó hangulatunkat még a csepergő eső sem tudta elmosni.

A lakásomhoz közeli bevásárlóközpont ajtajában négy, vidáman csengő kamaszhang állított meg bennünket. Szia, Kicsi! Szia, Laci! — köszöntek kedvesen, csak épp barátnőmet felejtették ki az üdvözlésből. Tudod, mi abban a suliban tanulunk — kezdték a felvilágosítást —, ahová a kutyáddal jársz beszélgetni a gyerekekkel! Rövid csevely után elbúcsúztunk: ők hazaindultak, mi pedig a modern kor szentélyébe, a kívánságpalotába! Léphettem vagy ötöt, amikor ismeretlen hang állított meg: Kutyával nem lehet bemenni! — Miután így elmondta a magáét, mély hallgatásba burkolózott. Meglepődtem a hallottakon, mert már több ízben is jártam itt Süsüvel, és akkor “a kutyát” sem érdekelte, hogy bejön-e velem. Mindezt közérthetően el is mondtam a széle, hossza egy típusú fickónak, aki ellentmondást nem tűrve kijelentette: ide csak rendőrkutya teheti be a négy lábát!

Nem látja, hogy vakvezető kutya áll itt mellettem?

Tökéletesnek hitt gondolatmenetét folytatva a kidobóember megkért, hogy egy hátraarc után lépteimet négylábú társammal együtt irányítsam az utca felé.

Kösse ki a kutyát valahova, utána nyugodtan visszajöhet vásárolni! — adta meg a zárszót. Gyorsliftként emelkedett a vérnyomásom, de próbáltam csitítani kavargó érzelmeimet. — Nyugodjon meg! — feleltem határozottan. — Be fogok menni a plázába, mégpedig a kutyával.

A radarszemű biztonsági őr — természetesen a biztonság kedvéért — két ujjával megcsippentette a kabátom ujját, így mutatva ki rendíthetetlen elszántságát a renitens betolakodóval szemben. Bár nem szokásom, mégis elkezdtem imádkozni az izomagyú érdekében, és kértem a Mindenhatót, hogy ha legközelebb észt oszt, akkor szóljon neki időben!

— Jó, nem bánom — válaszoltam neki békésen. — Egy feltétellel elállok a szándékomtól. Hívja fel adóvevőn a főnökét, és ő adja írásba, hogy vakvezető kutyával nem mehetek be a bevásárlóközpontba!

Némi csend múltán közeledő léptek neszére figyeltem fel. Lágy férfihang köszönt ránk, majd mellénk érve határozottan kijelentette: vakvezető kutyával be lehet menni! A csippentgetős torlasz ekkor kényszeredetten, de elengedte az épp kiszakadni készülő kabátszövetet, és nagy elnézéskérés közepette, mély meghajlással invitált a szentélybe. Kedvességét illedelmesen megköszöntem egy “viszontlátás”-sal, de akkor már csak a hátamat láthatta a mogorva és az emberi arcú is. Így jutottam be egy kutyával és egy “macskával” oldalamon a plázába. Úgy látszik, csak a lábak száma a fontos.

Üveglifttel utaztunk a második emeletre — micsoda panoráma! A “Kapd ki, kapd be!” falatozó mindegyik “terüljasztalkája” foglalt volt. Ne várjunk az üresedésre, inkább nézzünk szét az árupalotában — javasoltam barátnőmnek, és elvegyültünk a hömpölygő tömegben. Hangos düm-düm zene hallatszott ki az egyik üzletből, ahol nem éppen a vevők lógtak egymásba, csak a ruhák a fogasokon. Ma sem értem: ha valaki betér egy ilyen helyre vásárolni, hogyan tudja megértetni magát az eladóval? Tovább sétáltunk a széles folyosón. Pár méterrel arrébb két siket lánnyal találkoztunk: jelelve tereferéltek éppen. Eszembe jutott: talán ők tudnának a legkönnyebben vásárolni a düm-düm zenét ordító, ásító inasokkal teli üzletben. Az embertenger száz és száz cseppszeme érdeklődve figyelte, miként siklik közöttük Kicsi. Már végigmustráltuk a számítógépüzlet kirakatát is, amikor két, igencsak Bánfi-hajszeszre szoruló fiatalember közeledett felénk. Izgultam, hogy a kutyámat, vagy a macskámat szúrják-e ki maguknak? Mindnyájunkat jól megnéztek — persze, a biztonság kedvéért —, de nem szóltak semmit. Nagy csont esett le a kutyám szívéről, barátnőm pedig dorombolni kezdett, ahogy elmúlt a veszély. Jobbra kanyarodva értünk el a hatalmas játékterem elé. Süsü lecövekelt a nyitott ajtó előtt, és érdeklődve nézte a félhomályban nyüzsgő embereket, a villódzó fényeket. Füle megtelt a játékgépek hangformációival. Nézett, mint Rozi a moziban. Csak hosszas rábeszélésemre és esdeklő könyörgésemre volt hajlandó felállni. A sétálóutcák errefelé is dugig voltak bámészkodó emberekkel. Az üresen kongó üzletek ajtói sóhajtva mondták: gyertek be! Körbeértünk az emeleten, és újra megálltunk a falatozó előtt. Negyed órán át várakoztunk, mire megürült egy asztal.

Kabát, táska, fehér bot és a póráz végén egy kutya — kell némi idő, amíg minden a helyére kerül. A holmim nagy részét már elhelyeztem, és épp helyet akartam foglalni, amikor az asztal mellé lépett egy biztonsági őr, és — újfent a biztonság kedvéért — megkért, hogy ültessem le a kutyát. — Ma már végképp nem lesz alacsony a vérnyomásom — gondoltam. De elmúlt az agygörcs árnya, ahogy Kicsi odahajolt hozzám, és halkan, hogy senki meg ne hallja, a fülembe súgta: Úgy szégyellem magam, hogy annyi problémát okoztam Neked! Esendő szemekkel kért, hogy ne haragudjak rá. Óh, te balga eb, hogyan is mondhatsz ilyet! Neked annyi eszed, olyan egyéniséged van, hogy akár még biztonsági eb is lehetnél! Figyelmesen néző arcába fújtam, mire elmosolyodott, és lefeküdt henyélni. Közben megterült az asztal, és már ömlött is le a torkunkon az életadó energia. Megettük és megittuk az átalakult étkezési jegyeket, majd lassacskán cihelődni kezdtünk. Ásítva tért magához Süsü. Nagyot nyújtózott, és kirázta a bundájából az álom utolsó foszlányait. Liftbe szálltunk, hogy gyomrunk súlyos és ugyancsak drága terhével kényelmesen érjünk le a földszintre.

Odalent — csak úgy heccből — nagyobb sebességre kapcsolt Kicsi. Egy figyelmes férfihang szólt ránk: lassan, lassan! (Mármint a biztonság kedvéért…) A radarszemű ember kollégája a biztonság kedvéért kinyitotta előttünk az üvegajtót. Mindketten “viszontlátás”-sal köszöntek el tőlünk, amit hasonlóképpen viszonoztunk. Csöpörgött még az eső, ezért metróra szálltunk. Alig léptünk be a kocsiba, egy srác felállt és hellyel kínált, de a biztonság kedvéért kabátomat két ujjal húzva igyekezett az átadni kívánt hely felé terelni.

— Köszönöm szépen, nem szoktam leülni, mindig állva utazom — nyöszörögtem.

Hazafelé ballagtunk már, amikor eszembe jutott, hogy megnézzem — persze, csakis a biztonság kedvéért —, hogy nem szakadt-e ki az alaposan meggyötört kabátom. Nos, ha az esőt nem is, legalább a kabátszakadást megúsztam — de ha ez így folytatódik, bizonnyal megőrülök. Hazaértünk. Leültem a székembe. Bejött a német juhász: Le kéne írnod — ha nem másért, hát a biztonság kedvéért —, a vakvezető kutyát még akkor sem köti ki a bejárati ajtó elé a gazdája, ha az őt arra biztató személy mindkét szemét kint hagyja az utcán!