VI. rész
17.
— Már végképp nem tudom, hogy milyen hacukában menjek el a buliba! — panaszolta keservesen Hajni, miután sorra magára húzta kollégiumi szekrényének teljes választékát.
— Bizony-bizony, nagy gondot vettél a nyakadba! — felelte a vele készülődő Kóbor.
— Miért nem adsz tanácsot?
— Nem kértél. Elég nagy lány vagy már! Ha valamiben tippre van szükséged, nyisd ki a szádat!
— Mégis, mit vegyek fel, drága kiskutyám?
— Hm-hm. Szerintem a leghasznosabb egy nadrág lenne. Fölé egy vékonyabb, szellős, de mégsem áttetsző vagy merészen kivágott blúz, és mivel a kopogó cipőtől amúgy sem tudsz megválni, azt húzd a lábadra!
A nagylány pislogott rá néhányat: nem is olyan rossz! — és már bújt is beléjük.
Végre elégedett volt magával. Mi is a következő tennivaló? A fiókos szekrényből előkotorta a parfümöt, és fifikás női illatcsapdákat állított fel testén és blúzán — a kutya éberen, de csak a szeme sarkából figyelte. A készülődés lázában a táska átrendezése sem maradhatott ki. Egyik mütyür ki, a másik be... ahogy ez ilyenkor lenni szokott. Behúzta a cipzárt: ezzel is meglennék!
— A parfümös üveg helyett én inkább a mobilt tettem volna be — hümmögött a kutya. Jóval több hasznát veheted! — és a két, hasonló alakú tárgy helyet cserélt.
— Mit kívánsz útravalónak?
Kóbor nem sokat töprengett a válaszon:
— Soha ne mások elvárásának akarj megfelelni, csakis a magadénak!
— Mindössze ennyit?
— Bőven elég lesz ez mára! Csak be tudd tartani!
— Azt mertem volna remélni, hogy így, az első jeles alkalommal másfélével rukkolsz elő!
— No, tessék! Máris elfelejtetted hamuban sült pogácsámat: soha ne mások elvárásának akarj megfelelni! Miért gondolod, Hajnika, hogy bármikor és bármiért is meghazudtolnám magam?
— Jó, jó, de mégis… — méltatlankodott tovább a lány.
— Tanuld meg: nincs mégis! Világos?
— Rendben, értem én! Majd igyekszem, hogy ne felejtsem el az útravalódat… Hoppá, hát te hová készülsz? — vette észre Hajni, hogy a kutya is szedelőzködik.
— Elmegyek a Fekete Macskába biliárdozni egyet.
— Hová mész... és mit csinálni? Én naiv meg azt hittem, hogy elkísérsz a buliba, és meg is vársz valahol a közelben!
— Gardedámot azért már mégse faragj belőlem! Még a kedvedért sem leszek az! Úgyhogy gyorsan verd is ki a fejedből az ötletet!
— Ha nem jössz, hát megyek magam! — jelentette ki határozottan a lány.
— Na látod, Hajnika, ezt a karakán viselkedést már szeretem — és jó messzire félretolta a valahogy állandóan elébe kerülő mobilját.
— Mikorra jössz haza, kiskutyám?
— Hű, mára világra szóló lumpolást tervezek, így akár egész napra is elmaradhatok a kollégiumból.
Megszeppent a lány — hitte is, meg nem is — de a házibulira a végsőkig elszánta magát.
— Mehetünk? — kérdezte kutya.
Együtt ballagtak le a lépcsőn — mindketten feszülten, de ezt aligha vette volna észre rajtuk bárki is. Nyikorogva tárult az ódon kapu. Az utcára lépve jó szórakozást kívántak egymásnak, majd egyikük jobbra indult, a másik balra.
Hajni könnyen megtalálta a keresett épületet. Az első emeleti ablakból bömbölő zene igazította útba. Szerencséjére a kapu tárva-nyitva állt, így a telefonnal sem kellett bajlódnia. Ahogy egyre feljebb araszolt a félkörívű, kopott lépcsőkön, szíve egyre inkább a torkában kalapált. Senkit nem ismer a társaságból. Vajon hogyan fogadják? És nem utolsósorban: hogyan viselkedik majd Kéksapka? Tudta, hogy a lépcsőtől előre kell menni, és ott a keresett ajtó — de a harsogó zene anélkül is elárulta a pontos helyet. Az ajtóban megállt. Nagyokat fújtatott, zsebkendőjével megtörölte gyöngyöző homlokát. — Gyerünk Hajni, gyerünk! — ne citerázz! — biztatta magát.
Kóbor is megérkezett a Fekete Macskába. Nehéz lenne kitalálni, pontosan miféle hely is az, de biliárdasztal biztosan volt ott. A pult mögött egy szép cirmos pompázott fekete kötényben.
— Mit parancsolsz, kutyus? — kérdezte, mert odabent mindenki tegeződött.
— Biliárdozni jöttem. Ma egy rendkívül fontos játszma végére teszünk pontot.
— Hol vannak a partnereid? Senkit nem láttam veled bejönni!
— Ketten vívunk meg egymással. Én itt leszek, ő pedig valamivel távolabb.
— Sokat tapasztalt macskura vagyok, de ilyesmiről még nem hallottam!
— Ilyen különleges és fontos partira csak ritkán kerül sor az életben!
— Akkor biztosan elég lesz egy dákó. Hány golyót kérsz, és milyen színűeket?
— Várj csak egy kicsit, kedves cicus! Mindjárt utána számolok! Egy fekete és két fehér egészen biztosan kell, és kérek hozzájuk még tizenhét csíkosat is!
— Hogyan kell löknöd, hogy te nyerjél?
— A két fehér golyó közül az egyikkel el kell találni a feketét, és annak úgy kell belöknie egy, de mindig csak egy csíkosat, hogy közben a másik fehéret se a fekete golyó, se a csíkosak nem érinthetik. De ez még mind semmi! A végére a két fehér golyó és a fekete marad az asztalon. Akkor a két fehér golyónak kell ütköznie úgy, hogy valamelyikük a feketét azonnal a lukba küldje. Különben az ellenfél nyer!
— Ezzel vége is a partinak?
— A férfias csatának igen, de még hátravan egy igen fontos momentum. Azzal tehetem fel az i-re a pontot.
— És mi lenne az?
— Azzal a fehér golyóval, amelyik a feketét a lukba küldi, úgy kell eltalálni a másik fehéret, hogy az a fekete golyóval szemközti lukba essen. Akkor a fehér és a zöld uralja a teret.
— Ha mégsem te győzöl, mit veszítesz?
— Amit eddig elértem: tehát mindent!
Együtt léptek a sötét játékterembe. A biliárdasztal fölött tányérburájú lámpa függött, állítható zsinórral. Egy kattanás, és máris fényárban úszott a zöld posztóval borított harctér.
— Aranyos cicuskám! Kérlek, kötényedből öntsd ki az asztalra a húsz golyót! Ha harc, hadd legyen harc: kezdődjék az ütközet!
A csontgolyók hangosan koppantak, és szertegurultak az asztalon. A kutya kézbe kapta a dákót, és vérforraló nyugalommal átsétált a túloldalra. Megnézte, melyik fehér golyó van jobb pozícióban, mögé került, és megkereste az optimális szöget.
Kéksapka kézen fogva vezette be a tágas nappaliba a szorongó, de a boldogságtól repeső lányt. Odabent már javában tombolt a parti. Egyesek hangos csoportokba verődve nagyokat húztak a poharakból, mások a szoba közepén rázva próbálták felhívni magukra a figyelmet. A házigazda átmenetileg megzabolázta a vad zenét, és barátnőjeként mutatta be a sokat tapasztalt, de e bejelentésre mégis elámuló társaság tagjainak az ő Fekete Gyémántját.
— Valóban jó szemű, ínyenc bélyeggyűjtő vagy, nagymenő! — zengték szinte kórusban a fiúk, és kajánul felnevettek.
— Na halljátok, barátaim! Hadd ragadjon a bélyeg! — tromfolt Kéksapka, mire már a lányok is elvihogták magukat.
A nagymenő besöpörte az elismerő szavakat, perdült egyet, és andalító ritmust keresett a számítógépben. A fel-felhangzó taktusoktól Hajni alig értette a bemutatkozó fiatalok nevét. A hangfalakból lassú, érzelgős zene búgott fel, és a különcségért rajongó fiú máris táncba vitte őt. Izgatott kéz fogta át karcsú derekát, a két test forró kályhaként ontotta a meleget. A szerelmes lány úszott a boldogságban. Amint elcsitult a zene, az egyik haver hátulról megütögette Kéksapka vállát, és diszkréten a fülébe súgta: megérkezett a barátnőd! A házigazda egy közeli fotelhez kísérte a kigyúlt arcú Hajnit, és egy “mindjárt jövök” biztatás után magára hagyta.
Kóbor idegei pattanásig feszültek, teste latyakban ázott. Nem véletlenül. Több csíkos golyó is alig pár milliméterre suhant el az álló fehértől. — Nem gondoltam volna, hogy ennyire ádáz csata lesz! — sóhajtotta fáradtan. A kíváncsi cirmos diszkréten bekukkantott hozzá, és kérés nélkül egy nagy pohár frissítőt szolgált fel neki.
— Köszönöm figyelmességedet, meleg szívű macskura!
— A végletekig megviseltnek tűnsz, kutyuskám!
Nem kellett szólnia, a válasz nagy betűkkel az arcára volt írva.
— Jól tudom én, kemény, férfias harcos vagy, kis kutyusom! — biztatta a cirmos, és újra magára hagyta.
Fékeveszett lendülettel tombolt a muri. A parádézó házigazda nem csak szövegével tűnt ki a többiek közül, de a parkettán is, ahol látványosan, merészen figurázott. Az újonnan érkezett lányt sem kellett félteni: illő párja volt. A többiek nem minden irigység nélkül figyelték a kimondottan nekik előadott bemutatót. A fotelben hagyott lány magányosan hiányolta az ő szíve választottját, de így legalább észhez tért némileg a hirtelenjében rászakadt nagy érzéstől. Mohón figyelt a körülötte forrongó, dübörgő, fiatalos világ minden egyes, hozzá eljutó rezdülésére. Hirtelenjében egy kihevült, kissé kapatos pár jelent meg mellette. Kéksapka volt a fiú, aki unokatestvére iskolatársaként mutatta be barátnőjének a parlagon hagyott Hajnit. Az izzó szívű lány szóhoz sem jutott, ahogy a házigazda egyre inkább lendületbe jött.
— Hiszen üres a poharad, gyémántom! Hogy lehet így mulatni?! — és gyorsan megtöltötte az első, kezébe akadó poharat, hogy Hajni markába erőltesse.
— Fogd csak, angyalom, ha már más nem lehet a kezedben! — a párocska kajánul nevetett a sikamlós beszóláson.
Hajni beleszagolt a kezébe nyomott pohárba.
— Na, akkor koccintsunk egyet, és egy hajtásra igyunk a szerelem annyira várt, forró beteljesedésére! — kurjantotta el magát Kéksapka, és a háromból két pohár teljesen kiürült. A harmadik csak harmadáig.
— Az a jó, ha az ember mindkét tenyere tele van! — lökte tovább a sódert vigyorogva a házigazda, és barátnőjére kacsintott. — Gyújtsál csak meg egy kábulatos cigit, és kínáld meg vele Fekete Gyémántot!
A lány épp csak hozzákezdett, a fiú már mögé is került, és a lenge blúz alatt megmarkolta mindkét, telt mellét. Kacér visítás volt a jutalma.
Hajni ügyetlenül vette ujjai közé az égő cigarettát. — Mi az, hogy kábulatos cigaretta? — fordult a fiúhoz.
— Te még azt sem tudod?
— Nem! — vallotta be szemlesütve.
A választ a barátnőtől kapta. — Nyugodtan elszívhatod, mert ez csak egy lájtos füves cigi. Alig van benne kábítószer. Majd meglátod, milyen királyul fogod érezni magad utána!
Hajni megrettent a hallottaktól. A bort sem kívánta igazából, de a narkót végképp nem akarta kipróbálni. Nyíltan visszautasítani nem merte, nehogy lenézzék — esetleg még ki is nevessék. Gyorsan kellett döntenie, mert a cigi már vastagon égett. Felvette az asztalról a majdnem teli poharat, belenyalt az italba, majd a poharat kissé álla alá engedte. Szájához emelte a cigit, de mielőtt beleszívhatott volna, kiejtette ujja közül, és az belehullt a pohárba. Nem várta meg, hogy Kéksapka felháborodottan felfortyanhasson, máris hihető magyarázattal szolgált:
— Nem tudom, mi van velem! Hirtelen erős szédülés kapott el! — mondta kissé kábán, és látványosan megremegtette a poharat tartó kezét.
A házigazda gyorsan reagált a váratlan fejleményre. Fürgén kikapta a reszketeg kézből az italos poharat, és visszatette az asztalra, hogy nagyobb baj ne történjen.
— Odakísérjelek a nyitott ablakhoz? — ajánlkozott a szintén megrémült barátnő.
— Jó lenne, és előre is köszönöm a segítséget — felelte színtelen hangon Hajni.
A kutya csak hosszas méricskélés után mert újabbat lökni. A golyók annyira rosszul álltak, hogy csak a legpontosabb célzással küldhetett újabb golyót a lukba. Végül egy mesteri lökéssel nemcsak az esedékes golyót tette le, de a két fehéret is elfogadható pozícióba hozta.
— Ej, de sokat kellett küzdenem ezért a kiegyenlített állásért! — dünnyögte.
Hajni ismét magányosan szobrozott. A feje ugyan teljesen tiszta maradt, mégis jól esett neki a hűs levegő. Éberen figyelte a közelében mulatókat, hátha egyikükben ráismer a nagy Ő-re.
Két kihevült kamasz lépett a sarkig tárt ablakhoz, hogy mélyeket szippantson az üde levegőből.
— Sziasztok! — szólította meg őket kedvesen a lány. — Nem tudjátok, merre találhatnám Kéksapkát?
— Valahol a közelben tobzódhat — válaszolt egyikük, és faképnél hagyták.
A lány vont egyet a vállán, és továbbra is türelmesen várakozott. Felpörgött állapotban toppant elé a házigazda.
— Elmúlt már a gyerekes kólikád, Fekete Gyémánt?
— Igen — felelte észrevehető örömmel.
— Mihez lenne kedved? — érdeklődött a pirosló arcú lánytól.
— Mindenki énekeljen egy nótát kedve szerint — jött a meglepő válasz.
A váratlan fordulatokért rajongó Kéksapka teljesen elképedt. Kis ideig bambán nézett Hajnira, majd gyorsan átfurakodott a számítógéphez, és minden figyelmeztetés nélkül leállította a zenét.
Az extázisban rángatózó bulizók ordítva lázadoztak:
— Melyik vadbarom kapcsolta ki?
— Mi van itt, parasztfelkelés? Nyugi, hőbörgő népség! Én voltam az elkövető, úgyhogy kussoljatok el! Máskülönben is jól teszitek, ha befogjátok a bagólesőtöket, mert mindjárt igazi világszámnak lehetünk fültanúi!
— Ne bolondozz itt velünk, Kéksapka! — harsogta az egyik srác.
— Na, rigófejű fiacskám, akkor Fekete Gyémánt után rögtön te fogsz énekelni!
Bizonytalan léptekkel megérkezett Kéksapkához kissé bódult barátnője, aki egy ideje már keresgélte a fiút. Azonnal átölelte vékony nyakát, és jó ideig nem engedte ki éles karmai közül.
A lármás banda átmenetileg elcsitult, a csendes utcáról behallatszott a tücsökzene.
— Akkor most halljuk a nagyszerű primadonnát, a legszebb Fekete Gyémántot! — konferálta fel Hajnit Kéksapka.
A lány kettőt lépett előre az ablaktól, és minden teketória nélkül belekezdett:
Szállj el, kismadár
Nézd meg, hogy merre jár
Mondd el, hogy merre járhat ő
Mondd el, hogy szeretem
Mondd el, hogy kell nekem
Mondd el, hogy semmi más nem kell
Csak a hold az égen
Csak a nap ragyogjon
Simogasson a szél
Simogasson, ha arcomhoz ér
Csak a hold ragyogjon
Csak a nap az égen
Nekem semmi más nem kell
Kell, hogy rátalálj
Szállj el kismadár
Nézd meg, hogy merre járhat ő
Vidd el a levelem
Mondd el, hogy kell nekem
Mondd el, hogy semmi más nem kell
Csak a hold az égen
Csak a nap ragyogjon
Simogasson a szél
Simogasson, ha az arcomhoz ér
Csak a hold ragyogjon
Csak a nap az égen
Nekem semmi más nem
Soha ne gyere, ha most nem jössz
Soha ne szeress, ha most nem vagy itt
Soha ne gyere, ha most nem jössz
Soha ne szeress, ha most nem vagy itt
Vap-vap-vap-suvap
Vap-vap-suvapap
Vap-vap-vap-suvapapé
Vap-vap-suvap-vap
Vap-vap-vap-suvap
Vap-vap-vap-suvapapé
Csak a hold az égen
Csak a nap ragyogjon
Simogasson a szél
Simogasson, ha arcomhoz ér
Csak a hold ragyogjon
Csak a nap az égen
Nekem semmi más nem
Vap-vap-vap-suvap
Vap-vap-suvapap
Vap-vap-vap-suvapapé
Vap-vap-suvap-vap
Vap-vap-vap-suvap
Vap-vap-vap-suvapapé
Csak a hold az égen
Csak a nap ragyogjon
Simogasson a szél
Simogasson, ha arcomhoz ér
Csak a hold ragyogjon
Csak a nap az égen
Nekem semmi más nem kell
Csak a hold az égen
Csak a nap ragyogjon
Simogasson ha arcomhoz ér
Csak a hold ragyogjon
Csak a nap az égen
Nekem semmi más nem kell
A buli hangulatától teljesen elütő, tisztán csengő hang megdöbbentette és kissé tán ki is józanította a mámoros ifjakat. Némelyikük arca — még Kéksapkáé is — valósággal átszellemült, ahogy megérintette a varázs. Ez persze nem tarthatott sokáig. Ahogy éles szemű barátnője észrevette a hangulat változását, a számítógéphez imbolygott, és egy gyilkos erejű düm-düm zenével ragadta torkon a meghitt csendet. Gyorsan visszatért ugyancsak kapatos barátjához, és egy csendes szoba felé csábította.
A Fekete Macskában zajló gigászi küzdelem továbbra is hűen tükrözte a buliban fodrozódó eseményeket. A cirmos egyre hosszasabban időzött el a játékterem egyik félreeső, homályos szegletében. Ahogy apadt a golyók száma, úgy könnyebbedett szorongó lelke.
Kéksapka önmagával elégedetten lépett ki a szobából. Feje már alaposan zsibbadt a tintától, de még nem teljesen ázott el tőle. Rácsukta az ajtót az egyik heverőn meztelenül alvó barátnőjére, és testben-lélekben kielégülve lépett a zajos nappaliba.
— Hurrá, újra itt van közöttünk Kéksapka barátunk! — éljenezték meg a józanabb haverok.
A fiú szeme az egymagában üldögélő Fekete Gyémántra tévedt, és eszébe jutott, milyen igézően, csodálatosan is énekelt az imént. Alaposan végigmustrálta. — Hiszen ez a kis csaj magával ragadó szépség! — gondolta, és buja vágy gerjedt benne.
— Még sohasem hallottam énekelni ilyen csodálatos hangú teremtést, mint amilyen te vagy, Fekete Gyémánt! — ült Hajni mellé. — Egyszerűen magadhoz bilincseltél nagyszerű lényed ellenállhatatlan varázsával — bonyolódott bele kissé nehezen forgó nyelvvel a mondatba.
Bár a hosszú magány némileg tompította Hajni felhőtlen lelkesedését, de ezek a kulcsszavak újra szélesre tárták tapasztalatlan szívét, és viharos gyorsasággal feledtettek vele minden kellemetlenséget.
— Nagyon örülök, hogy ilyen mély érzést sikerült keltenem benned! — lelkesedett.
A fiú észrevette, hogy a lány őszintén kitárulkozik. — Úgy látszik, sima ügy lesz a kis bébi beavatása — gondolta, és már előre dörzsölte a tenyerét.
— Túl harsogó itt a zene. Nem lenne kedved egy félreesőbb helyen beszélgetni?
— Már én is akartam javasolni. A fejem szinte szétrobban ettől az agynyúzó hangorkántól. Mindennek lehet ezt nevezni, csak épp zenének nem!
— Épp így gondolom magam is — azzal kézen fogta a lányt, és elindult vele a nem is olyan rég otthagyott szobába.
Sötét gondok felhőzték a kutya arcát. A két fehér golyó annyira szerencsétlenül állt meg, hogy szinte lehetetlennek tűnt a siker. Közülük a rosszabbik pozícióban lévő úgy akadályozta a másikat, hogy három mandiner is kellett a fekete eltalálásához, és akkor hol van még valamelyik csíkos, nem is beszélve a lukról! Keze visszafoghatatlanul remegett. Nem mert kockáztatni, és egy széket maga alá húzva leült egy kerek asztalhoz. Nem sokáig kellett magányosan ücsörögnie: egy újabb üdítővel ott termett a reá éberen figyelő macskura. Szép zöld szemével a kutya mélybarna, de most rettenetesen fáradt szemébe nézett. A két pillantás hosszasan összekapcsolódott, és a kutya szeme apránként felizzott, mint egykor az állatkert főbejárata előtt. Biztos kézzel nyúlt a frissítőért, egy húzásra le is küldte a torkán, kezével megtörölte a száját, és már ott is termett az asztal mellett.
A nagymenő az üres heverőre telepedett le a lánnyal, és amúgy bevezetésként Zöldsapkáról kezdett vele beszélgetni. A lány örült a közös témának, de ahogy egyre több rosszalló megjegyzést kellett hallania, úgy oszlott felhőtlen jó kedve. Határozottan védelmébe vette iskolatársát, mire Kéksapka gyorsan azt javasolta, hogy inkább térjenek át élvezetesebb témákra.
Időközben a játékteremben az utolsó darabig elfogytak a csíkosak az asztalról. Már csak a két fehér golyó volt a zöld posztón, no meg a fekete. A cirmos csendben odalépett az ő kis kutyuskájához. — A Fekete Macska szerencséje legyen veled! — cirógatta meg a buksiját, és nagy nyugalommal kisétált.
Kéksapka már addig is többször végigsimította a lány forró testét, most viszont egészen közel húzódott hozzá — közben alaposan meghúzta az ágy mellé letett szilvóriumot. Újfent agyba-főbe dicsérte szépségéért, divatos ruhájáért, magával ragadó bájáért, izgató illatáért Fekete Gyémántot, akinek mindez nagyon imponált. Lendületbe jött a nagymenő, és nyelve könnyen utat tört magának, elzsibbasztva a lágy, ártatlan női ajkat. Mindez jól is esett a lánynak, meg nem is — a teljes örömhöz túl sok szeszgőz párolgott ki a csókkirályból. A lány egészen a falnak szorult. A fiú keze egyre mozgékonyabbá vált, és ő finoman próbálta elhárítani.
— Még ne! — kérte szépen Kéksapkát. Nem kell az ilyesmit elkapkodni!
— Miért, tán nem esik jól, picinyem? — kérdezte lihegve amaz.
— Igen, de mégis... — és Hajni már tudta, hogy rosszul felelt.
A fiú újból szájához emelte a flaskát, és jó nagyot kortyolt, mint aki végső csatába indul. Úgy fordult vissza, hogy elzárja bármiféle menekülési kísérlet útját. Felrántotta a laza blúz alját, kiszabadította a körte alakú, feszes mellet, és mohón csókolni kezdte, mintha be sem tudna telni vele. Csak ekkor kondult meg a vészharang a lányban — de most nagyon. Nagy nehezen, de kiszabadította egyik kezét, megmarkolta a fiú haját, és lehúzta annak fejét magáról. Kéksapkát azonban ezzel nemhogy eltántorította volna, de egyenesen olajat öntött vele a tűzre.
— Nem is gondoltam volna, hogy ilyen tüzes kis vadmacska akad ma alám!
— Hagyjál békén engem, már elegem van az erőszakoskodásodból! — próbált megszabadulni Hajni.
— Épp most? Hiszen most vagy a legvonzóbb! Fantasztikusan ingerelsz a küzdéseddel, én dögös kis Fekete Gyémántom!
— Nem vagyok én neked se Fekete Gyémánt, se Hajni! Felejts el egész életedre!
A fiú felajzott bika módján hördült fel, és szilaj, átfogó támadásba kezdett. Újra rabságba zárta a tiltakozó lány gyenge kezét, és már neki is esett a könnyen engedő nadrággombnak.
— Ne, ne! — tiltakozott Hajni, de mindhiába.
Már a cipzáron is túl volt, és ellenállhatatlanul nyomult tovább. A lány hirtelen felismeréssel meglazította feszes tartását, és váratlanul hatalmasat lökött Kéksapkán, aki úgy gurult le a szőnyegre, mint a Fekete Macskában a fekete golyó a lukba. Az alaposan elázott fiú zsibbadtan terült el. Megpróbált ugyan felkelni, de csak egy csiga lassúságával tápászkodott — Hajni viszont viharos tempóban pattant fel, úgy-ahogy rendbe szedte ruházatát, és már indult is az ajtó felé. A nagymenő szerette volna újra keze közé kaparintani, és amikor látta, hogy elkésett vele, még utána kiáltott:
Te kis... — de a mondat végét Hajni mindörökre kicsukta a füle elől.
18.
Űzött, halálosan sebzett vadként vágódott ki a ház kapuján. Szeme tele könnyel, szíve a csalódottság dühével. Útját a kollégium felé vette.
A késő tavasz szokatlan hőséggel telepedett a városra. A fullasztó levegő már a vihar előtti, beszédes csenddel volt terhes. A gyéren világított utca két oldalát terebélyes, összehajló lombkoronájú fák szegélyezték. A flaszter esti némaságát csak a siető cipők kopogása verte fel.
Fokozatosan oldódott benne a feszültség, ahogy a fal mentén igyekezett. Bár még törölgette nedves szemét, de már a tömbházak között alantasan megbúvó lelépőket is könnyedén vette. Túljutott a következő mellékutcán is, amikor erős süvöltést hallott a távolból. Fel sem eszmélt, és az orkán erejű szél már be is terítette őt a város felkavart, szennyes porával. Szeme, szája, de még a füle is tele lett mocsokkal — sőt, bőven jutott a ruhája alá is. Megállt. Ahogy tudta, rendbe hozta, leporolgatta magát. Ettől a kis elfoglaltságtól lecsendesedett a benne addig kavargó összevisszaság is.
— Már hallom is a közeli élelmiszerbolt szellőzőjének eltéveszthetetlen zúgását. Gyerünk csak tovább, Hajni! — biztatta magát.
Túljutott a közkedvelt kis üzleten, amikor a távoli keresztutcából egy csodaszép autó érkezett sebesen balkézről. Kerekei élesen csikorogtak, ahogy nagy ívben bekanyarodott, majd hirtelen megállt. Egyik ajtaja kivágódott, és már ment is tovább.
A keresztutcánál síri csend fogadta a lányt, aki nekiindult, hogy átkeljen az úttesten. Alig lépett néhányat, amikor mintha halk nyöszörgést hallott volna a járda mellől. Rettenetében szoborrá merevedett; lélegzetét visszafojtotta. Keze és lába visszavonhatatlanul remegni kezdett. Páni félelem kapta el, nem tudta, mitévő legyen. Vér tolult fejébe, agya lázasan zakatolt. Öntudatlanul rontott neki a járdának, ahol űzött vadként száguldott tovább. A következő sarkon még úgy, ahogy sikerült lelépnie, de a túloldalt megbotlott, és arccal előrebukott a járdán.
Csak lassan költözött vissza belé az öntudat csírája. A közelmúlt eseményeinek emléke elillantak; feje átlátszóan tiszta és üres volt, mint a végtelen puszta.
— Hol is vagyok?
— Ja, igen, épp a járdán hasalok.
— De hogyan kerültem ide?
— Mintha valahonnét menekültem volna. Hát persze, a házibuliból! De mégsem. Hadd gondolkozzam még egy kicsit! Valami történt azután is. Megvan! Valaki a járda szélén feküdt, és halkan nyöszörgött — talán éppen úgy, mint én most.
— Mi lehet vele? Továbbra is ott van? Vajon ő hogyan került oda?
Kínkeservesen ült fel. Végigtapogatta sajgó testét. A fejemen két púp nőtt, a térdem cefetül fáj, a karomon a plezúr alaposan lehorzsolva. Hogy is mondta egykor Kóbor? Ebcsont beforr! Feltápászkodott, és teketória nélkül visszafordult.
Hamar rátalált a földön fekvő emberre, és leguggolt. Alig lélegzett. Magas sarkú női szandálra, és abban egy harisnyába bújtatott, formás lábra tapintott. Már a combjánál tartott, és csak jóval afölött deréktájban bukkant rá a felhúzódott miniszoknyára. A blúza nyirkos volt, nyaka és arca merő latyakban ázott.
— Tud beszélni? — kérdezte.
Választ nem kapott. Vállpántos táskájából elővette a karácsonyra kapott mobilt. Kit is hívjak fel? Nem töprengett sokáig, mert eszébe jutott a segélyszám. Éltes női hang szólalt meg tisztán:
— Miben segíthetek?
— Sürgős segítségre lenne szükség! Egy nő fekszik az utcán, nyaka és arca tiszta vér. Már csak alig nyöszörög. Szerintem életveszélyben lehet!
— Kérem a pontos címet!
— Azt nem tudom megmondani.
— Akkor nézze meg a legközelebbi utcatáblát!
Paff lett a lány. Agya lázasan kutakodott: melyik utcába is volt ő hivatalos? Ja igen, megvan!
— Az Egérúton vagyok!
— Akkor már csak a házszám hiányzik. Kérem, diktálja be!
— Azt sajnos tényleg nem tudom megmondani. Az biztos, hogy a negyvenes alatt, kissé még a fűszeresen is túl.
— Érdekes ember maga — volt a tömör reakció. Szerencsére ismerem a környéket. Kérek egy nevet és egy telefonszámot is!
Öt percen belül rohamkocsi vijjogása verte fel a városrész éji nyugalmát. A nagykamasz két kézzel integetett a sofőrnek. Csikorogva fékezett a jármű, és hárman ugrottak ki belőle. Egyikük az utcára boruló sötétség miatt azonnal fejlámpát húzott a fejére, úgy sietett az alélt nőhöz.
— A szentségit! Ezt jól elintézték! — fortyant fel dühösen.
Addigra két társa is odaérkezett. Szerencsére mindhárman tapasztalt rókák voltak. Tudták mi a dolguk, és tették is. Egyikük odaszaladt a kocsihoz, és helyszínelőket kért a központtól. Visszatérve megszólította az ott álldogáló Hajnit.
— Te hívtad ki a mentőket?
— Igen — felelte halkan.
— A férfi végignézett rajta, és megcsóválta a fejét.
— Derék ember vagy, a teremtésit! — és társai segítségére sietett.
Pár perccel később egy újabb villogó autó parkolt le a már se nem néptelen, se nem csendes utcában. Két rendőr lépett a mentősökhöz. Pár szót váltottak, majd a mentőautó sofőrje rámutatott a lányra.
Amíg az egyik helyszínelő a sebtében összeverődött bámészkodókat terelgette arrébb, társa a továbbra is ott álldogáló kamaszhoz lépett, bemutatkozott neki, majd alaposan kikérdezte. Még a válaszok felénél sem tartott, amikor sietve csapódott a rohamkocsi ajtaja. A sziréna nagy bajt sejtetve felüvöltött, és a mentő észveszejtő sebességgel elviharzott az ügyeletes kórház felé.
Mire véget ért az alapos kérdezgetés, már csak hárman maradtak az utcában.
— Fontos információkat kaptunk tőled. Köszönjük a segítséget! Bár a szolgálati autóval tilos utasokat szállítani, de szívesen hazafuvarozunk!
Tán már három hét is eltelhetett a nagy port felvert eset óta, amikor megcsörrent a mobil. Hajni nem lepődött meg rajta.
— Szia, Zöldsapka! — búgta. Már nagyon vártam, hogy hívj!
Ekkor valaki bekopogott a kollégiumi szobába.
— Tessék, szabad!
Az ügyeletes nevelő lépett be, és egy férfi várakozott mögötte.
— A rendőrségtől keres téged egy tiszt.
A meglepett lány gyorsan elbúcsúzott barátjától, hogy hamarosan visszahívja.
Ketten maradtak odabent. A rendőr egy csokor virágot nyújtott át neki.
— Több oka is van annak, hogy eljöttem magához.
— Nyugodtan tessék tegezni engem!
— Rendben, de akkor az legyen kölcsönös!
— Köszönöm.
— Szóval, miért is vagyok itt? Hát először: a mentősök és az ügyeletes kórház orvosai is megkértek, mondjam el neked: ha negyed óra késéssel kerül orvoshoz a sértett, már nem tudták volna megmenteni az életét. Ezúton köszönik neked. Mi, rendőrök pedig a példamutató, bátor helytállásodért fejezzük ki hálánkat. Még a legöregebb zsaruk sem hallottak olyan remek teremtésről, mint amilyen te vagy!
A sok dicséretbe belepirult a lány — nem szokott ő az ilyesmihez.
— Nagyon örülök, hogy segíthettem a nénin. Remélem, minél előbb felgyógyul, és mindörökre elfelejti a rossz emléket.
19.
A konyhában felsistergett a forró olaj. A panírozott hús illata betöltötte a lakást. Kóbor gyomra kordult egyet.
— Ha nem kapok belőle tüstént, éhen pusztulok! — gondolta, ám, mint tudni illik, nem eszik olyan forrón a kását. A lány fejében persze egészen más gondolatok keringtek. Milyen szerencsésnek is mondhatja magát, hogy a sors összehozta Zöldsapkával! Már nyíltan be merte vallani magának, hogy szereti a fiút — és az a pláne az egészben, hogy ő viszontszereti. Milyen nagyszerű így az élet! Még csak a megérdemelt nyári szünidő első napját koptatja, de már tengernyi terve van. Az iskolából kiballagott fiú szülei meghívták vidékre nyaralni, és most nagyon bízott benne, hogy senki nem gördít ez elé akadályt. De miként intézze el a dolgot otthon? A legjobb lenne mielőbb túlesni rajta! — Az ebédnél majd sort kerítek rá… addig még van egy kis idő — gondolta, és a könyvespolchoz lépett, mert két kötetet is kikölcsönzött a suli könyvtárából. — Melyikkel is kezdjem?
Kóbor ezalatt kiment a szobából. — Régóta nem barangolhattam be a lakást — tűnődött. — Körbeszimatolok!
A nyúlfarknyi mustra végeztén visszatérve Hajnit már egy könyv fölé hajolva találta. — Ez is rendben lenne! — könyvelte el.
Nehéz lett volna eldönteni róla, hogy mennyire elégedett az események alakulásával. Bár arcvonásai egyre simábbá váltak, egy aprócska ránc mintha még meghúzódott volna homloka közepén.
Újabb illatfelhő kúszott be. — A szalmakrumplit is szeretem! — hagyta jóvá Kóbor. — Micsoda pazar lakomában lesz ma részünk! Nem vártam… Hm, de lesz-e süti? Mert én azt imádom! Legjobb lesz, ha utána nézek!
A konyhában Hajni mamája szorgoskodott. A kisült húsok a jénai alatt várták sorsukat, a krumpli már rózsaszínt öltött az olajban. — Eddig még minden rendben… De hol a nyalánkság? Én a legjobban a csokitortát szeretem! Miért ne dukálhatna épp az a fejedelmi ebéd végére?
Az anyuka három dobozt vett ki a hűtőből. Összefutott a nyál a kutya szájában. — Azt a leborult szivarvégét! Hiszen egy egész csokitorta raboskodik odabent! Jaj, nehogy megfázzál, édesem! Én akár már most is megmelengetnélek a gyomromban!
— Gyere ebédelni, kislányom!
— De klassz illat van idekint! — ült le Hajni a résnyire nyitott konyhaablak előtti székre.
— Kisgyermekkorodban is annyira szeretted a rántott húst! Gondoltam, ezzel ünnepeljük meg ezt a jeles napot.
— Már én is nagyon vártam a vakációt!
— Persze, persze — jött zavarba az anya — megünnepeljük azt is!
Közben megterítette az asztalt. A fehér porcelántányérok mellé üvegpoharak is kerültek.
— Milyen frankó tányérok! Nem a műanyagtálból eszünk sült krumplit?
— Hová gondolsz, kislányom! Ma ünnep van, és az lesz holnap is!
— Miért, holnap mi lesz? Nincs se névnap, se születésnap, de még karácsony sincs!
— Igazad van, egyik sem lesz. De a holnap és utána minden nap is olyan lesz, mint a mai.
— Mi a manó! Az meg hogy lehet?
— Valamennyivel tedd arrébb azt a vigyori képű kutyafigurát az asztal közepéről, hogy a hús is elférjen rajta! Milyen rostos üdítőt kérsz, kislányom?
— Miért, milyen van?
— Kajszi, szőlő, eper. De szívesen csinálok málnaszörpöt is, ha kérsz.
— Jó, akkor azt kérek!
Hajni mamája elővette a szódás szifont. — Tudod… — kezdte kiszáradt torokkal — azt ünnepeljük meg most, hogy soha többé nem megyek el Dániába dolgozni. Ez egyben azt is jelenti, hogy ha a jövő tanévtől nem akarsz kollégista lenni, akkor itthon maradhatsz velem.
Boldogan ragyogott fel a lány arca.
— Juj, de jó! Tudod, mennyire örülök ennek a remek hírnek! — ugrott fel helyéről.
Ha már úgyis állt, áttette a kutyafigurát az asztalról az ablakpárkányra. Vidáman anyja elé perdült, életében először átölelte a nyakát, és két puszit nyomott arcára.
A döbbent, súlyos csendben valósággal megdermedtek, mintha még az idő is megállt volna. Alig hallhatóan, lelke legmélyéről sírt fel az anya. Hajni tétovázás nélkül tenyerébe fogta, óvatosan végigsimította és ismét megpuszilta remegő, heges arcát. Némán mozgott a hálás női ajak, szó rajta mégsem tudott kijönni, így minden szónál ékesebben fejezte ki feltámadó anyai érzéseit: forrón magához ölelte a lányát.
Diszkréten megkoccantak az ablaküvegek. Az ablakpárkányról egy fuvallat illant ki a konyhából. A közelben volt egy égig érő nyárfa. Annak csúcsa körül keringett néhányat, majd nyomtalanul eltűnt.