III. rész

9.

A forgalmas főútvonal közepén dübörgött a zsúfolt villamos. A távolodó acélkerekek kattogását hamar elnyomta az autóáradat surrogása a délutáni csúcsforgalomban. A széles járda telis-tele volt járókelővel. Többen meg-megállva, sóvárogva nézték a kirakatok vevőcsalogató kollekcióit. Mások amúgy rohanás közben pillantottak lopva az órájukra: nem késik-e le a megbeszélt időpontot? A ráérősek — kortól függetlenül — nem törődtek az örökké időhiánnyal küszködőkkel, hanem csoportokba verődtek, és úgy trécseltek a járda közepén. A kőrengeteg lakóit nem csak a motorizáció zaja, torokkaparó és fullasztó bűze kínozta, de a vastag szmogon átpörkölő napsütés is. A közeli aluljáróban az automaták szótlanul kínálták a nyálösszerántó hűsítőket. Arról, hogy a kiürült dobozokból egynéhány a földre is került, a zörgő masinák igazán nem tehettek.

Értelmes tekintetű kutya tűnt fel a lábak erdejében. Ráérősen bóklászott. Felfigyelt rá egy kisfiú. — Egy olyan cuki kutyus kéne nekem, anyuci! — visította, és ujjával felé böködött. Anyja rá se hederített, csak húzta maga után némán. A fiúcska nyaka szinte kitekeredett, amint egyre reménytelenebbül kereste a pára hálás pillantását.

A hőség még az utcaszint alatt is rekkenő volt; a csámborgó blöki nyelve már a kőlapot verdeste. Felfigyelt rá egy, az aluljáró szegletében virágot áruló idős néni.

— Gyere ide, arany virágszálam! — édesgette. — Látom, kitikkadtál ebben az átkozott kánikulában! — és az egyik üres tálkába vizet öntött neki az előtte lévő vederből. A jó szándékot mindenki érti: a víz hamar elfogyott.

A közelben bohém kamaszok üdítős dobozokkal passzolgattak. Csörgött-zörgött a fém, a fiúk egymást túlharsogva kommentálták bravúrjaikat. Némely, későn ébredő járókelő csak az utolsó pillanatban ugrott félre. A legrámenősebb fiú egyik rúgása túlontúl hosszúra sikeredett, és a fémdoboz épp a szája szélét nyalogató blöki előtt landolt. A kutya — mi sem természetesebb — rávigyorgott a játékszerre. Aki tud focizni, az minden pillanatban labdaképes, így hát jobb mellső mancsával belepasszolt az alkalmi labdába, ami csörömpölve gurult a srácok felé. A kölykök szájtátva bámultak, majd hangos ovációban törtek ki, és tüstént visszarúgták a dobozt a négylábú labdazsonglőrnek.

A kutya füle ekkor már tűhegyesen állt; farkát sokatmondóan megcsóválta. Felhúzta szája szélét, ami alól elővillant hófehér fogsora. — Ez a kutya valósággal vigyorog, cimborák! — lelkendezett az egyik fiú, és elismerése jeléül cigánykereket vetett. Nem volt kérdés, hogy mi következik ezután: cicázni kezdtek. A kutya erejét nem kínélve próbálta megszerezni a labdát, és egyre nagyobb tömeg vont gyűrűt a mókázó ifjúság köré. Egyesek még csak meglepetten bámulták az önfeledten játszadozókat, mások már mosolyogni is mertek. Szemlátomást nagyon ügyes cica volt a kutya! Újra megkaparintotta, és ezúttal szájába vette a fémdobozt. Ügyesen feldobta, majd még mielőtt visszaeshetett volna a földre, egy briliáns mozdulattal elkapta — a szájtáti tömeg lelkes tapssal jutalmazta a mutatványt. A kutya farka ekkor már győzelmi zászlóként lengett.

A négylábú mókamester hirtelen szoborrá merevedett. Tekintetét kimérten körbejáratta a sokasodó közönségen, majd egy váratlan mozdulattal fejét erősen oldalra vágta, és a doboz már repült is a legtávolabb álló játékostárs felé.

— Ollé! — zúgta a nagyérdemű, és még az előbbinél is virtuózabb küzdelem kezdődött. Az aluljáró kövén kimerevített mellső mancsokkal szánkázott a labda után a kutya — tapsorkánt és könnyfakasztó nevetést kapott. Az elismerés serkentőleg hatott rá, és ismét megszerezte a játékszert. A virágárus néni felfigyelt rá, hogy a sok lótás-futástól erősen hullámzik a horpasza. Csendes szóval utat nyitott magának a tömegben, és a vizes tálkát a ziháló jószág elé tette. A fémdoboz koppanva hullt a kövezetre, hogy utat engedjen a szomjoltásnak, és a labdazseni csak ivott, ivott, amíg volt mit.

A tömeg nem teljesen zárt össze az idős néni után, és a megpihenő kutya szeme a rés felé tévedt. Pofájáról lehervadt a mosoly, mintha nem is lett volna azonos pár perccel azelőtti önmagával. Komótosan a szájába vette az üdítős dobozt, beletette az üres tálba, és hosszú orrával a nénike elé tolta. Hálája jeléül még egyszer megnyalta a ráncos kezet, hármat vakkantott, és máris bottal üthették nyomát a tágas embergyűrű közepén.

Nehezen tört magának utat a lépcsőn hömpölygő áradatban. A felszínen elvakította az éles napsütés, de ő azzal mit sem törődve folytatta nyomkövető útját. Annyira lekötötte az állhatatos keresés, hogy nekiütközött egy már kinézetre is rigolyás öregúrnak.

— Tele van a város kóbor kutyával! — sipítozta. Hát persze, épp ilyenkor nincs itt egy sintér!

— Bolond ember maga! — vágott oda neki valaki hányavetin a tömegből, és mire a felhergelt öregúr felhagyott a beszóló keresgélésével, az egész bosszankodás okafogyottá vált.

A kutya forró nyomon követett. Az utcasarkon megállt, és szétnézett, mielőtt lelépett volna. Nagyot fújt, mert éppen egy busz berregett el előtte, és orrába csapott a korom. Nem jött több jármű. Miután átért, egyszer csak felkapta a fejét, és felfigyelt egy anyjába kapaszkodó kislányra. Elmerengve nézte őket, majd visszahúzódott egy fa árnyékába, és a világ összes kincséért le nem vette volna róluk a szemét.

A némán haladó páros megállt az egyik kirakat előtt. Az anya látható figyelemmel mustrálta a termékeket, de a kamaszodó lányt mintha jóval kevésbé érdekelték volna. Közönyösen ácsorgott a portál előtt. Lábán elegáns, magas sarkú cipő; a fehér vászonnadrág és a blúz szabása a legújabb divatot tükrözte, mint ahogy a frizurája is naprakész volt. Ahogy tovább indultak, az anyuka meggyorsította lépteit, és jól látszott, hogy a gyermek csak nagy üggyel-bajjal követi. Egy lépéssel le is maradt — anyja valósággal vonszolta. A kutya felkelt az árnyékból, és a tisztes távolságot tartva nyomukba eredt. A tömeg továbbra is özönlött a járdán. Volt, aki úgy szedte a lábát, mint aki se lát, se hall. Az embereket nehezen kerülgető gyermek válla egy szemből siető, jóvágású fiatalembernek ütközött. A vékonydongájú kislány kibillent egyensúlyából, és kis híján hanyatt vágódott. Anyja indulatosan rászólt, hogy miért nem figyel jobban, miért bambul el örökké, majd rámosolygott a fiatalemberre: Kérem, ne haragudjon, a gyermekemre, kissé szeleburdi! A férfi visszamosolygott a szemrevaló nőre. — Semmi baj nem történt — intézte el a dolgot, és már el is tűnt a tömegben. A kislány sápadt arca pirosra gyúlt, de egy szót sem szólt a sérelem miatt, inkább próbálta tartani a lépést. Mamája már szinte rohant, hogy még a zöldben átérjenek a túloldalra. A kiskamasz hogy-hogy nem, de nem vette észre a lelépőt, és — ahogy ő azt a barátjának szokta mondani — egy üreset lépett, amibe még a lelke is beleremegett. Szerencséjére, az anyja nem ripakodott reá, mert tovább kellett sietnie, de a fellépésnél, amikor pechjére mégiscsak megbotlott a járdaszegélyben, már nem úszta meg a ledorongolást. Hiába igyekezett, valahogy sosem tudott megfelelni anyja elvárásainak. Küszködött, küzdött a szemébe toluló könnyek ellen, de a végén csak eltörött az a bizonyos mécses. Nagyokat hüppögött, szabadon lévő jobb kezével nem győzte törölgetni szemét. Az anyának kínos lehetett a bőgőmasina, mert máris odakanyarodott az útjukba eső cukrászdához.

— Milyen fagyit kérsz?

— Csokisat és vaníliásat — jött még elcsukló hangon a megszokott felelet.

Az üzletből kifelé már mindketten valamivel jobban érezték magukat. Véget ért a házak sűrű erdeje. Már a várost kettészelő, széles folyó hídján jártak; enyhe északi szél libbentette meg hajukat. A levegő is tisztább volt valamivel, mint a kőrengeteg mélyén. A közeli sziget zöld lombtengeréből gyorsan bicikliző fiatalok értek fel a gyalogjáróra. Hajtottak, és egyikük kormánya épp hogy csak, de nekiütődött a gyermek fagyit tartó kezének. A tölcsér kiperdült, az utolsó gombóc nagyot toccsanva a járdára hullt. A lány most se szólt semmit: inkább örült, hogy mamája nem vette észre, és csak robogott tovább.

A búskomor hangulatba zuhant kutya odaért az aszfalton szétterült, málladozó nyalánksághoz, és megállt. Lehangolva nézte a tragikus látványt, majd lelkével felnyalta a fagylalt utolsó cseppjét is. Mire végzett kötelességével, anya és gyermeke már lekanyarodott a

szigetre, és eltűnt a zöldben.

10.

A lakásban megszűnt a heteken át tartó jövés-menés. A lépcsőházból még behallatszott az utolsó távozó lábak tompa dübögése, de az se sokáig. Mintha nem is ugyanaz a lakás lett volna, mint hosszú éveken át, mintha mind a négy sarkánál fogva kiforgatták volna. Frissen tapétázott és festett falak, új ajtók és ablakok. Megújult a konyha és a fürdőszoba is, de legfőként a gyermekszoba. Rá sem lehetett ismerni!

Kóbor szinte beleszédült a szagok egyvelegébe. A sokféle tömény illat már-már narkotizálta — kavargott is tőlük a gyomra épp eleget. Az újjászületett gyermekszobát bármely ismerősük megirigyelhette volna — de nem voltak barátok, a kutya pedig beletörődött a változásba: ezen is túl kell esni egyszer. Bár nem minden volt ellenére, néhány dolgot nagyon sajnált. A múlt emlékévé vált például a porszívós doboz és annak tartalma is. Igaz, ha marad, alaposan felborította volna a gyermekszoba — inkább már bakfis-szoba — harmóniáját, de sosem árt egy-egy kézzelfogható utalás, hogy ne feledjük a múltat. Keseregni azonban nem érdemes: aki haladni akar a saját — akár taposatlan, akár kitaposott — útján, az tekintsen előre, és csak ritkán nézzen vissza! Ehhez tartotta magát a kutya is, és előre tekintett.

Hajni arca egyenesen sugárzott a boldogságtól. A teljes megújulást magába akarta szívni. Kutya módján itta magába a bútorok friss, mással össze nem téveszthető illatát, majd jött a kipróbálás időszaka. A heverő széles és hosszú volt: ha lett volna testvére, akár ketten is kényelmesen elfértek volna rajta. A puha kárpit vonzotta kezét, meleg érintése felébresztette benne a vágyat, hogy odabújjon: hasra is vágta magát rajta. Keze rátévedt a gyapjúból szőtt falvédőre. Megtetszettek neki a rávarrt díszgyöngyök, sorra is vette őket. Miután kellőképp kitapasztalta új hálóhelyét, felkelt, és a szekrényeket járta sorra. Végigtáncoltatta ujját a cikornyás faragásokon, majd kinyitotta és becsukta mindegyik ajtót, tízszer és százszor.

Az íróasztal hatalmas darab volt. Négy, könnyen gördülő fiókot rejtett magában, és még kihúzható polca is volt. Ki kellett próbálni a magas támlájú, karos forgószéket is. Beleült, és előbb óvatosan, majd egyre bátrabban megpörgette. Felszabadultan kacagott: de jó! Fölkelt, és amint rálépett a süppedős szőnyegre, meztelen talpa szinte eggyé vált vele. — Csodálatos érzés! — ujjongott, és dalra fakadt. Szép, meleg hangja volt. Csöpp ajkáról úgy szólt az ének, hogy a kutya beleborzongott szépségébe. Csak nézte a ragyogó arcot, és nem tudott betelni a lány nagyszerűségével. — Igen, én ezt a Hajnit szeretem! — tekintett bizakodva az ablak felé, de kánikula ide vagy oda, a hang- és hőszigetelt nyílászárók jóformán mindig zárva voltak. Lehettek nyugodtan: az állandó hőmérsékletre légkondicionáló vigyázott.

Sok mindentől függ, hogy ki mennyi idő alatt telik be az újdonság varázsával. A kutya jóval a lány előtt túltette magát rajta. A sok szép bútor jóformán hidegen hagyta, csak barátja szűnni nem akaró ujjongása láttán örvendezett. — Egyszer majd csak kinyílik a szeme — vigasztalta háborgó lelkét, de a zárt ablak ismételten eszébe juttatta a friss levegőt, a tágas teret, a csapatokba verődve játszó és ezzel az életre nevelődő kölyköket. Egyre inkább furdalta a vágy. Várt, várt a kínálkozó alkalomra, hogy kirobbanthassa a kislányt az ő sajátos, zárt világából.

A heves nyári zápor alaposan lehűtötte a levegőt. A hőségtől pilledt, alig kókadozó madarak most dalra fakadtak. Jókedvüket tetézte, hogy az átázott talaj már nem tudta elnyelni a bőséges csapadékot, és a sáros földből menekülő giliszták belevesztek a tóvá terebélyesedő tócsákba. Domborodott is a sok madárbegy! A már-már a kiégett, fakósárga fű újra mélyzöldre váltott. Megújult a természet. Az alkalom tálcán kínálta magát, és a kutya meg is próbálta kihasználni a kamaszlány lecsalogatására.

Hajni törökülésben ült a heverőn. A torony távkapcsolóját szorongatta, és állomásról állomásra léptetett. Egyik adón sem időzött sokáig: tetszett neki a kezében tartott hatalom. A kutya hiába köszörülte torkát, az egykori csendhez igazodott, finom jelzés elveszett a zene és beszéd zavarában. Érezte, hogy megváltoztak a viszonyok, és ez tőle is megújulást követel, ezért vakkantott hármat. A kislány lehalkította az erősítőt, morcos lett.

— Miért ugatsz a lakásban, kiskutyám! Ez nem volt szokásod!

— Ha nem vetted volna észre, az imént megköszörültem a torkomat, mint régen, amikor elfoglaltságod ellenére szólni akartam hozzád, de most még a füled botját sem mozdítottad rá!

— Mert nem hallottam meg — felelte közönyösen a gyermek. — Mit akartál mondani?

— Gyere, menjünk le a térre játszani! Ismerkedjünk a többi gyerekkel! Üde a levegő, és olyan szépen énekelnek a rigók, ahogy rajtuk kívül csak te tudsz dalolni!

A kiskamasz röviden, szinte gondolkodás nélkül utasította el a javaslatot.

— Hallgasd csak, kiskutyám, mennyi zene van itt! — és vékonyka ujjával a sávváltó és a hangerősítő után nyúlt.

Kutyaszorítóban érezte magát Kóbor, ám hamarosan elnevette magát. — Minden rosszban van valami jó is! — gondolta, és alapos vakaródzásba fogott. — Ezután legalább senki sem titulál bolhás kutyának!

Ennyi vigasz azonban vajmi kevés volt a lelkén esett sebnek. — Hová jut így ez a gyermek? — tépelődött, és mivel nem talált megoldást, aludt rá egyet. Másnap újra kezdte a csalogatást, de akkor a televízió kapcsolója után nyúlt Hajni.

— Nézd csak, mennyi gyerek szerepel ebben a filmben! — lelkendezett, és máris egy másik csatornára váltott, ahol ki tudja, milyen főnyereményért játszottak, a harmadikon pedig lövöldöztek a valóságban. — Itt van az egész világ, és mindezt kedvemre idézhetem magam elé! — győzködte a kutyát, és látszott, hogy valóban elégedett.

Észre sem vette a lakásajtó csukódását. Kóbor nem hívta fel a liftet a tizedikre, inkább nekiindult a lépcsősornak. Az utcára érve nagyot sóhajtott, tüdejét mélyen teleszívta levegővel — és már ő is boldognak érezte magát. Gondolkodás nélkül indult a folyó felé: ott mindig történik valami érdekes. A nap egyformán melengette testét-lelkét. A folyópart távol esett a járműforgalomtól: csendes volt, de nem néptelen. Mindenre elszánt pecázók ültek egymástól tisztes távolban, remélve, hogy fognak valami fazékba vagy serpenyőbe valót. Arrébb fiatal lányok napoztak szemlesütve — így, a nyárutón formás testükön aligha akadt még fehér folt. A forgalmas közúti híd után a kövezett partoldal beleveszett a természet nem létező síkjába. A kaviccsal fedett part enyhén lejtett a lágyan hömpölygő víz felé.

A közelben két tinédzser sétált; a fiú átölelte a lány vállát. Néha megálltak, szembefordultak, gyengéden összesimultak. A kutya szoborrá merevedve feküdt; úgy várta az andalgókat. Amikor már csak úgy tíz méterre voltak tőle, talpra szökkent, egy aprót vakkantott, majd szájába vett egy nagyobbacska kavicsot, és rutinos mozdulattal a folyóba hajította. Elnevették magukat a fiatalok, ő meg újabb követ kapott a szájába, és azt az ellenkező irányba repítette el.

— Ez a kutya azt kéri, tőlünk, hogy dobáljunk neki kavicsot! — ismerte fel a helyzetet a fiú. Barátnője félszegen bújt hozzá: nem harap? A fiú gyengéden nyakába vájta a fogát, és úgy súgta: nyugodtan tegezhetsz, gyönyörűm! Kedvese válasz helyett szájon puszilta. A megpezsdült vérű srác nagy lendülettel több, közepes kavicsot gyűjtött össze, és a víz széléhez állt. A négylábú feszülten figyelte minden mozdulatát. Halk nyüszítéssel adott jelt a móka kezdetére. Az első kő jobbra repült, a játszótárs meg uzsgyi, utána! A kavics előbb pottyant a folyamba, mintsem elérhette volna, így hát megfordult, és már roboghatott is vissza a másik irányba. Fél lábszáráig érő árban galoppozott, freccsent a víz körülötte. A kavics most is előbb fogott hullámot, de hát a mókában épp ez volt a lényeg. Amikor elfáradt a nagy szaladgálásban, megállt. Ajkáról vastagon csorgott a víz. Lihegett, de a szemét le nem vette volna a tekintetüket rajta felejtő fiatalokról.

A lány nagyon büszke volt talpraesett barátjára, és mindketten úgy érezték, mintha hármasban egy kerek család lennének. Ám mire beleélhették volna magukat a remélt közös jövőbe, a négylábú újabbat nyikkant: kezdődhet a második felvonás! Most már a lány is beszállt a játékba. Közös volt a munka, közös az öröm is. Ő vette észre elsőnek a folyón lefelé úszó, háromemeletes személyszállító hajót. Ritkán járt erre ekkora vízi jármű. A kutya jóval később figyelt fel a motorok dübörgésére. Megfordult, és nemes egyszerűséggel leült a vízben.

A hajó méltóságteljesen úszott be eléjük. Fedélzetéről napbarnított arcú turisták kiáltoztak, integettek a part felé. A figyelmes kapitány hangos kürtszóval köszöntötte a partról visszaintegető fiatalokat, és persze a hevesen ugató kutyát is. A hatalmas propeller habosra korbácsolta a vizet, és V alakban hullámok sorát indította kétoldalra. Már jócskán aláúszott a folyón, mire azok a parthoz értek. A víz először sok métert visszahúzódott a mederbe, hogy utána árként zúduljon a partra, újra és újra. Az első hullámok még csak amolyan fodrok voltak, ám a harmadik-negyedik már majdnem felborította a vízben gubbasztó kutyát. Felpattant, ám hiába állt négy lábra, a következő tajtékroham már így is veszélyeztette stabilitását. Gyorsan kiszaladt a partra, és jól tette. Nagyon is jól! A hullámhegyek már négy-öt méterre is kicsaptak. A kamaszok sem voltak eléggé tapasztaltak, így a habos ár fél lábszárig őket is beterítette — de egy cseppet sem bánkódtak, vidáman visongva menekültek előle. Elszántan lépett akcióba a rendzavaró hullámok ellen a kutya. Ahány fodor ért elé, mindegyikbe beleharapott. A nagy igyekezetben az orrába és a torkába is jócskán tolult víz, amitől időnként prüszkölnie, köhögnie kellett, az ifjak pedig könnyesen derültek rajta.

Lecsendesedtek a vad hullámok. A sóder között visszaáramló víz neszezése egyre halkult, és ők leguggoltak, úgy hallgatták a csodát. Visszaállt a régi rend. A fiatalok tovább indultak a parton, és a blöki szó nélkül követte őket.

Amikor a napozókhoz ért, alaposan kirázta a vizet bundájából. A lányok visítva ugrottak talpra, és felháborodva néztek körül. A fiatal párnak ez igencsak tetszett — persze főként a fiúnak. A rászedett lányok végül is megsimogatták a rájuk vigyorgó kutyát, majd ismét átadták magukat a napimádatnak. Odébb a pecázók sem úszták meg tréfa nélkül. Egyikük partra húzott iszákjából egy nagyobbacska halat csent ki a négylábú mókamester, és a leány lába elé tette az ajándékot. A megrövidített sporttárs szeme elkerekedett, és hangot is adott nemtetszésének: Szóval így vásároltok be magatoknak hétvégére! A fiú kézbe kapta a halat, és visszavitte. — Ej, kutyuskám, ez nem volt szép dolog tőled! — mosolygott Kóborra.

A szerelmesek kéz a kézben sétáltak tovább. A kutya — mintha szimatot fogott volna — jócskán lemaradt mögöttük, majd hirtelen a mit sem sejtő fiatalok után iramodott. Mint a hurrikán, úgy csapódott hátulról közébük, és már inalt is tovább.

Alaposan megijedtek a váratlan akciótól. — Nagy franc ez a kutya — nyugtázta elégedetten a fiú. — A blöki a keskeny patak gyaloghídjához vezető útelágazásnál várta be őket. Tovább előre, vagy balra, fel a hídra? — kérdezte tekintete. A fiú sanda pillantással a vashíd felé lesett, és a mókamester már szaladt is fel a vaslépcsőn a hídra. A közepén megfordult, és visszanézett: a fiatalok már jóval arrébb jártak, a másik irányban. A rászedett négylábú szélviharként sepert utánuk, és amint beérte őket, pajkosan rájuk ugatott. — Oké, bajkeverő haver — mondta neki a fiú — neked sem árt egy kis tréfa! — Nemsokára kiértek a forgalmas közúthoz, és egy sokatmondó búcsúpillantással elköszöntek egymástól.

A hazafelé tartó kutya trécselő asszonyok csoportjára figyelt fel. Mivel nem sietett sehová, leült mellettük a járdára. Fejét oldalvást billentette, fülét vételre állította, így figyelte a szót. Telt, múlt az idő, majd egyszer csak olyasmit hallott, amitől felkapta a fejét, és gyorsan hazaszaladt.

11.

A hetek óta fénylő ragyogás messzire költözött a gyermek arcáról. Letörten gubbasztott az ágy szélén. Egyik távkapcsoló után sem nyúlt; helyette sóhajtozott. Az ablakhoz lépett.

— Ma este lesz a tűzijáték?

— Igen, méghozzá perceken belül!

— Nem jössz ide?

Nagyot ásított a kutya. Valamit még dünnyögött is hozzá:

— Olyan jó kényelmes itt a könyvespolc tetején, hogy inkább maradok.

— Pedig milyen jó lenne, ha közösen élhetnénk át ezt az élményt!

Kóbor egyik füle a kérdő-, a másik felkiáltójellé alakult.

— Ha nagyon akarod, éppenséggel odamehetek.

A gyermek akarta — és ő már ott is állt a pipaszár lábak mellett. Nem kérdezett semmit, inkább kinyitotta az ablakot. A bezúduló friss levegőtől elillant szeméből az álom.

— Már-már megfúltam az örökös bezártságtól! — dünnyögte. A kamaszlány szeme könnycseppekkel telt meg, de ő nem vette észre.

A távolban sivító hang jelezte a tűzijáték kezdetét. Hangos pukkanással robbantak szét a petárdák, színpompás ruhába öltöztették az eget. A durrogás egyre erősödött. Az ijesztőbb hangokra összerezzent Hajni, de nem ment arrébb, tenyerét nem tapasztotta a fülére. A görögtüzet már szájtátva leste Kóbor. Elismerően bólogatott. A röppentyűk füstjét orrába csapta a feltámadó szél, úgyhogy prüszkölt egyet.

— Nehogy megfázzál, kiskutyám! Inkább csukjuk be az ablakot!

A mozduló kézre ráfogott a négylábú: aznap éjjel újra nyitott ablaknál aludtak.

A napkeltét köszöntő rigófüttyre ébredtek; a kamaszlány hanyatt fekve hallgatta. Kisgyermekkora jutott eszébe. Akkoriban is amolyan otthonülős fajta volt, és a kutyának kellett őt kicsalnia a házból, de alighogy sikerült, elköltöztek a faluvégről, ide messzire. Ez a nagyváros annyira kiismerhetetlen, félős! És hol van ilyenkor az a sok autó, amitől napközben az egyik ember nem hallja a másikát? — mert odakintről továbbra is csak a madarak vidámsága hallatszott.

— Hány óra van, kiskutyám?

Kóbor mit sem értett a hajnali kotkodából. —Nyugodtan aludhatsz, még sokára süt hasadra a nap!

A beszélgetésben nem várt fordulat következett be:

— Most azonnal menjünk le, és járjunk egyet!

Kóbor rosszat sejtett. Tán meghűlhetett Hajni a nyitott ablaknál, és most lázálmában félrebeszél! Már kapta is le a gyógyszeres doboz tetejét, kivette a lázmérőt, és egy szirénázó rohamkocsi sebességével inalt a heverő felé. Emeld meg kissé a karodat, Hajnika! Hadd dugjam be a hőmérőt!

Elvihogta magát a gyerek — a négylábú ápoló pedig már-már még nagyobb bajra kezdett gyanakodni.

— De vicces vagy ma reggel, kiskutyám! Mi a csudát szaladgálsz összevissza ezzel a mütyürrel? Ha már ilyen humoros kedvedben vagy, én sem leszek rest, és behozom neked a fülmosót!

Elcsodálkozott rajta a kutya. — Minek is hoznád, hiszen az én fülemnek igazán nincs semmi baja!

— Még hogy semmi? — vigyorgott Hajni. — Olyan botfüled van, hogy még faragással se lehetne jobbítani!

— Mi bajod az én világvevő fülemmel?

— Azt mondtam, hogy lemegyünk az utcára járni egyet — te meg mintha meg sem hallottad volna!

Az élelmiszerüzlet raktárajtajánál épp akkor rakodott le az egyik szállító. — Milyen étvágygerjesztő, fenséges illata van ennek a frissen sült kenyérnek! — nyelt nagyot Hajni. Barátját abszolút hidegen hagyta az illatozó pékáru, de amikor a hentes elé értek, az ő nyála is majd’ elcsöppent. — Hát igen, nem vagyunk egyformák — és mégis mennyire hasonlóak! — gondolta.

Tovább sétáltak a lakótelep mellett és a lány elfintorította nóziját.

— Mi bűzlik errefelé?

— Itt, vagy otthon?

Hajni nem értette a fura választ. — Mit locsogsz itt össze nekem?!

— Áh, semmi, semmi! — hebegte a kutya. — Néha mindenféle zagyvaságot beszélek, magam sem értem, hogy miért!

Túljutottak a szűk járdát eltorlaszoló, kiürítésre váró kukákon. A kelő nap sugarai még nem tudták felmelegíteni az aszfaltot, és a lány fogai összekoccantak a hidegtől.

— Markold csak meg az üstökömet, és fussunk egyet! Kipirult a gyermek arca: már nem fázott, csak lihegett.

Leértek a játszótérre, és a kutya felkapaszkodott a csúszda tetejébe. Ott elvakkantotta magát, és alácsusszant a homokozóba. Onnan biztatta Hajnit: gyerünk, gyerünk, most te következel! Hiába húzódozott a lány, barátja konok következetességgel nógatta. Végül beadta a derekát, és egy elfojtott sikollyal követte Kóbor példáját.

Hintából már nagyobb volt a választék. A kutya felugrott a mérleghinta alsó ágára, és fölfelé indult a rúdon. Ahogy túljutott a súlyponton, a hinta átbillent, és ő leszánkázott rajta. Hajni felkapta fejét a koppanásra.

— Nem esett bajod?

— Ha még nem tudnád, én egy igazi sportkutya vagyok!

A lány vízszintesre állította a libikókát, és hosszas hintázásba fogtak. A játszótéren már innen is, onnan is feltűnt egy-egy kölyök. Egy kék, szemellenzős sapkát viselő fiú épp feléjük tartott. Pár évvel idősebb volt Hajninál, és nagymenőnek számított a környéken. Odaérve megszólította a lányt.

— Soha nem láttalak errefelé! Mostanában költöztetek ide?

— Nem, már régóta itt lakunk.

— Melyik suliba jársz? — de meg se várta a válaszát, úgy folytatta. — A kékbe biztosan nem, mert akkor ismernélek. Tehát csakis a pirosba járhatsz!

— Tied ez a kutya? — tért át más témára.

— Igen! — vágta rá büszkén Hajni.

— Hogyan hívják?

— Kóbor.

— Ha egy faágat eldobok neki, visszahozza nekem?

Erre már nem tudott mit felelni a lány.

— Én ide, a legmenőbb játszótérre szoktam lejárni — jelentette be a fiú, és alaposan szemügyre vette az új arcot. — Hány éves vagy?

— Tizenkettő.

— Hogyan hívnak?

— Gyere ide!

— Ez jó duma volt, kolosszális beköpés — nevetett a fiú. — Sok Ilyen belevaló, klassz csaj kéne a telepre! Hmm… Van barátod?

— Igen, van!

— Régóta? — kérdezte letörten a nagymenő.

Számolni kezdett Hajni, és a végén pedig kibökte: Hét éve!

A választ nem tudta hova tenni a srác. — Ez a csaj akkora ász lenne, hogy már ovisként is fiúzott, vagy csak lóvá akar tenni? — tépelődött.

— Netán hétpecsétes titok, hogy ki a barátod?

— Nem! Miért is lenne az? Ha akarod, szívesen bemutatom neked.

A kölyök kissé zavarba jött, arcán csak úgy vibrált a bőr.

— Nem bánom, szívesen megismerném a nagy őt. Rettenetesen kíváncsi lennék arra a fazonra!

A melegtől hangosan lihegő kutyához lépett a lány. — Ő az én barátom!

A kéksapkás fiú előbb lemerevedett, majd minden átmenet nélkül olyan fergeteges nevetésbe tört ki, hogy a féltve őrzött, nagy becsben tartott tökfödő leesett a fejéről. De mit sem bánta az ereklye dicstelen hanyatlását, csak nevetett, de már olyannyira, hogy majd’ meg nem fulladt tőle. Csak lassan csillapodott le.

— Egyre jobban tetszel nekem! — vágta a lány szemébe, aki nem kapta el fejét a mélyreható tekintet elől. — Olyan ártatlanul mondod a nagy dumákat, hogy szép sorjában be is veszem, mint egy nyeretlen kétéves, pedig engem nehéz a falhoz állítani. — Egyre jobban belelkesedett. — Hogyan hívnak, szépségem? — és miután megtudta, jött a következő kérdés: lenne kedved velem járni?

A kamaszlány arcát elöntötte a pír — ez még jobban fokozta szépségét a fiú szemében.

A terebélyes fa árnyékában lebzselő kutya felállt, és mellésorolt. Ne haragudj, de mennünk kell! — mondta Hajni. Indultak is hazafelé, de megállt, visszafordult, és mosolyogva megkérdezte: hát téged hogy hívnak?

— Kéksapkának! — felelte elégedetten a fiú, majd a távolodó lány után kiáltott. — Minden nap itt foglak várni, gyönyörűm!

Új, nagyszerű, boldogító érzés kerítette hatalmába Hajnit. Nőiesedő lelkében és testében valami borzongató meleg áradt szét, hogy szinte meggyúlt tőle. Annyira elvarázsolták a történtek, hogy semmi másra nem tudott gondolni: Milyen jó, hogy a dalos kedvű rigók kora hajnalban felébresztették! Hát még, hogy lejöttünk egyet járni! Ilyen elevennek, ilyen szépnek még egyszer sem látta őt Kóbor, de mégsem tudott maradéktalanul örülni.

Beesteledett. A gyermekszoba ablaka most se nyitva, se zárva nem volt: résnyire hajtották be. Jobbra-balra ingatta fejét a lány, és a kutya most kivételesen nem szólt érte. Peregtek a percek. Hajni felállt, céltalanul elindult, és valahol a szoba közepén megállt. Sajátosan hintázott előre-hátra. Kóbor csendben volt, csak a szeme sarkából leste. A lány szája széle időnként megmozdult, mintha sírni vagy szólni akarna. Az utóbbi mellett döntött.

— Alszol, kiskutyám?

— Nem! Mi bánt?

Elcsuklott Hajni hangja. — Tudod — kezdte — minden olyan szépen alakult, aztán kaptam egy jelképes pofont, majd utána mástól egy szívet melengető érzést, de minek?

— Egy szót sem értek az egészből! — tódította a kutya.

— Amikor anyukám új ruhákat és bútorokat is vett, én nagyon boldog voltam. Igazán örültem a törődésnek meg mindennek, amit kaptam tőle. De tegnap nagyon elszomorított.

— Mit mondott neked?

— Hogy szeptembertől kollégista leszek. Háromhavonta jöhetek csak haza. Akkor pedig hiába kaptam ezt a sok mindent, mert elzárnak tőlük. Ráadásul ma reggel megismerkedtem Kéksapkával, és egy kicsit meg is tetszett nekem. De ha háromhavonta csak egyszer jöhetek, akkor nem tudok találkozni vele, és örökre elfelejt engem. Máskülönben is, én már szívesen lemennék a játszótérre, akár mindennap is! — és most aztán alaposan elbőgte magát.

Hosszabb szünet után szólalt meg Kóbor. — Mivel indokolta anyukád, hogy csak háromhavonta jöhetsz haza?

— Külföldön kapott állást, ahol sok-sok pénzt fog keresni. Azt ígérte, hogy ettől még az eddigieknél is jobb sorunk lesz.

— Hová megy dolgozni?

— Dániába!

Kóbor felállt, és keresgélni kezdett a polcon található néhány tucat könyv között. Nem tartott sokáig. Az egyiket kiemelte, felcsapta, és úgy lapozgatta, mint aki keres valamit benne, végül rátalált az ominózus részre. Megköszörülte torkát, és belőle a következő sort idézte: Valami bűzlik Dániában!