10.

— Teljesen elcsigázottnak látszol!

— Nem tagadom — hümmögött Géza. — Mégsem bánom. A testi és szellemi fáradtságért sokszorosan kárpótolnak a részsikerek. Ha mindössze ennyi lenne a haszna, már akkor is bőven megérné, de mi több: egyre inkább törekszem az állapotomból fakadó hiányosságok pótlására. Az ezernyi teendő közepette döbbentem rá, hogy mennyi minden nem megy — és mégis, olykor már hosszabb időkre is megfeledkezem róla. A munkára fogott agy nemhogy a múlttal nem ér rá vesződni, de még a jelennel sem. Ha ez igaz — és miért is ne lenne az? — záros időn belül lényegében megszabadulhatok ettől a fránya érzéstől. Véglegesen ugyan aligha, mert feltehetőleg mindig akad majd valami, ami erre figyelmeztessen. Ha másfél évvel ezelőtt ilyen káprázatos jövőt vázolt volna fel előttem valaki, bizonnyal hibbantnak tituláltam volna. Most újra élmény végignyúlni az ágyon, és érezni, ahogy az álom súlya beleprésel. Ez talán csacskaságnak hat, de nem az. Minden apróságnak megvan a maga értéke, csak az emberek egyre kevésbé ismerik fel. Másban keresik. Nevetséges vagy nem, de nekem nagyszerű, hogy hideg és meleg víz folyik a csapból, és nagyszerűnek látom — hogy ne menjek túl messzire másik példáért — a sarki fűszerest is. A tárgyak segíthetik ugyan, hogy átérezzük a világot és megtaláljuk benne magunkat, de nem teszik meg helyettünk.

— Mi a terved holnapra?

— Már reggel bemegyek a vendéglőbe. Most, hogy véget ért az átalakítás, először én akarom betanulni. El akarok sajátítani mindent, ami a vendégek kiszolgálásához kell. Hogyan közlekedjünk, hogyan szolgáljunk fel, hogyan kísérjük őket ide-oda. Még javában dolgoztak az iparosok, amikor először bejártam a különféle utakat. A kétféle burkolólap talppal egyértelműen megkülönböztethető, ez némi rutinnal gond nélkül megy majd. Holnap visszarakják az asztalokat, befejezik az előteret. A belső dekoráció után jöhetnek a hang- és számítástechnikusok. Ahogy haladnak, kezdem betanítani a személyzetet. A nyitás napja szent és sérthetetlen: az idő elég lesz. Ha mégis szorítana a cipő, majd jobban belehúzunk — és nagyot ásított.

• Jól van, édesem. Békén hagylak, szép álmokat!

— Te, Ferim, biztosan jó helyen vagyunk? — izgult az asszony. Nézd csak azokat a gyerekeket, úgy szaladgálnak a folyosón, mintha semmi bajuk sem lenne. Nekem ez gyanús!

— Ej, Iluskám, hisz a portás mondta, hogy jó helyen járunk. Neki már csak hiszel?!

— Persze, de mégis!

A lépcsőházból bohóckodó kamaszok érkeztek fel, és a folyosó felé vették az irányt. Egyikük nekisodródott Feri bácsinak, akitől rögvest elnézést kért, és már ment is tovább a többiekkel.

— Semmi baj, barátom — szólt utána kedélyesen. — Mit tagadjam — fordult újra feleségéhez — a látvány engem is elképeszt. Sehol egy fehér bot! Hogyan lehetnek nélküle ilyen magabiztosak? Egyszerűen hihetetlen!

— Teljesen olyanok, mint a többi gyerek — oldódott lassacskán Ilus néni is. — Helyesek, aranyosak, bár néhányuk meglehetősen sápadt.

— No és illemtudóak — utalt a karambolra a férj.

A tanári felől harmincasnak tűnő nő érkezett.

— Jó napot kívánok! Ugye önökkel beszéltünk meg mára találkozót?

— Igen, igen! — felelték egyszerre.

— Annyira feszült vagyok, hogy el sem tudom mondani — szabadkozott Ilus néni.

— Igazán nincs mitől tartani, már nagyon várják magukat a gyerekek. Lassanként vége a nagyszünetnek, úgyhogy javaslom, induljunk el!

Az osztályteremben falrengető ricsaj fogadta őket, pedig csak öten voltak bent: hárman kergetőztek, ketten meg hevesen vitatkoztak. A többieknek szőrén-szálán nyoma veszett.

Megszólalt a csengő.

— Mindenki menjen a helyére! — kérte határozottan a tanító.

Nyílt az ajtó, földig lógó nyelvvel érkeztek a hiányzók. Sietve foglaltak helyet.

— Hol csavarogtatok? — érdeklődött egyiküktől a padtárs.

— Elemet vettünk az abakuszba!

— De lökött vagy! — vihogott fel a lány.

— Csendet kérek! — hangzott a tanári asztal mögül. Még Abigél is abbahagyja a vihorászást! Igaz?

A gyerekek elhallgattak.

— Két vendéggel érkeztem — jelentette be a tanár. — Nagy megtiszteltetés, hogy Feri bácsi és Ilus néni felvállalta az osztály pártfogását. Mivel már beszélgettünk erről, a nevetekben is mondhatom, hogy ti is tenni kívántok a jó kapcsolat érdekében. Vállaltátok, hogy még az eddiginél is szorgalmasabbak lesztek. Immár teljesen kizárt, hogy bárki is készületlenül jelenjen meg az órán. Most pedig átadom a szót a vendégeknek.

Hogy miért is nem ment könnyen a beszéd Feri bácsinak és Ilus néninek, arra leginkább a szemük sarkában megjelenő könnyek utaltak. A csupa fül kölykök ugyan nem látták, de az elcsukló hangokból annál inkább kiérezték ezt, bár igazából nem értették, miért is fúl el az öregek szava. Számukra természetes volt, hogy születésük óta nem látnak. Nagy kaland, ilyen az élet!

Némileg ők is izgatottak voltak, de gördülékenyen meséltek magukról. Tartásuk, arcuk figyelmet tükrözött. Az utolsó kettő egyszerre állt fel, mintha csak összenőttek volna. A vendégek meglepetésére helyettük a tanító szólalt meg elsőnek:

— Abigél és Áron ikertestvérek. Mivel egyazon a sorsuk, Abigél vállalta a közös bemutatkozást.

A lányka magabiztosnak tűnt, és meleg hangon szólalt meg:

— Árvák vagyunk; egyik szülőnket sem ismerjük. Amióta az eszünket tudjuk, állami intézetben laktunk és nevelkedtünk. A felnőttek azt mondják, olyanok vagyunk, mint két tojás. Áron nagyon kíváncsi, szívesen néz állatos filmeket, autóversenyt vagy sportmérkőzést. Én inkább olvasni szeretek, zenét hallgatni, meg kirándulni. Jól kijövünk, ritkán veszekszünk. Összetartunk, számíthatunk egymásra. Osztálytársaink szeretnek minket, mi meg őket. Mindössze ennyit szerettem volna mondani mindkettőnk nevében.

Géza lelkes csapatot vezetett. Reménykedve tekintettek az elkövetkező napok, hetek, évek elé: egyedülálló valaminek válhattak részeseivé. Országnak-világnak megmutathatják munkájukat, amivel nem csak maguknak szerezhetnek erkölcsi és anyagi elismerést, de hasonszőrű társaiknak is. A vendéglőben főként a saját dolgukkal törődtek, de mindnyájukat fűtötte a becsvágy, a bizonyítani akarás. Összetartottak: ha valamelyiküknek gondja, problémája akadt, egyszerre siettek segítségére.

— Lépésről lépésre megismerhetitek az éttermet és üzemrendjét — mondta nekik Géza. — Megkérném, hogy valamelyik hátul álló csukja be az ajtót… Forduljatok annak háttal, én pedig veletek szembe állok.

— Most az előcsarnokban vagyunk. Az egyik, talppal jól érzékelhető út innen indul, ahonnét a hangomat halljátok, a másik tőlem egy méterrel jobbra. Ha elindultok felém, három méter után egy sötétítő függönyt találtok majd, de ezt még nem szerelték fel. Miért kell ez? Hogy a távozó vendég szemét hozzászoktathassa a fényhez. Ebben a jelképes zsilipben mindig szűrt fény lesz, még éjszaka is. A függöny az útvonalak közepe táján nyílik. A két, párhuzamos nyomvonal elágazik a ruhatárhoz, a mosdókhoz és az asztalok felé. A ruhatár a nyomvonalaktól jobbra esik. Annyi fogas lesz benne, ahány hely az étteremben. Pontírással és arab számokkal jelöltük meg őket; ilyenek a biléták is. Valamelyikőtök mindig legyen itt, hogy fogadja a vendéget, akit valaki más kísér az asztalhoz. Nem árt egy lélegzetvételnyi szünet, hogy átálljanak a sötétre, ezért itt a legjobb ismertetni az étterem használatát és működését — a tematikát később mondom el nektek, beleértve a mindenhol igénybe vehető hangok használatát is. A ruhatárral szemben vannak a mosdók. Ezek most bal kézre esnek nektek, és majd a visszaúton deríthetitek fel őket. Folyamatosan hátrálok előletek a fotocellás ajtó felé. Kérlek, hogy miután szétnéztetek a ruhatárban, helyezkedjetek el a két nyomvonalon!

A ruhatárat beszélgetve, egymást informálva térképezték fel a jelöltek. Utána két csoportban felsorakoztak a vonalakon.

— Van-e kérdése valakinek? — Mivel nem volt, Géza pár lépéssel beljebb folytatta.

— Megérkeztünk az éttermi részbe. Hol állunk? Egy téglalap alakú helyiség egyik rövidebb oldalának közepén. A következőképpen képzeljétek el: a négyszemélyes asztalok a két nyomvonal külső oldala mentén állnak; a két utolsó hatszemélyes. Az asztalok és a fal között mindkét oldalon bő méter széles sáv vezet, ott toljátok ki a zsúrkocsin az ételt. A velünk szemben lévő fal két szélén van az a két automata ajtó, amin bejöhettek és kimehettek. Az egész útvonalon — beleértve a konyhai szakaszt is — egyirányú lesz a forgalom, tehát semmiképp sem ütközhettek össze. Mindkét hosszú falra hangfalakat szereltünk, de ezek semmiben sem akadályoznak titeket. A bal oldali részben van négy ablak, és amikor sötétben üzemelünk, ezeket spalettával résmentesen le kell zárni. Most pedig lassacskán induljatok beljebb! Ismerkedjetek meg az asztalokkal és a padokkal, próbáljátok ki őket, és járjátok be a zsúrkocsi útvonalát! Az asztalokba süllyesztve vezeték nélküli telefonokat és távkapcsolókat találtok: a vendégek ezekkel informálódhatnak, rendelhetnek, kommunikálhatnak veletek — és mi is így érhetjük el őket a legkönnyebben… Jut eszembe! Az asztalok középvonalát mindkét közlekedő útvonalban egy-egy keskeny, tükörsima felületű betét jelzi. Ha kérdeznétek valamit, rajta!

Kisebb csoportokban indultak felfedező útra. Finoman tapogatták végig a tárgyakat, és alaposan végigmustrálták az érdekesebb részleteket.

— Az asztallap felülete nem egységes! — jegyezte meg egy nő.

— Valóban; majd elmondom, hogy miért. Ugye, te vagy Andrea?

— Úgy tűnik, hogy a zsúrkocsi sávjában is vannak tükörsima burkolólapok! Miért?

— Jól van, Ödön! Látom, te is figyelsz! A pincérnek a sima lapra kell állnia a felszolgáláshoz, így kerül a zsúrkocsi pont az asztal mellé. Ezúttal mégis kitérek a hangokra: egy távirányítóval könnyen bekapcsolhatjátok a keresett asztal egyedi hangját; ezzel a kettős biztosítással képtelenség hibázni. Az azonosítót a bekísérő is bármikor megszólaltathatja, például amikor asztalhoz vezeti a vendégeket.

További kérdések híján Géza újabb feladatot adott.

— A ruhatár előtt találkozunk! — kurjantotta, és nyomtalanul eltűnt.

Nemsokára újra együtt volt a csapat.

— Kifelé jövet a jobb oldali nyomvonalból az első út a női mosdóhoz ágazik le, a második a férfihez. Mindkét ajtón van a kilincs fölött egy elhelyezett chip; az adja a jelzőhangot. A belső térben is hasonló a rendszer. A nők és a férfiak is az őket megillető mosdót vizsgálják végig! A nőiben bal kézre van a mosdó, a falra szerelt kézszárító meg a két mellékhelyiség. A férfiaknál mindezek jobb kézre esnek, és piszoár is van.

Ha már kiismeritek magatokat odabent, rövid pihenőt tartunk, majd a tájékozódást gyakoroljuk. Addig előkészítem nektek a feladatokat!

Bőven délután volt már. A kihalt vendéglőben asztalra hajtott fővel bóbiskolt Géza. Zsebében megcsörrent a mobil. Álmosan kotorta elő.

— Tessék…

— Szia, nagyfőnök! — vidámkodott Edit. Két perc, és ott leszek. Nem találom a kulcsot, nyisd már ki az ajtót! — mire tulajdonostársa kiért, már be is futott. — No, mesélj!

— Az egyik nő nagyon ügyes volt, kenterbe verte a többieket. Holnap átadom neki a csapat felét, hogy megoszthassuk a munkát. Aztán keresek még valakit, hogy szintén rábízzak néhány embert. Ha sikerül, a következő feladatokra már csak őket kell betanítanom, és ez nagy könnyebbség lesz.

— Szenzációs hírem van! Több ázsiai csoport is bejelentkezett az étterembe, éppen a különleges jellege miatt. Már az első héten napi két turnusra bizton számíthatunk. Ez azért is jó, mert így még marad hely a hazai vendégeknek is. Ugye tudsz örülni neki?!

Hervadt mosoly jelent meg Géza arcán. Nem szólt semmit, csak átölelte barátnője vállát.

Teri néni alighanem elnézhette a házszámot, mert a kulcsot az eggyel az övé előtt álló porta zárjába tolta be. De mégsem, mert a kulcs nyitotta.

— Vén fejemre kutyasétáltató lettem! — dohogott magában. Kellett ez nekem?

— Hol vagy, Kóbor? — lépett be az épületbe.

Nem kellett tűvé tennie a házat. A négylábú barát körbeszimatolta, meglengette a farkát, és nyüszögve törleszkedett hozzá. Levette a fogasról a nyakörvet, rácsatolta a bundás nyakra, kézbe vette a pórázt, és már indultak is.

— Milyen kis tökmag volt még, amikor elhoztam attól a jó lelkű fűszerestől — nézte az utcán szimatoló blökit. — Hogy fújtak miatta a cicák! Még fél év múlva sem békéltek meg velem, pedig akkor már régen Gézánál tanyázott. Milyen szerencsés ötlet volt, hogy becsentem hozzá! Én mondom, aranyat ér ez a kutya!

Amíg az idős asszonyság a gondolataiba, Kóbor a szagokba feledkezett bele.

— Jó napot kívánok, kedves Teri néni! — köszönt rá a boltját záró kereskedő. Mégis csak került kutya a macskák mellé?

— Tudod-e, hogy ki ez a kutya? — kérdezte, de a férfi csak a vállát vonogatta.

— Ő lapított egykor szőrgombolyagként abban a feneketlen nagy dobozban a raktáradban.

— Szóval ő lenne az! Szép kiállású, értelmes pofája van — és újra kinyitotta az ajtót, hogy egy szál kolbásszal térjen vissza.

— Gyere ide, Kóbor! — tartotta eléje a finomságot. Nem kellett kétszer mondania.

— Szóval, életmentő lettél! Derék dolog! És mi van Gézával? Már rég mesélt róla Teri néni!

— Egy hét, és megnyitja Feri bácsi egykori vendéglőjét. Ráadásul nem is akármilyen hely lesz az!

— No, mondja már! Kilyukad az oldalam a kíváncsiságtól!

— Képzeld el, fiam, koromsötétben lesznek odabent a vendégek! Úgy fognak enni, inni meg dáridózni, mintha ők sem látnának. És ez még nem minden, mert egytől egyig csak nem látó emberek szolgálják ki őket! Aztán, ha a vendégek elunják a sötétet, kinyitják a spalettákat, és világosban folytatják a murit. Ezt kapd ki, fiam!

— Az elmúlt hónapokban már azt hittem, hogy végleg meg tetszett komolyodni! Ej, Teri néni, maga még mindig a bolondját járatja velem! Szent igaz, jól csinálja, a mai estémet is felvidította. Köszönet érte!

Az intenzív betanítás a végéhez közeledett, de a lelkesedés és a figyelem nem lankadt. Csoportvezetőnek Géza a két legügyesebbet, Andreát és Ödönt tette meg, ők feleltek a többiek fejlődéséért. Elkelt a könnyebbség, mert Géza ki sem látszott a tennivalóból. A számítógépes rendszer már működött, de Tihamérnak minden alkalmazást tízszer, százszor is végig kellett próbálnia, nehogy valahol hiba maradjon.

A konyhán a régi gárda kipróbált tagjai dolgoztak, a látó pincéreket pedig részállásban, több étteremmel együttműködve alkalmazták — szükség szerint hol itt, hol ott.

A legnehezebb a felszolgálás volt. A zsúrkocsikat külön erre tervezték, a tetejükön többféle méretű és alakú mélyedéssel — külön a leveses tálak, külön a széles és magasított peremű tálcák, a különböző fajtájú poharak és kelyhek, üvegek számára. Mindegyik mellett volt helye az étel-ital nevét pontírással feltüntető táblácskának, hogy minden vendég elé az általa rendelt ínyencséget tehessék. A leveses tányérok és a második fogáshoz beszerzett tálcák is mélyek és szélesek voltak, hogy falatozás közben egyetlen morzsa se pottyanjon az asztalra. Bár a felszolgálónak minden vendég távozása után meg kellett győződnie az asztal tisztaságáról, és azt szükség esetén le kellett tisztogatnia, de mégiscsak jobb, ha az ilyesmire nincs szükség. Az asztal leszedését a zsúrkocsi aljában elhelyezett műanyag dobozok könnyítették meg: ezekbe tehették a fajtákra szétválogatott étkészletet. A zsúrkocsikat a konyhai személyzet töltötte fel és szedte le, a pontírásos táblákat pedig maga a felszolgáló. Mindkét oldalon négy-négy kocsi állt bevetésre készen. A konyhába érkező pincér megkapta a kellő információkat, és már indulhatott is vissza a következő kocsival. Akár kétszer két felszolgáló is zökkenőmentesen teríthetett, magában a tálalásban pedig jóformán csak az ülőhelyek kerülgetése maradt kihívás.

— Hol vagy, Géza? — harsant valahonnan Andrea hangja.

— Egy pillanat, és megyek! — kiáltott vissza, de a pillanat tíz percesre nyúlt.

— Nos?

— Mindannyian készen állunk!

— Rendben!

Géza magához hívta az összes látót. — Most ugrik a majom a vízbe! Fáradjatok ki az ajtó elé, és kössétek be a szemeteket! Öten vagytok, úgyhogy kell öt bekísérő és két felszolgáló. Tessék a vendégeket fogadni, a ruhatárhoz kísérni, majd asztalhoz ültetni. A pincérek kétfogásos, italos rendelést kapnak. A vendégek közül ketten is ki szeretnének menni a mosdóba. A kártyával fizetés technikáját most mellőzhetjük, de minden vendégnek állítsatok ki pontírásos számlát is! A munkát Andreával és Ödönnel hárman bíráljuk el. Van-e kérdése valakinek? Ha nincs, indulhat a próba!

Egyetlen egy szemtanúja sem volt az esetnek, a jelenlévők mégis egyöntetűen fogalmaztak: minden úgy ment, mint kés a vajban. Boldog volt mindenki, készülődtek hazafelé.

Egy bejelentéssel tartozom nektek — váltott ünnepélyesre Géza. — Holnap kettőkor tartjuk a főpróbát, pénteken meg nyitunk. Ám nem csak emiatt lesz jeles ez a nap, igaz, Ödön?

— Szóval — kezdte izgatottan Ödön. — Holnap itt tartjuk az eljegyzési vacsoránkat Rékával.

— Éljen! — zendítettek rá a többiek.

— Szeretettel várunk titeket: a meló mellé csapunk egy kis murit is. Hogy tudjátok: mindannyian Géza vendégei vagyunk!

— Hurrá! — tört fel megannyi torokból.

Dél sem volt még, de a két tulajdonos már ott volt a vendéglőben. Nyolcig lustultak ugyan az ágyban, de a reggeli készülődésen hamar túljutottak. Mindkettőjük talpa viszketett már, így idő előtt útra keltek. Négy megállónyira volt ugyan az étterem, de elsétáltak odáig. A friss levegő kiszellőztette a fáradt fejeket.

— Nem mondta Feri bácsi, hogy kiket hoznak magukkal vendégnek?

— Nagyon titokzatos volt a telefonban — felelt Edit. — Annyit azért elárult, hogy négyen jönnek.

— Tehát az egyik hatszemélyes asztal a mienk lesz, a másik pedig az ifjú jegyeseké. Ha jól számolom a létszámot, alig marad üres hely!

— Szóltál Teri néninek?

— Persze. A kérdés csupán az, hová ültessük?

A probléma megoldását későbbre kellett halasztaniuk, mert ketten is megzörgették a bejárót.

Géza mit sem sejtve nyitotta az ajtót, párja viszont a szája elé kapta kezét a váratlan látványtól.

— Mi vagyunk azok, Géza! — szólalt meg Feri bácsi.

— Gyertek csak beljebb mind a négyen! Érezzétek magatokat otthon!

— Csókolom, Géza bácsi — mondta egyszerre a két ismeretlen vendég. — Edit nem győzte kapkodni a fejét, de továbbra sem szólalt meg.

— Sziasztok! — bökte ki Géza.

— Engem Áronnak hívnak!

— Engem meg Abigélnek!

— Engem pedig Géza bácsinak — motyogta zavartan, mire már csak elnevette magát Edit.

— Sziasztok! — lépett a gyerekek elé, majd magához ölelte és megpuszilta őket. Nagyon, de nagyon örülünk nektek! — mondta, és újra barátjához fordult.

— Mi lenne, főnök úr, ha a két illusztris vendéget te kísérnéd végig kézen fogva a vendéglőn?! Ugyanis egyértelműen ezt igénylik. Ugye, gyerekek?

— Igen! — vágták rá egyszerre.

— Feri bácsi és Ilus néni is sokat mesélt nekünk erről a vendéglőről — kezdte Abigél. — Hogy régen az övék volt, most meg Géza bácsié, és még azt is, hogy Géza bácsi nem lát, Edit néni meg igen, és hogy ez egy olyan étterem, amit akár teljesen be lehet sötétíteni. Ez nagyon tetszik nekünk! Mikor indulunk a felfedező körútra, Géza bácsi?!

Géza nem kézen fogva vezette végig őket, hanem az előírás szerint, ahogy a betérő vendégeket kell. Az útvonalakat, a helyiségek belső elrendezését villámgyorsan vésték fejükbe a kölykök. Kezük és talpuk mágnesként vonzotta az általuk érzékelhető valóságot. Mire bebarangolták az egységet, akár bekísérőnek is beállhattak volna. Utána sem tétlenkedtek: egymással vetélkedve újra bejárták az egészet.

Duplán meghatva állunk itt — kezdte Feri bácsi. Miközben az ikreket gardíroztad, hármasban szétnéztünk. Csak annyit mondhatok, le a kalappal előttetek! Nagyszerű, ízléses munka eredményét láttuk Iluskámmal. A két gyerkőc — no meg osztálytársaik — az értelmes jövőt jelentik számunkra. Amit fiatal éveink nem adtak, nem adhattak meg nekünk, azt őszülő halántékkal kárpótlásul megkaphatjuk. Abban reménykedünk az asszonnyal, hogy van még pár évünk, és láthatjuk felnőni ezt a két csodálatos teremtést. Mindenben segíteni fogjuk őket, amúgy is túl sokat vett el tőlük a sors. Az idő viszont egyre telik. Szeretnénk, ha ti sem tévesztenétek őket szem elől!

— Jól van no, apjuk, törölgesd csak a szemed! — bicsaklott meg Ilus néni hangja is.

A fiatal pár meghatottan nézte őket.

— Mi sem természetesebb! — felelték egy lélegzetre.

Mintha varázsütésre történt volna, olyan hirtelenül érkeztek a még hiányzók. A bábeli hangzavarban alig értették egymás szavát. Lassacskán mégis minden és mindenki a helyére került.

— Sok szeretettel köszöntöm a jelen lévőket! — nyitotta meg a délutánt Géza, majd bemutatta a többieknek asztaltársait: Editet, az idős házaspárt és az ikreket. — Két barátunk köti ma össze sorsát. Legyetek boldogok, és kívánunk nektek még mást is. Hogy mit? Arra kérnélek benneteket, hogy tapsoljatok kettőt!

Az ünnepeltek felálltak, és eleget tettek a kérésnek. Az ikrek felpattantak, és kisvártatva megérkeztek a szerelmesek elé.

— Eljegyzésetek alkalmából fogadjátok tőlünk sok szeretettel e két illatos csokrot. Kívánunk hozzá még jó egészséget, és sok rossz gyereket! — amit az egybegyűltek hatalmas tapssal, ovációval és nevetéssel erősítettek meg.

Irult-pirult Réka, de Ödön sem tudta kivonni magát a hatás alól.

— Köszönjük szépen, gyerekek, és ami engem illet, megfogadom a csábító tanácsotokat! — amivel ő is zajos sikert aratott.

Kezdetét vette a nagyüzem. Megindult a felszolgálás. Kétoldalt egyszerre jelentek meg a zsúrkocsik. Nesztelenül gurultak, mégis mindenki felkapta a fejét: a sípoló kukta hangjával jelezték érkezésüket! A jegyesek asztala kukorékolva hívta őket, a másik hatszemélyes asztal helyét pár másodperccel később hápogás jelezte. Amint az utolsó adag levest kihozták, már mehettek is a sültekért. A termet fülbemászó duruzsolás töltötte be. A hangfalakból az esti erdő neszei szüremlettek ki. Egy gímszarvas bőszen elbőgte magát, egy társa amúgy melegében megfelelt neki — mindenfelől elismerő szavak áradtak Géza felé.

Feri bácsi, de Ilus néni is alig győzte kapkodni a fejét. Editre is az újdonság erejével hatott a megpezsdült élet.

— Minek a hangja volt ez? — kérdezte Áron.

Így őszidőn a szarvasbikák megharcolnak a tehenekért. Bőgve hívják viadalra vetélytársaikat. A győztesé lesz a csorda.

— És utána sok kis szarvas születik? — tudakolta Abigél.

— Valahogy úgy!

Bár odakint szürkült, a teremben nem kapcsolták fel a világítást, a beszüremlő fény elég volt a két idős vendégnek. Valaki megkopogtatta a bejárót. Az egy szem ügyeletes nyitotta az ajtót, és mire megszólalhatott volna, egy kutya már nyomult is befelé a póráz végével.

— Tessék beljebb fáradni! — szólt kedvesen az invitálás. — Ide vakvezető kutyával is be lehet jönni! Ugye, megsimogathatom a kutyust? Hogy hívják?

— Persze, hogy meg, aranyoskám — felelte rá a póráz végét fogó hölgy, de továbbra sem mozdult.

— Tessék csak bátran jönni! — hívta újra.

— Köszönöm, de inkább mégsem mennék be — hátrált meg a nyomasztó sötétségtől. Nem nekem való az!

— Olyan jó odabent a hangulat! Táncolni is lehet, kár lenne kihagyni! Ha meg nem megy olyan jól a bugi, senki sem látja, úgyhogy bátran előre!

— Hoztam egy üveg pezsgőt a jegyeseknek. Aranyoskám, légy szíves, kérd meg Gézát, hogy a nevemben adja át a fiataloknak! Engem Teri néninek hívnak.

— Rendben, Teri néni! Szép dolog ilyen hosszú utat csak ezért megtenni!

— A kocsi készen áll. Indulhatsz, Andrea! — irányított Józsi, a konyhában diszpécserkedő régi motoros.

— Készen állsz, Abigél?

— Igen! — felelte határozottan. — Kitettem a táblákat az ételek mellé.

— Ügyes vagy. No, indulás!

Áron büszkén szólt oda a másik oldalon visszatérő zsúrkocsi mögül:

— Én már két pohár üdítőt is felszolgáltam!

A zsúrkocsi a kecskehangú asztalnál állt meg.

— Abigél! — fordult hozzá Andrea — Kérdezd meg, ki milyen süteményt és italt rendelt, és szolgáld fel!

A lányka szíve a torkában dobogott, de nekikezdett a felelősségteljes munkának. Körültekintően kerülte a padokat, ügyesen tolta a vendégek elé a süteményes tányérokat, a poharak helyét viszont még csak segítséggel találta meg.

— Köszönjük szépen, Abigél! — dicsérték mindenünnen.

A táncoló tömegből kivált az idős házaspár, és Feri bácsi megnyomta a távkapcsolót, hogy azonosítsa asztalukat. A kacsahang nemcsak nekik jött jól, de az ikreknek is, bár ők amúgy is visszataláltak volna.

— De jó, hogy eljöhettünk! — lelkendezett Áron. Annyira jól kitalálták az egészet! Olyan logikus minden, hogy felnőttként szívesen dolgoznék ilyen szuper helyen!

— Ugye máskor is eljövünk? — erősített rá Abigél. — Hozzuk el a többi osztálytársunkat is! Hadd ismerjék meg Géza bácsit és Edit nénit!

— Ideje lesz készülődni, gyerekek! — figyelmeztette őket Ilus néni. Későre jár, és időre vissza kell érnünk a kollégiumba!

Tetőfokára hágott a mulatozás. Egyesek táncoltak, mások a zenével mit sem törődve nótáztak, és voltak olyanok is, akik az élet kisebb-nagyobb dolgait vitatták meg. Mindegyik társaság tagjai jól érezték magukat, de apránként elszállingóztak, és a vendéglő újra elcsendesedett. Csak ketten maradtak odabent.

— Remélhettünk-e ennél többet? — kérdezte Gézát Edit.

Péntekre a teljes gárdát berendelték. Mindenki tudta beosztását, és készen álltak az újabb feladatokra. Az ázsiai csoportok miatt az angolul legjobban beszélőket állították kísérőnek.

A kínaiak ebédre jöttek Az előtérben elmondták nekik a tudnivalókat, és négyfős asztaltársaságokra osztották a csoportot. Az első kísérő már indult is; a vendégeknek őt követve, önállóan kellett az asztalhoz eljutniuk, ahol a telefon és a távkapcsoló használatát ismerhették meg. A rendelésnél eleinte gyakran elkélt a segítség.

Egymás után szólaltak meg az asztalok; a vendégek nevetgélve hallgatták az azonosító hangokat. Csörögni kezdtek a kanalak, böködni a villák. Megcsikordultak a kések élei, kerekedtek a gyomrok. A hangfalakból egy hamisítatlan tanyasi udvar zajai áradtak. Káráltak a tyúkok, sziszegett a libáit védő gúnár, Riska tehén belebőgött a határba. Fél óra múlva mindezt egy vonat hangjai váltották fel — stílszerűen az étkezőkocsiban érezhették magukat. Kattogtak a kerekek, zökkentek a váltókon. Elismerő moraj futott végig a termen, ahogy felismerték a helyzetet, és a mozdony sípjára néhányan azt utánzó füttyentéssel válaszoltak. Tapsoltak, amikor a vonat beért az állomásra — mindnyájan mosolyogva távoztak.

A japánokkal együtt érkeztek az első hazai fecskék is. Bátortalanul toporogtak a ruhatár előtt, gyűjtötték az elszánást, hogy meginduljanak az asztalokhoz. Ahogy apránként oldódott a szuroksötét miatti szorongásuk, egyre bátrabban falatoztak, és órákon át mesélhető élménnyel távoztak. Vitték a hírt messzire, egyre messzebbre, mint az ősz táján a tőlünk útra kelő fecskemadarak.

Teri néni csak tipródott: menjen, vagy ne menjen? Géza és Edit ezerszer is a lelkére kötötte, hogy aznap semmi áron ne mulassza el felkeresni az éttermet. Csak ne lenne olyan átkozottul sötét odabent! — hajtogatta magában. — Eh, lesz, ami lesz! — döntötte el. — Az ajtóig mindenesetre elmegyek!

Ott aztán megint csak keményen megvetette a lábát. Hiába kérlelték a tulajdonosok, tántoríthatatlan maradt.

— Fogjátok csak ezt a szatyrot! Pezsgőt hoztam benne. No, hiszen tudjátok... — és minden győzködés ellenére hátraarcot csinált.

Visszatérve az étterembe a fiatalok egymás mellé telepedtek. Géza az asztal közepére állította az ajándék pezsgőt.

— Milyen figyelmes Teri néni!

— Sokat köszönhetünk neki.

— Bizony-bizony!

— Én is hoztam valamit neked! — fordított a beszélgetésen Edit.

— Mit?

A nő a zsebébe nyúlt, és Géza elé tett, valamit.

— Keresd meg az asztalon, már ott van!

Szinte azonnal rátalált. Kezébe vette, és nem értette a dolgot. Eleinte afféle tréfának tűnt, de belülről viszont azt súgta neki valami, hogy nagyon komoly dologról lehet itt szó. Csak lassan, nagyon lassan világosodott meg a rejtély, de amikor rájött, ezerszer is áldotta érte Editet. Most döbbent csak rá igazán, mi mindenen ment, mentek keresztül együtt.

Az ő ajándéka viszont még váratott magára. Szívét melegség öntötte el, keze szinte parázslott, amikor munkához fogott. Nem tartott sokáig, a válasz mégis életre szólt.

— Az ajándékodra adott válaszom az asztalon van!

Edit megérzése tökéletesnek bizonyult: éppen oda nyúlt, ahova kellett. A két kötéldarabot, amit első találkozásuk napján a mosdóban talált, most bog kötötte össze.