10.
— Teljesen elcsigázottnak látszol!
— Nem tagadom — hümmögött Géza. — Mégsem
bánom. A testi és szellemi fáradtságért sokszorosan kárpótolnak a részsikerek.
Ha mindössze ennyi lenne a haszna, már akkor is bőven megérné, de mi több:
egyre inkább törekszem az állapotomból fakadó hiányosságok pótlására. Az
ezernyi teendő közepette döbbentem rá, hogy mennyi minden nem megy — és mégis,
olykor már hosszabb időkre is megfeledkezem róla. A munkára fogott agy nemhogy
a múlttal nem ér rá vesződni, de még a jelennel sem. Ha ez igaz — és miért is
ne lenne az? — záros időn belül lényegében megszabadulhatok ettől a fránya
érzéstől. Véglegesen ugyan aligha, mert feltehetőleg mindig akad majd valami,
ami erre figyelmeztessen. Ha másfél évvel ezelőtt ilyen káprázatos jövőt vázolt
volna fel előttem valaki, bizonnyal hibbantnak tituláltam volna. Most újra
élmény végignyúlni az ágyon, és érezni, ahogy az álom súlya beleprésel. Ez
talán csacskaságnak hat, de nem az. Minden apróságnak megvan a maga értéke,
csak az emberek egyre kevésbé ismerik fel. Másban keresik. Nevetséges vagy nem,
de nekem nagyszerű, hogy hideg és meleg víz folyik a csapból, és nagyszerűnek
látom — hogy ne menjek túl messzire másik példáért — a sarki fűszerest is. A
tárgyak segíthetik ugyan, hogy átérezzük a világot és megtaláljuk benne
magunkat, de nem teszik meg helyettünk.
— Mi a terved holnapra?
— Már reggel bemegyek a vendéglőbe. Most,
hogy véget ért az átalakítás, először én akarom betanulni. El akarok sajátítani
mindent, ami a vendégek kiszolgálásához kell. Hogyan közlekedjünk, hogyan
szolgáljunk fel, hogyan kísérjük őket ide-oda. Még javában dolgoztak az
iparosok, amikor először bejártam a különféle utakat. A kétféle burkolólap
talppal egyértelműen megkülönböztethető, ez némi rutinnal gond nélkül megy
majd. Holnap visszarakják az asztalokat, befejezik az előteret. A belső
dekoráció után jöhetnek a hang- és számítástechnikusok. Ahogy haladnak, kezdem
betanítani a személyzetet. A nyitás napja szent és sérthetetlen: az idő elég
lesz. Ha mégis szorítana a cipő, majd jobban belehúzunk — és nagyot ásított.
— Te, Ferim, biztosan jó helyen vagyunk? — izgult
az asszony. Nézd csak azokat a gyerekeket, úgy szaladgálnak a folyosón, mintha
semmi bajuk sem lenne. Nekem ez gyanús!
— Ej, Iluskám, hisz a portás mondta, hogy jó
helyen járunk. Neki már csak hiszel?!
— Persze, de mégis!
A lépcsőházból bohóckodó kamaszok érkeztek
fel, és a folyosó felé vették az irányt. Egyikük nekisodródott Feri bácsinak,
akitől rögvest elnézést kért, és már ment is tovább a többiekkel.
— Semmi baj, barátom — szólt utána
kedélyesen. — Mit tagadjam — fordult újra feleségéhez — a látvány engem is
elképeszt. Sehol egy fehér bot! Hogyan lehetnek nélküle ilyen magabiztosak?
Egyszerűen hihetetlen!
— Teljesen olyanok, mint a többi gyerek —
oldódott lassacskán Ilus néni is. — Helyesek, aranyosak, bár néhányuk
meglehetősen sápadt.
— No és illemtudóak — utalt a karambolra a
férj.
A tanári felől harmincasnak tűnő nő érkezett.
— Jó napot kívánok! Ugye önökkel beszéltünk
meg mára találkozót?
— Igen, igen! — felelték egyszerre.
— Annyira feszült vagyok, hogy el sem tudom
mondani — szabadkozott Ilus néni.
— Igazán nincs mitől tartani, már nagyon
várják magukat a gyerekek. Lassanként vége a nagyszünetnek, úgyhogy javaslom,
induljunk el!
Az osztályteremben falrengető ricsaj fogadta
őket, pedig csak öten voltak bent: hárman kergetőztek, ketten meg hevesen
vitatkoztak. A többieknek szőrén-szálán nyoma veszett.
Megszólalt a csengő.
— Mindenki menjen a helyére! — kérte
határozottan a tanító.
Nyílt az ajtó, földig lógó nyelvvel érkeztek
a hiányzók. Sietve foglaltak helyet.
— Hol csavarogtatok? — érdeklődött egyiküktől
a padtárs.
— Elemet vettünk az abakuszba!
— De lökött vagy! — vihogott fel a lány.
— Csendet kérek! — hangzott a tanári asztal
mögül. Még Abigél is abbahagyja a vihorászást! Igaz?
A gyerekek elhallgattak.
— Két vendéggel érkeztem — jelentette be a
tanár. — Nagy megtiszteltetés, hogy Feri bácsi és Ilus néni felvállalta az
osztály pártfogását. Mivel már beszélgettünk erről, a nevetekben is mondhatom,
hogy ti is tenni kívántok a jó kapcsolat érdekében. Vállaltátok, hogy még az
eddiginél is szorgalmasabbak lesztek. Immár teljesen kizárt, hogy bárki is
készületlenül jelenjen meg az órán. Most pedig átadom a szót a vendégeknek.
Hogy miért is nem ment könnyen a beszéd Feri
bácsinak és Ilus néninek, arra leginkább a szemük sarkában megjelenő könnyek utaltak.
A csupa fül kölykök ugyan nem látták, de az elcsukló hangokból annál inkább
kiérezték ezt, bár igazából nem értették, miért is fúl el az öregek szava.
Számukra természetes volt, hogy születésük óta nem látnak. Nagy kaland, ilyen
az élet!
Némileg ők is izgatottak voltak, de
gördülékenyen meséltek magukról. Tartásuk, arcuk figyelmet tükrözött. Az utolsó
kettő egyszerre állt fel, mintha csak összenőttek volna. A vendégek
meglepetésére helyettük a tanító szólalt meg elsőnek:
— Abigél és Áron ikertestvérek. Mivel egyazon
a sorsuk, Abigél vállalta a közös bemutatkozást.
A lányka magabiztosnak tűnt, és meleg hangon
szólalt meg:
— Árvák vagyunk; egyik szülőnket sem
ismerjük. Amióta az eszünket tudjuk, állami intézetben laktunk és nevelkedtünk.
A felnőttek azt mondják, olyanok vagyunk, mint két tojás. Áron nagyon kíváncsi,
szívesen néz állatos filmeket, autóversenyt vagy sportmérkőzést. Én inkább
olvasni szeretek, zenét hallgatni, meg kirándulni. Jól kijövünk, ritkán
veszekszünk. Összetartunk, számíthatunk egymásra. Osztálytársaink szeretnek
minket, mi meg őket. Mindössze ennyit szerettem volna mondani mindkettőnk
nevében.
Géza lelkes csapatot vezetett. Reménykedve
tekintettek az elkövetkező napok, hetek, évek elé: egyedülálló valaminek
válhattak részeseivé. Országnak-világnak megmutathatják munkájukat, amivel nem
csak maguknak szerezhetnek erkölcsi és anyagi elismerést, de hasonszőrű
társaiknak is. A vendéglőben főként a saját dolgukkal törődtek, de mindnyájukat
fűtötte a becsvágy, a bizonyítani akarás. Összetartottak: ha valamelyiküknek
gondja, problémája akadt, egyszerre siettek segítségére.
— Lépésről lépésre megismerhetitek az
éttermet és üzemrendjét — mondta nekik Géza. — Megkérném, hogy valamelyik hátul
álló csukja be az ajtót… Forduljatok annak háttal, én pedig veletek szembe
állok.
— Most az előcsarnokban vagyunk. Az egyik,
talppal jól érzékelhető út innen indul, ahonnét a hangomat halljátok, a másik
tőlem egy méterrel jobbra. Ha elindultok felém, három méter után egy sötétítő
függönyt találtok majd, de ezt még nem szerelték fel. Miért kell ez? Hogy a
távozó vendég szemét hozzászoktathassa a fényhez. Ebben a jelképes zsilipben
mindig szűrt fény lesz, még éjszaka is. A függöny az útvonalak közepe táján nyílik.
A két, párhuzamos nyomvonal elágazik a ruhatárhoz, a mosdókhoz és az asztalok
felé. A ruhatár a nyomvonalaktól jobbra esik. Annyi fogas lesz benne, ahány
hely az étteremben. Pontírással és arab számokkal jelöltük meg őket; ilyenek a
biléták is. Valamelyikőtök mindig legyen itt, hogy fogadja a vendéget, akit
valaki más kísér az asztalhoz. Nem árt egy lélegzetvételnyi szünet, hogy
átálljanak a sötétre, ezért itt a legjobb ismertetni az étterem használatát és
működését — a tematikát később mondom el nektek, beleértve a mindenhol igénybe
vehető hangok használatát is. A ruhatárral szemben vannak a mosdók. Ezek most
bal kézre esnek nektek, és majd a visszaúton deríthetitek fel őket.
Folyamatosan hátrálok előletek a fotocellás ajtó felé. Kérlek, hogy miután szétnéztetek
a ruhatárban, helyezkedjetek el a két nyomvonalon!
A ruhatárat beszélgetve, egymást informálva
térképezték fel a jelöltek. Utána két csoportban felsorakoztak a vonalakon.
— Van-e kérdése valakinek? — Mivel nem volt,
Géza pár lépéssel beljebb folytatta.
— Megérkeztünk az éttermi részbe. Hol állunk?
Egy téglalap alakú helyiség egyik rövidebb oldalának közepén. A következőképpen
képzeljétek el: a négyszemélyes asztalok a két nyomvonal külső oldala mentén
állnak; a két utolsó hatszemélyes. Az asztalok és a fal között mindkét oldalon
bő méter széles sáv vezet, ott toljátok ki a zsúrkocsin az ételt. A velünk
szemben lévő fal két szélén van az a két automata ajtó, amin bejöhettek és
kimehettek. Az egész útvonalon — beleértve a konyhai szakaszt is — egyirányú
lesz a forgalom, tehát semmiképp sem ütközhettek össze. Mindkét hosszú falra
hangfalakat szereltünk, de ezek semmiben sem akadályoznak titeket. A bal oldali
részben van négy ablak, és amikor sötétben üzemelünk, ezeket spalettával
résmentesen le kell zárni. Most pedig lassacskán induljatok beljebb!
Ismerkedjetek meg az asztalokkal és a padokkal, próbáljátok ki őket, és
járjátok be a zsúrkocsi útvonalát! Az asztalokba süllyesztve vezeték nélküli
telefonokat és távkapcsolókat találtok: a vendégek ezekkel informálódhatnak,
rendelhetnek, kommunikálhatnak veletek — és mi is így érhetjük el őket a
legkönnyebben… Jut eszembe! Az asztalok középvonalát mindkét közlekedő
útvonalban egy-egy keskeny, tükörsima felületű betét jelzi. Ha kérdeznétek
valamit, rajta!
Kisebb csoportokban indultak felfedező útra.
Finoman tapogatták végig a tárgyakat, és alaposan végigmustrálták az érdekesebb
részleteket.
— Az asztallap felülete nem egységes! —
jegyezte meg egy nő.
— Valóban; majd elmondom, hogy miért. Ugye,
te vagy Andrea?
— Úgy tűnik, hogy a zsúrkocsi sávjában is
vannak tükörsima burkolólapok! Miért?
— Jól van, Ödön! Látom, te is figyelsz! A
pincérnek a sima lapra kell állnia a felszolgáláshoz, így kerül a zsúrkocsi
pont az asztal mellé. Ezúttal mégis kitérek a hangokra: egy távirányítóval
könnyen bekapcsolhatjátok a keresett asztal egyedi hangját; ezzel a kettős
biztosítással képtelenség hibázni. Az azonosítót a bekísérő is bármikor
megszólaltathatja, például amikor asztalhoz vezeti a vendégeket.
További kérdések híján Géza újabb feladatot
adott.
— A ruhatár előtt találkozunk! — kurjantotta,
és nyomtalanul eltűnt.
Nemsokára újra együtt volt a csapat.
— Kifelé jövet a jobb oldali nyomvonalból az
első út a női mosdóhoz ágazik le, a második a férfihez. Mindkét ajtón van a
kilincs fölött egy elhelyezett chip; az adja a jelzőhangot. A belső térben is
hasonló a rendszer. A nők és a férfiak is az őket megillető mosdót vizsgálják
végig! A nőiben bal kézre van a mosdó, a falra szerelt kézszárító meg a két
mellékhelyiség. A férfiaknál mindezek jobb kézre esnek, és piszoár is van.
Ha már kiismeritek magatokat odabent, rövid
pihenőt tartunk, majd a tájékozódást gyakoroljuk. Addig előkészítem nektek a
feladatokat!
Bőven délután volt már. A kihalt vendéglőben
asztalra hajtott fővel bóbiskolt Géza. Zsebében megcsörrent a mobil. Álmosan
kotorta elő.
— Tessék…
— Szia, nagyfőnök! — vidámkodott Edit. Két
perc, és ott leszek. Nem találom a kulcsot, nyisd már ki az ajtót! — mire
tulajdonostársa kiért, már be is futott. — No, mesélj!
— Az egyik nő nagyon ügyes volt, kenterbe
verte a többieket. Holnap átadom neki a csapat felét, hogy megoszthassuk a
munkát. Aztán keresek még valakit, hogy szintén rábízzak néhány embert. Ha
sikerül, a következő feladatokra már csak őket kell betanítanom, és ez nagy könnyebbség
lesz.
— Szenzációs hírem van! Több ázsiai csoport
is bejelentkezett az étterembe, éppen a különleges jellege miatt. Már az első
héten napi két turnusra bizton számíthatunk. Ez azért is jó, mert így még marad
hely a hazai vendégeknek is. Ugye tudsz örülni neki?!
Hervadt mosoly jelent meg Géza arcán. Nem
szólt semmit, csak átölelte barátnője vállát.
Teri néni alighanem elnézhette a házszámot,
mert a kulcsot az eggyel az övé előtt álló porta zárjába tolta be. De mégsem,
mert a kulcs nyitotta.
— Vén fejemre kutyasétáltató lettem! —
dohogott magában. Kellett ez nekem?
— Hol vagy, Kóbor? — lépett be az épületbe.
Nem kellett tűvé tennie a házat. A négylábú
barát körbeszimatolta, meglengette a farkát, és nyüszögve törleszkedett hozzá.
Levette a fogasról a nyakörvet, rácsatolta a bundás nyakra, kézbe vette a
pórázt, és már indultak is.
— Milyen kis tökmag volt még, amikor elhoztam
attól a jó lelkű fűszerestől — nézte az utcán szimatoló blökit. — Hogy fújtak
miatta a cicák! Még fél év múlva sem békéltek meg velem, pedig akkor már régen
Gézánál tanyázott. Milyen szerencsés ötlet volt, hogy becsentem hozzá! Én
mondom, aranyat ér ez a kutya!
Amíg az idős asszonyság a gondolataiba, Kóbor
a szagokba feledkezett bele.
— Jó napot kívánok, kedves Teri néni! — köszönt
rá a boltját záró kereskedő. Mégis csak került kutya a macskák mellé?
— Tudod-e, hogy ki ez a kutya? — kérdezte, de
a férfi csak a vállát vonogatta.
— Ő lapított egykor szőrgombolyagként abban a
feneketlen nagy dobozban a raktáradban.
— Szóval ő lenne az! Szép kiállású, értelmes
pofája van — és újra kinyitotta az ajtót, hogy egy szál kolbásszal térjen
vissza.
— Gyere ide, Kóbor! — tartotta eléje a
finomságot. Nem kellett kétszer mondania.
— Szóval, életmentő lettél! Derék dolog! És
mi van Gézával? Már rég mesélt róla Teri néni!
— Egy hét, és megnyitja Feri bácsi egykori
vendéglőjét. Ráadásul nem is akármilyen hely lesz az!
— No, mondja már! Kilyukad az oldalam a
kíváncsiságtól!
— Képzeld el, fiam, koromsötétben lesznek
odabent a vendégek! Úgy fognak enni, inni meg dáridózni, mintha ők sem
látnának. És ez még nem minden, mert egytől egyig csak nem látó emberek
szolgálják ki őket! Aztán, ha a vendégek elunják a sötétet, kinyitják a
spalettákat, és világosban folytatják a murit. Ezt kapd ki, fiam!
— Az elmúlt hónapokban már azt hittem, hogy
végleg meg tetszett komolyodni! Ej, Teri néni, maga még mindig a bolondját
járatja velem! Szent igaz, jól csinálja, a mai estémet is felvidította.
Köszönet érte!
Az intenzív betanítás a végéhez közeledett,
de a lelkesedés és a figyelem nem lankadt. Csoportvezetőnek Géza a két
legügyesebbet, Andreát és Ödönt tette meg, ők feleltek a többiek fejlődéséért.
Elkelt a könnyebbség, mert Géza ki sem látszott a tennivalóból. A számítógépes
rendszer már működött, de Tihamérnak minden alkalmazást tízszer, százszor is
végig kellett próbálnia, nehogy valahol hiba maradjon.
A konyhán a régi gárda kipróbált tagjai
dolgoztak, a látó pincéreket pedig részállásban, több étteremmel együttműködve
alkalmazták — szükség szerint hol itt, hol ott.
A legnehezebb a felszolgálás volt. A
zsúrkocsikat külön erre tervezték, a tetejükön többféle méretű és alakú
mélyedéssel — külön a leveses tálak, külön a széles és magasított peremű
tálcák, a különböző fajtájú poharak és kelyhek, üvegek számára. Mindegyik mellett volt helye az étel-ital nevét pontírással
feltüntető táblácskának, hogy minden vendég elé az általa rendelt ínyencséget
tehessék. A leveses tányérok és a második fogáshoz beszerzett tálcák is mélyek
és szélesek voltak, hogy falatozás közben egyetlen morzsa se pottyanjon az
asztalra. Bár a felszolgálónak minden vendég távozása után meg kellett
győződnie az asztal tisztaságáról, és azt szükség esetén le kellett
tisztogatnia, de mégiscsak jobb, ha az ilyesmire nincs szükség. Az asztal
leszedését a zsúrkocsi aljában elhelyezett műanyag dobozok könnyítették meg:
ezekbe tehették a fajtákra szétválogatott étkészletet. A zsúrkocsikat a konyhai
személyzet töltötte fel és szedte le, a pontírásos táblákat pedig maga a
felszolgáló. Mindkét oldalon négy-négy kocsi állt bevetésre készen. A konyhába
érkező pincér megkapta a kellő információkat, és már indulhatott is vissza a
következő kocsival. Akár kétszer két felszolgáló is zökkenőmentesen
teríthetett, magában a tálalásban pedig jóformán csak az ülőhelyek kerülgetése
maradt kihívás.
— Hol vagy, Géza? — harsant valahonnan Andrea
hangja.
— Egy pillanat, és megyek! — kiáltott vissza,
de a pillanat tíz percesre nyúlt.
— Nos?
— Mindannyian készen állunk!
— Rendben!
Géza magához hívta az összes látót. — Most
ugrik a majom a vízbe! Fáradjatok ki az ajtó elé, és kössétek be a szemeteket!
Öten vagytok, úgyhogy kell öt bekísérő és két felszolgáló. Tessék a vendégeket
fogadni, a ruhatárhoz kísérni, majd asztalhoz ültetni. A pincérek kétfogásos,
italos rendelést kapnak. A vendégek közül ketten is ki szeretnének menni a
mosdóba. A kártyával fizetés technikáját most mellőzhetjük, de minden vendégnek
állítsatok ki pontírásos számlát is! A munkát Andreával és Ödönnel hárman
bíráljuk el. Van-e kérdése valakinek? Ha nincs, indulhat a próba!
Egyetlen egy szemtanúja sem volt az esetnek,
a jelenlévők mégis egyöntetűen fogalmaztak: minden úgy ment, mint kés a vajban.
Boldog volt mindenki, készülődtek hazafelé.
Egy bejelentéssel tartozom nektek — váltott
ünnepélyesre Géza. — Holnap kettőkor tartjuk a főpróbát, pénteken meg nyitunk.
Ám nem csak emiatt lesz jeles ez a nap, igaz, Ödön?
— Szóval — kezdte izgatottan Ödön. — Holnap
itt tartjuk az eljegyzési vacsoránkat Rékával.
— Éljen! — zendítettek rá a többiek.
— Szeretettel várunk titeket: a meló mellé
csapunk egy kis murit is. Hogy tudjátok: mindannyian Géza vendégei vagyunk!
— Hurrá! — tört fel megannyi torokból.
Dél sem volt még, de a két tulajdonos már ott
volt a vendéglőben. Nyolcig lustultak ugyan az ágyban, de a reggeli
készülődésen hamar túljutottak. Mindkettőjük talpa viszketett már, így idő
előtt útra keltek. Négy megállónyira volt ugyan az étterem, de elsétáltak
odáig. A friss levegő kiszellőztette a fáradt fejeket.
— Nem mondta Feri bácsi, hogy kiket hoznak
magukkal vendégnek?
— Nagyon titokzatos volt a telefonban —
felelt Edit. — Annyit azért elárult, hogy négyen jönnek.
— Tehát az egyik hatszemélyes asztal a mienk
lesz, a másik pedig az ifjú jegyeseké. Ha jól számolom a létszámot, alig marad
üres hely!
— Szóltál Teri néninek?
— Persze. A kérdés csupán az, hová ültessük?
A probléma megoldását későbbre kellett
halasztaniuk, mert ketten is megzörgették a bejárót.
Géza mit sem sejtve nyitotta az ajtót, párja
viszont a szája elé kapta kezét a váratlan látványtól.
— Mi vagyunk azok, Géza! — szólalt meg Feri
bácsi.
— Gyertek csak beljebb mind a négyen!
Érezzétek magatokat otthon!
— Csókolom, Géza bácsi — mondta egyszerre a
két ismeretlen vendég. — Edit nem győzte kapkodni a fejét, de továbbra sem
szólalt meg.
— Sziasztok! — bökte ki Géza.
— Engem Áronnak hívnak!
— Engem meg Abigélnek!
— Engem pedig Géza bácsinak — motyogta
zavartan, mire már csak elnevette magát Edit.
— Sziasztok! — lépett a gyerekek elé, majd
magához ölelte és megpuszilta őket. Nagyon, de nagyon örülünk nektek! — mondta,
és újra barátjához fordult.
— Mi lenne, főnök úr, ha a két illusztris
vendéget te kísérnéd végig kézen fogva a vendéglőn?!
Ugyanis egyértelműen ezt igénylik. Ugye, gyerekek?
— Igen! — vágták rá egyszerre.
— Feri bácsi és Ilus néni is sokat mesélt
nekünk erről a vendéglőről — kezdte Abigél. — Hogy régen az övék volt, most meg
Géza bácsié, és még azt is, hogy Géza bácsi nem lát, Edit néni meg igen, és
hogy ez egy olyan étterem, amit akár teljesen be lehet sötétíteni. Ez nagyon
tetszik nekünk! Mikor indulunk a felfedező körútra, Géza bácsi?!
Géza nem kézen fogva vezette végig őket,
hanem az előírás szerint, ahogy a betérő vendégeket kell. Az útvonalakat, a
helyiségek belső elrendezését villámgyorsan vésték fejükbe a kölykök. Kezük és
talpuk mágnesként vonzotta az általuk érzékelhető valóságot. Mire bebarangolták
az egységet, akár bekísérőnek is beállhattak volna. Utána sem
tétlenkedtek: egymással vetélkedve újra bejárták az egészet.
Duplán meghatva állunk itt — kezdte Feri
bácsi. Miközben az ikreket gardíroztad, hármasban szétnéztünk. Csak annyit
mondhatok, le a kalappal előttetek! Nagyszerű, ízléses munka eredményét láttuk
Iluskámmal. A két gyerkőc — no meg osztálytársaik — az értelmes jövőt jelentik
számunkra. Amit fiatal éveink nem adtak, nem adhattak meg nekünk, azt őszülő
halántékkal kárpótlásul megkaphatjuk. Abban reménykedünk az asszonnyal, hogy
van még pár évünk, és láthatjuk felnőni ezt a két csodálatos teremtést.
Mindenben segíteni fogjuk őket, amúgy is túl sokat vett el tőlük a sors. Az idő
viszont egyre telik. Szeretnénk, ha ti sem tévesztenétek őket szem elől!
— Jól van no, apjuk,
törölgesd csak a szemed! — bicsaklott meg Ilus néni hangja is.
A fiatal pár meghatottan nézte őket.
— Mi sem természetesebb! — felelték egy
lélegzetre.
Mintha varázsütésre történt volna, olyan
hirtelenül érkeztek a még hiányzók. A bábeli hangzavarban alig értették egymás
szavát. Lassacskán mégis minden és mindenki a helyére került.
— Sok szeretettel köszöntöm a jelen lévőket!
— nyitotta meg a délutánt Géza, majd bemutatta a többieknek asztaltársait:
Editet, az idős házaspárt és az ikreket. — Két barátunk köti ma össze sorsát.
Legyetek boldogok, és kívánunk nektek még mást is. Hogy mit? Arra kérnélek
benneteket, hogy tapsoljatok kettőt!
Az ünnepeltek felálltak, és eleget tettek a
kérésnek. Az ikrek felpattantak, és kisvártatva megérkeztek a szerelmesek elé.
— Eljegyzésetek alkalmából fogadjátok tőlünk
sok szeretettel e két illatos csokrot. Kívánunk hozzá még jó egészséget, és sok
rossz gyereket! — amit az egybegyűltek hatalmas tapssal, ovációval és
nevetéssel erősítettek meg.
Irult-pirult Réka, de Ödön sem tudta kivonni
magát a hatás alól.
— Köszönjük szépen, gyerekek, és ami engem
illet, megfogadom a csábító tanácsotokat! — amivel ő is zajos sikert aratott.
Kezdetét vette a nagyüzem. Megindult a
felszolgálás. Kétoldalt egyszerre jelentek meg a zsúrkocsik. Nesztelenül
gurultak, mégis mindenki felkapta a fejét: a sípoló kukta hangjával jelezték
érkezésüket! A jegyesek asztala kukorékolva hívta őket, a másik hatszemélyes
asztal helyét pár másodperccel később hápogás jelezte. Amint az utolsó adag
levest kihozták, már mehettek is a sültekért. A termet fülbemászó duruzsolás
töltötte be. A hangfalakból az esti erdő neszei szüremlettek ki. Egy gímszarvas
bőszen elbőgte magát, egy társa amúgy melegében megfelelt neki — mindenfelől
elismerő szavak áradtak Géza felé.
Feri bácsi, de Ilus néni is alig győzte
kapkodni a fejét. Editre is az újdonság erejével hatott a megpezsdült élet.
— Minek a hangja volt ez? — kérdezte Áron.
Így őszidőn a szarvasbikák megharcolnak a
tehenekért. Bőgve hívják viadalra vetélytársaikat. A győztesé lesz a csorda.
— És utána sok kis szarvas születik? —
tudakolta Abigél.
— Valahogy úgy!
Bár odakint szürkült, a teremben nem kapcsolták
fel a világítást, a beszüremlő fény elég volt a két idős vendégnek. Valaki
megkopogtatta a bejárót. Az egy szem ügyeletes nyitotta az ajtót, és mire
megszólalhatott volna, egy kutya már nyomult is befelé a póráz végével.
— Tessék beljebb fáradni! — szólt kedvesen az
invitálás. — Ide vakvezető kutyával is be lehet jönni! Ugye, megsimogathatom a
kutyust? Hogy hívják?
— Persze, hogy meg, aranyoskám — felelte rá a
póráz végét fogó hölgy, de továbbra sem mozdult.
— Tessék csak bátran jönni! — hívta újra.
— Köszönöm, de inkább mégsem mennék be —
hátrált meg a nyomasztó sötétségtől. Nem nekem való az!
— Olyan jó odabent a hangulat! Táncolni is
lehet, kár lenne kihagyni! Ha meg nem megy olyan jól a bugi, senki sem látja,
úgyhogy bátran előre!
— Hoztam egy üveg pezsgőt a jegyeseknek.
Aranyoskám, légy szíves, kérd meg Gézát, hogy a nevemben adja át a fiataloknak!
Engem Teri néninek hívnak.
— Rendben, Teri néni! Szép dolog ilyen hosszú
utat csak ezért megtenni!
— A kocsi készen áll. Indulhatsz, Andrea! —
irányított Józsi, a konyhában diszpécserkedő régi motoros.
— Készen állsz, Abigél?
— Igen! — felelte határozottan. — Kitettem a
táblákat az ételek mellé.
— Ügyes vagy. No, indulás!
Áron büszkén szólt oda a másik oldalon
visszatérő zsúrkocsi mögül:
— Én már két pohár üdítőt is felszolgáltam!
A zsúrkocsi a kecskehangú asztalnál állt meg.
— Abigél! — fordult hozzá Andrea — Kérdezd
meg, ki milyen süteményt és italt rendelt, és szolgáld fel!
A lányka szíve a torkában dobogott, de
nekikezdett a felelősségteljes munkának. Körültekintően kerülte a padokat,
ügyesen tolta a vendégek elé a süteményes tányérokat, a poharak helyét viszont
még csak segítséggel találta meg.
— Köszönjük szépen, Abigél! — dicsérték
mindenünnen.
A táncoló tömegből kivált az idős házaspár,
és Feri bácsi megnyomta a távkapcsolót, hogy azonosítsa asztalukat. A kacsahang
nemcsak nekik jött jól, de az ikreknek is, bár ők amúgy is visszataláltak
volna.
— De jó, hogy eljöhettünk! — lelkendezett
Áron. Annyira jól kitalálták az egészet! Olyan logikus minden, hogy felnőttként
szívesen dolgoznék ilyen szuper helyen!
— Ugye máskor is eljövünk? — erősített rá
Abigél. — Hozzuk el a többi osztálytársunkat is! Hadd ismerjék meg Géza bácsit
és Edit nénit!
— Ideje lesz készülődni, gyerekek! —
figyelmeztette őket Ilus néni. Későre jár, és időre vissza kell érnünk a
kollégiumba!
Tetőfokára hágott a mulatozás. Egyesek
táncoltak, mások a zenével mit sem törődve nótáztak, és voltak olyanok is, akik
az élet kisebb-nagyobb dolgait vitatták meg. Mindegyik társaság tagjai jól
érezték magukat, de apránként elszállingóztak, és a vendéglő újra
elcsendesedett. Csak ketten maradtak odabent.
— Remélhettünk-e ennél többet? — kérdezte
Gézát Edit.
Péntekre a teljes gárdát berendelték.
Mindenki tudta beosztását, és készen álltak az újabb feladatokra. Az ázsiai
csoportok miatt az angolul legjobban beszélőket állították kísérőnek.
A kínaiak ebédre jöttek Az előtérben
elmondták nekik a tudnivalókat, és négyfős asztaltársaságokra osztották a
csoportot. Az első kísérő már indult is; a vendégeknek őt követve, önállóan
kellett az asztalhoz eljutniuk, ahol a telefon és a távkapcsoló használatát
ismerhették meg. A rendelésnél eleinte gyakran elkélt a segítség.
Egymás után szólaltak meg az asztalok; a
vendégek nevetgélve hallgatták az azonosító hangokat. Csörögni kezdtek a
kanalak, böködni a villák. Megcsikordultak a kések élei, kerekedtek a gyomrok.
A hangfalakból egy hamisítatlan tanyasi udvar zajai áradtak. Káráltak a tyúkok,
sziszegett a libáit védő gúnár, Riska tehén belebőgött a határba. Fél óra múlva
mindezt egy vonat hangjai váltották fel — stílszerűen az étkezőkocsiban
érezhették magukat. Kattogtak a kerekek, zökkentek a váltókon. Elismerő moraj
futott végig a termen, ahogy felismerték a helyzetet, és a mozdony sípjára
néhányan azt utánzó füttyentéssel válaszoltak. Tapsoltak, amikor a vonat beért
az állomásra — mindnyájan mosolyogva távoztak.
A japánokkal együtt érkeztek az első hazai
fecskék is. Bátortalanul toporogtak a ruhatár előtt, gyűjtötték az elszánást,
hogy meginduljanak az asztalokhoz. Ahogy apránként oldódott a szuroksötét
miatti szorongásuk, egyre bátrabban falatoztak, és órákon át mesélhető
élménnyel távoztak. Vitték a hírt messzire, egyre messzebbre, mint az ősz táján
a tőlünk útra kelő fecskemadarak.
Teri néni csak tipródott: menjen, vagy ne
menjen? Géza és Edit ezerszer is a lelkére kötötte, hogy aznap semmi áron ne
mulassza el felkeresni az éttermet. Csak ne lenne olyan átkozottul sötét
odabent! — hajtogatta magában. — Eh, lesz, ami lesz! — döntötte el. — Az ajtóig
mindenesetre elmegyek!
Ott aztán megint csak keményen megvetette a
lábát. Hiába kérlelték a tulajdonosok, tántoríthatatlan maradt.
— Fogjátok csak ezt a szatyrot! Pezsgőt
hoztam benne. No, hiszen tudjátok... — és minden
győzködés ellenére hátraarcot csinált.
Visszatérve az étterembe a fiatalok egymás
mellé telepedtek. Géza az asztal közepére állította az ajándék pezsgőt.
— Milyen figyelmes Teri néni!
— Sokat köszönhetünk neki.
— Bizony-bizony!
— Én is hoztam valamit neked! — fordított a
beszélgetésen Edit.
— Mit?
A nő a zsebébe nyúlt, és Géza elé tett,
valamit.
— Keresd meg az asztalon, már ott van!
Szinte azonnal rátalált. Kezébe vette, és nem
értette a dolgot. Eleinte afféle tréfának tűnt, de belülről viszont azt súgta
neki valami, hogy nagyon komoly dologról lehet itt szó. Csak lassan, nagyon
lassan világosodott meg a rejtély, de amikor rájött, ezerszer is áldotta érte
Editet. Most döbbent csak rá igazán, mi mindenen ment, mentek keresztül együtt.
Az ő ajándéka viszont még váratott magára. Szívét
melegség öntötte el, keze szinte parázslott, amikor munkához fogott. Nem
tartott sokáig, a válasz mégis életre szólt.
— Az ajándékodra adott válaszom az asztalon
van!
Edit megérzése tökéletesnek bizonyult: éppen
oda nyúlt, ahova kellett. A két kötéldarabot, amit első találkozásuk napján a
mosdóban talált, most bog kötötte össze.