7.

A patinás székházat sudár fák ölelték körbe; ágaik csupaszon várták a rügyfakadást. A széles kapu tárva-nyitva, az udvarból lépcsősor vezet a főbejárathoz. A fordulóban többen is várakoztak.

A trolimegállótól közeledő sokadalom hosszan elnyúló sorrá szakadozott. Mindannyian körültekintően haladtak. A tágas udvarba elsőnek egy anyuka kanyarodott be, kéz a kézben alsó tagozatos kisfiával. A lépcső előtt megállt, mondott valamit a gyermeknek, és óvatosan indultak felfelé. Befutott néhány fiatal is. Szépek voltak, majd’ kicsattantak az élettől. Hevesen magyaráztak egymásnak, vitatkoztak valamin. A leszakadókat könnyedén előzte egy hámba fogott kutyával robogó ifjú hölgy. A négylábú szinte derékszögben kanyarodott be a tágas udvarba, alig hagyott helyet gazdájának. A lépcsősor előtt megtorpant, hogy jelezze az akadályt. Néhányan kifelé tartottak; hangos könyvek kazettái zörögtek hátizsákjukban. Csatlakoztak a kőpárkány belső szélén várakozókhoz, és együtt indultak tovább. Szinte egyszerre érkezett egy koros férfi és három kisiskolás. A nebulók látszólag önállóan közlekedtek, de a mozgástréner száz szemmel figyelt rájuk. Sokadszorra gyakorolták az útvonalat az iskolától idáig, mégsem volt kár érte. Az idős ember csak lassacskán jutott előrébb: az ő korában a biztonságos közlekedésnek már nem volt alternatívája. A mozgástréner megállította az évődve ügyességi versenybe kezdő csemetéket, hogy a bácsi nyugodtan beérhessen.

Egy középkorú hölgy egyedül lépett ki az épületből. Óvatosan, a kezdők bizonytalanságával indult a közeli megállóhoz. Lépésről lépésre jutott csak le a lépcső aljába, ahol lelkierőt gyűjtött a továbbinduláshoz. Mielőtt rászánta volna magát, végiggondolta az útvonalat. Enyhén balra tartott, hogy a fű és a szilárd burkolatú járda között kifeszített láncsor vezesse a nagykapu felé. Amikor óráknak tűnő percek múltán elérte, nagyot sóhajtott, és zsebkendőjével megtörölte gyöngyöző homlokát. Az utcán balra fordult, hogy jobbról hallja az autókat. A kőkerítés mellett araszolva valamennyivel könnyebb dolga volt, mégsem nyújtotta meg a lépést: a törekvés rögös útja volt ilyen gyötrelmes. Kis mellékutca torkollott a főútvonalba. A nő megállt ott, ahol elfogyott a járda, és arcáról újra csorogni kezdett a kín sós verítéke. Megpróbált a járdaszegélyre merőlegesen helyezkedni, hogy egyenesen kelhessen át az úttesten. Saját, jól felfogott érdekében viszonylag lendületesen lódult neki. Még a fele utat sem tehette meg még, amikor valaki a park felől megpróbált átrohanni a főútvonalon az innenső járdára, de elszámította magát. Vészjóslóan felcsikordultak egy autó kerekei, és hosszú fekete csík maradt utánuk. Nemcsak a szabálytalanul közlekedő húzta be a nyakát, hanem a biztonságos átkeléssel bajlódó nő is a mellékutca közepén. A váratlan zajtól összezavarodott, és kiesett a fejéből, merre is kell mennie. Szerencséjére nem a főútvonal felé indult, hanem befelé az utcácskába, ahol éppen egy autó közeledett. A sofőr kiszállt, visszakísérte a bolyongót a sarokig, és beállította a helyes irányba. Igencsak sanyarú lelkiállapotban érte el a megállót. Megérkezett a troli, és egy készséges utas fölsegítette rá.

— Fél óra múlva nálad leszek! — hallotta a telefonból Géza.

— A szokott irányból érkezel? — kérdezte rövid gondolkodás után.

— Persze, de miért kérdezed? — érdeklődött Edit.

— Nem fontos, csak úgy…

— Nem tudok sokáig maradni, épp, hogy csak beugrom hozzád!

— Nem baj, annak is nagyon fogok örülni!

— Ne is húzzuk az időt! Bepattanok a kocsiba, és indulok is!

Géza sem volt rest. Meleg holmit kapott magára, csizmába bújt.

A kora délutáni szunyókálásból álmosan ébredő Kóbor nem értette, miért a szokatlan kapkodás: ilyenkor nem szoktak sétálni. De ha már így van, meghegyezte a fülét, és időnként odapislantott lázasan készülődő gazdájára.

— A váratlan találkozó éppen kapóra jön! — örvendett Géza. — Itt az ideje, hogy leszüreteljem gyakorló utcai botorkálásaim eredményét. Elsietek a főútvonalig: azt a pár utcányit ennyi idő alatt meg kell tudnom tenni. Mennyire el fog ámulni Edit!

Kóbor már az ajtó előtt ácsorgott. Fordult a kulcs, hűs levegő áramlott az előszobába. A kutya úgy inalt az udvarba, mintha űzték volna. Géza a vihar törte ággal indult utána. Jóval magabiztosabban jutott le a teraszról, mint pár hete. A kapuig betéve ismerte a járást; már egy méterről megérezte a bejárót.

Az utcai közlekedés sokkal bonyolultabb feladat volt. Jobbra fordult, arra indult el a kutya is. Segédeszközével ütögette a kerítést, és precízen számolta lépéseit. Bár nem látott, de így is tudta, hogy az utca melyik részén jár: már csak tizenöt, és megérkezem a szomszéd kapujához! A lába közelében ott somfordált a kutya. Orrával egyfolytában a fűszálak között olvasott, de fél szemét le nem vette volna gazdájáról. A bot vége fémnek csapódott, pedig még kettő híja volt a tizenötnek.

Gyorsabban haladok a szokásosnál — vont mérleget. Ezúttal nem feledkezett el a lelépőről. Igyekeznie kellett, mert a hatásos meglepetéshez az kellett, hogy a sarkon várja Editet. Az első keresztutcánál, a járda végében Kóbor keresztbe fordult előtte, hogy figyelmeztesse. Remek teremtés vagy, kiskutyám! — dicsérte meg. Beállította magát a lelépéshez. A négylábú társ ösztönösen igazodott hozzá, és Géza első mozdulatára kilépett a kutya is. Körme jól hallhatóan kopogott az aszfalton; ezzel sokat segített a férfinak. A következő járdaszakaszt is ismerte, mivel gyakorló útjain ennek a végéig szokott menni, de utána a főútvonalig következő részről csak látó korából voltak emlékei. Komoly feladat volt a második keresztutcáig eljutni. A burkolatot többhelyütt is felpúposították, megrepesztették a vastag gyökerek, máshol pedig aszfaltbuborékok nehezítették a csoszogó ember útját. Egy darabig morgolódott, de felhagyott vele, hogy a magasztos célra összpontosíthasson. A járda végén jó szokásához híven ott várta a kutya.

— Ezzel is meglennénk, pajtikám! — dünnyögte az újabb elismerést. Autó továbbra sem érkezett semerről. — No, most ugrik a majom a vízbe! — Nagy levegőt vett, és lelépett. Szíve egyre hevesebben kalapált. A nagy igyekezettől csizmája orrával enyhén belerúgott a túloldali járdaszegélybe.

— A fene egye meg! — bosszankodott. Jobbra lendítette botját, amíg el nem érte vele a kerítést. A kutya most már nem csalinkázott el mellőle: úgy követte őt láb mellett, mintha pórázon vezette volna: ismeretlen terep, elkél a segítség! A járdára mostantól jobban kellett figyelnie Gézának, és ez lelassította. Ahogy alábbhagyott benne a feszültség, és újra tudott figyelni a környezet hangjaira. Még a lélegzete is elakadt, amikor a főútvonal felől személyautó kanyarodott be, de a motor zaja nem tűnt ismerősnek, így hát fellélegezhetett. Akaratlanul is újra sietni kezdett. Meggondolatlanul kapkodta a lábát, alig hagyott időt a korrigálásra. Érezte, sőt tudta is, hogy ez nem helyes, de a becsvágy hajtotta, űzte. — Meglepni Editet! — csak ez járt a fejében. Már egészen közel járt a főútvonalhoz, jól hallotta a járműveket.

— Szóval, csak fog sikerülni! — örült, és olyan tempóban ment, mintha látna. Teljesen leizzadt, mire a sarokra ért. Ott állt boldogan, a kutya pedig leült mellé, és a lábszárának dőlt: együtt várták az autót. Nem kellett sokáig szobrozniuk: lassított, majd meg is állt egy autó, mire széles mosoly ült ki Géza arcára.

— Hát ti meg mit kerestek itt? — kérdezte a meglepett Edit.

— Áh, semmi, csak sétáltunk egyet! — felelte vigyorogva.

— Bekanyarodom a mellékutcába, és ott leállok — ígérte a nő.

Mire Edit a kocsiból kiszállt, odaért a két jómadár is.

— Ez aztán az igazi meglepetés! — és Géza úgy érezte, ez a dicséret mindennél többet ér.

— Mit tagadjam, nem volt könnyű összehozni.

— Gondolom, de látom is rajtad. Legfőképpen a kabátodon!

— Hogyhogy?

A jobb oldalad csupa kőmorzsalék, a másikat pedig néhány kéregdarabka és némi kosz díszíti.

— Észre sem vettem a nagy sietségben!

A nő megpróbálta kézzel leporolni a piszkot, de nem sok sikerrel.

— Hazaérve majd alaposan letisztítom, most nem bajlódom tovább vele! — nyugodott bele a helyzetbe. — Ezt pedig fogd meg, neked hoztam!

— Mi az? — nyújtotta a kezét Géza.

— Na, vajon mi lehet? — adta át.

— Csak nem egy fehér bot?

— Telitalálat! Viszont kérem érte a fütyköst — és már ki is kapta a férfi kezéből.

— Agyő! — búcsúzott el hirtelen, visszaült az autóba, és már indított is. — A ház előtt várlak titeket!

Így hát a meglepetés kettős lett. Géza “hanyatt-homlok száguldva”, de azért az autó sebességének csekély töredékével iparkodott hazafelé, Edit pedig a kapuban állt, és onnan kapta lencsevégre. Csodálta vakmerőségéért, de féltette is. Nem tudta eldönteni: visszafogja, vagy bátorítsa? — Az élet nagy rendező, majd ő eldönti! — zárta le gondolatban. A lóhalálában érkező férfi kabátja most már mindkét oldalán egyformán volt koszos.

— Szervusz, Fekete Péter! — fogadta Edit. Péter vagy, netán Géza, esetleg személyesen maga a kéményseprő, nem tudni!

— Melyiket szeretnéd magadnak? — lihegte kajánul a férfi.

— Nem is sejted még, hogy milyen hamar megtudod majd!

— Gyere, menjünk be a házba!

— Szívesen mennék, de nem fér az időmbe, csak gyorsan elmondok pár dolgot. Legelőször azt, hogy le a kalappal előtted! Amíg itt kissé eszelősen vágtáztál, végig figyeltelek, és egy tucat fotót is készítettem rólad. Most pedig amiért jöttem:

Ma délután a kíváncsiság elcsalt a vakok szövetségébe. Figyeltem a jövés-menést az utcán, de szétnéztem odabent is. Maradandó élmény volt! Ahelyett, hogy lebecsülnénk ezeket az embereket, példaképül kellene állítanunk őket. Nem vitatom, köztük is akadhat ilyen, olyan, meg amolyan is, de most nem erről van szó. Bár szóban logikusnak tűnik, de én csak ott a székházban döbbentem rá, mit is jelent igazándiból, hogy az élet kihívásainak nem látva kell megfelelniük. Tanulni, közlekedni, dolgozni, háztartást vezetni, gyermeket nevelni, igény szerint kikapcsolódni, a számítástechnikával lépést tartani, és még sorolhatnám, de minek? Ezek egy látónak is becsületére válnak, ők meg ilyen óriási hátránnyal kényszerülnek erre. Tudom, hogy segítségre óhatatlanul szükségük van, de kérdem én, ki nem szorul mások segítségére? Aligha akad közöttünk ilyen. A “fogyatékos” kifejezés is amolyan alábecsülő — és pusztán azért, mert jól látható a bajotok? Hát akkor vajon mik vagyunk mi többiek? Van-e tökéletes ember a Földön? Mert ha nincs, mindannyian fogyatékosok vagyunk, és ezzel értelmét veszti ez a szó. Mennyivel helyesebb lenne mindent a nevén nevezni!

Gézát mélyen meghatotta ez a kifakadás. Könnyen azonosult Edit gondolataival, de azt is sejtette: nem mindenki képes a teljes önállóságra úgy, hogy nem lát. Hogy kik igen, azt már tudta.

— Jártál már a szövetségben?

— Még nem.

— Lenne kedved oda velem eljönni?

— Igen!

— Előtte azonban nem ártana némi fazonalakítás. Mi a véleményed róla?

— Hajvágásra és borotválkozásra gondolsz?

— Igen!

— Rendben van!

— Akkor mindketten pattanjatok be az autóba, de még várj egy kicsit, mert előbb egy plédet terítek a hátsó ülésre a kutya alá.

— Hová megyünk?

— Fodrászhoz!

Egy órán belül vissza is értek. Edit hosszasan nézegette a megújult férfit. — Nem is olyan rossz! — állapította meg magában.

— Na, most már tényleg megyek! — mondta hangosan. — Hogy az indulás előtt feltett kérdésedet megválaszoljam, én az újjáformált Gézára szavazok!

Izzadó tenyérrel fogta meg a kilincset. Közel egy éve járt itt utoljára — igaz, akkoriban a hátsó ajtót használta. Meglepetésnek szánta a találkozót. Hogyan érinti őt a múlt felelevenítése? Emlékeznek-e még rá a vendégek? Azt tudta, hogy a kollégák és Feri bácsi örülnek neki — hacsak az elmúlt hónapokban el nem idegenítette őket, de ezt nem tartotta valószínűnek. Jó érzésű emberek mind, nem véletlenül ragaszkodtak hozzá még akkor is, amikor mély apátiába zuhant. Nos, a válaszokért még néhány lépést meg kell tenni — és benyitott a vendéglőbe.

Továbbra is előzékeny volt Edittel. Az ajtóban előreengedte, de odabent az illemtől eltérően a jobb oldalához csatlakozott: a balján kard nem lóg, a jobb kezében viszont ott a fehér bot. A vendéglőben most is sokan voltak. Az asztaltársaságok tompa moraja összeolvadt a hangfalakból kiszüremlő zenével.

— Az általad javasolt részben a két hátsó asztal szabad. Melyikhez menjünk?

— Amelyik neked rokonszenvesebb…

A nő lágyan belekarolt, a puha szőnyeg elnyelte a cipők kopogását.

Nem véletlenül volt népszerű a vendéglő: a konyhát Oscar-díjas séf vitte. A vendégek belefeledkeztek az ízek harmóniájába, és szívesen maradtak vacsora után is, hogy egy pohár ital mellett beszélgessenek. Egy pincér sem látszott éppen, így észrevétlenül foglalhattak helyet a távoli zugban.

— Na, milyen érzés újra itt?

— Kissé furcsa. Mintha egy nyers gombóc lenne a gyomromban. Kíváncsi vagyok rá, hogy melyik kolléga jön, és milyen képet vág, amikor meglát?

— Egyikük épp most jelent meg egy tele tálcával, de a másik oldalra tart. Már oda is ért az asztalhoz.

— Egy kicsit maradj csendben! Hátha ráismerek a hangjára…

Gézának sikerült kiszűrnie néhány szómorzsát a zene, a zsivaj és az evőeszközök diszkrét kocogásának hangfoszlányai közül. Arca látványosan felderült.

— Nos?

— Semmi kétség, hogy Józsi az!

— Mit érdemes tudni róla?

— Négyünk közül ő volt a legidősebb. Túl van már a negyvenen.

— A kora stimmel.

— Nős, két gyereke van. Mindene a család. Ha teheti, szívesen megy velük kirándulni, de éppen az a legnagyobb baja, hogy alig van szabadideje.

Észre sem vették a közeledő pincért, csak amikor rájuk köszönt.

— Jó napot kívánok!

Géza összerezzent a váratlan hangtól, és Editet bosszantotta, hogy már megint figyelmetlen volt. Ő köszönt vissza gyorsabban.

— Jó napot kívánok!

— Szeretnének vacsorázni?

— Igen! — vette fel szerepét a férfi.

— A pincér két étlapot tett elébük, és megkérdezte, mit innának.

— Edit?

— Ötven százalékos meggylevet kérek, és hozzá szénsavas ásványvizet.

— Az úrnak mit hozhatok?

— Alkoholmentes sört kérek. Félhideget.

— Azonnal hozom — és már fordult is.

— Majd a frászt hozta rám — vallotta meg Géza.

— Kissé figyelmetlen voltam — mentegetőzött a nő. Úgy vettem észre, mintha nem ismernétek egymást.

— Új fiú lehet. Bizonyára az én helyemre vette fel Feri bácsi. De inkább nézzünk rá az étlapra! Sokat nem változhatott, de azért olvasd fel! — kérte.

Miután kiválasztották, hogy mit egyenek, a pincér már vissza is ért.

— A meggylé és az ásványvíz a hölgynek, az alkoholmentes sör pedig az úrnak. Tessék! Sikerült valamit választaniuk?

Miután felvette a rendelést, még megkérdezte:

— Először vannak nálunk?

— Ahogy vesszük...

— Azért kérdezem, mert ebben a hónapban minden új vendégünk kap egy sorsjegyet, és ha a szerencse mellé pártol, négy fős vacsorát nyerhet a cégtől.

— Micsoda újítással rukkolt elő Feri bácsi!

— Ezek szerint Ön jól ismeri a tulajdonost. Nem tévedek, hogy a hölgy most van itt először?

— Igen.

— A sorsjegyet rövidesen a tulajdonos adja át.

— Micsoda meglepetés lesz ez az öregnek! — mondta kissé izgatottan Géza.

— Majd megnézem jól, és elmesélem, milyen arcot vágott. Jó?

— Joviális arcú, pedáns megjelenésű úriember lépett asztalukhoz. Csak Edit arcát láthatta, mivel Géza neki háttal ült.

Meleg hangon köszöntötte a vendégeket, aztán Gézára nézett, és mintha elvesztette volna addigi magabiztosságát.

— Kedves uram — feszengett — ön szinte tökéletes hasonmása egy volt kollégánknak. Nagyon kedveltem őt, de sajnos egy tragédia után elveszítette életkedvét, és teljesen maga alá zuhant. Amikor még nálunk dolgozott, valóságos tükörképe volt önnek!

— Ne légy zavarban, Ferikém! Én vagyok az, Géza!

— A nemjóját, ezt a meglepetést! — ámuldozott — Amióta nem láttalak, teljesen kikupálódtál! Alig hiszek a szememnek! Micsoda nem remélt változás!

— Mindezt Editnek köszönhetem! — szabadkozott. — Ugye, leülsz hozzánk?

— Örömest, amíg a vacsorát fel nem szolgálják. Utána magatokra hagylak titeket, de még visszajövök. Aztán a többiek is kíváncsiak lesznek rátok!

— Rendben!

A pincér érkezéséig Géza beszámolt az elmúlt hónapokról, Edit pedig csendben szemlélte egymásra találásukat. Valamit megérzett erős kötődésükből. Ahogy eléjük került a leves, az öreg jó étvágyat kívánt, és átmenetileg elbúcsúzott.

— Ugye, több volt a tiétek, mint munkakapcsolat?

— Miután ideköltöztünk, a szüleink gyakran elhoztak ide minket, gyerekeket. Feri bácsi, na és persze Ilus néni is megszeretett minket: engem is, de még inkább Enikőt, a húgomat. A legtöbb szakmai gyakorlatot is itt töltöttem, és amint végeztem, tárt karokkal fogadott engem, a zöldfülű pályakezdőt. A munka minden lépését töviről hegyire megismerhettem, így egyengette a jövőmet.

— Ezek szerint, a látásod elvesztése jóval mélyebben érintette, mintha csak egyszerű alkalmazottja lettél volna?

— Ahogy meghallotta, azonnal a segítségemre sietett. Mindent tudott az autóbalesetről, tehát tudta, hogy a barátnőmön kívül nem volt senkim. Én azonban elutasítottam mindenkit, még őt is.

A második fogás illata is étvágygerjesztőnek bizonyult.

— Engem nem zavarna, ha kanállal ennéd a pörköltet meg nokedlit. Úgy talán egyszerűbb!

— Hm… valamikor még a kulturált étkezést is meg kell tanulni — értett egyet Géza, mire Edit kért egy kanalat is a csupa szem felszolgálótól.

Gézát mardosta a szégyen. Pörköltöt kanállal enni! Mások szeme láttára, pláne abban a vendéglőben, ahol évekig dolgozott! De tudta már, mit tehet a szégyen ellen: mindent újra meg kell tanulnia, és ehhez nem hónapok, de évek kitartó, következetes munkája szükségeltetik.

Edit könnyedén falatozhatott volna, ha nem becsukott szemmel próbálja. Kulturáltan enni a frissensültet krumplival nem nagy kihívás, ha az ember látja, mi van a tányérjában, és van kése meg villája. Amíg nagy a hús és sok a krumpli a tányéron, addig csukott szemmel is viszonylag könnyű falatra találni, bár a szelés után még ellenőrizendő talány marad, hogy melyik a szájba való méretű hús, az, amelyik a villán ül, vagy a másik — netán egyik sem. Ahogy fogy az étek a tányérról, úgy kell egyre több türelem a fárasztó végjátékhoz. Hol vagy, hús? Hol vagy, krumpli? Merre bújtatok?? Szégyenkezve olykor bizony kinyitotta a szemét, különben akár záróráig is elcicázhatott volna a falatkákkal.

— Valóban remek a konyha! — ismerte el. Látszik, hogy elégedettek a vendégek, mintha csak otthon lennének. Jól csinálja Feri bácsi!

— Örülök, hogy te is így látod! Nekem igazi ünnep ez a nap. Köszönöm, hogy eljöttél velem!

A nő gyengéden megszorította a kezét: Inkább nekem van mit köszönnöm!

— Hogy ízlett a vacsora, kedves Edit? — lépett az asztalhoz Feri bácsi.

— Épp most dicsértem a konyhát Gézának. Gratulálok a vendéglőhöz is, látszik rajta a szakértelem!

Feri bácsi enyhe fejbiccentéssel köszönte meg az elismerést.

— Ha nem tartjátok túl korainak, menjünk be a hátsó frontra: a többiek már nagyon szeretnének találkozni veletek!

Jócskán elszaladt az idő, mire kiléptek a friss levegőre. Hazafelé csendben ültek az autóban; a némaság olyan meghittnek tűnt. Kis kerülővel értek a kapuhoz; Edit megkerülte az autót.

— Még egyszer szeretném megköszönni ezt a szép estét — és arcon puszilta Gézát.

— Nem hittem volna, Ferikém, hogy legközelebb itt, a kórházban találkozunk!

— Jaj, ne is mondd! De hát nem bújhatok ki a bőrömből!

— Amikor hétfő reggel reszkető hangon felhívott Ilus néni, hogy éjszaka mentő vitt be a kardiológiára, beleborzongtam. Azonnal telefonáltam Editnek: ő is nagyon aggódott. Mit mondanak az orvosok?

— Súlyosnak mondják. Még nem tudni hogy lesz-e műtét, de aligha kerülöm el a kést. Az viszont biztosra vehető, hogy teljesen nyugodt életmódot fognak javasolni. Gondolhatod, hogy ez mit jelent…

— Tehát már csak az a kérdés, hogy megharapd-e az ujjadat, vagy le?

— Valahogy így!

Feri bácsi felesége Edittel beszélgetett az ajtóban. Most találkoztak először, és rokonszenvesnek találták egymást.

— A vendéglőben mennyire tudnád tehermentesíteni Feri bácsit?

Tudod, Editkém, nem ezzel van a baj. Az étterem jól megy: stabil a személyzet, állandóak a vendégek. Az árubeszerzés, a könyvelés nem igazán gond. De az én Ferimet ez a munka élteti, ez ad értelmet napjainak. Hiábavaló tétlenségnek érezné, ha csak a fotelben ücsörögne, vagy a törzsvendégekkel beszélgetne. Bele is pusztulna a drágám hamarosan!

— Értem, én is ilyesfajta munkamániás vagyok — bólogatott Edit.

— Végzetes hiba lenne őt elzárni a munkától, de az eddigi tempót sem folytathatja. A köztes utat kéne meglelni mihamarabb, afféle arany középutat.

— Egészen biztos vagyok benne, hogy találtok megoldást!

— Én is ebben reménykedem, Editkém, de ez aligha a vendéglő lesz. Borzasztó beszélnem róla, de előbb-utóbb túl kell adnunk rajta. Ferinek nem mondták az orvosok, de nekem felvázolták, hogy mi várható: nem egy leányálom! Megrázkódtatások előtt állunk, és nagyon tartok tőle.

— Azt hiszem, Gézával most magatokra hagyunk titeket. Elbúcsúzom még Feri bácsitól is, aztán majd telefonon tartjuk a kapcsolatot!

— Köszönöm, hogy bejöttetek. Láttam az én Ferim arcán, hogy mennyire megörült nektek. Még egyszer köszönöm!

Az autóban Edit beszámolt a hallottakról, és Géza döbbenten hallgatta a rossz híreket. Könnyen bele tudta magát élni az öreg kilátástalannak tűnő helyzetébe.

— Tudod — kezdett bele — nem csak a megrázkódtatásról van szó, hanem arról is, hogy igazándiból nincs kire hagyniuk a vendéglőt. Se gyerek, se rokon. Bármennyiért is adják el, a pénztől nem lesznek boldogabbak. Valamilyen könnyed, felemelő elfoglaltságot kéne találniuk maguknak. Különben ez nem élet, ezt a magam kárán megtanultam már!

— Az élet olyan, legalábbis szerintem, hogy aki akar tenni valamit a maga érdekében vagy másokéban, annak előbb-utóbb sikerülni fog. A szerencse mindig tudja, hogy mikor, hol és mennyire van rá szükség.

— Úgy legyen! — egyezett bele Géza.