5.

Hétvége volt, egészen pontosan vasárnap. Edit hiába szeretett volna délig lustulni az ágyban, ezúttal sem vitte rá a lélek — inkább az uszodát választotta. Megszokott arcok fogadták; látásból már mindenkit ismert. Mostanság egyedül járt le. A heti munka után vágyott a csendre, a szellemi és fizikai megújulást hozó magányra.

Verítékben úszva pihegett a szauna felső padján. A nyolcvan fokos gőzben tűzforróvá hevült, és úgy érezte, itt az idő. Határozott egyéniség lévén egy másodpercet sem habozott: ment a tus alá. Meztelen testén hűs árként zúdult alá a vízfüggöny, hogy ismét ruganyossá tegye bőrét.

Hazafelé tartott autójában. Nem szeretett száguldozni. Mit ér öt perc előny a balesetveszély ellenében? A hangfalakból halkan duruzsolt egy részlet a Háry Jánosból. Boldogan gondolt meleg hangulatú új házára. Mindennek megvolt a helye; két szoba még üresen is maradt a majdani kis főbérlőket várva. — Óh, azzal még bőven ráérek! — mosolyodott el. Szája még akkor is a füle felé kunkorodott, amikor az addig kifogástalanul dolgozó motor rövid hörgés után leállt. Próbálta újraindítani, de meg se nyikkant. Reménytelenül kotort táskájába a mobilért, mert azt soha nem vitte magával az uszodába. Legalább akkor ne érjék utol! Kiszállt, felöltötte a hátizsákot. Már csapta volna be az ajtót, amikor a hátsó ülésen megpillantotta a nejlonszatyrot. Fellélegezve kapta kézbe, és már zárta is az ajtót. A maradék utat gyalog teszi meg — döntötte el.

A második keresztutcán is túl volt már, amikor emlékezetébe jutott nem is oly régi, furcsa kalandja. Gondolt egyet, visszament a sarokig, és befordult. Hátha összefutok Teri nénivel! Jópofa öregasszony, ő sem lógatja a lábát naphosszat! Csípem a szókimondását is. Sikerült-e megsegítenie a szomszédját? Ha nem emlékeit idézgette volna, hanem átpillant a bokrok csupasz ágai között, bizony valami érdekesre is felfigyelhetett volna a kerítésen túl.

A távolban megkondultak a déli harangok. Az előző napinál, sőt, még az aznap reggelinél is valamivel kevésbé mélabúsan lépett ki a házból Géza. Mintha határozottabban ment volna a kapuban reá várakozó ebédért. Többé már nem egymaga rótta nyúlfarknyi útját: vele tartott mindenre figyelő kutyája is. Kisebb matatás után megforgatta a zárban a kulcsot, és feltárult a kapu. Ahogy kilépett az utcára, éppen találkozott az elmélázó Edittel.

A neszre felkapta fejét a nő. Meghökkenve rábámult az elé toppanó, sajátos külsejű alakra, és felkiáltott:

— Hiszen ez maga a vértesszőlősi ősember! — majd elnevette magát, hogy maga is meglepődött.

A férfi annyira zavarba jött, hogy el is feledkezett arról, mit is akar, és persze mit sem értett az egészből.

Edit éles szeme precízen rögzítette a látványt: a hosszú, lelógó bozontot a nem épp eviláginak ható, bunkósbotfélét szorongató, mackós termetű fickó fején, az ápolatlan szakállt az arcán, a kisebb-nagyobb horzsolásokat, dudorokat és vérfoltokat a homlokán.

— Maga tagadhatatlanul nagyon tetszik nekem! — évődött. — Eredeti fazonnak látszik, csak kissé véres az ábrázata! Tudja, azt nem szeretem, de lehet, hogy épp két, egymással szemben álló horda férfias csetepatéjáról érkezett ide.

Halkan nyílt a szomszéd ház kapuja, majd gyorsan és még annál is csendesebben csukódott.

— Hol véres az arcom?

A nő letette a járdára a nejlonszatyrot, de mire megmutathatta volna a csúfság helyét, a gazdája háta mögül előkerülő kutya már fel is kapta, és viharzott is vele, egyenesen a házba.

— Hé, te gézengúz, hova nyargalsz a csomaggal! — kiáltott utána.

Egy perc múlva újra megjelent közöttük az enyves szájú. Hasra vágta magát, és a szeme csak úgy mosolygott mindkettőjükre.

Csapdában érezte magát Edit. Röstellte szabadszájúságát, amiért akár meg is orrolhatott volna rá a férfi, ráadásul a kutya jól kibabrált vele.

— Hogyan hívják magát? — csúszott ki akaratlanul a száján.

— Gézának.

Edit is bemutatkozott, és csak a tétova kéznyújtásra kapott észbe. Hirtelenjében el is szégyellte magát. Hogy a csudába nem vette észre előbb, hogy épp azzal a férfival hozta össze a sors, akin Teri néni szeretett volna segíteni! Lányosan elpirult, és mivel továbbra sem jutott semmi okosság az eszébe, ötletszerűen kérdezett:

— Ha már így belelendültünk az ismerkedésbe, hol született?

Géza arca egy fél foknyit az élet irányába fordult — Hát hol máshol, mint Vértesszőlősön!

Keserű visszavágásnak szánta ugyan, de a kérdezőt annyira meglepte a jópofa felelet, hogy nevettében majd’ bepisilt — Géza pedig továbbra is fapofával szobrozott előtte, amitől még murisabbnak tűnt az egész. Csak percek múltán csendesedett el a derű.

— Nem is gondoltam, hogy ennyire jó fej!

— Ééén?

— Igen, maga! Akiben ilyen nehéz élethelyzetben megszólal az önirónia, az igazán életre való ember. Ha nincs ellene kifogása, tegeződjünk össze!

— Rendben. Honnan tudod, hogy nem látok?

— Ha nem mozdulsz, egyáltalán nem venni észre rajtad. Csak a bizonytalan kéznyújtásodra figyeltem fel. Viszont lassacskán mennem kéne, úgyhogy nézzünk az elcsent táska után!

— Miről van szó?

— Persze, persze! — kapcsolt a nő. Letettem a szatyromat a földre, az a jóravaló kutyád meg rögvest elcsente, és bevitte a házba.

Látszott, hogy Géza erősen vívódik. Nem akarta beengedni Editet, de abban sem bízott, hogy könnyen megtalálja a táskát.

— Biztosan csak az ajtóig szaladt vele! Hamar rátalálok, és már megyek is haza! — próbálta feloldani a patthelyzetet Edit. A házigazda azonban továbbra sem mozdult, így hát barátilag hátba csapta, amivel némi lendületet is adott neki.

A férfi kezében munkához látott az addig tétlen segédeszköz, a vihar törte ág. Bizonytalanul ide-oda tapogatott vele a járda széle és az utat szegélyező kavicságy keskeny határán. A nő behajtotta maga után a kaput, és automatikusan zsebre vágta a kulcsot — ezalatt Géza alig pár métert tett meg. Csoszogva araszolt, a kutya pedig ott bandukolt mellette, majd nesztelenül megelőzte, és keresztbe állt a lépcső előtt, hogy így figyelmeztesse az akadályra. Ahogy a gazdi hozzáért lábával, felszaladt a teraszra. A hívatlan vendég mély átéléssel figyelte őket.

A bot vége az alsó lépcsőnek ütődött. Bizonytalan kéz markolt a levegőbe, hogy a korlát biztonsága után kutasson. A nehézségeket áthidalva apránként eljutottak a ház résnyire nyitva hagyott ajtajáig. Ott mintha a földbe gyökerezett volna a férfi lába.

— Segíthetek valamiben? — lépett hozzá összeszorult szívvel Edit.

— Tudod, nem szívesen engedek be senkit. Jó ideje már a régi munkatársak sem léphették át a küszöböt. Hosszú történet; legyen ennyi elég belőle.

— A lemezekre szükségem van, a munkámhoz kellenek! Azok nélkül nem mehetek el innen!

Géza hosszan tűnődött. — Szétnézek odabent, hátha rátalálok — dünnyögte, és eltűnt az ajtó mögött.

A kutya nem követte a dicséretes példát: odasomfordált régi-új barátjához, és körbeszimatolta.

— Hát még emlékszel rám? — kérdezte elérzékenyülve Edit, a blöki pedig, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, ráült a csizmaorrára, de a szemét továbbra sem vette le a résről. Lassan peregtek a percek, majd feltűnt a csüggedt Géza.

— Hol vagy, Edit?

— Itt raboskodom a teraszon. Ha akartam volna, se mozdulhattam volna innen, mert a lábamon ülve fogva tart ez az okos kutyus.

A férfi mintha felelni akart volna valamit, de aztán csak legyintett.

— Nem találtam meg a szatyrot! — és szélesre tárta az ajtót.

Edit rém izgatottan lépte át a ház küszöbét. Már az is a sors szeszélye volt, hogy összeakadtak az utcán, de az ezután következőkre végképp nem számíthatott.

— Rád bízom a keresést, úgysem tudok érdemben segíteni! — kapitulált a házigazda. Természetesen bemehetsz mindenhová. Az emeletre nem lopózhatott fel a nyavalyás, mert a feljáró ajtaja állandóan csukva van.

Edit nem tudta, miért is mozdul oly nehezen a lába, de tudat alatt sejtette, hogy a hely szelleme igen erősen nyomasztja — nem tudta kivonni magát alóla. Érezte, hogy valami folyamatosan változik benne. Nézett, de mintha nem látott volna. Egyik szobából ki, a másikba be, de semmit sem tudott rögzíteni a látottakból. Agya leblokkolt, nem tudott rá hatni. Tehetetlenségében a férfi után kiáltott:

— Merre vagy, Géza?

— Itt ülök a konyhában.

— Jaj, de jó, hogy itt vagy! — lépett hozzá kétségbeesetten. Ihatok egy pohár vizet?

— Keress egy poharat, és szolgáld ki magad! Megvan a csomag?

— Nem találtam meg, pedig bejártam az egész alsó szintet. Megiszom a vizet, és körbejárok még egyszer, most már alaposabban. Nem lenne kedved velem tartani? — rebegte.

— Ha úgy gyorsabb... éppenséggel ráérek... — tápászkodott fel.

Mégsem kettesben indultak el, mert csatlakozott hozzájuk az addig a konyhaajtó előtt lapító főkolompos.

— Hogy hívják a kutyát?

Tegnap délben szökött be hozzám a kapun. Kidobott pára lehet a szerencsétlenje, mert nem volt rajta nyakörv, de gazda sem volt a közelben. Csak a jó ég tudja a nevét, én ugyan nem adtam neki olyat.

— Gyere ide! — hívta oda a nő, a kutya pedig szó nélkül eléje állt.

— Hová tetted a szatyrot, Kóbor?

A kutya szeme tele volt bűnbánattal, de megbújt ott mögötte egy kis huncutság is.

— Keresd, keresd! — biztatta.

A vezényszóra tüstént körbeindult a nappaliban. Igaz, a parancs értelmével nem volt tisztában, de a megérzései jók voltak. Orrát bedugta minden résbe, majd visszatért melléjük.

— Miért keresteted vele? Azt sem tudja, hogy mit vársz tőle!

Edit megcsóválta a fejét, de nem válaszolt, inkább kutatott tovább. Átnézett minden zugot, bekukkantott még a leglehetetlenebb helyekre is, de hiába.

— Itt biztosan nincs! — tért vissza a feszengve várakozó Gézához, és meg sem állva ment a másik szoba felé. Oda is beküldte a kutyát, és az tette is a dolgát serényen. Ahogy az ajtóban állva figyelte, szeme az íróasztalra tévedt. Egy fekete csíkkal keretezett, színes családi fényképen középkorú házaspárt látott egy gyermeklánnyal és egy nagykamasz fiúval, akiben könnyen a házigazdájára ismert. Megremegett a lába, de úrrá lett a reszketésen. Kóbor után ő is átfésülte a szobát — épp oly eredménytelenül, mint a kutya. A hálószoba felé indultak.

— Keresd, keresd! — hangzott újra a parancs.

A szimat itt ahelyett, hogy ismét tette volna a dolgát, lelapította a fülét, és lefeküdt a szőnyegre. Elhúzta száját a nő, átlépett a semmi munkában megfáradt lókötőn, és nekiveselkedett. Benézett az éjjeliszekrények alá, a fotelek mögé, de hiába. Szigorú tekintettel fordult a szemlesütve lapító ebadta felé, de nem szidta meg.

— Itt sincs! — fordult kétségbeesetten Gézához.

Néma csend telepedett a hálóra. Feszültséggel telt meg a levegő. A hosszú hallgatást a kétségbeesett Edit törte meg:

— Sürgősen ki kéne mennem a mosdóba! Hol van?

— A bejárati ajtóval szemben, a folyosó végén.

A nő kisietett, Géza pedig letelepedett a púposan hagyott paplanra — és mintha megreccsent volna valami a feneke alatt. Benyúlt a paplan alá, és egy nejlonszatyrot húzott elő. Semmi kétség, emiatt tette tűvé a lakást a hívatlan vendég. Maga is csak később döbbent rá, hogy felszabadultan nevet a pikáns fordulaton. Magához hívta a figyelő kutyát, az meg boldogan sietett hozzá.

— De nagy kópé vagy, Kóbor! — és meglapogatta az oldalát.

Sokáig röhincsélt, még akkor is, amikor Edit komoran és kissé feszengve visszatért hozzá. Két kötéldarab volt a kezében, meg egy kampósszeg.

Az árulkodó jelek sok mindenre megadták a választ, és most azon merengett, hogy milyen kegyetlen is tud lenni az élet egyesekhez. Erre tessék, Visszatérve egy vidám akasztottat talál!

— Mi olyan nevetséges? — szólalt meg. Tán ez, ami a kezemben van?

— Miért, mi van a kezedben?

— Két kötéldarab meg ez — nyomta Géza markába a kampósszeget.

— Kihúztam a falból, nehogy még egyszer fennakadj rajta! Az elszakadt kötelet pedig szeretném tőled elkérni!

— Rendben, a tiéd lehet! Már úgy sincs szükségem rá! No de gyere csak ide, Edit! Én is szeretnék valamit kérni tőled!

— Mit?

— Ülj le ide mellém a franciaágyra!

Ha egy csoda folytán legalább egy percig újra láthatott volna, soha nem feledte volna el a nő döbbent értetlenkedő arcát. Viszont nem látva is tökéletesen érzékelte, hogy milyen feszengve huppant le melléje az ágyra.

— Kedves Edit! Ha bármit keresel legközelebb nálam, tudd meg, hogy legalábbis a kutya szerint a megoldás kulcsa a hálószobában, azaz a franciaágyban, egészen pontosan a paplan alatt rejlik!

— Tessék?! — kapkodott levegő után a nő.

— Nyúlj csak be a paplan alá ezen a lyukon! — és ujjával a rejtekhelyre mutatott.

— Miért nyúljak én oda be?

— Tedd csak… Megéri!

— Kelletlenül, de engedelmeskedett. A keze hamar rátalált a keresett holmira. Eleinte nem értette a dolgot, aztán minden átmenet nélkül kacagni kezdett, és vele nevetett Géza is, újra.

Már a kapuban álltak mind a hárman. Búcsúzkodtak.

— Tessék, itt a kulcsod!

— Ez meg hogy került hozzád?

— A zárban felejtetted, amikor bejöttünk. Én meg zsebre vágtam. Biztos, ami biztos.

— Kösz, nagyon figyelmes vagy!

— Ne haragudj, hogy így rád törtem!

— Ne viccelj már velem! Nem is tudom, hogy mikor mulattam utoljára ilyen jól. Neked köszönhetem!

— Inkább Kóbornak! De — és itt kis szünetet tartott a nő — inkább mindez mindannyiunk közös érdeme volt!

A kutyát kereste szemével, de az ételhordót találta. Felkapta, és a férfi kezébe nyomta. Ő eleinte azt sem tudta, mi is került hozzá, de aztán csak rájött.

— Milyen nehéz! — buggyant ki belőle. Nézd már meg légy szíves, hogy mi van benne?

— Gulyásleves és rizsfelfújt. Legalább három adag!

— Nem vagy éhes, Edit? — hebegett a férfi. Dadogva is folytatta. — Napját sem tudom, mióta eszem egyedül. Ráadásul úgy érzem, mintha ma kétszer is újjászülettem volna. Csak meg kéne ezt ünnepelni valahogyan...

Megnedvesedett a nő szeme. Sokáig habozott.

— Sajnos, sietnem kell haza, de köszönettel elfogadom az ünnepélyes meghívást estebédre! Mivel tényleg nem érek rá, máris indulok, csak rendet rakok a konyhában. Egyúttal nagyon örülnék, ha megadnád a telefonszámodat!

Ahogy múltak a napok, Géza egyre tárgyilagosabban látta helyzetét. Nem ő kereste a bajt — fordítva esett. Ez a keserűség jutott neki, meg a kilábalás esélye. Hogy mennyire tud élni vele, az javarészt rajta múlik. A bukta kis híján összejött, vajon sikeresebb lesz-e a talpraállás? Akaraterejére bizton számíthat, és talán mások is segítenek. Az övéhez hasonló helyzetben aligha tudná bárki is segítők nélkül jobbra fordítani a sorsát.

— És ez a minapi fura kaland! Mennyi esélye volt egy ilyen találkozásnak és annak, hogy ilyen humoros legyen? Ráadásul a szerencse épp egy fiatal nőt hajtott hozzá!

— Bőven van mit tenni! — tért rá a gyakorlatra. Önmagát és a lakást is végtelenül elhanyagolta. Ideje nekigyürkőzni, hogy rendet csináljon, ő maga. Segítséget csak ahhoz fogad el, amihez az elszántsága kevésnek bizonyul. Rengeteg mindent újra kell tanulnia, mert minél több dolgot tud önállóan megcsinálni, annál kevésbé fogja zavarni majd, hogy nem lát. Márpedig épp erre van szüksége!

Amikor megcsörrent a telefon, éppen a porszívót rakta össze az előszobában. Sietett érte, és felkapta.

— Sasszem Géza vagyok! — humorizált a kagylóba.

— Szia, én meg antropológus Edit vagyok! — vette a lapot a másik. Nem zavarlak?

— Dehogy is! Mi van veled?

— Ha nem is teljesen váratlanul, de meglódult körülöttem a világ. Bevettek egy grandiózus terveket szövögető csapatba, és azóta se eleje, se vége a napoknak. Épp ezért úgy gondoltam, hogy mégis telefonon kereslek meg előbb, aztán majd csak jut idő a személyes találkozásra is. Elmaradt egy tárgyalásom, és ezt a fél órát használom ki… — rövid szünet után csak belevágott:

— Szóval, én egy kíváncsi ember vagyok. Nem baj, ha hangosan gondolkodom, netán kérdezek?

— Csak nyugodtan! — bátorította Géza.

— Ja, igen, előbb a kutyáról! Mi van vele?

— Olyan, mint az árnyék. Sosem hagy el. Ha leülök valahova, lefekszik a közelemben. Az udvarra ki sem tudok menni nélküle, mert állandóan résen van. Nem tolakodó sőt, jelzi a lépcsőt úgy, hogy keresztbe áll.

— Igen, erre én is felfigyeltem a múltkor. Ez a kutya minden kincsnél többet ér. De mással akartam kezdeni! Láttam a múltkor egy családi fotót az egyik szobában az asztalon. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy kik vannak rajta, és azt sem, hogy miért a fekete keret. Ők tudtak volna segíteni rajtad?

— Nagy sóhaj tört elő a kagylóból, majd hosszú csend következett.

— Egészen biztos vagyok benne, hogy igen!

— Én is úgy gondolom. Emléküknek csak tartalmas élettel tudsz megfelelni. Mindannyian benned élnek mindörökké, amíg gondolsz rájuk!

— ...

— No, akkor másról is: milyen csalóka lehet, ha felszínesen értelmezünk egy szokványos látványt!

— Mire gondolsz?

— A minap, amikor kiszálltam az autóból, felfigyeltem két fehérbotosra, amint egymás felé kopogtattak a túloldali járdán. Egyikük magabiztosan haladt, amíg a másik óvatosan araszolt. Nem egyszerre értek a mellékutcához, de mindketten befordultak rajta. Addig néztem utánuk, amíg csak el nem tűntek a szemem elől. Mondhatnám, olyanok voltak, mint két tojás. Nemde?

— Folytasd, folytasd!

— Ez csak a megkarcolt felszín. Rengeteg magyarázat lehet. Tételezzük fel, hogy egykorúak, a környéken laknak, és egyformán talpraesettek — csak épp egyikőjük a születése óta nem lát, a másiknak pedig új ez a helyzet. Egyiküknek ez az állapot természetes, a másiknak idegen. Az elsőnek, ha valamilyen csoda folytán látni kezdene, az lenne idegen. Ráadásul még pórul is járna vele!

Géza figyelt, de nem szólt közbe.

— De vannak más különbségek is. Emlékszem, egy rádióműsorban mondta egy balesetben megvakult nő, hogy nem feketét lát, hanem sötétszürkét vagy valami olyasfélét.

— Úgy van — erősítette meg Géza. Pontosabban, nem látom — mert hát nem látok — hanem inkább mondjuk úgy, hogy előttem van.

— Hm... — mélázott el a nő.

— Látod, hogy a megfogalmazás ilyen apró különbsége is milyen lényeges! Te tudod, hogy milyen szín van előtted, de aki soha nem látott, az mit felelhetne egy ilyen kérdésre? Tételezzük fel, hogy az első illető előtt is ugyanaz a látvány. De ő nem ismer, egyetlen színt sem, ezért nem mondhatja, hogy az ilyen vagy olyan, mert nem tud mihez viszonyítani. Ő azt fogja felelni, hogy nem lát semmit.

— Aztán gondolkodjunk csak tovább a különbségeken! Bár látszólag mindketten a botjuk által közvetített információkra alapoznak az utcán, az esetük mégsem ugyanaz. A született nem látót segíti a sokéves tapasztalat, társa pedig eleinte a volt képi világ felidézésével próbálhatja enyhíteni mérhetetlen gondját. Viszont mindkettőjüket segítik a zajok és az illatok.

— Eszembe jutott valami nagyon fontos! — vágott közbe Géza.

— Mi?

— Talán a legfontosabb! A legalapvetőbb! És ez esetben teljesen mindegy, hogy melyikükről van szó! Mégpedig az, hogy miként gondolnak ránk az emberek, ha meglátnak? Kétféleképpen. Egyesek sajnálnak, mert a látóknál — és itt nyögött egyet — mi valóban jóval lassabban és bizonytalanabbul közlekedünk. A másik pedig, hogy megemelt kalappal, mivel mi — és egy kis szünetet tartott — nem látva is tudunk önállóan közlekedni. Mindössze nézőpont és persze gondolkodásmód kérdése a válasz, de sok mindent elárul. Úgy gondolom, hasonló helyzetbe kerülve a minket pozitívan megítélő emberek hamarabb feltalálnák magukat, mint a sajnálkozók.

— Igazad van! De mennyire! — értett egyet vele a nő, és már folytatta is. — Az előző példában a megítélés azt tükrözi, hogy az illetők tudattalanul mit gondolnak helytálló képességükről. Innen a sajnálat!

— Úgy bizony! — helyeselt Géza.

— Tévedés lenne azt hinni — folytatta a nő, hogy csak ők különböznek. Hiszen akár a születésüktől fogva nem látók, akár a látásukat később elveszítők is sokban különböznek egymástól. Másféle adottságokkal jöttek a világra, másféle ingerek érték őket.

— Visszatérve egy régebbi megjegyzésedre: miért lenne tragikus a látás egy született nem látó számára? — vetette közbe a férfi.

— Gondolj csak bele! A látást úgy tanuljuk. Az újszülött csak hónapok múltán érti meg, hogy a látott kép tótágast áll. Meg is fordítja azonnal! Annál, aki húszéves koráig nem látott semmit, nem fejlődött ki a látóközpont, akár még el is korcsosulhatott. Ha egy mesebeli csoda folytán egyik pillanatról, a másikra látni kezdene, már maga a fény is megzavarná, felborítaná agyának addigi stabilitását, működését, mert értelmezhetetlen információkat zúdítana rá. Nem tudna vele mit kezdeni, összeomlana az életvitele. Fokozatos szoktatással tán növelhetné az inger befogadásának esélyét, de ebben nem vagyok egészen biztos.

— De nézzük csak tovább, mennyire összetett ez a kérdés! Csak néhány ötletszerű példa: a tér három dimenziójának felfogása, megértése; az érzelmekre ható látvány; a mozgás és vele a sebesség. Az úttest szélén a látó balra néz, érzékeli az érkező jármű sebességét, utána átnéz a túloldalra, és már tudja is, milyen szaporán kell szednie a lábát ahhoz, hogy ne az ambulancián kössön ki, hanem a túloldalon...

— Hajjaj, most el kell búcsúznom — pillantott az órájára Edit. Tartalmasat beszélgettünk. Amint tudok, jelentkezem!

Géza már jó ideje letette a kagylót, de a porszívót csak nem vette kézbe. Fülében Edit szavai visszhangoztak.

Kissé szégyenkezve gondolt múltbeli gyengeségére, de nem tagadta meg régi önmagát: az is ő volt. Jobb szembenézni a tényekkel. Jobb tudni, honnan érkezett a lejtő aljára, és azt is, milyen mélyről kezdett kapaszkodni. Rátalált egészséges belső énjére, és a beszélgetésből újabb erőt kapott. Edit ügyesen és okosan érvelt, és ő hálával tartozik neki az útmutatásért. Nem csak életrevaló, de okos is ez a nő. De még mennyire! Nem lacafacázik, nyíltan beszél, abból meg csak a hülye nem ért. Márpedig ő ennek még a halvány gyanúját is kikéri magának! Az meg igazán remek volt, ahogy felelevenítette és továbbgondolta az utcán látottakat. Mintha még ő is kívülről látta volna magát; új gondolatok jutottak eszébe.

Ellenállhatatlanul viszketni kezdett a talpa. Kaján vigyorral hívta magához a kutyát:

— Gyere csak ide, Kóbor! Tán a te bolháid csípésétől ég annyira a talpam? De akár hogy is van, sebaj, kapd össze magad, mert indulunk túrázni!

Az öregasszony továbbra is pedánsan rendben tartotta környezetét. Az utcában lakók közül néhányan tán hóbortosnak tartották, de ha ez a fülébe jutott volna, olyan hidegen hagyta volna a lárifári beszéd, mint az év a tél leghidegebb napját — éppen tegnap. Gondolataiba mélyedve sertepertélt a porta előtt. A múltkor látta, hogy Géza Edittel beszélget a kapu előtt, és azóta látványosan megváltozott. Délben már toporogva várja a kapuban, mi több, folyton beszélgetni akar. Ez még rendjén is van, de csak furdalta az oldalát a kíváncsiság: vajon hogyan jöhettek össze?

Géza első, világrengető lépéseire készült. Szíve a torkában dobogott. Jobbra akart elindulni, és ezt jól megfontolta. Jobbkezes embernek az a jó, ha jobbra esik a kerítés, amihez igazodni akar. Képzeletében előhívta az utca képét, és nekivágott. Talpát alig emelte a járdáról, fütykösével csusszanásonként koppantott egyet a kerítés oldalára — de még így is balra vitte a lába. Unos-untalan korrigálnia kellett, és ez egyre jobban megviselte. Tél ide, tél oda, gyöngyözni kezdett a homloka, és végre hallotta, hogy botja fémnek ütődik. Elértem a szomszéd kapuját — állapította meg. Egy pillanatra megállt, fújt egy nagyot, megtörölte a homlokát, és indult tovább. Gyerünk, Géza, gyerünk! Fog ez menni, ha akarod! Ám alig lépett még párat, amikor megbicsaklott a lába, és kis híján elesett. A fene egye meg, aki a járdába építette ezt a nyomorult lépcsőt! Hát nem elfeledkeztem róla! Kizökkent a koncentrálásból, és teljesen összezavarodott. Fejéből kirepült a tudatába programozott utcakép, elveszítette támpontjait. Még az irányok is összekuszálódtak benne. Kétségbeesésében Kóbor után kiáltott.

Erre a vészjelzésre figyelt fel Teri néni. — Azt a rézfánfütyülőjét! Tán káprázik a szemem? Nahát! — Alig tudott csillapodni. — Vajon hova mehet ez a bozontmarci?

Géza végre-valahára újra rátalált a kerítésre, és szerencséjére egy autó is elporolt mellette. Már biztos volt a dolgában, és csuromvizesre izzadva továbbindult. Hogy visszafelé jövet ne vágódjon hasra a fellépőben, számolni kezdte a lépéseit. De hát miért is menne minden simán? Kóbor a lelépő malőrje óta nem tágított mellőle, de most egyre jobban elhúzódott az úttest felé.

— Gyere ide! — mordult rá mérgesen. Segíts a gazdinak! — és ahogy a barát megérkezett lába mellé, megsimogatta hűségéért. Addigra persze már hozzávetőleg sem emlékezett a lépésszámra. Most aztán duplán igaz: megy bele a vakvilágba! — Megyek én, hogyne mennék, még ha frászt is kapok tőle! — buzdította magát, ám mintha elfogyott volna valami belőle. Lecövekelt a kerítés mellé.

— Szervusz, Gézukám! — köszönt rá szemből Teri néni. — Tán randira igyekszel?!

— Ééén? — kapkodott levegő után a meglepetéstől.

— Olyan sebbel-lobbal iparkodsz, amiért csak egy fiatal nő kedvéért szedi a lábát egy férfi. Nekem őszintén megvallhatod, ki az, hiszen — tisztesség ne essék szólván — akár a nagyanyád is lehetnék! Persze azt is az orrom hegyére kötheted nyugodtan, hogyan akadtatok egymásra? Csupa fül vagyok!

A beszéd megnyugtatta Gézát. Biztonságban tudhatta magát, meg is pihenhetett egy kicsit, elgondolkodhatott a válaszon.

— Fogadtam a másik szomszédommal — kezdett bele a tódításba. — Ő váltig azt állította, hogy Teri néni rémesen rosszul lát!

— Ééén?! — hördült fel a matróna.

— Igen, igen! Magáról van szó! — erősítette meg Géza. Példának azt hozta fel, hogy már a cérnát be sem tudja fűzni a tű fokába az a vénasszony!

— Szemenszedett hazugság! — veszítette el önuralmát a sértett. Miből gondolja ezt az a fajankó?

— Mivel Teri néninek minden ruhája több helyen is lyukas! — állította a jóravaló ember, és mielőtt a pulykavörösre gyúlt arcú matróna megszólalhatott volna időközben, jött a mestervágás:

— Én azonban ellentmondtam neki, kijöttem, hogy bizonyítsam neki az ellenkezőjét. Mondta nekem a telefonba, hogy Teri néni a járdát söprögeti. Már futottam is ki a házból, jobbra vettem az irányt, és spuri! Mi történt ezután tőlem egy portával balra? A sasszemű szomszédasszony a kíváncsiságtól vezérelve a túloldali járdán hanyatt-homlok futásnak eredt, hogy megelőzzön, elém kerüljön, és szemből jőve megkérdezhesse tőlem mindazt, ami oly régóta furdalja már az oldalát!

— Az apád mindenét, te hóhányó Gézuka! Te egy csapásra a régi önmagad lettél! Hogy mit nem művelt veled ez az Edit!