3.

Megcsörrent a mobil a nappaliban. Csak szólt a beállított dallam, de mintha el sem jutott volna Géza füléig, pedig alig öt méterre ült tőle. A mosógéptől szaladva érkezett meg a lány, és felkapta a kagylót.

— Tessék!

...

— Jó napot kívánok, Feri bácsi! Hogy tetszik lenni?

...

— Hát igen, a baj nem jár egyedül.

...

— Köszönöm, megvagyunk, máris adom Gézát! — Halkan odasúgta: A volt főnököd keres!

— Szevasz, Ferikém! Nem gondoltam volna a nyár elején, hogy a következő beszélgetésünk ilyen faramucira sikeredik.

— Én sem.

— Hogyan telnek a napok? Mivel tudod lekötni magad?

— Az egyik olyan, mint a másik. Elücsörgök a fotelben.

— Séta Dórával, zenehallgatás, egy kis tévé?

— Semmi nem érdekel. Még a teraszra sem mentem ki. Nem élet ez így!

— Pedig olyan sokoldalú, pörgős, talpraesett fiatalember voltál! Nem maradt belőle semmi?

— Semmi.

— Tudod, amikor Dórika megtelefonálta a rossz hírt, összeültünk a kollégákkal, még a zsugások is csatlakoztak. Arra jutottunk, hogy szívesen felkeresnénk. Akár be is hoznánk a vendéglőbe, és ha valamelyikünk utazik valamerre, a kocsiban mindig van hely számodra. Szóval, érted!

— Köszönöm, hogy gondoltatok rám.

— Na, és mit szólsz hozzá?

— Nem élet ez így. Egy rakás szerencsétlenségnek érzem magam. Jó nekem itthon, Dórával.

— De mégis csak jót tenne egy kis levegőváltozás. Szép lassan majd csak beletanulnál az új életbe. Nem gondolod?

— És ha mindez fordítva lenne?

— Hát, igen! Valóban nem egyszerű a képlet. De mások is élnek így. Ők is elboldogulnak valahogy.

— Azok ők, én meg én vagyok.

— Látom, nem sikerült meggyőznöm téged. De arra kérlek a többiek nevében is, hogy legalább hadd kereshessünk fel! Elbeszélgetnénk, az utolsó találkozásunk óta amúgy is sok érdekes történt, legalább elmókáznánk egy kicsit.

— Jó ez így, ahogy van.

— De telefonon csak tarthatjuk a kapcsolatot veled?

— Inkább úgy.

Én mégis azt tanácsolnám neked: fel a fejjel! És ne feledd, hogy továbbra is számíthatsz ránk!

— Köszönöm a hívást, és mindenkinek add át az üdvözletemet. Szevasz!

— Dóra! — kiáltott a lányért, aki alig három méterre ült tőle.

— Itt vagyok.

— Légy szíves, tedd vissza a telefont a helyére!

— Állj fel, és majd útbaigazítalak, hol szokott lenni, ha már nem magadnál tartod.

A férfi mélyen előrehajolt az asztal felett, és letette a mobilt a lány elé.

— Miért zárkózol el folyamatosan az önállóságra segítés elől? — Választ ezúttal sem kapott, úgyhogy tovább kérdezett. — Miről beszélt veled Feri bácsi?

— Hogy fel a fejjel, meg szívesen eljönnének meglátogatni.

— Te meg elutasítottad?

— Jó ez így, ahogy van. Itt vagy mellettem, nekem ennyi elég.

Nagyot sóhajtott a lány, fejét erősen ingatta.

— Ez így nem fog sokáig menni, Géza. Nehéz beszélnem róla, de előbb-utóbb el fognak válni az útjaink. Addig még megpróbálok a segítségedre lenni. Sajnálom, de ez van.

A hajnali fagy foga megcsípte a szivárvány színeibe öltöző faleveleket. Szomorkásan peregtek alá. A magasban varjak keringtek harsogva. — Kár, nagy kár ezért a szépen ívelő életért! — vélte velük Géza. Régóta hallgatta őket a szoba csendjéből, és észrevétlenül a lelke legmélyébe lopták magukat. Ott köröztek tovább, lankadatlanul.

— De rég hallottalak, Dóra! Mi van veletek?

— Semmi különös.

— Olyan színtelen a hangod, alig ismerek rád! Engem nem tudsz megtéveszteni, én már tapasztalt, öreg tyúk vagyok!

— Épp ezért hívtalak fel, Rozika. Nem is tudom, hol kezdjem.

— Ne keríts nagy feneket a baj köré, vágj a közepébe!

— Megpróbálom röviden összefoglalni. Az egész olyan váratlanul jött, hogy jóformán még eszmélni sem volt idő. Már mindent összecsomagoltunk a nagy útra, amikor az indulás reggelén Géza arra ébredt, hogy egyik szemére sem lát. Gondolhatod, milyen kétségbeesett, tehetetlen perceket éltünk át! Azonnal berohantunk a kórházba, de nem tudtak segíteni rajta. A nagy bajt tetézte, hogy az idegei nem bírták elviselni a terhet. Szerencsére ezen már túlvan, de a mi kapcsolatunk haldoklik.

— Nem akarok hinni a fülemnek! Rettenetes, ami Gézával történt, de mivel nem azért hívtál fel, hogy sopánkodjak, úgyhogy abba is hagyom. De valamit azért még nem értek. Géza imád téged, és te is mindig pozitívan beszéltél róla. Hol a hiba?

— Nem tehetek róla, de ennyire korlátozottan nem vagyok képes vele élni. Se vele, se mással. Rettenetesen nyomaszt ez a helyzet, és menekülnék is belőle, lehetőleg mielőbb. Közben persze nagyon sajnálom Gézát, de ő már nem az nekem, mint volt. Kutyaszorítóban érzem magam!

— Magyarán nem vagy képes, de akár úgy is mondhatnám, nem akarsz mellette maradni?

— Igen, valahogy így. Elítélsz érte?

— Nincs jogom, hogy pálcát törjek bárki fölött is. Egyikünk sem tudhatja, hogyan reagálna egy ilyen változásra. De egyet még kérdeznék tőled!

— Mit?

— Ezer százalékig biztos vagy benne, hogy nem tudsz mellette maradni, vele élni?

— Igen!

— Nézd, Dóra! Mindig is őszinte voltam hozzád, most is az leszek. A kapcsolatotok és az emberség is egyértelműen megköveteli tőled, hogy csak akkor szállj ki ebből a viszonyból, ha már a lehetőségekhez képest a legnagyobb biztonságban tudhatod őt. Valljuk be kertelés nélkül: őrületes teher szakadt a nyakába. Ember legyen a talpán, aki ezt ép ésszel el bírja viselni, netán fel is tudja dolgozni! Ha ráadásul még szeretett barátnője is elhagyja, az több, mint elviselhetetlen. Lelkiismeretedre hagyatkozva tedd meg a maximumot azért, hogy a legkisebb fájdalmat okozd neki az elválással. Figyelmeztetlek: nagyon nehéz dolgod lesz!

— Tudom. Előre rettegek attól a perctől! Ha később is szükségem lenne a tanácsodra, felhívhatlak?

— Nyugodtan csörögj rám! Meglátom, mit tehetek.

— Olyan jó, hogy van egy ilyen segítőkész barátnőm!

— Pedig olyan felhőtlennek, tökéletesnek látszott a jövőtök! — és a vonal megszakadt.

A cingár kisfiú elszántan surrant be a lépcsőház kapuján, és megállt a lift előtt. Szerencséjére már elég nehéz volt ahhoz, hogy működésbe hozza. Ujjával megcélozta a legfelső gombot: nyik-nyak, indult el a kabin. Kiugrott a kilencediken, és már kint is volt a porolóerkélyen. Kezében egy felkurblizott repülő várakozott. A lefelé hanyatló délutáni nap lágyan világította meg az átellenben magasodó hegyek ormát. A fény megcsillant a folyó hullámain. Az innenső parton a lakótelep házai magaslottak. A négyemeletes suli valósággal eltörpült alatta, valahol ott a mélyben. A felnőttek alig hangyányinak látszottak — maszatos képű barátai ott ugrándoztak a kapualj előtt, várakozva integettek neki és kiáltozva buzdították. Karját elszántan felemelte, és kellő lendülettel útjára indította a röpcsit, ami nyílegyenesen fúrta előre magát az iskola felé. Lágyan ereszkedett, és a sárga épület fölé érve balra billentette szárnyát. A kijárat fölött újból balra fordult, majd visszakanyarodott a kerítéssel párhuzamosan, a fiatal nyárfák mentén, ahol déltájban kis gazdája szokott hazafelé ballagni, kezében iskolatáskájával. A házhoz közel érve még egyszer balra vette az irányt, immár a járda felett. Utolsó fordulójától két kapualjnyira álltak lent a gyerkőcök, és visongtak örömükben, ahogy a kis gép feléjük kanyarodott. Kerekei a lépcsőháztól nem messze értek aszfaltot. A még mindig ujjongó kölykök lelkesen felkapták a repcsit, és őszinte áhítattal bámulták meg. Remek lehetett mindezt lentről végignézni, átélni — vélte a kisfiú — de fentről egyenesen lenyűgöző volt. A kis propelleres az ő vágyát és akaratát érezhette meg műanyag lelkében, az ő kedvében akart járni. Ő röppentette el, ő látta fentről, és akkor őrá sütött a nap a legszebben! Boldogan ugrált le hármasával a lépcsőn, zengett is minden emelet… de mit számít mindez, ha a felhőtlen boldogság száguld lefelé? Kiviharzott a hátsó kapun, és mindenfelé mosolygó gyermekszemeket látott maga körül. Láttad, láttad?! — kérdezte mindenki, és ő maga is.

Rámosolygott a kelő nap a még mindig csodaszép világra. Mint vérszomjas fenevad, úgy zúdult be lánctalpán az exkavátor a lakótelepre. Sötét lámpái farkasszemet néztek a kis repülővel, és megújult erővel nekiesett. A karcsú test megreccsent néha, de konok daccal állta a sors és a gép csapásait. Odajött távolról a kegyetlen átok egy közeli rokona, és élvezettel nézte vadságát. Tán rövidlátó lehetett, mert maga is legördült a mélybe. Összefonódott a két holt lélek, és hamarosan egyszerre üvöltött fel két, mindenre elszánt vasakarat. Ketten mentek a harcba egy ellenében. Bírta szegény, amíg bírhatta, de a két vaspofa végül is fejébe verte a sorsát. Vékony dongája már repedezett, darabkák pattogzottak le oldaláról. Amint apadt áramvonalas teste, úgy fogyott a kitartása is, amint hanyatlott a nap, úgy szivárgott el belőle az éltető erő.

— Ne! Ne! Ne! — nyöszörögte alig hallhatóan Géza.

Váratlanul fürgén ült fel az ágyban.

— Te nyomorult dög, mit akarsz még tőlem? Nem volt elég, amit idáig elraboltál! Ennél is többre vágysz? — Elgondolkodott: miért is jönnek sorra ezek az álmok? Nem elég neki a teljes kilátástalanság, rossz irányba fordult kapcsolata Dórával, még ez az átok is földbe akarja őt döngölni? Persze, neki már amúgy is mindegy. Eggyel több vagy kevesebb, mit számít az?

— Helló, Dóri! Mi újság?

— Nehezen telnek a napok, és közben nem jutok ötről hatra Gézával.

— Mesélj!

— Hiába győzködöm, hogy próbáljon meg minél több mindent maga megcsinálni, örökké falba ütközöm.

— Mit mond?

— Hogy őt nem érdekli semmi, így nem élet az élet, és nem akar tovább élni!

— Egyvégtében a régi nótát fújja?

— Igen. Torkig vagyok az egésszel, nem bírom tovább! Az idő telik, és én semmivel nem jutok vele előrébb. Nem találok kiutat ebből az áldatlan helyzetből. Segíts rajtam!

— Ismered-e a volt főnökét, kollégáit?

— Már találkoztam Feri bácsival… tudod, ő a tulajdonos. Az ő egészsége sem a legjobb, néha kihagy a szíve. A kollégákat is ismerem úgy-ahogy.

— Mit gondolnak Gézáról, mármint az állapotát nem számítva?

— Szerették, és még most is szeretik. Annyira bántja őket, hogy teljesen magába zárkózik. Már sokszor felajánlották a segítségüket.

— Tanácsolnék neked valamit: hívd fel a volt főnökét, és kérj tőle egy találkozót! Mond meg neki, hogy Gézáról lenne szó. Mondd el neki őszintén, hogy egy ideig még megpróbálsz segíteni rajta, de ez az idő véges. Arról se feledkezz el, hogy egyáltalán nem hajlandó önállóvá válni, és ezért kérd meg, hogy segítsen: naponta menüvel, hetente bevásárlással, kéthetente takarítással és mosással. Az étel nem lehet gond, és biztos lesz, aki egy kis mellékesért elvállalja a különböző munkákat. Természetesen a főtt étel árát is Géza állná.

— Látod, Rozika, én nem is gondoltam erre a kézenfekvő megoldásra. Milyen jó, hogy vagy nekem!

— Ajánlanám még azt is a figyelmedbe, hogy mindezt előbb Gézával beszéld meg, és csak utána Feri bácsival!

— Persze, persze! Én is így gondoltam. Kösz a jó tanácsot, hívlak még!

Kihúzott derékkal téblábolt a násznép között a kisfiú. Látványosan körbenézett, és csak utána ült be az autóba. Útközben be nem állt a szája. — Az iskolában kellene ilyen bőbeszédűnek lennie — jutott eszébe. Nagyosan szállt ki a fiús ház előtt. — De hiszen nem ismerek itt senkit… — jutott eszébe. Valaki észrevette tétovázását, megragadta a kis kezet, és már vitte is. A hegy lábáig nyúló udvar vége felé nyúlketrecek sorakoztak, és már nyílt is az egyik dróthálós ajtó. Selymes szőrű tapsifülesek lapultak odabent. Kinyúlt a bundás jószágok felé, azok meg csak úgy itták magukba a szeretetet. De nem maradhatott sokáig: csatlakoznia kellett az egyre hangosabban mulatozókhoz. Mit tehetett volna mást? Az elülső udvaron fapadokra ülhettek le a vendégek egy hatalmas sátorban — az ő helye szülei között volt. Nem talált magához való társaságot, unalmában a lábával kalimpált. Ha kérdezték, illőn válaszolt, ha nem, jobbra-balra tekintgetett.

— Nem vagy szomjas, öcsi? — kérdezte valaki a háziak közül. Szó nélkül felállt, és indult a gondolatolvasó felnőtt után.

— A ballonban szódavíz van. Megnyomod ezt a kallantyút, és már jön is a buborékos víz! Ihatsz bőven, húsz liter van benne. Ha netán kevés lenne, ott a sarokban még mindig van egy másik — paskolta meg mosolyogva a gyermek vállát.

A közeli asztal mesebeli választékot kínált. Szörpös palackok sorakoztak rajta: málna, eper, ribizke, egres, meg a jó ég tudja még, milyenek.

— Szolgáld ki magad nyugodtan, érezd magad jól!

Elcsendesedett a sokadalom, hogy mindenki hallhassa a pohárköszöntőket, amik után hangosan kurjantott éljent a szórakozni vágyó sokaság. Bőszoknyás, fejkendős asszonyok nagy tálakat hoztak, amikben húsleves volt csordultig. Ő is férfiemberhez méltón kanalazta a frissen vágott baromfi levét. Alig szuszogta ki a lakmározás fáradalmát, amikor a fáradhatatlannak tűnő fehérnépek újabb tálakat hoztak. Már majdnem szólt, hogy levest már evett, amikor bepillantott az egyikbe. A hét meg a nyolcát! Húshegyeket cipeltek azok a szeretetre méltó, kedves nénik. Rántott hús dögivel! Púposodott is a tányér, meglepően gyorsan fogyott róla a finomság. Gyomrának kerülete szemmel láthatóan bővült, már a rágást is nehéznek érezte — ám a nők újra jöttek, és most süteményeket hoztak tucatszám. Pár falat után a kisfiú keze megpihent az ölében. Nyugodt volt — mindenki láthatta, férfiemberhez méltón pusztította az ételsereg javát. Kissé félre is húzódott, talán, hogy kevésbé harsogjon fülébe a táncolók hejehujája. Emésztett csendes magányában, álmosság fátyla ereszkedett szemére. Ásított párat, és egy figyelmes arrajáró megkérdezte: Talán még éhes vagy, fiacskám? Aztán valamikor egy fiatal nővel sétált az egyik épület felé, éjszakai szállás reményében. Ágyat vetettek a gyermeknek, szép éjt kívántak neki. De mindhiába volt a jó szándék, ő csak forgolódott a szalmás ágyon, nem jött álom a szemére. Egy fontos kérdés nem hagyta nyugodni: Mi lesz a sok otthagyott süteménnyel? Hiszen még alig szemezgetett belőle! A végén még megszárad, és adhatják a falusi kutyáknak, ebek harmincadjára! Be-bekukkantott a háziasszony a tisztaszobába, úgyhogy jelezte neki: kipihente magát, bálra áll a lába! Visszakísérték a lagziba, ahol már sivított a mulató nép, alig lehetett hallani a muzsikaszót. Körbejárta a sátor minden szegletét, asztalát, megismerte az összes édességet — úgy mozgott a szája, mint a néma kacsáé. Néha összeakadt táncoló szüleivel.

— Hogy érzed magad, kisfiam? Tudta, hogy tele szájjal nem illik beszélni, úgyhogy csak bólogatott, de láthatóan megértették. Arra lett figyelmes, hogy eltűnt a fiatal pár. — Éppen most táncolták ki magukat! — értesült szüleitől. Elfáradtak, pihennek egy kicsit! Szóval a felnőttek is elfáradnak olykor? Akkor nincs nagy baj, nem szégyenült meg.

Rámosolygott a kelő nap a még mindig csodaszép világra. Mint vérszomjas fenevad, úgy zúdult le lánctalpán az exkavátor a falusi portára. Sötét lámpái farkasszemet néztek az ünnepi sátorral, és megújult erővel nekiesett. A levert cövekek meghajoltak néha, de konok daccal állták a sors és a gép csapásait. Odajött távolról a kegyetlen átok egy közeli rokona, és élvezettel nézte a rombolást. Tán rövidlátó lehetett, mert ő is a sátor elé gördült. Összefonódott a két holt lélek, és hamarosan egyszerre üvöltött fel két, mindenre elszánt vasakarat. Ketten mentek a harcba egy ellenében. Bírta szegény, amíg bírhatta, de a két vaspofa végül is fejébe verte a sorsát.

Hasadt a vászon, reccsenve fordultak ki a cövekek a földből Amint apadt terebélyes teste, úgy fogyott a kitartása is, amint hanyatlott a nap, úgy szivárgott el belőle az éltető erő.

— Ne! Ne! Ne! — nyöszörögte alig hallhatóan Géza.

Felébredt, és már mindent tudott. A legnagyobb lelki nyugalommal magára húzta az ágy mellett tartott ruháját. Kiment a fürdőszobába, úgy-ahogy rendbe hozta magát. A konyhából melegszendvics illata terjedt szét a házban. — Legalább tisztességesen megadja a módját neki — gondolta rezzenéstelen arccal.

— Észre sem vettem, hogy felkeltél — lépett be a fürdőbe Dóra. Már megyek is ki, készülődj csak nyugodtan.

— Maradhatsz, már amúgy is épp indulni akartam.

— Akkor jó! A konyhában találsz harapnivalót, épp most lett kész a kolbászos szendvics. Jó étvágyat!

Nem válaszolt rá semmit, de a konyha helyett a nappaliba botorkált. Úgy is ott lesz dolguk nemsokára. Kényelmesen lehuppant kedvenc foteljébe, és jobb híján türelmesen várakozott.

— Hova bújtál, Géza? — hallotta percek múltán a konyha felől.

Nem válaszolt; Dóra zavartan lépett be a nappaliba.

— Miért nem etted meg?

— Nem vagyok éhes!

— De hát a kedvencedet készítettem mára!

— Hagyjuk. Most egyáltalán nem érdekes.

— Mi van veled? Olyan furcsán viselkedsz!

— Ülj csak le!

Zavartan foglalt helyet a másik fotelben a lány. Hiába nézte figyelmesen a férfi arcát, semmit nem tudott leolvasni róla. Aztán hagyta az egészet; jobb ötlete támadt. Ha már a véletlen megteremtette az alkalmat, ő élni fog vele.

— Szeretnék mondani neked valamit — gyöngült el kissé hangja a végére.

— Mindent elrendeztél a megbeszéltek szerint? — vágott közbe teketória nélkül Géza.

— Elkerekedett a lány képe. Zavartan hebegte:

— Igen!

— Légy boldog az életben! Nem állok az utadba. Nem kérlek, nem könyörgök, hogy maradj mellettem — ezzel felállt, és kiment, mint egy alvajáró.

A lány mintha megbénult volna. A szűkebb és távoli világ egyaránt kiesett a tudatából — tán önmaga valósága is. Amikor hosszú idő múlva kábán feltápászkodott, már nem ugyanaz volt, mint előtte. Kiment a konyhába, rendet rakott, és elindult az előző nap gondosan becsomagolt holmikért. Közben szemével lopva kereste Gézát, de azt mintha a föld nyelte volna el. Kézbe kapta a táskát, és reszkető lábbal elindult az ajtó felé. Szemét könny áztatta.