2.

Még készült a gödör, ezúttal háznak, életnek alapja. Árva erőgép növelte mélyét, de ínyére nem való falatra talált. Több köbméteres kőtömbbe harapott, majd’ bele nem törött acélkemény foga. Próbálta emelni, ám felbőgő motorja most gyengének bizonyult. Düh kapta el. Összezárta állkapcsát, összeszorította mérgesen, és jó erősen rácsapott, de a kőzet jó üledékből préselődött, és masszívan állta a meg-megújuló ütlegeket. A munkanap kevésnek bizonyult a gigászi küzdelem eldöntéséhez, és éjszakára elcsendesedett a táj.

Rámosolygott a kelő nap a még mindig csodaszép világra. Mint vérszomjas fenevad, úgy rontott le lánctalpán az exkavátor a gödörbe. Sötét lámpái farkasszemet néztek az áldozattal, és megújult erővel nekiesett. Ütötte-vágta, ahol érte. Bendője tele volt üzemanyaggal, hosszú kéménye vastag füstöt eregetett. Mászott előre és hátra, helyezkedett jobbra és balra, valósággal körbetáncolta akaratlan kihívóját. Az ütlegelt ugyan már megingott néha, de konok daccal állta a sors és a gép csapásait. A távolból megérkezett az átok párja, és élvezettel nézte a viaskodást. Meg is tetszhetett neki, mert maga is legördült a mélybe. Rövid, ám vészjósló csend ülte meg a tájat, amíg összefonódott a két holt lélek. Kisvártatva egyszerre csörrent meg a két, mindenre elszánt vasakarat, és már ketten mentek egy ellenében. Bírta szegény, amíg bírhatta, de a két vaspofa végül is fejébe verte a sorsát. Kőkorszaki koponyája már repedezett, darabkák pattogzottak oldaláról. Amint apadt markáns teste, úgy fogyott a kitartása is, amint hanyatlott a nap, úgy szivárgott el belőle az éltető erő.

— Ne! Ne! Ne! — nyöszörögte alig hallhatóan Géza.

Teste merő lucsokban a paplan alatt, sápadt arca belesimult a betegágy fehérébe. Felbolydult idegrendszere nem tudott úrrá lenni a sokkon.

— Ne! Ne! Ne! — suttogta ismét, és riadtan kinyitotta a szemét.

A kórteremben feladatát végző idősebb nővér felfigyelt a lázas viaskodásra. Nesztelenül odalépett, és megérintette a férfi karját.

— Mi a baj?

A váratlan érintéstől, a közeli szótól összerezzent a beteg, és csak lassan nyugodott meg.

— Azok az átkozott buldózerek meg akartak ölni! — hebegte.

— Nem akarja bántani magát senki sem. Rosszat álmodott, ennyi az egész. Nyugodjon meg!

— Hol vagyok?

— Jó helyen, ahol meggyógyítják. Az idegosztályon.

Felült az ágyon, és körbetapogatózott. Az éjjeliszekrényről hangos zörgéssel gurult le a műanyagpohár. A nővér szó nélkül megkereste, és a szekrénylap másik végébe visszatette.

— Ne haragudjon, de nem látok!

— Tudom. Semmi baj sincs. Nem könnyű magának. Ha bármire szüksége van, nyugodtan szóljon, és jövök!

Ment volna tovább a dolgára, de a férfi tompán utána szólt.

— Nem ismerős a hangja.

— Szabadságon voltam, és a hét elején kezdtem újra dolgozni. — Várt még egy kicsit, de nem kapott újabb kérdést, hát kiment.

Géza megfordult az ágyon, és lelógatta a lábát. Kifejezéstelen arccal meredt maga elé. A többi beteg is csendben volt, a közönnyel mindössze a parkból a felhallatszó, életvidám rigófütty vette fel a harcot. Az idő mintha csak odakint pergett volna: a kis madár sokadszorra is elfújta nótáját, de a betegek még mindig abban a pózban kornyadoztak, mint amikor rázendített.

A nővér érkezését csak köpenyének suhogása jelezte. Egyenesen Gézához tartott. Megérintette, és ő ezúttal is összerezzent.

— Ne haragudjon, nem akartam megijeszteni! Legközelebb jobban figyelek…

A beteg felemelte a fejét, de tekintete nem találkozott az ápolóéval.

— Nem történt semmi!

— Az imént telefonált a barátnője, és megkért, mondjam el, hogy ma nem tud bejönni magához. Holnap viszont itt lesz. Mit hozzon?

A férfi feje visszahanyatlott eredeti helyzetébe. — Dóra, aranyos kis Dórika! — mindössze ennyi járt az eszében.

— Mit mondjak a barátnőjének? — kérdezte úgy egy perc múltán az ápoló.

— Hogy jöjjön mielőbb!

A nővér arcára kiült a sajnálkozás. Sóhajtott, és együttérzőn megszorította a férfi vállát.

A kiságyban kényelmes helye volt a babának, de — ki tudja, miért — az éjszaka közepén felébredt, és egyre csak pislogott. Egy hazaérő lakó felkapcsolta a körfolyosón az udvari világítást. Az ócska ajtó üvegszemén át bejutó, harmatgyenge, sejtelmes fény megcsillant a távoli és közeli tárgyakon, tág teret nyitva az elkalandozó gondolatoknak. Végigmustrálta a konyha bútorait, és arra gondolt, milyen jó is lenne befészkelődni alvó szülei közé. Keskeny ágya szorosan az övék mellé simult. — Elő a palánkbérlettel! — gondolta, és már lendült is, mint egy kaszkadőr. Lecsúszott a neki méretezett akadály túloldalán, és mint a rák, befarolt a hatalmas paplan alá.

Rámosolygott a kelő nap a még mindig csodaszép világra. Mint vérszomjas fenevad, úgy rontott be az exkavátor a tömbház udvarába. Sötét lámpái farkasszemet néztek az áldozattal, és megújult erővel nekiesett. Ütötte-vágta, ahol érte. Mászott előre és hátra, helyezkedett jobbra és balra. Igaz, néha már megreccsent egy-egy zsanér, ereszték, de az konok daccal állta a sors és a gép csapásait. A távolból megérkezett az átok párja, és élvezettel nézte a pusztítást. Tán meg is tetszhetett neki, még közelebb ment a küzdő felekhez. Rövid, ám vészjósló csend ülte meg a tájat, amíg összefonódott a két holt lélek. Kisvártatva egyszerre csörrent meg a két, mindenre elszánt vasakarat, és már ketten mentek neki az éltes bejárónak. Bírta szegény, amíg bírhatta, de a két vaspofa végül is belésulykolta a sorsát. Repedezett és hasadt, darabkák pattogtak le róla. Amint sokat megélt teste apadt, úgy fogyott a kitartása is, amint hanyatlott a nap, úgy szivárgott el belőle az éltető erő.

— Ne! Ne! Ne! — nyöszörögte alig hallhatóan Géza.

Egy lágy női kéz nedves törülközővel simította végig verítékező arcát. Az érintéstől megrezzent, és mintha megnyugodni látszott volna. Tovább aludt. A fiatal nő felállt az ágy mellé húzott székről. Láthatóan feszült volt, és szép vonásai is mintha szürkébbek lettek volna a megszokottnál. Megtörten nézett az ágyban fekvő barátjára. Mintha egy ismeretlen arcot, alakot látott volna — nem ismerte, nem vágyott rá, valahogy teljesen hidegen hagyta. De mégsem volt egészen érzéketlen iránta. Egy nő, még ha nem is volt gyermeke, valahogy felelősséget érez az önállótlanokért, a másokra szorulókért. Ezekkel az ellentétes érzésekkel viaskodott hetek óta. Lelke mélyén már sejtette, hogyan is fog dönteni, de azt még nem, hogy mikor. Most még nem hagyhatja el. Talpra kell segíteni, erőt kell önteni belé, és tán akkor, valahogyan. Megtörölte könnybe lábadt szemét, és a kórterembe lépő ápoló meglepődött. Rosszul ítélte volna meg?

— Segíthetek valamiben? — fordult a lányhoz.

— Köszönöm, nem!

Kis tétovázás után tovább próbálkozott. — Ha gondolja, nyugodtan ébressze fel a barátját, már nagyon várta magát! — és egyfajta jóleső érzéssel továbbment.

— Mit ártja bele magát mások dolgába! — dohogott Dóra. Épp elég problémája van anélkül is, nem kell azt tetézni újabbakkal. Persze, hogy fel kéne kelteni, kedvesen magához ölelni, szeretgetni. Hogyne tudta volna ő mindezt! De nem akaródzott neki sehogyan sem. Inkább gyorsan elsomfordált volna szemlesütve, hogy sose térjen többé vissza ide! De se az előbbi, se az utóbbi megoldásra nem tudta rászánni magát. Mire kavargó gondolataiból visszazökkent a valóságba, barátja már ült az ágyon. Üres tekintetétől hideglelős borzongást tört Dórára. Nyugtatólag behunyta a szemét, mély levegőt vett, és csak azután szánta rá magát, hogy megszólaljon.

— Szia, Géza! — lépett elé.

A férfi oly elevenül mozdult, mint a vérátömlesztéssel az életbe visszahozott halálos beteg. Reszketeg kézzel tapogatta ki a lányt a sötétből. Gyengéden magához vonta, és vállára hajtotta a fejét.

— Olyan jó, hogy itt vagy!

— Annyira fáradt vagyok, hadd üljek le egy kicsit — próbált szabadulni a kényszerhelyzetből.

Jól számított. Kérése azonnal végrehajtandó parancs volt a férfi számára.

— Gyere, ülj csak le ide az ágyra mellém, Dórika!

— Ezen a széken talán jobb lesz — húzta maga alá.

Egymással szemben ültek, de ez sem volt sokkal jobb a másik póznál. A lány látta, hogy Géza alig észrevehetően, de elszomorodik. Kezébe vette a kezét, és megsimogatta.

— Olyan jó vagy hozzám, Dórika! Szükségem van rád!

— Telefonáltak a munkahelyedről, hogy miért nem mész dolgozni? Mindössze annyit meséltem nekik, hogy hosszabb ideje kórházban vagy, és még nem tudni, hogy mikor jöhetsz haza. Kérdezték, mi történt veled, és hogy bejöhetnek-e meglátogatni? Mondtam, megbeszéljük. Mit válaszoljak nekik?

— Olyan jó vagy hozzám! Szükségem van rád!

— Te nem is figyelsz rám!

Mély átéléssel cirógatta a lány kezét a férfi. Belefeledkezett az érzésbe. Újra biztonságban érezte magát, minden más amolyan századrangúnak számított. Vendéglő? Ugyan már!

— Mit mondjak, ha újra telefonálnak?

— Egyedül rád van szükségem, aranyos kis Dórika! Te gyere, és lehetőleg minél gyakrabban!

Egyre feszültebb lett a lány. Csak épp ezeket ne mondaná állandóan, mert nem bírja tovább cérnával, és tényleg elmenekül innen.

— Akkor azt mondom nekik, hogy jöjjenek be. Legalább elbeszélgetsz velük is. A gyógyuláshoz úgy is alapvetően fontos, hogy mielőbb társaságba kerülj. Velük eltréfálkozhatsz, és én is itt leszek a közelben. Meglátod, ez lesz a legjobb!

Van úgy, hogy a tablettákkal tompított fej képes érzékenyen venni a külvilág jeleit, de megesik az is, hogy bár képes érzékenyen fogni, de tudomásul venni mégsem akarja.

A lány felállt, készülődött.

— Szia! — puszilta arcon a férfit.

— Mond meg a kollégáknak, hogy ne jöjjenek be! Meg még azt is, hogy elvesztettem a szemem világát!

Megvonta a vállát a lány, és már indult is.

— Dóra!

— Igen?

— Szeretlek! Szükségem van rád!

Ahogy múltak a napok, fokozatosan javult Géza kedélye. Ki-kiült az ágya végénél álló székbe, és megpróbált szóba elegyedni az arra járókkal. Betegtársai nem sok jóval kecsegtették: egyikük sem volt vevő szavára. A füle viszont mindig kéznél volt, és e hasznos jelfogóval apránként feltérképezte az előle megbúvó teret. A takarítónő épp a folyosót mosta fel, amikor Géza székek eltéveszthetetlen zörejére figyelt fel az ajtó közeléből. Egyszer, több nappal azelőtt mintha már hallotta volna ezt, de akkor még nem tudta térben elhelyezni a hangokat — ahhoz tiszta fejre lett volna szükség, de az éppen hiányzott.

Mi lenne, ha felállna, és egyedül kimerészkedne a folyosóra? A bátor ötletet olyan gyorsan hessentette el, mint ahogy a döngicsélő szúnyogot szokás. Elszakadni a biztonságos széktől? Odáig is elég neki az ágytól eltotyogni, nemhogy még megcélozni a három-négy méterre lévő ajtót, és még azon túl is keresgéljen! Ilyesmire ő sosem lesz képes! Inkább elüldögél a széken órahosszat, és onnan figyeli a folyosón pezsgő életet. Ám odakint hamarosan elcsitult a mozgolódás, és nem maradt figyelni való. Rá kellett ébredjen: olyan végtelenül kiszolgáltatott, mint egy még lábra sem kapott baba. Mindenben, de mindenben másokra szorul. Ez annyira megalázó, embertelen, hogy elviselhetetlen. És az alagút egész végig sötét, nincs kiút! Nyomorult élet ez így, nincs menekvés belőle! Romként omlott magába, akár a belváros közepén álló ház, amit a tűzszerészek szakszerűen berobbantanak. Még az érkező nővért sem vette észre.

— Milyen nagyszerű, hogy már egyedül is kimerészkedik az ágyból!

— Tessék? — eszmélt Géza.

— Jó látni magát a székben!

— Nem élet ez így — legyintett lemondóan.

— Ne legyen olyan kishitű! Bár magához tényleg nagyon kegyetlen volt a sors, de mások is élnek látás nélkül. Legtöbbjük szintén úgy veszítette el valamikor a szeme világát.

— Így lehetetlenség élni! Képtelen vagyok rá!

— Ne mondjon már ilyeneket! Én is ilyesmiket gondoltam, amikor az ikreim halva születtek. Senkinek sem kívánom, hogy megtudja, milyen az. De az élet megy tovább. Újabb gyermekeim már nem lehetnek, és a férjem is odébbállt egy házzal — ezt magán kívül senki sem tudja a kórházban. Láthatja, mégis itt vagyok: teszem a dolgomat, élem az életet, pedig a lelkem most is száz sebből vérzik!

Nem szólt rá semmit a férfi, csak alig észrevehetően bólogatott.

— Nincs kedve kiülni a folyosóra? Újabb lépés a járatlan úton. Ha gondolja, megtanítom, hogyan juthat el odáig.

— Mit érnék vele? Ott is ugyanolyan, mint itt. Ott sem látnék, ott sem lennék életképesebb. Akkor meg minek?

— Ne nyafogjon már annyit! Jöjjön velem, egy-kettő!

— Géza kelletlenül emelkedett fel. Amolyan instabilnak érezte magát. Meg végtelenül gyámoltalannak, szerencsétlennek.

A nővér előresietett.

— Az ajtó közepében állok. Induljon el erre, és számolja a lépéseket!

A sánta csigánál nem gyorsabban, kezét maga elé tartva haladt a nő felé, aki hangjával terelgette őt a helyes irányba.

Na látja, már ide is ért! — állt félre az útból. Ha most jobbra fordul, pár lépés után talál egy széket a fal mellett. De tán érdemesebb lenne álldogálnia, esetleg a falnak támaszkodva. Tudja, fizikailag sem szabad elhagynia magát. Most pedig forduljon csak meg! Visszamegyek a székhez, és a hangom majd vezeti.

Pár perccel később Géza már újra a folyosón állt, egymagában. Valamelyest újszerűnek, ismeretlennek tűnt, hogy egymaga el tudott szakadni a megszokott biztonságtól, de ugyanilyen erővel jelezte önállótlanságát is. Meg sem fordult a fejében, hogy felderítse a folyosót — még az sem, hogy akár átmenetileg elszakadjon a fal biztonságot jelentő érintésétől. A folyosó kihalt maradt, úgyhogy nem időzött sokáig. Balra fordult, kezét a falon húzva — végig azon az egy méteren, amíg a bejáratra nem akadt. Milyen szögben is érte el az ajtót, amikor kifelé jött? Hányat is lépett a széktől idáig? Fogalma sem volt róla! Talán a nem létező lendület, talán valami más, de vitte őt. Talpa egy másodpercre sem szakadt el a talajtól, kezét most is maga elé tartotta. Centiket csusszant előre, és közben meg-megállt informálódni, nem sok sikerrel. Már rég itt kellene lenni annak a nyomorult széknek! — esett kétségbe, de az nem volt sehol. Dehogy távolodom el máskor a helyemtől! A fenének sem hiányzik ez a szerencsétlenkedés! De a világ összes kincséért sem kért volna segítséget senkitől. Ekkor megérkezett a sötét függöny mögül az egyik betegtárs: karon fogta és a székhez kísérte. Ha akarta volna, se köszönhette volna meg neki, mert csendben odébbállt. Annyira ideges volt, hogy csak nehezen talált rá az ágyra, és úgy vetette rá magát, mint aki a mindentől megvédő, vastag falú mentsvárba menekül.

A lift kattanva állt meg a földszinten. Surrogva tárult fel az ajtó, és ketten léptek ki belőle. A bizonytalanul lépkedő férfi hátizsákos fiatal nőbe karolt. A kórház kapuján kiérve belebotlottak a nyárba.

— Messze parkoltál le?

— Ne izgulj, mindjárt ott leszünk.

A környezet beszédes hangjai csak fokozták a férfi elkeseredettségét. Emlékezetével és képzeletével ugyan könnyen pótolhatta volna a zörejekhez tartozó képeket, de mi értelme annak! Délibábot vetíteni önmaga elé?

— Már meg is érkeztünk. Lépj le az úttestre!

Dóra kinyitotta az ajtót. A férfi egyik kezét az autó tetejére tette, a másikat pedig az ajtóra.

— Próbálj meg beülni egyedül!

Nem ment egykönnyen: alaposan beverte a fejét. A lány csak nézte esetlen igyekezetét, jó tanácsokkal próbálta elősegíteni önállóságát — a kék foltok tanúsága szerint nem sok sikerrel. Az újabb kudarc egy újabb arculcsapásként érte Gézát, de nem szólt róla. Inkább megpróbált örülni annak, hogy újra biztonságban érezheti magát, pláne, hogy egy női kéz bekapcsolta a biztonsági övét.

— De jó, hogy végre hazamehetek! Alig várom, hogy otthon lehessek veled!

— Útközben megállunk, és gyorsan bevásárolok a hétvégére — tájékoztatta a lány.

A közúti forgalom folyamatosan lüktetett. Hangos robajjal sietett el a szemből érkező villamos, fülsiketítő tülköléssel robogott utánuk egy mentő. Dóra automatikusan taposott a fékre, és a hirtelen blokkolástól megszédült a mellette ülő. Fejében mintha megkottyant volna valami. Nem mondott semmit, csak mélyeket lélegzett, hogy elkerülje a rosszullétet. Bekanyarodtak a zsúfolt parkolóba.

— Megérkeztünk! Bekapcsoljam a rádiót, amíg elmegyek vásárolni?

— Nem kell. Jobb lesz a csend!

Fürgén mászott ki az ülésből a lány, becsapta az ajtót, és elsietett. A forróság hamar elbágyasztotta Gézát.

— Szemesnek áll a világ! — jutott eszébe a kisfiúnak. Kukucskálni és kilesni a titkot, az mind jó dolog lehet. Ilyen gondolatok keringtek szűk feje alig kanyargós szürkeségében. December ama jeles napja volt, amikor Télapó érkezik menetrend szerint, és magas létráján felmászva a jó gyerekek ablakába teszi csomagjait. Ő is elgondolkozott ezen a mutatványon, hiszen az ovis csoportot az első emeleten helyezték el, ráadásul az ablakon rács is volt. Ebéd után a hálóterembe invitálták őket, a szokásos alvásra. Ártatlannak tűnő arccal, gondosan titkolta újsütetű elhatározását: meglesi a titkot, megnézi magának azt a “légtornász” piros köpenyes apót, akinek szánja még hó nélkül is siklik az utca kövén! Sutyorogtak az összecsukható ágyak között forgolódó dadusok, akik kedvesen biztatták az egyre laposabbakat pislogó gyerekeket. Összehúzott szemhéja alól kukucskált ki a kisfiú, első ajándékként ott köröztek bent a formás női lábak, hajoltak a karcsú derekak. Nézték a gyerkőcöket az éber felnőttek: alszanak-e már? De a kisfiú továbbra is elszántan lapult takarója alatt. Pillái alól leste volna a szokatlan fejleményeket, ám az éles szemű vércse néni észrevette, és lecsapott rá.

— Aludjál kis nyulacskám, mert különben hamm, bekaplak! — Össze is rezzent olyannyira, hogy átesett Álomország keskeny határán, és már csak a nagy ricsajra ébredt. Minden pajtása az ablaknál tolongott — csak nem esett ki rajta valaki? Kábán forgatta fejét: kellett egy kis idő, hogy megértse a nyüzsgés okát. Amíg ő az igazak álmát aludta, az a nyavalyás Mikulás felmászott a létráján, a nagy zsákból kivett ajándékokkal telepakolta az ablak közét, majd se szó, se beszéd, lelécelt!

Megúszta a kaporszakállú! Nem sikerült kilesnie, pedig a gyermekek jó barátjának mondják. Akkor miért rejtőzik előlünk? Nagy nehezen belebújt a cipőjébe. Átfurakodott az ablak előtt sűrűsödő tömegen, és egy kis csomagon a saját jelét vette észre. Megmarkolta, és azt kellett látnia, hogy majd’ megfulladnak benne a csokik. Együttérzően megoldotta a bogot, és az éltető levegő bezúdult a piros papír közé. A jótettért jutalom jár! Biztos kézzel nyúlt bele, és nem sokkal később már maszatos szájjal vitatta meg a többiekkel a történteket.

Rámosolygott a kelő nap a még mindig csodaszép világra. Mint vérszomjas fenevad, úgy érkezett meg lánctalpán az exkavátor az ovi elé. Sötét lámpái farkasszemet néztek az épülettel, és megújult erővel nekiesett. Ütötte-vágta, ahol érte. Mászott előre és hátra, helyezkedett jobbra és balra, valósággal körbetáncolta a gyermekek szentélyét. Az ugyan már megingott néha, de továbbra is konok daccal állta a sors és a gép csapásait. A távolból megérkezett az átok párja, és élvezettel nézte a viaskodást. Tán meg is tetszhetett neki, mert melléjük gördült. Összefonódott a két holt lélek, és kisvártatva egyszerre csörrent meg a két, mindenre elszánt vasakarat. Ketten mentek egy ellenében a harcba. Bírta szegény, amíg bírhatta, de a két vaspofa végül is fejébe verte a sorsát. Már repedezett a vastag falú építmény, egyes elemei kiszakadtak. Amint apadt masszív teste, úgy fogyott a kitartása is, amint hanyatlott a nap, úgy szivárgott el belőle az éltető erő.

Hangosan csapódott le a kombi ajtaja, és már ült is előre a lány.

— Ne! Ne! Ne! — nyöszörögte alig hallhatóan Géza.

— Mi bajod van? — kérdezte meglepve Dóra. Azt hittem, továbbra is szereted a csokoládéval bevont mogyorót. Abból nyomtam egy zacskóval a kezedbe, te meg tiltakozol. Tán nem kéred?

— Azok a nyomorult buldózerek továbbra sem hagynak békén! Ripityára zúznak a múltamból mindent, ami szép és kedves!

— Miről beszélsz? Egy kukkot sem értek az egészből!

— Áh, hagyjuk a fenébe! Nem érdekes. Majd csak elmúlik!

— Ott van a kezedben a kedvenc rágcsálnivalód. Kéred, vagy nem?

Megzörrent a celofánba csomagolt édesség. — A Mikulás is épp ilyesmit hozott nekem! — gondolta. — Felmászott az ablakba, letette, és elment, mint aki jól végezte a dolgát. Sosem tudhattam meg gyermekként, hogy valójában kicsoda is ő!

Dóri egy darabig értetlenül nézte, aztán a másik oldalon is lehajtotta a napellenzőt a szélvédő elé.

— Hogy érzed magad?

— Induljunk, Dórika!

A kétszintes házat úgy ismerte, mint a tenyerét, de mostanság beérte annyi térrel, mint a kórházban. Vékony testalkatú volt, nem sok kellett neki. A fotel nem gödrösödött ki alatta, és ő észrevétlenül veszett bele a nappaliba.

— Kijössz reggelizni a konyhába, vagy behozzam?

— Mindegy. Ahogy neked kényelmesebb!

— Már megint nem arra felelsz, amit kérdeztem! — fortyant fel a lány.

— Ne veszekedj velem, Dórika! Tudhatod, hogy mit gondolok az egészről!

— Rendben van, még meg is értelek, de azért valamiféle elgondolásodnak, akaratodnak kell lennie. Hogyan akarsz élni ilyen passzívan?

— Sehogyan sem! — felelte lemondóan.

A lány bosszúsan sarkon fordult, és kiviharzott a konyhába. Ezek a mindennapos civódások kezdtek az agyára menni. Egyetlen egy kérdésére sem kap rendes feleletet, mindent neki kell eldöntenie. Ehhez a szerepkörhöz nem szokott, ezt nem neki találták ki. — Áh, legjobb lesz, ha beviszem a reggelit — gondolta. — Így legalább megúszom az oda- és visszafuvart is.

— Már itt is vagyok!

— Mit hoztál?

— A kedvencedet. Szalámis szendvicset almapaprikával, forró citromos teát.

— Remek! Legalább az evés idejére megszépül a napom. Gyere ide mellém, Dórika!

— Itt vagyok!

Gézában megmozdult a férfi. Tenyerét egyre feljebb csúsztatta a lány combján. Kiéhezett, mint a kivert kutya.

A lány még időben lefogta a céltudatos kezet. Leguggolt a fotel mellé, puszit adott, majd felállt, és jó étvágyat kívánva elindult.

— Hová mész, szerelmem?

— Valamit nekem is kell enni! A kedvedért csak nem halhatok éhen!

Lehangoltan nyúlt a harapnivaló után. Most valahogy nem ízlett úgy, mint máskor, de azért az utolsó morzsától is megszabadította a tányért. A teából sem maradt, és a szalvétát békén hagyva kezével törölte meg a szája szélét.

Egymás kezét fogva indultak útnak a nagycsoportosok, felnőttek vigyáztak rájuk. Gyönyörű nyári nap volt. A szétszóródva kószáló bárányfelhők fölött tompán búgott egy aranyló pontként csillogó repülő, és kondenzcsíkot húzott maga után. Karmester híján is egyszerre zendített rá a gyerekkórus: Hajrá, repülő! Ám a dalárda csak úgy szól szépen, sokszínűen, ha legalább két szólamú: hosszú tehervonat érkezett csörömpölve a vasúti hídon, és máris megoszlott a hangból soha ki nem fogyó pöttömnyi sereg — a másik fele már azt zengte teli torokból: Hajrá, vonat! Magasakat lépve, levegő után szomjúhozva jutottak fel a vasúti hídra a kanyargós lépcsősoron, és a közeli sziget felé vették az irányt. Sűrű bozót nőtt a vaskos törzsű, terebélyes fák tövében, és nehezen áthatolható rengeteggé varázsolta számukra a lakatlan szigetet. A sóderes part enyhén lejtett a hatalmas folyamig, valósággal incselkedett a hőségtől tikkadó lurkókkal. Hamarosan kis alsóra vetkeztek, finom sóder edzette meztelen talpukat. Néhány merészebb kölyök már bokáig gázolt a langyos vízben, és a dadusok a többieket is erre biztatták. Ő is bátorságot merített, és életében először belelépett az óriásinak tűnő folyóba. Kíváncsian markolt a sóderba, és kincset kutatott szétnyíló, apró tenyerében. Csigaházak és lapos kövek rejlettek ott — megannyi felbecsülhetetlen érték. Büszkén nézett körbe, szeme csak úgy ragyogott a boldogságtól.

Rámosolygott a kelő nap a még mindig csodaszép világra. Mint vérszomjas fenevad, úgy rontott le lánctalpán az exkavátor a folyóhoz. Sötét lámpái farkasszemet néztek az áldozattal, és megújult erővel nekiesett. Ütötte-vágta, ahol érte. Mászott előre és hátra, helyezkedett jobbra és balra, valósággal körbetáncolta akaratlan kihívóját. Az ütlegelt ugyan már megingott néha, de továbbra is konok daccal állta a sors és a gép csapásait. A távolból megérkezett az átok párja, és élvezettel nézte a viaskodást. Tán meg is tetszhetett neki, mert maga is legördült a mélybe. Rövid, ám vészjósló csend ülte meg a tájat, amíg összefonódott a két holt lélek. Kisvártatva egyszerre csörrent meg a két, mindenre elszánt vasakarat, és már ketten mentek egy ellenében. Bírta szegény, amíg bírhatta, de a két vaspofa végül is fejébe verte a sorsát. Csorbult az idill, képei széttöredeztek. Amint apadt markáns teste, úgy fogyott a kitartása is, amint hanyatlott a nap, úgy szivárgott el belőle az éltető erő.

— Ne! Ne! Ne! — nyöszörögte alig hallhatóan Géza.