2.
Még készült a gödör, ezúttal háznak, életnek
alapja. Árva erőgép növelte mélyét, de ínyére nem való falatra talált. Több
köbméteres kőtömbbe harapott, majd’ bele nem törött acélkemény foga. Próbálta
emelni, ám felbőgő motorja most gyengének bizonyult. Düh kapta el. Összezárta
állkapcsát, összeszorította mérgesen, és jó erősen rácsapott, de a kőzet jó
üledékből préselődött, és masszívan állta a meg-megújuló ütlegeket. A munkanap
kevésnek bizonyult a gigászi küzdelem eldöntéséhez, és éjszakára elcsendesedett
a táj.
Rámosolygott a kelő nap a még mindig
csodaszép világra. Mint vérszomjas fenevad, úgy rontott le lánctalpán az
exkavátor a gödörbe. Sötét lámpái farkasszemet néztek az áldozattal, és
megújult erővel nekiesett. Ütötte-vágta, ahol érte. Bendője tele volt
üzemanyaggal, hosszú kéménye vastag füstöt eregetett. Mászott előre és hátra,
helyezkedett jobbra és balra, valósággal körbetáncolta akaratlan kihívóját. Az
ütlegelt ugyan már megingott néha, de konok daccal állta a sors és a gép
csapásait. A távolból megérkezett az átok párja, és élvezettel nézte a
viaskodást. Meg is tetszhetett neki, mert maga is legördült a mélybe. Rövid, ám
vészjósló csend ülte meg a tájat, amíg összefonódott a
két holt lélek. Kisvártatva egyszerre csörrent meg a két, mindenre elszánt
vasakarat, és már ketten mentek egy ellenében. Bírta szegény, amíg bírhatta, de
a két vaspofa végül is fejébe verte a sorsát. Kőkorszaki koponyája már
repedezett, darabkák pattogzottak oldaláról. Amint apadt markáns teste, úgy
fogyott a kitartása is, amint hanyatlott a nap, úgy szivárgott el belőle az
éltető erő.
— Ne! Ne! Ne! — nyöszörögte alig hallhatóan
Géza.
Teste merő lucsokban a paplan alatt, sápadt
arca belesimult a betegágy fehérébe. Felbolydult idegrendszere nem tudott úrrá
lenni a sokkon.
— Ne! Ne! Ne! — suttogta ismét, és riadtan
kinyitotta a szemét.
A kórteremben feladatát végző idősebb nővér
felfigyelt a lázas viaskodásra. Nesztelenül odalépett, és megérintette a férfi
karját.
— Mi a baj?
A váratlan érintéstől, a közeli szótól összerezzent
a beteg, és csak lassan nyugodott meg.
— Azok az átkozott buldózerek meg akartak
ölni! — hebegte.
— Nem akarja bántani magát senki sem. Rosszat
álmodott, ennyi az egész. Nyugodjon meg!
— Hol vagyok?
— Jó helyen, ahol meggyógyítják. Az idegosztályon.
Felült az ágyon, és körbetapogatózott. Az
éjjeliszekrényről hangos zörgéssel gurult le a műanyagpohár. A nővér szó nélkül
megkereste, és a szekrénylap másik végébe visszatette.
— Ne haragudjon, de nem látok!
— Tudom. Semmi baj sincs. Nem könnyű magának.
Ha bármire szüksége van, nyugodtan szóljon, és jövök!
Ment volna tovább a dolgára, de a férfi
tompán utána szólt.
— Nem ismerős a hangja.
— Szabadságon voltam, és a hét elején kezdtem
újra dolgozni. — Várt még egy kicsit, de nem kapott újabb kérdést, hát kiment.
Géza megfordult az ágyon, és lelógatta a
lábát. Kifejezéstelen arccal meredt maga elé. A többi beteg is csendben volt, a
közönnyel mindössze a parkból a felhallatszó, életvidám rigófütty vette fel a
harcot. Az idő mintha csak odakint pergett volna: a kis madár sokadszorra is
elfújta nótáját, de a betegek még mindig abban a pózban kornyadoztak, mint
amikor rázendített.
A nővér érkezését csak köpenyének suhogása
jelezte. Egyenesen Gézához tartott. Megérintette, és ő ezúttal is összerezzent.
— Ne haragudjon, nem akartam megijeszteni!
Legközelebb jobban figyelek…
A beteg felemelte a fejét, de tekintete nem
találkozott az ápolóéval.
— Nem történt semmi!
— Az imént telefonált a barátnője, és
megkért, mondjam el, hogy ma nem tud bejönni magához. Holnap viszont itt lesz.
Mit hozzon?
A férfi feje visszahanyatlott eredeti
helyzetébe. — Dóra, aranyos kis Dórika! — mindössze ennyi járt az eszében.
— Mit mondjak a barátnőjének? — kérdezte úgy
egy perc múltán az ápoló.
— Hogy jöjjön mielőbb!
A nővér arcára kiült a sajnálkozás.
Sóhajtott, és együttérzőn megszorította a férfi vállát.
A kiságyban kényelmes helye volt a babának,
de — ki tudja, miért — az éjszaka közepén felébredt, és egyre csak pislogott.
Egy hazaérő lakó felkapcsolta a körfolyosón az udvari világítást. Az ócska ajtó
üvegszemén át bejutó, harmatgyenge, sejtelmes fény megcsillant a távoli és
közeli tárgyakon, tág teret nyitva az elkalandozó gondolatoknak. Végigmustrálta
a konyha bútorait, és arra gondolt, milyen jó is lenne befészkelődni alvó szülei
közé. Keskeny ágya szorosan az övék mellé simult. — Elő a palánkbérlettel! —
gondolta, és már lendült is, mint egy kaszkadőr. Lecsúszott a neki méretezett
akadály túloldalán, és mint a rák, befarolt a hatalmas paplan alá.
Rámosolygott a kelő nap a még mindig
csodaszép világra. Mint vérszomjas fenevad, úgy rontott be az exkavátor a
tömbház udvarába. Sötét lámpái farkasszemet néztek az áldozattal, és megújult
erővel nekiesett. Ütötte-vágta, ahol érte. Mászott előre és hátra, helyezkedett
jobbra és balra. Igaz, néha már megreccsent egy-egy zsanér, ereszték, de az
konok daccal állta a sors és a gép csapásait. A távolból megérkezett az átok
párja, és élvezettel nézte a pusztítást. Tán meg is tetszhetett neki, még
közelebb ment a küzdő felekhez. Rövid, ám vészjósló csend
ülte meg a tájat, amíg összefonódott a két holt lélek. Kisvártatva
egyszerre csörrent meg a két, mindenre elszánt vasakarat, és már ketten mentek
neki az éltes bejárónak. Bírta szegény, amíg bírhatta, de a két vaspofa végül
is belésulykolta a sorsát. Repedezett és hasadt, darabkák pattogtak le róla.
Amint sokat megélt teste apadt, úgy fogyott a kitartása is, amint hanyatlott a
nap, úgy szivárgott el belőle az éltető erő.
— Ne! Ne! Ne! — nyöszörögte alig hallhatóan
Géza.
Egy lágy női kéz nedves törülközővel
simította végig verítékező arcát. Az érintéstől megrezzent, és mintha
megnyugodni látszott volna. Tovább aludt. A fiatal nő felállt az ágy mellé
húzott székről. Láthatóan feszült volt, és szép vonásai is mintha szürkébbek
lettek volna a megszokottnál. Megtörten nézett az ágyban fekvő barátjára.
Mintha egy ismeretlen arcot, alakot látott volna — nem ismerte, nem vágyott rá,
valahogy teljesen hidegen hagyta. De mégsem volt egészen érzéketlen iránta. Egy
nő, még ha nem is volt gyermeke, valahogy felelősséget érez az önállótlanokért,
a másokra szorulókért. Ezekkel az ellentétes érzésekkel viaskodott hetek óta.
Lelke mélyén már sejtette, hogyan is fog dönteni, de azt még nem, hogy mikor.
Most még nem hagyhatja el. Talpra kell segíteni, erőt kell önteni belé, és tán
akkor, valahogyan. Megtörölte könnybe lábadt szemét, és a kórterembe lépő ápoló
meglepődött. Rosszul ítélte volna meg?
— Segíthetek valamiben? — fordult a lányhoz.
— Köszönöm, nem!
Kis tétovázás után tovább próbálkozott. — Ha
gondolja, nyugodtan ébressze fel a barátját, már nagyon várta magát! — és
egyfajta jóleső érzéssel továbbment.
— Mit ártja bele magát mások dolgába! —
dohogott Dóra. Épp elég problémája van anélkül is, nem
kell azt tetézni újabbakkal. Persze, hogy fel kéne kelteni, kedvesen magához
ölelni, szeretgetni. Hogyne tudta volna ő mindezt! De nem akaródzott neki
sehogyan sem. Inkább gyorsan elsomfordált volna szemlesütve, hogy sose térjen
többé vissza ide! De se az előbbi, se az utóbbi megoldásra nem tudta rászánni
magát. Mire kavargó gondolataiból visszazökkent a valóságba, barátja már ült az
ágyon. Üres tekintetétől hideglelős borzongást tört Dórára. Nyugtatólag
behunyta a szemét, mély levegőt vett, és csak azután
szánta rá magát, hogy megszólaljon.
— Szia, Géza! — lépett elé.
A férfi oly elevenül mozdult, mint a
vérátömlesztéssel az életbe visszahozott halálos beteg. Reszketeg kézzel
tapogatta ki a lányt a sötétből. Gyengéden magához vonta, és vállára hajtotta a
fejét.
— Olyan jó, hogy itt vagy!
— Annyira fáradt vagyok, hadd üljek le egy
kicsit — próbált szabadulni a kényszerhelyzetből.
Jól számított. Kérése azonnal végrehajtandó
parancs volt a férfi számára.
— Gyere, ülj csak le ide az ágyra mellém,
Dórika!
— Ezen a széken talán jobb lesz — húzta maga
alá.
Egymással szemben ültek, de ez sem volt
sokkal jobb a másik póznál. A lány látta, hogy Géza alig észrevehetően, de
elszomorodik. Kezébe vette a kezét, és megsimogatta.
— Olyan jó vagy hozzám, Dórika! Szükségem van
rád!
— Telefonáltak a munkahelyedről, hogy miért
nem mész dolgozni? Mindössze annyit meséltem nekik, hogy hosszabb ideje
kórházban vagy, és még nem tudni, hogy mikor jöhetsz haza. Kérdezték, mi
történt veled, és hogy bejöhetnek-e meglátogatni? Mondtam, megbeszéljük. Mit válaszoljak
nekik?
— Olyan jó vagy hozzám! Szükségem van rád!
— Te nem is figyelsz rám!
Mély átéléssel cirógatta a lány kezét a
férfi. Belefeledkezett az érzésbe. Újra biztonságban érezte magát, minden más
amolyan századrangúnak számított. Vendéglő? Ugyan már!
— Mit mondjak, ha újra telefonálnak?
— Egyedül rád van szükségem, aranyos kis
Dórika! Te gyere, és lehetőleg minél gyakrabban!
Egyre feszültebb lett a lány. Csak épp ezeket
ne mondaná állandóan, mert nem bírja tovább cérnával, és tényleg elmenekül innen.
— Akkor azt mondom nekik, hogy jöjjenek be.
Legalább elbeszélgetsz velük is. A gyógyuláshoz úgy is alapvetően fontos, hogy
mielőbb társaságba kerülj. Velük eltréfálkozhatsz, és én is itt leszek a
közelben. Meglátod, ez lesz a legjobb!
Van úgy, hogy a tablettákkal tompított fej
képes érzékenyen venni a külvilág jeleit, de megesik az is, hogy bár képes
érzékenyen fogni, de tudomásul venni mégsem akarja.
A lány felállt, készülődött.
— Szia! — puszilta arcon a férfit.
— Mond meg a kollégáknak, hogy ne jöjjenek
be! Meg még azt is, hogy elvesztettem a szemem világát!
Megvonta a vállát a lány, és már indult is.
— Dóra!
— Igen?
— Szeretlek! Szükségem van rád!
Ahogy múltak a napok, fokozatosan javult Géza
kedélye. Ki-kiült az ágya végénél álló székbe, és megpróbált szóba elegyedni az
arra járókkal. Betegtársai nem sok jóval kecsegtették: egyikük sem volt vevő
szavára. A füle viszont mindig kéznél volt, és e hasznos jelfogóval apránként
feltérképezte az előle megbúvó teret. A takarítónő épp a folyosót mosta fel, amikor
Géza székek eltéveszthetetlen zörejére figyelt fel az ajtó közeléből. Egyszer,
több nappal azelőtt mintha már hallotta volna ezt, de akkor még nem tudta
térben elhelyezni a hangokat — ahhoz tiszta fejre lett volna szükség, de az
éppen hiányzott.
Mi lenne, ha felállna, és egyedül
kimerészkedne a folyosóra? A bátor ötletet olyan gyorsan hessentette el, mint
ahogy a döngicsélő szúnyogot szokás. Elszakadni a biztonságos széktől? Odáig is
elég neki az ágytól eltotyogni, nemhogy még megcélozni a három-négy méterre
lévő ajtót, és még azon túl is keresgéljen! Ilyesmire ő sosem lesz képes!
Inkább elüldögél a széken órahosszat, és onnan figyeli a folyosón pezsgő
életet. Ám odakint hamarosan elcsitult a mozgolódás, és nem maradt figyelni
való. Rá kellett ébredjen: olyan végtelenül kiszolgáltatott, mint egy még lábra
sem kapott baba. Mindenben, de mindenben másokra szorul. Ez annyira megalázó,
embertelen, hogy elviselhetetlen. És az alagút egész végig sötét, nincs kiút!
Nyomorult élet ez így, nincs menekvés belőle! Romként omlott magába, akár a
belváros közepén álló ház, amit a tűzszerészek szakszerűen berobbantanak. Még
az érkező nővért sem vette észre.
— Milyen nagyszerű, hogy már egyedül is
kimerészkedik az ágyból!
— Tessék? — eszmélt Géza.
— Jó látni magát a székben!
— Nem élet ez így — legyintett lemondóan.
— Ne legyen olyan kishitű! Bár magához
tényleg nagyon kegyetlen volt a sors, de mások is élnek látás nélkül.
Legtöbbjük szintén úgy veszítette el valamikor a szeme világát.
— Így lehetetlenség élni! Képtelen vagyok rá!
— Ne mondjon már ilyeneket! Én is ilyesmiket
gondoltam, amikor az ikreim halva születtek. Senkinek sem kívánom, hogy
megtudja, milyen az. De az élet megy tovább. Újabb gyermekeim már nem lehetnek,
és a férjem is odébbállt egy házzal — ezt magán kívül senki sem tudja a
kórházban. Láthatja, mégis itt vagyok: teszem a dolgomat, élem az életet, pedig
a lelkem most is száz sebből vérzik!
Nem szólt rá semmit a férfi, csak alig
észrevehetően bólogatott.
— Nincs kedve kiülni a folyosóra? Újabb lépés
a járatlan úton. Ha gondolja, megtanítom, hogyan juthat el odáig.
— Mit érnék vele? Ott is ugyanolyan, mint
itt. Ott sem látnék, ott sem lennék életképesebb. Akkor meg minek?
— Ne nyafogjon már annyit! Jöjjön velem,
egy-kettő!
— Géza kelletlenül emelkedett fel. Amolyan
instabilnak érezte magát. Meg végtelenül gyámoltalannak, szerencsétlennek.
A nővér előresietett.
— Az ajtó közepében állok. Induljon el erre,
és számolja a lépéseket!
A sánta csigánál nem gyorsabban, kezét maga
elé tartva haladt a nő felé, aki hangjával terelgette őt a helyes irányba.
— Na látja, már ide
is ért! — állt félre az útból. Ha most jobbra fordul, pár lépés után talál egy
széket a fal mellett. De tán érdemesebb lenne álldogálnia, esetleg a falnak
támaszkodva. Tudja, fizikailag sem szabad elhagynia magát. Most pedig forduljon
csak meg! Visszamegyek a székhez, és a hangom majd vezeti.
Pár perccel később Géza már újra a folyosón
állt, egymagában. Valamelyest újszerűnek, ismeretlennek tűnt, hogy egymaga el
tudott szakadni a megszokott biztonságtól, de
ugyanilyen erővel jelezte önállótlanságát is. Meg sem fordult a fejében, hogy
felderítse a folyosót — még az sem, hogy akár átmenetileg elszakadjon a fal
biztonságot jelentő érintésétől. A folyosó kihalt maradt, úgyhogy nem időzött
sokáig. Balra fordult, kezét a falon húzva — végig azon az egy méteren, amíg a
bejáratra nem akadt. Milyen szögben is érte el az ajtót, amikor kifelé jött?
Hányat is lépett a széktől idáig? Fogalma sem volt róla! Talán a nem létező
lendület, talán valami más, de vitte őt. Talpa egy másodpercre sem szakadt el a
talajtól, kezét most is maga elé tartotta. Centiket csusszant előre, és közben
meg-megállt informálódni, nem sok sikerrel. Már rég itt kellene lenni annak a
nyomorult széknek! — esett kétségbe, de az nem volt sehol. Dehogy távolodom el
máskor a helyemtől! A fenének sem hiányzik ez a
szerencsétlenkedés! De a világ összes kincséért sem kért volna segítséget
senkitől. Ekkor megérkezett a sötét függöny mögül az egyik betegtárs: karon
fogta és a székhez kísérte. Ha akarta volna, se köszönhette volna meg neki,
mert csendben odébbállt. Annyira ideges volt, hogy csak nehezen talált rá az
ágyra, és úgy vetette rá magát, mint aki a mindentől megvédő, vastag falú
mentsvárba menekül.
A lift kattanva állt meg a földszinten.
Surrogva tárult fel az ajtó, és ketten léptek ki belőle. A bizonytalanul
lépkedő férfi hátizsákos fiatal nőbe karolt. A kórház kapuján kiérve
belebotlottak a nyárba.
— Messze parkoltál le?
— Ne izgulj, mindjárt ott leszünk.
A környezet beszédes hangjai csak fokozták a
férfi elkeseredettségét. Emlékezetével és képzeletével ugyan könnyen pótolhatta
volna a zörejekhez tartozó képeket, de mi értelme annak! Délibábot vetíteni
önmaga elé?
— Már meg is érkeztünk. Lépj le az úttestre!
Dóra kinyitotta az ajtót. A férfi egyik kezét
az autó tetejére tette, a másikat pedig az ajtóra.
— Próbálj meg beülni egyedül!
Nem ment egykönnyen: alaposan beverte a
fejét. A lány csak nézte esetlen igyekezetét, jó tanácsokkal próbálta
elősegíteni önállóságát — a kék foltok tanúsága szerint nem sok sikerrel. Az
újabb kudarc egy újabb arculcsapásként érte Gézát, de nem szólt róla. Inkább
megpróbált örülni annak, hogy újra biztonságban érezheti magát, pláne, hogy egy
női kéz bekapcsolta a biztonsági övét.
— De jó, hogy végre hazamehetek! Alig várom,
hogy otthon lehessek veled!
— Útközben megállunk, és gyorsan bevásárolok
a hétvégére — tájékoztatta a lány.
A közúti forgalom folyamatosan lüktetett.
Hangos robajjal sietett el a szemből érkező villamos, fülsiketítő tülköléssel
robogott utánuk egy mentő. Dóra automatikusan taposott a fékre, és a hirtelen
blokkolástól megszédült a mellette ülő. Fejében mintha megkottyant volna
valami. Nem mondott semmit, csak mélyeket lélegzett, hogy elkerülje a
rosszullétet. Bekanyarodtak a zsúfolt parkolóba.
— Megérkeztünk! Bekapcsoljam a rádiót, amíg
elmegyek vásárolni?
— Nem kell. Jobb lesz a csend!
Fürgén mászott ki az ülésből a lány, becsapta
az ajtót, és elsietett. A forróság hamar elbágyasztotta Gézát.
— Szemesnek áll a világ! — jutott eszébe a
kisfiúnak. Kukucskálni és kilesni a titkot, az mind jó dolog lehet. Ilyen
gondolatok keringtek szűk feje alig kanyargós szürkeségében. December ama jeles
napja volt, amikor Télapó érkezik menetrend szerint, és magas létráján
felmászva a jó gyerekek ablakába teszi csomagjait. Ő is elgondolkozott ezen a
mutatványon, hiszen az ovis csoportot az első emeleten helyezték el, ráadásul
az ablakon rács is volt. Ebéd után a hálóterembe invitálták őket, a szokásos
alvásra. Ártatlannak tűnő arccal, gondosan titkolta újsütetű elhatározását:
meglesi a titkot, megnézi magának azt a “légtornász” piros köpenyes apót,
akinek szánja még hó nélkül is siklik az utca kövén! Sutyorogtak az
összecsukható ágyak között forgolódó dadusok, akik kedvesen biztatták az egyre
laposabbakat pislogó gyerekeket. Összehúzott szemhéja alól kukucskált ki a
kisfiú, első ajándékként ott köröztek bent a formás női lábak, hajoltak a
karcsú derekak. Nézték a gyerkőcöket az éber felnőttek: alszanak-e már? De a kisfiú
továbbra is elszántan lapult takarója alatt. Pillái alól leste volna a
szokatlan fejleményeket, ám az éles szemű vércse néni észrevette, és lecsapott
rá.
— Aludjál kis nyulacskám, mert különben hamm,
bekaplak! — Össze is rezzent olyannyira, hogy átesett Álomország keskeny
határán, és már csak a nagy ricsajra ébredt. Minden pajtása az ablaknál
tolongott — csak nem esett ki rajta valaki? Kábán forgatta fejét: kellett egy
kis idő, hogy megértse a nyüzsgés okát. Amíg ő az igazak álmát aludta, az a
nyavalyás Mikulás felmászott a létráján, a nagy zsákból kivett ajándékokkal
telepakolta az ablak közét, majd se szó, se beszéd, lelécelt!
Megúszta a kaporszakállú! Nem sikerült
kilesnie, pedig a gyermekek jó barátjának mondják. Akkor miért rejtőzik
előlünk? Nagy nehezen belebújt a cipőjébe. Átfurakodott az ablak előtt sűrűsödő
tömegen, és egy kis csomagon a saját jelét vette észre. Megmarkolta, és azt
kellett látnia, hogy majd’ megfulladnak benne a csokik. Együttérzően megoldotta
a bogot, és az éltető levegő bezúdult a piros papír közé. A jótettért jutalom
jár! Biztos kézzel nyúlt bele, és nem sokkal később már maszatos szájjal
vitatta meg a többiekkel a történteket.
Rámosolygott a kelő nap a még mindig
csodaszép világra. Mint vérszomjas fenevad, úgy érkezett meg lánctalpán az
exkavátor az ovi elé. Sötét lámpái farkasszemet néztek az épülettel, és
megújult erővel nekiesett. Ütötte-vágta, ahol érte. Mászott előre és hátra,
helyezkedett jobbra és balra, valósággal körbetáncolta a gyermekek szentélyét.
Az ugyan már megingott néha, de továbbra is konok daccal állta a sors és a gép
csapásait. A távolból megérkezett az átok párja, és élvezettel nézte a
viaskodást. Tán meg is tetszhetett neki, mert melléjük gördült. Összefonódott a
két holt lélek, és kisvártatva egyszerre csörrent meg a két, mindenre elszánt
vasakarat. Ketten mentek egy ellenében a harcba. Bírta szegény, amíg bírhatta,
de a két vaspofa végül is fejébe verte a sorsát. Már repedezett a vastag falú
építmény, egyes elemei kiszakadtak. Amint apadt masszív teste, úgy fogyott a
kitartása is, amint hanyatlott a nap, úgy szivárgott el belőle az éltető erő.
Hangosan csapódott le a kombi ajtaja, és már
ült is előre a lány.
— Ne! Ne! Ne! — nyöszörögte alig hallhatóan
Géza.
— Mi bajod van? — kérdezte meglepve Dóra. Azt
hittem, továbbra is szereted a csokoládéval bevont mogyorót. Abból nyomtam egy
zacskóval a kezedbe, te meg tiltakozol. Tán nem kéred?
— Azok a nyomorult buldózerek továbbra sem
hagynak békén! Ripityára zúznak a múltamból mindent, ami szép és kedves!
— Miről beszélsz? Egy kukkot sem értek az
egészből!
— Áh, hagyjuk a fenébe!
Nem érdekes. Majd csak elmúlik!
— Ott van a kezedben a kedvenc
rágcsálnivalód. Kéred, vagy nem?
Megzörrent a celofánba csomagolt édesség. — A
Mikulás is épp ilyesmit hozott nekem! — gondolta. — Felmászott az ablakba,
letette, és elment, mint aki jól végezte a dolgát. Sosem tudhattam meg
gyermekként, hogy valójában kicsoda is ő!
Dóri egy darabig értetlenül nézte, aztán a
másik oldalon is lehajtotta a napellenzőt a szélvédő elé.
— Hogy érzed magad?
— Induljunk, Dórika!
A kétszintes házat úgy ismerte, mint a
tenyerét, de mostanság beérte annyi térrel, mint a kórházban. Vékony testalkatú
volt, nem sok kellett neki. A fotel nem gödrösödött ki alatta, és ő
észrevétlenül veszett bele a nappaliba.
— Kijössz reggelizni a konyhába, vagy
behozzam?
— Mindegy. Ahogy neked kényelmesebb!
— Már megint nem arra felelsz, amit
kérdeztem! — fortyant fel a lány.
— Ne veszekedj velem, Dórika! Tudhatod, hogy
mit gondolok az egészről!
— Rendben van, még meg is értelek, de azért
valamiféle elgondolásodnak, akaratodnak kell lennie. Hogyan akarsz élni ilyen
passzívan?
— Sehogyan sem! — felelte lemondóan.
A lány bosszúsan sarkon fordult, és
kiviharzott a konyhába. Ezek a mindennapos civódások kezdtek az agyára menni.
Egyetlen egy kérdésére sem kap rendes feleletet, mindent neki kell eldöntenie.
Ehhez a szerepkörhöz nem szokott, ezt nem neki találták ki. — Áh, legjobb lesz,
ha beviszem a reggelit — gondolta. — Így legalább megúszom az oda- és
visszafuvart is.
— Már itt is vagyok!
— Mit hoztál?
— A kedvencedet. Szalámis szendvicset
almapaprikával, forró citromos teát.
— Remek! Legalább az evés idejére megszépül a
napom. Gyere ide mellém, Dórika!
— Itt vagyok!
Gézában megmozdult a férfi. Tenyerét egyre feljebb
csúsztatta a lány combján. Kiéhezett, mint a kivert kutya.
A lány még időben lefogta a céltudatos kezet.
Leguggolt a fotel mellé, puszit adott, majd felállt, és jó étvágyat kívánva
elindult.
— Hová mész, szerelmem?
— Valamit nekem is kell enni! A kedvedért
csak nem halhatok éhen!
Lehangoltan nyúlt a harapnivaló után. Most
valahogy nem ízlett úgy, mint máskor, de azért az utolsó morzsától is
megszabadította a tányért. A teából sem maradt, és a szalvétát békén hagyva
kezével törölte meg a szája szélét.
Egymás kezét fogva indultak útnak a
nagycsoportosok, felnőttek vigyáztak rájuk. Gyönyörű nyári nap volt. A
szétszóródva kószáló bárányfelhők fölött tompán búgott egy aranyló pontként
csillogó repülő, és kondenzcsíkot húzott maga után. Karmester híján is egyszerre
zendített rá a gyerekkórus: Hajrá, repülő! Ám a dalárda csak úgy szól szépen,
sokszínűen, ha legalább két szólamú: hosszú tehervonat
érkezett csörömpölve a vasúti hídon, és máris megoszlott a hangból soha ki nem
fogyó pöttömnyi sereg — a másik fele már azt zengte teli torokból: Hajrá,
vonat! Magasakat lépve, levegő után szomjúhozva jutottak fel a vasúti hídra a
kanyargós lépcsősoron, és a közeli sziget felé vették az irányt. Sűrű bozót
nőtt a vaskos törzsű, terebélyes fák tövében, és nehezen áthatolható rengeteggé
varázsolta számukra a lakatlan szigetet. A sóderes part enyhén lejtett a
hatalmas folyamig, valósággal incselkedett a hőségtől tikkadó lurkókkal.
Hamarosan kis alsóra vetkeztek, finom sóder edzette meztelen talpukat. Néhány
merészebb kölyök már bokáig gázolt a langyos vízben, és a dadusok a többieket
is erre biztatták. Ő is bátorságot merített, és életében először belelépett az
óriásinak tűnő folyóba. Kíváncsian markolt a sóderba, és kincset kutatott
szétnyíló, apró tenyerében. Csigaházak és lapos kövek rejlettek ott — megannyi
felbecsülhetetlen érték. Büszkén nézett körbe, szeme csak úgy ragyogott a
boldogságtól.
Rámosolygott a kelő nap a még mindig
csodaszép világra. Mint vérszomjas fenevad, úgy rontott le lánctalpán az
exkavátor a folyóhoz. Sötét lámpái farkasszemet néztek az áldozattal, és
megújult erővel nekiesett. Ütötte-vágta, ahol érte. Mászott előre és hátra,
helyezkedett jobbra és balra, valósággal körbetáncolta akaratlan kihívóját. Az
ütlegelt ugyan már megingott néha, de továbbra is konok daccal állta a sors és
a gép csapásait. A távolból megérkezett az átok párja, és élvezettel nézte a
viaskodást. Tán meg is tetszhetett neki, mert maga is legördült a mélybe.
Rövid, ám vészjósló csend ülte meg a tájat, amíg
összefonódott a két holt lélek. Kisvártatva egyszerre csörrent meg a két,
mindenre elszánt vasakarat, és már ketten mentek egy ellenében. Bírta szegény,
amíg bírhatta, de a két vaspofa végül is fejébe verte a sorsát. Csorbult az
idill, képei széttöredeztek. Amint apadt markáns teste, úgy fogyott a kitartása
is, amint hanyatlott a nap, úgy szivárgott el belőle az éltető erő.
— Ne! Ne! Ne! — nyöszörögte alig hallhatóan
Géza.