Reményik László

 

 

 

ELEFÁNTCSONTTORONY - lexikon

(nevesített természetrajz)

 

 

 

Bevezető

 

A Magyarországon honos személynevek és keresztnevek ábécé sorrendjét alapul véve, az állat-, gomba- és növényvilág szereplőit veszem számba.

A fajok (családok, nemzetségek stb.) ismertetése mellett gyakran akár részletekbe menően is olvashatunk a rájuk vonatkozó névadástörténetről is.

Az információhiány miatt egyes szócikkek csak a névre utalnak, más esetben viszont részletes olvasmány kerekedik ki belőlük. Az összeállítások egy része Trianont megelőzően lettek megfogalmazva, ezért egy-egy faj esetében az előfordulási terület hovatartozására vonatkozó utalások időközben aktualitásukat vesztették, a megfogalmazások és a helyesírás a régi korokat idézi.

A nevek lehetnek: tudományos, társ, népies, táj, nyelvjárási stb. Egy-egy faj több néven is szerepelhet; az azonos fajról szóló, de más-más néven közreadott szócikkek lehetnek, részben vagy egészében azonosak, esetleg egymástól teljesen eltérőek. Nem törekedtem egy-egy fajról minél több „bőrt” lehúzni:

Igyekeztem kerülni pl. az állatok nemére utaló elnevezést pl. : mén stb.

Mértékletesen használtam fel azokat a családneveket, melyek alapján az adott faj a „felfedező” családneveként szerepelhetne az összeállításban.

Egybeírás- különírás esetre vonatkoztatva pl. a „vörös” esetén, a vörös róka nem, de az Erdei vöröshangya már szerepelhet az összeállításban.

Az elkészült névgyűjtemény hosszantartó kutatómunka eredménye, de nem tudományos igényű.

A fotók megkeresésénél a szócikkben a paragrafus-jel utáni első nevet kell teljességében, de nem ékezetes betűk formájában figyelembe venni (pl. magyar ökör – magyar_okor); a képek a „fotoalbum”-ban megtalálhatók.

 

Használt rövidítések:

Családnév: csn

Fiú keresztnév: fk

Leány keresztnév: lk

Régi keresztnév: rk, rfk, rlk

 

 

 

A fejezet; 77

 

§ Illatos Ábelfű (Abelmoschus moschatus) – Ábel: csn, fk

Afrika, elsősorban Egyiptom, Kelet-India, Amerika honos növénye. A növény nevében a „fű” megnevezés könnyen megtéveszthető lehet, mert egy akár két és fél méter magas lényről van szó. Nagy, mályvához hasonlító virágai vannak, egynyári növény. Elsősorban jó ízű és vitaminban, ásványi anyagban gazdag gyümölcse miatt termesztik, melyek legfeljebb 15 cm hosszúak, és ízletes zöldségként dolgozzák fel. Leveleiből háncsrostot készítenek. Fűszerként is ismeretes. A magok édes, virágos, nehéz illatúak, mely a pézsmához hasonló. Az illatos ábelfű olaját egykor gyakran az állatok pézsmájának helyettesítésére használták, de mára ez már nem elterjedt a különféle szintetikus pézsmák előtérbe kerülése miatt. Gyógynövényként is hasznosul.

 

§ Tarka levelű abélia (Abelia 'Sarabande') Tárnicslonc vagy tarka levelű abélia – Abélia: lk

Kisebb termetű örökzöld díszcserje, mely tarka lombozatával és rózsalonchoz hasonló fehér virágaival nagyon mutatós! A virágok tavasztól őszig folyamatosan nyílnak és vonzzák a pillangókat!

 

§ acélmárna (Luciobarbus capito) – Acél: csn, fk

Az acélmárna a Kaszpi-tengerbe ömlő folyók lakója. A Kura, Araksz, Lenkoranka, Szamur, Terek, Szunza, Rubas-chai és Kayakent folyók alsó és középső szakaszán található meg. Az Aral-tóban és még Spanyolországban is előfordulnak a fajhoz sorolt alfajok.

 

§ Acélfű - tudományos neve: Közönséges vasfű - (Verbena officinalis) - Acél: csn

Népies neve: Lakatfű, orvosi vasfű, varázsfű, acélfű, uborkafű.

Homoki és löszsztyeppréteken, parlagokon, gyomos száraz gyepekben, erdőszéleken, utak menti mezsgyéken fordul elő ez a gyógynövény.

Uborkafű népies neve onnan származik, hogy gyökerét savanyúságok tartósításához gyűjtötték. Sószegény diétás ételek fűszerezésére, levesek, köretek ízesítésére is felhasználható.

A varázsfű elnevezését állítólagos vágyfokozó hatása miatt kapta.

A vasfű a kelta papok oltárát is díszítette. Az ókori Rómában vérszegénység ellen használták.

 

§ Ácscincér (Ergates faber) – Ács: csn

A legnagyobb európai cincérfaj, nagysága elérheti a 60 mm-t is. Hazánkban a Dunántúlról ismert, de ott sem gyakori.

A két nem jól megkülönböztethető: a Nőstény csápjának hosszúsága alig éri el a testhossz felét, míg a Hím csápja az állat egész testénél messzebbre nyúlik.

Kiterjedt Erdeifenyvesekben él, ahol idős Fák is vannak. A bogarak júliustól szeptember végéig a szürkületi órákban repülnek Virágokra és öreg erdeifenyőkre. A nőstény a kéreg alá rakja le 200-300 tojását, melyek közül kevés éri el a bogárállapotot, mivel kifejlődésük négy Évet igényel.

Tápnövényei fenyőfélék, mindenekelőtt a Pinus fajok, de élhet Picea, Larix és Abies fafajokban is. Hatalmas, 12 cm-re is megnövő álcája a törzsben, gyökfőben nagy járatokat készít. Július–augusztusban az alkonyati órákban repül.

 

§ Ádám-berkenye (Sorbus adamii) – Ádám: csn, fk

A berkenye egész Európában elterjedt, több mint száz, cserje- vagy fafajt magába foglaló nemzetség. A nemzetség tudományos neve (Sorbus) a „fanyar” jelentésű kelta „sor” szóból eredeztethető, mely a termés ízére utal.

 

§ Mérges ádáz (Aethusa cynapium) – Ádáz: csn

Mérgező növény, de a zellerfélék családba tartozó rokonai közül a foltos büröknél (Conium maculatum) kevésbé. A világ számos részén megtalálható, bolygatott területek gyomnövénye.

Gyökere orsó alakú. Szára sima, üreges, elágazó, kb. egy méter magasra nő. Levelei szórt állásúak, osztottak, sima felszínűek, eldörzsölve hagymára emlékeztető szaguk van.

Bár erősen mérgező, esetenként használták a népi gyógyászatban nyugtatóként és gyomorerősítőként, illetve hasmenés esetén. Manapság a gyógynövényterápiában nem használatos.

A mérgezés tünetei forró érzés a szájban és a torokban; kis mennyiségű fogyasztás esetén fájdalomérzést, zavaros látást és hányást okozhat. Mivel egyes

mérgező vegyületek a szárítás során elbomlanak, a széna, amely a növényt tartalmazza, nem mérgező.

 

§ Áfonyaboglárka (Plebejus optilete) – Áfonya: lk

Észak- és Közép-Európában él, de leginkább csak a hegyvidékeken, 2100 m-ig. Ennek megfelelően Magyarországon ez a lepke nem fordul elő; de az Alpoktól keletre a közép-, illetve magashegységekben megtalálható.

A hím Szárnya sötét ibolyáskék, keskeny fekete szegéllyel. A hím és a nőstény szárnyának fonákjának alsó szegélyterét is vörös foltocskák díszítik.

Évente egy nemzedéke repül júliusban fenyéreken, hegyi tőzeglápokon, kaszálókon. Délen évente három nemzedéke repül, északon csak egy — Magyarországon általában kettő, ritkán három; többnyire június közepétől augusztus közepéig.

A hernyó tápnövényei a különböző áfonyafajok (Vaccinium spp.), főként a tőzegáfonya (Vaccinium oxycoccos).

 

§ Áfonya (Vaccinium) – Áfonya: lk

Savanyú talajt kedvelő, gyakran ízletes bogyójú cserjék és félcserjék tartoznak ide. A nemzetség kb. négyszázötven, az északi félgömb hűvösebb területein élő fajból áll, bár trópusi fajai akár Madagaszkáron vagy a Hawaii-szigeteken is megtalálhatók. A nemzetség típusfaja a hamvas áfonya (Vaccinium uliginosum)

Az áfonya egy olyan bogyós gyümölcs, amely jó vitamin-, ásványi anyag-, növényi rost-, fenol-, és flavonoid forrás. A fenolok fontos védelmet biztosítanak a szívkoszorúér-megbetegedések, az agyvérzés és a rák ellen. Ugyanakkor segítenek megelőzni a fogszuvasodást és a húgyúti fertőzéseket. Más friss vagy fagyasztott gyümölcshöz és zöldséghez hasonlóan – C-vitamint és E-vitamint tartalmaz, amelyekről tudjuk, hogy kiváló antioxidánsok. Az áfonya nem tartalmaz nátriumot, zsírt vagy koleszterint, és alacsony a kalóriatartalma. Egy adag áfonyában több antioxidáns van, mint bármely más gyümölcsben vagy zöldségben, ugyanis az áfonya kék színét adó antocianinok is antioxidáns hatásúak.

Az antioxidánsok védik a szervezetet a szabad gyökök káros hatásai ellen, csökkentik a krónikus betegségek: szív-érrendszeri betegségek és talán a Parkinson- és az Alzheimer-kór kockázatát, lassítják az öregedést, és fontos szerepük van a rákmegelőzésben. Lassítja az öregedést. Az áfonyában található flavonoidok védőfaktorként hozzájárulnak az öregedési folyamatok lassításához, és az idős korral járó betegségek kialakulásának megakadályozásához.

Már az ősember barlangokban is találtak áfonyamag maradványokat. Dioszkoridész vérhasra, epevezeték gyulladásra ajánlotta. Az amerikai indiánok a szárított termést fűszernek, a leforrázott leveleket sebgyógyításra használták, a virág füstjével pedig a rossz szellemet űzték el.

Az áfonyából teát és lekvárt is készíthetünk.

 

§ Feketés ágfecske (Petrochelidon nigricans) – Ág: csn

Tizenhárom centiméter hosszú. Ausztrália és Délkelet-Ázsia füves, erdős területein él, télen egyes csoportjai az elterjedési terület délebbi részeiről az északiakra költöznek. Rovarevő. Júliustól januárig költ, a fészekalj három-öt tojásból áll.

 

§ Magyar agár – Agár: csn

A ma élő agárfajták közös őse az egyiptomi agár, amelynek létezéséről már a Kr. e. III. évezredből vannak bizonyítékok. A magyarok valószínűleg már a honfoglalás előtt is ismertek és használtak a vadászaton agárhoz hasonló kutyákat, amelyek a látásukra és a gyorsaságukra támaszkodtak a vadállatok üldözésekor.

A későbbi korokban szintén divatos és előkelő tevékenység volt az agarászat, Hunyadi Mátyás is szenvedélyesen agarászott. Igazán ismert kutyafajtává Széchenyi István tevékenysége nyomán vált.

• Korai felbukkanású állatnév a magyar írásbeliségben, helynévben 1193-tól, személynévként 1211-től adatolható. Köznévként 1395 körül.

Valószínűleg szláv jövevényszavaink közé tartozik, mégpedig északi szláv, a vadászkutya neve a cseh vagy lengyel királyi udvarból származhat. A szláv nyelvekben valószínűleg török jövevény. A népnyelvben az agár a Székelyföldön ’sovány’ jelentésű.

Az agár az egyik ősi kutyaféle, elegáns vadászkutya. Szívós, kitartó, jellegzetesen karcsú testalkattal. Másik fő erénye a bátorság, ezért nemcsak apróvadat vadásztak vele, hanem farkas-, sőt leopárdvadászatra is használták. A magyar agárral rendszeresen őzre, szarvasra és vaddisznóra is hajtattak. Valaha csak a módosabb nemesek hódolhattak az agarászásnak. A lovas agarászaton a vadász lóháton ült, és mellette haladtak, nyeregnél, az agarak. Amint a vadat megpillantották, a kutyákat hajszára engedték. Az agarak hosszú lábaikkal rendkívül gyorsak, testsúlyuk is könnyeddé teszi mozgásukat. Ma már agarakkal csak elvétve vadásznak (Ázsia és Afrika néhány országában).

A magyar agár hosszú lábú, hegyes orrú, nyúlánk vadászkutya. A ma ismert magyar agár nem azonos a történelmi magyar agárral.

 

§ Agárfű - tudományos neve: agár kosbor - (Orchis Morio L.) – Agár: csn

Hogy az állatnevekkel milyen szabadon bántak a növénynévadásban, arra jó példa az Orchisagárfű neve (R. 1604: MA.). Már a XVI. századtól adatolható hasonneve, az agármony (R. 1590:SzikszF.). Utóbbi metaforizációval mint összetétel vált növénynévvé; így botanikai terminusként tulajdonképpen nem összetétel, csak morfológiai tekintetben. A nyelvben már más jelentésben meglévő összetett szó vált egyszerű botanikai terminussá; részben idegen nyelvi mintára.

A magyar agármony név ellen többen kikeltek, pl. Földi János szerint (Természeti história. Pozsony, 1801) „nem jobb lett vólna é az illyen Nevekre egy pohár Léthe vizet inni, az által magának a’ Bészedőnek is azokat elfelejteni, és a’ tanúlni kivánó maradéknak Nemzeti Nyelvünk tsúfságára által nem adni??” Ő a „gyermeki, tsúf, alatsonyságot mutató betstelen Nevek” között sorolja fel, noha jó képzésű, szemléletes és igen elterjedt név volt. Még a debreceni füvészkönyv szerzői, a felvilágosodás racionalizmusát képviselő Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály is hasonlóan vélekednek a népi növénynevekről.

Az agármony elnevezés ugyanis a növény gumójára utal, mivel azok az agár ivarszervéhez hasonlítanak. Mint Kassai 1833-ban fogalmazott: „gyökere hasonló a’ kettős tojományhozz, iker petéhezz”. Az alacsony szárú évelő növénynek valóban két, tagolatlan gumója, iker­gumója van.

Évelő. 8–30 cm. Gumója ép. Szára kevéslevelű; levelei keskenyszálasak. Virága laza fürtben áll. Murvái bíborszínűek, egyerűek, épen olyan hosszúak, mint a magház. A lepel külső 3 levele sisakformára összeboruló, tompa, bíborszínű és zölden erezett. Pilis-ajaka széles, bíborszínű; középső karéjának közepe halványabb, sötét foltokkal. A sarkantyú olyan hosszú mint a magház. Terem réteken, száraz mezőkön az egész országban.

 

§ Nyugati ajtóscsiga vagy csinos ajtóscsiga (Pomatias elegans) – Ajtós: csn

Elsősorban Dél-Európában elterjedt, szájfedős, szárazföldi csigafaj. Hazánkban ritka faj, csak néhány helyről ismert a Dél-Dunántúlon (Főleg a Tihanyi-félszigeten), illetve friss héjait megtalálták az Alföldön (Kiskőrösnél, illetve Ócsán és Bugacon)

Eredetileg kopoltyús csiga, mely a szárazföldhöz alkalmazkodott és kopoltyúja visszafejlődött. Szájfedővel is rendelkezik, ami a kerek, felül kihegyesedő szájadékba illeszkedik. A csiga szürkésbarna, tapogatói hosszúak, szemei a tapogatók tövében ülnek. Feje elöl ormányszerűen meghosszabbodik.

A nyugati ajtóscsiga nyílt erdőkben, bozótosokban, tenger melletti füves területeken él, ahol a talaj kalciumban gazdag és kellőképpen laza hogy be tudja

ásni magát (akár 10 cm mélyre).

Spanyolországban 1300 m-ig, Svájcban 1000 m-ig, Bulgáriában 900 m magasságig találták meg.

Ősszel 8 °C-ig aktív, utána a talajba ásva magát áttelel. A telelő csigák a több napon át tartó -6 °C-ot is túlélik. Nyáron akár több hónapos aszályt is átvészel hibernált állapotban.

Lehullott levelekkel és korhadó faanyaggal táplálkozik, képes megemészteni a cellulózt is.

Párzási időszaka tavasztól őszig tart, ősszel 50-60 2 mm-es petét raknak le egyesével a talajba. A peték vagy 20 nap múlva kikelnek, vagy hűvösebb éghajlaton csak három hónappal később, tavasszal bújnak elő a kiscsigák. 18 hónap alatt lesznek ivarérettek, élettartamuk 4-5 év.

 

§ Viaszos akác-pajzstetű (Heliococcus bohemicus SĄulc) - Akác: csn

A nőstény teste rózsaszínű, 3,5 mm hosszú és 2,0 mm széles. A fehér és sárga akác, tölgy ágain és törzsén él. Kátételét eddig csak szőlőn

 észlelték.

Az akác-pajzstetű esetében viszont az akác nem megfelelő termőhelyre való telepítése okozza a tömeges elszaporodását, ami a növény pusztulását is okozhatja. Károsítása megelőzhető azzal, ha az akácot csak a neki megfelelő helyre ültetjük. Amennyiben mégis elszaporodik, tavasszal az áttelelt alak elleni vegyszeres védekezés nem maradhat el.

 

§ Akácpereszke (Cercopemyces rickenii) – Akác: csn

Főleg akácosban, fű között terem:. fehér, citrom-sárgásan fehér színű, pikkelyes kalappal és pikkelyes tönkkel.

Kalapja domború, majd ellaposodó, 5-12 cm széles. Fehér, sárgásfehér, halvány citromsárgás. Eleinte sárgásfehér pelyhes pikkelyek díszítik, később, főleg középen, sima és csupasz. Széle kezdetben begöngyölt, többnyire pelyhes burokmaradványokkal.

Lemezei sűrűn állók, nem lefutók. Színük fehér, végül esetleg sárgásfehér. Spórapora fehér.

Tönkje rövid, 4-7 cm hosszú és zömök, 15-20 mm vastag. Fehér vagy sárgásfehér. Pelyhes pikkelyek borítják.

Husa fehér, citromsárgásan árnyalt.

Nem feltűnő szagú, jóízű, ehető gomba. Réten, füves helyeken, erdei tisztásokon terem. Különösen gyakori az alföldi akácosokban. Tavasztól őszig, főleg nyáron, esők után seregesen gyűjthető.

 

§ Fehér akác (Robinia) – Akác: csn

A nemzetség tudományos nevét arról a Jean Robin francia kertészről kapta, aki 1601-ben Európában meghonosította a növényt. A fajok száma szerzőnként változó, a minimális négytől mintegy húszig terjedhet. Több természetes hibrid is előfordul.

Mivel Európában nem őshonos, így invazív fajnak számít. Annyira agresszív módon képes terjedni, hogy a legtöbb országban már fenyegeti az őshonos növényfajokat. Fajai Észak-Amerika keleti részén és észak-Mexikóban (az atlantikus–észak-amerikai flóraterületen) honosak. Magyarországon a 18. században kezdték telepíteni a futóhomok megkötésére.

Lombhullató fa vagy cserje, az egyes fajok 4-25 méteresre nőhetnek. Összetett levelei 7-21 tojásdad levélkéből állnak. Virágai fehérek vagy rózsaszínek, többnyire fürtökben csüngenek. Több faj hajtásai tüskések, és sokuk hajtásán találhatók ragadós szőrök.

A Robinia-fajok lepkék hernyóinak tápláléknövényeként is szolgálnak, köztük az aranyfarú lepke, a sárgafoltos púposszövő, a homályos faaraszoló és a Hypercompe scribonia hernyója fogyasztja.

Az akácfa jó néhány tekintetben egyedülálló az európai fafajok között. Kiemelkedő tartóssága miatt különösen környezetbarát anyagnak tekinthető. Fontos felhasználási területe a vízparti létesítmények, gátak, kerti és játszótéri berendezések létrehozása. Kemény és tartós fája miatt elsőrendű bányafa,oszlop, szőlőkaró, gazdasági szerszámfa, épületfa és a legkiválóbb tűzifa.

 

§ Sárga akác – tudományos neve: aranyeső - (Laburnum anagyroides) – Akác: csn

Tavasszal nyíló sárga, csüngő virágú díszcserje.

Csak a múlt század elejétől adatolható a név (1911: Révai). A növényt elborító aranysárga virágzatra utaló német Goldregen mintájára alkotott tükörszó.

Hasonneve az aranyzápor, társneve a szintén a virágra vonatkozó sárga akác, valamint a babtermőfa, a fáizanót és a nyúlfa [R. 1892: N. nyulfa (Ethn. 3;

Nyr. 29: Vas megye)]. A népnyelvben Bugyi és Szada község vidékén az aranyeső jelentése ’babfajta’, Nagyszaláncon az aranyeső bab ’zöldbabfajta’.

A kora tavasz „aranya” az aranyvessző, a májusé az aranyeső.

A Laburnum cserjéjén hosszú, csüngő fürtökben pompáznak aranysárga pillangós virágai. Jó talajon virágfürtjei elérhetik a 30 centimétert is. A levelek zöldje mögül mint aranycseppek tündökölnek. Erről az aranysárga virágzatról kapta nevét. Sokszor még a mandulát is megelőzve virágba borul védett helyeken.

 

§ Alexander-bülbül (Eurillas curvirostris) – Alexander: fk

A fajt John Cassin amerikai ornitológus írta le 1858-ban.

Természetes élőhelye a szubtrópusi vagy trópusi síkvidéki- és hegyi

esőerdők. Állandó, nem vonuló faj.

Testhossza 17 centiméter, a hím testtömege 22–29 gramm, a tojóé 22–28 gramm. Gyümölcsökkel, magvakkal, rovarokkal és csigákkal táplálkozik. Az elterjedési területe rendkívül nagy, egyedszáma stabil.

 

§ Alicia (Alicia rhadina) – Alicia: lk

A tengeri kökörcsin (Actiniaria). nagy méretű korallpolip, amely más korallokkal ellentétben puha testtel rendelkezik. A tengeri kökörcsin a korallpolipok külön osztályába tartozik, és a medúzához is kapcsolódik. Ezeket a tengeri szellőrózsáinak is nevezik, mert olyan szép megjelenésűek, mint a virágok.

A test henger alakú lábból és egy csápból áll. A láb gyűrűs és hosszanti izmokból áll, amelyek miatt a tengeri kökörcsin nyújtható, lerövidülő és hajlítható. A láb alján talp vagy pedál található.

Az anemone lábaiból felszabadul a nyálka, amely megkeményedik, és az anemone tapad az aljzathoz. Más tengeri kökörcsinnek széles lábai vannak, segítségükkel, mint egy horgonyt, meglazulnak a talajban, és a buborékot tartalmazó talp uszonyként működik. Ezek a tengeri kökörcsin fajai fejjel lefelé úsznak.

A test felső végén van egy orális korong, amely egy vagy több sor csápot vesz körül. Az egyik sorban a csápok azonosak, de különböző sorokban színük és méretük változhat. A csápokat szorító cellákkal látják el, amelyekből vékony mérgező szálak repülnek ki. A szájnyílás lehet ovális vagy lekerekített.

Tengeri kökörcsin (Actiniaria).

A tengeri kökörcsinek meglehetősen primitív lények, amelyek nem rendelkeznek komplex érzékszervekkel. Az egyenlőtlen anemone rendszer érzékeny sejtek egy csoportjából áll, amelyek a csápok talpán, alapján és a szájnyílás körül helyezkednek el. Ezek az idegsejtek különféle ingerekre reagálnak, például a száj közelében lévő sejtek képesek megkülönböztetni az anyagokat, de nem reagálnak a mechanikai stresszre, és a talp sejtjei nem reagálnak a kémiai stresszre, de érzékenyek a mechanikai stresszre.

A tengeri szellőrúgók többsége meztelen testtel rendelkezik, míg a tengeri cső alakú szellőrészek kitintakaróval vannak ellátva, lábaik csőszerűnek tűnnek, ezért "csőszerűnek" hívták őket. Néhány tengeri kökörcsin testét homok szemcsék és különféle építőanyagok borítják, amelyek a borítást tartósabbá teszik.

A tengeri kökörcsin sokfélesége csodálatos. Színe annyira változatos, hogy még ugyanazon faj képviselőinél az árnyalat is változhat. A tengeri kökörcsinek a szivárvány minden színében előfordulhatnak: rózsaszín, piros, zöld, narancs, fehér és ezek árnyalatai. A csápok széle gyakran kontrasztos színű, a kökörcsőrész mérete széles tartományban változhat.

 

§ Alícia – Alícia: lk

Az Alicia a Malpighiales rendjébe és a malpighicserjefélék (Malpighiaceae) családjába tartozó nemzetség. A nemzetségbe az alábbi 2 faj tartozik:

Alicia anisopetala (A.Juss.) W.R.Anderson,

Alicia macrodisca (Triana & Planch) Griseb.

Eredeti hazája Dél-Amerika.

Calluna vulgaris Alicia (Csarab)

 20-40 cm magas, örökzöld, télálló törpecserje. Levelei pikkelyszerűek, apró színes virágai szeptembertől novemberig nyílnak, folyamatosan száradnak el, sokszor még a következő tavaszt is megélik. Mészkerülő növény, savanyú, tápdús talajba ültessük. Balkonunk őszi dísze lehet, jól kombinálható más ősszel nyíló virágokkal vagy bogyósokkal, pl. erikákkal, fajdbogyóval, törpe borbolyákkal. Napos, félárnyékos helyre ültessük, vízigényes növény.

 

§ Alkonybogár (Allecula morioFabricius) – Alkony: csn

Karcsú, hengeres, feketésbarna, tapogatói és lábai vöröses sárgák. Az előtor háta alig szélesebb, mint amilyen hosszú, sűrűn pontozott. A szárnyfedők sűrűn, finoman pontozottak, nagysága 6–8 mm.

Egész Európában elterjedt. Magyarországon szórványosan sokfelé megtalálható. A hegy- és dombvidék lomblevelű erdeiben, korhadt fákban, száraz fák kérge alatt.

Mit érdemes tudni az alkonybogarak családjáról?

ALKONYBOGARAK családja (Alleculidae)

Kisebb termetű, hosszúcsápú bogarak. Szárnyfedőik szélesek, tövük nem szegélyezett. Valamennyi karmuk finoman fésüs, vagy fogazott. Álcáik teste hengeres, drótféregszerű, ezért ún. „áldrótférgeknek” is nevezik őket. A nemzők virágokban, korhadó és gombás fákon tartózkodnak. Élénken mozgó, jól futó és repülő fajok. Sok közöttük alkonyatkor, vagy este repül.

 

§ Almailonca (Adoxophyes reticulana) – Alma: csn, lk

Ez a palearktikus faj összefüggő területen él Dél-, Közép- és Nyugat-Európában, valamint Angliában és a magas észak kivételével Észak-Európában. Dél-Oroszországban, az Észak-Kaukázusban, valószínűleg egész Szibériában, továbbá Kínában és Japánban foltokban fordul elő. Hazánkban szinte mindenütt megtalálható, de eltérő gyakorisággal.

Jellegzetesen vörösbarna szárnyait vékony harántsávok mintázzák. A szárny fesztávolsága 15–23 mm. Közép-Európában, így nálunk is egy-egy évben két nemzedéke kel ki. A második nemzedék hernyói L2 vagy L3 stádiumban telelnek át, és tavasszal fejezik be fejlődésüket. A tél után feléledő hernyók berágják magukat a fakadó rügyekbe, majd a hajtások és a virágok belsejében rágnak tovább. A nyári nemzedék hernyói kezdetben fehér szövedékháló alatt rágják a leveleket, később az érő gyümölcshöz szőtt levél védelmében a gyümölcsöt is hámozgatják. Az almailonca nagyon polifág

 faj. Hernyóinak kártételét számos gyümölcsről jelentették.

Magyarországon: alma, naspolya, őszibarack, mandula, szilva, cseresznye, meggy, szamóca, málna, vörös ribiszke, fekete ribiszke, köszméte, galagonya, sajmeggy, kökény és szeder; szerepel a károsított gyümölcsök listáján, Európa más országaiban még számos más lombos fa és cserje.

Az utóbbi években hazánkban az almások legjelentősebb kártevő sodrómolyává vált. Kárképe mindig jól megkülönböztethető az almamolyétól,

mert az csak a gyümölcs belsejében táplálkozik.

 

§ Almalisztharmat (Podosphaera leucotricha) – Alma: csn, lk

Az egész vegetáció időszakban folyamatosan veszélyezteti a növényt. A hajtások rövid ízközűek, a levelek keskenyek, hullámosak. Legszembetűnőbb a friss hajtásokat borító fehér bevonat. A csúcsrügyek szétállnak, rojtosak. Később a fertőzött levelek sárgulhatnak.

A rügypikkelyek között telel, innen indul a fertőzés. A beteg vesszőkről, rojtos csúcsrügyekről terjedhet.

 

§ Almafa – Alma: csn, lk

Ritkán tövises, lombhullató kis fák vagy cserjék. Leveleik egyszerűek, karéjosak, néha hasadtak. Virágzata csomó, bogernyő vagy sátorozó fürt. Virágaik fehér, rózsaszín vagy piros színűek. Párta 5, csésze 5 van, porzóinak száma 15, 20 vagy 50, a 2-5 bibeszál alul összenőtt.

Az almafa termése botanikailag csoportos tüszőtermés, alma áltermés (pomum): gömbölyded alakú, két végén bemélyedés található. A felső mélyedésből ered a rövid kocsány, ezzel csüng a fán. A másik mélyedésben az öt apró, elszáradt csészelevél. Az alma viaszos héja a gyümölcshúst veszi körül. Ezen belül öt hártyás rekeszben ülnek a magvak.

Az alma az ellentmondások fája. A kultúrtörténet legrégebbi és az egyik legszélesebb elterjedési területű gyümölcstermő fája, a kétértelműség, a jó és a rossz szimbólumává is vált. Nem véletlen, hiszen megannyi nép mitologikus képzeletvilágát jelenítette meg az alma, a mérsékelt öv legtöbbet fogyasztott gyümölcse, melyet az újkőkortól nemesítettek. Az alma fogyasztására utaló első régészeti leletek a civilizáció hajnalától, a Kr. e. V. évezredtől, az újkőkorból származnak, majd ettől kezdve folyamatosan végigkíséri az emberiség történetét A legrégebbi magmaradványokat Európában, a svájci cölöpépítmények környezetében lévő tavak iszapjában tárták fel, jóllehet a származási központ Nyugat-Ázsia.

A géncentrumot Vavilov orosz botanikus 1929 szeptemberében aKazahsztánt Kínától elválasztó Tien-san hegység lejtőin találta meg. Az ott látott csodálatos diverzitást mutató gyümölcserdőt, amelyben az alma mellett szilva, őszibarack, málna is megtalálható volt, tartotta a nemesített fajták ősének, majd nyomon követte a domesztikáció folyamatát. A Sztálin börtönébe zárt kutató elmélete csak a felfedezés után 50 évvel, a kommunizmus bukása után kerülhetett napvilágra.

A selyemúton haladó kereskedőknek lényeges szerepük volt az alma kelet és nyugati irányba történő elterjesztésében. Mind Kínában, mind Babilonban ismerték a szemzést már 3000 évvel ezelőtt. Majd a rómaiaknál id. Cato is ír a szemzésről a Kr. e. 2. században a De Agricultura című művében.

 

§ Földi alma – tudományos neve: csicsóka - (Helianthus tuberosus) – Alma: csn, lk

A nyelvjárásokban csicsóuka, csecsóka, picsóka. Társneve volt a földi alma (vö. német Erdapfel, francia poire de terre), árparépa, tótrépa és a pocokrépa

A csicsóka a napraforgóval rokon ipari és takarmánynövény.

Amerika indiánjai már régóta termesztették, innen került Európába. Szélsőséges hőmérsékleti viszonyok között is termeszthető. Szárazságtűrő, gyökérrendszere akár 2-3 méter mélyre is lehatol. Különösebb évközi munkát nem igényel; gyors növekedése és bokrosodó tulajdonsága miatt sűrű, zárt állományt alkot. A gumókat októbertől folyamatosan szedhetjük, fagymentes napokon a tél folyamán is. A tápláló gumó sajnos nem áll el olyan sokáig, mint a krumplié, 2-3 héttel a kiszedés után a levegőn megfonnyad, megromlik. A tavaszi csírázáskor veszedelmes, mert mérgezővé válik. A talajban maradt szárrészekből, gumókból az állomány minden évben folyamatosan megújul. A növény szép sárga virága vázában sokáig megmarad.

 

§ karibi álmosmadár (Nyctibius jamaicensis) – Álmos: csn, fk

Korábban a közönséges álmosmadár (Nyctibius griseus) alfajának tartották, de attól földrajzilag elkülönül, a két faj elterjedési területének találkozása Costa Ricában van. A közönséges álmosmadár csak innen délre fordul elő.

Mexikótól Costa Ricáig honos, előfordul Jamaica és Hispaniola szigetén is. Éjszakai életmódú, erdőben élő madarak.

Testhossza 38-46 centiméter. Vékony, lapos, horgos Csőrük van. Alakja és színezete, egy letört ágra hasonlít. Éjszakai vadászok, a fákon rejtőznek és ha meglátnak valamilyen repülő rovart, utána vetik magukat. Fészekalja egyetlen tojásból áll, melyet csupasz ágüregbe, vagy ágvillába rak.

 

§ Orvosi aloé vagy Aloe Barbadensis Miller (Aloe vera) – Aloé: lk

Az aloe vera története az ókorra vezethető vissza, jótékony hatása már ekkor ismert volt, használták a gyógyászatban, az ókori görög, kínai, indiai és római orvoslás egyik alapja volt. Páratlan tulajdonságait felismerve számos megnevezéssel volt ismert: mennyei vessző, csodanövény, az élet növénye, konzervált orvosság.

A botanikusok által ismert megközelítőleg 300 fajta aloe vera közül öt az, amely gyógyító hatással is bír, köztük az egyik az Aloe Barbadensis Miller, mely talán a leghatásosabb. Nevét egy Miller nevű botanikusról kapta, ő volt az, aki elsőként írta le tudományosan a növényt, melyre Barbados szigetén talált rá, tőle kapta a növény az Aloe Barbadensis Miller nevet.

Az orvosi aloé pozsgás, virágai sárgák. Húsos, pozsgás, lándzsa alakú levelei 50 cm-re is megnőhetnek, az egész növény magassága 120 cm lehet. Évelő növény, levelei letörhetők, a letört rész helyett új nő. Kizárólag leveleit használják alternatív gyógyászati célokra; a levelek egyes részeit más és más célra hasznosítják.

Az a sűrűn folyó, kocsonyás nedv, amivel az Aloe verát leginkább azonosítani szokták, a növény leveleinek belső részéből származik. A levél szerkezetében, a legkülső rétegek és e között a kocsonyás rész közötti sárgás, keserű ízű lé szárításával nyerik az aloe latexet (tejnedvet). A kereskedelemben ezt aloe hepatica vagy aloe barbadensis néven hozzák forgalomba. (Utóbbi nem azonos az Aloe Barbadensis Miller nevű fajjal).

Az orvosi aloét ősidők óta használják gyógyításra. Évezredeken átívelő karrierjét annak köszönheti, hogy számtalan betegségre, bőrelváltozásra és emésztőszervi problémára sikeresen alkalmazható. Napjainkban a világ számos országában termesztik, olyan helyeken, ahol az éghajlat alkalmas a szabadföldben való nevelésére.

 

§ Álarcos amandina (Poephila p. personata) – Amandina: lk

Ausztrália északi részén fordul elő. Két alfaja ismert: P. p. personata (rózsásbarna pofatájék) és P. p. leucotis (fehér pofatájék).

A 13-14 cm-s madár a száraz szavannák, nyílt, dús cserje szintű erdőségek lakója. A természetben fura szokása, hogy kis darab faszenet cipel a fészekbe, feltehetően annak higroszkópossága (vízmegkötő képessége) miatt.

A nemek hasonlóak, de a tojó valamivel kisebb termetű. A fiatal egyedeknél a fekete álarc hiányzik, sárbarna test, fekete csőr jellemzi őket.

Fészekalja 4-6 fehér tojás. Kotlási idő 13-14 nap, mindkét nem kotlik. A kirepülési idő 21-22 nap. Átlagos

élettartama 6 év.

Népszerű faj. Kedves, társas, de zajos madár, amely nagyméretű dús növényzetű röptetőt igényel. Ideje nagy részében a talajon tartózkodik, ahol élelem után kutat, de a tenyészidőszakot száraz cserjék és fák ágai között tölti.

Könnyen költésre bírható, bizonyos párok szaporábbak, mint mások. Akad olyan madár, amely magára hagyja a tojásokat, ha megzavarják, ezért a fészket ne ellenőrizzük!

Száraz fűből készült fészke gömbölyded palackra emlékeztet, de a felkínált fészekodúba is beköltözik. A hím is segédkezik a fészekrakásban és a kotlásban. Ausztráliában kedvelt díszmadár, manapság már csak fogságban tenyésztett egyedeket kapni.

A.   P. p. leucotis alfaj Queensland legészakibb területein fordul elő, ezért a madártartók körében is ritka. Tollazata világosabb, fahéj színű, fülfedői fehérek, a torok feketéje alatti területe fehér. Csőre is halványabb sárga, mint a törzsalaké.

 

§ Álarcos amarant (Lagonosticta larvata) – Amarant: lk

A fajt Eduard R üppell német természettudós írta le 1841-ben, az Amadina nembe Amadina larvata néven.

Afrikában, Dél-Szudán, Etiópia és Szudán területén honos. A természetes élőhelye szubtrópusi és trópusi száraz cserjések és szavannák. Állandó, nem vonuló faj.

Testhossza 11 centiméter, testtömege 8-12,4 gramm. Termeszekkel és fűmagvakkal táplálkozik.

 

§ Amarillisz (Amaryllidaceae) – Amarillisz: lk

A Hippeastrum növénynemzetség az amarilliszfélék (Amaryllidaceae) családjába tartozik.

A Hippeastrum, mint dísznövény. Programozható növénynek is nevezik, mert virágzását szabályozni lehet. Az ültetéstől függően késő ősztől nyár elejéig hozza csodálatos színű virágait. Világos tenyészhely az ablak mellett és két naponta víz – a Hippeastrumnak pont erre van szüksége. Jó gondozás mellett a növény hagymái, akár száz évig is elélhetnek. Hatalmas tölcsér alakú virágai kettesével, négyesével nyílnak a hosszú száron.

Megszámlálhatatlan hibridjével találkozik az ember, s nemcsak cserepes dísznövényként, hanem vázába való vágott virágként is felhasználható.

 

§ Ambróziabogarak – pl. varratos bükkszú - (Xyloterus domesticus) -         Ambrózia: lk

Mikofágként kell definiálni néhány olyan rovarfajt, illetve csoportot is, amit általában szaproxilofágként szoktak említeni. Ilyenek többek között az úgynevezett ambróziabogarak. Tipikus fajuk a varratos bükkszú (Xyloterus domesticus). Ennek nősténye peterakáskor az anyajárat falát egy Ambrosiella gombával oltja be. Lárvái ennek fonalaival táplálkoznak. A gombaszövedék kezdetben fehér, később, a lárvák kifejlődése után megfeketedik

A sávos fenyőszú (Xyloterus lineatus Ol.), fajrokona a varratos bükkfaszú (Xyloterus domesticus L.), körülbelül 3 mm hosszú, szárnyfedői csak a varrat mentében feketék, csápja és lába pedig sárga. Létrás rágványát nemcsak bükkbe, hanem tölgybe, nyírfába és más lombos fákba is rágja.

 

§ Ambróziagomba – Ambrózia: lk

Az ambróziagomba az ízeltlábúak menetében élelem céljából termesztett mikroszkópikus gombák (mikrobiológia)

"Mindössze mintegy 12 fajta ambrózia-bogár okoz problémát, de több ezer más faj van a világon, amelyek közül sokan pusztíthatnak bármely számú fafajra," mondja Dr. Jiri Hulcr, posztdoktori kutatómunkatárs, Az NC állam és a kutatást leíró dokumentum vezető szerzője.

"A holland gócbetegséget a bogarak által elterjedt gomba okozza, és Észak-Amerikában és Európában elpusztította az elmélkedést."

Ambrosia bogarak alagútba fákba, olyan kamrákat hozva létre, amelyek gomba konídiumokkal - hatékonyan „magokkal” töltik be, amelyek a bogarak táplálékra támaszkodó gombás növényekké nőnek. Az Ambrosia bogarak a halott fát célozzák, amikor az őshonos élőhelyükön vannak. Néhány faj esetében úgy találták, hogy az új fákba szállított élő fákat célozza meg.

Például a redbay ambrosia bogár eredetileg Délkelet-Ázsiából származik, ahol egyedül kolonizálja a halott fát. De mivel a fajot véletlenül behozták az Egyesült Államok délkeleti részébe, megkezdte az élő vörösbay és avokádófák gyarmatosítását, ami jelentős veszélyt jelent a floridai avokádóiparra.

Az ambrosia bogarak megölik a fákat, mert gombáik erős választ váltanak ki a fa saját immunrendszeréből. A fa hatékonyan levágja saját vízellátását az invazív gomba megakadályozására, majd a szomjúságból.

A kutatók azt találták, hogy a redbay ambrosia bogár mellett az invazív ambrosia bogárfajok problémái Japánban a tölgyfákat érintik; nyárfa Argentínában és Olaszországban; és más fafajok Koreában, Izraelben, Thaiföldön és az Egyesült Államokban Ohio-tól Floridáig. A különböző fajok elsősorban nemzetközi kereskedelem útján terjednek.

"Az ilyen inváziók a legrosszabbak lehetnek. Lehetséges, hogy az erős invazív fajok már megtették mindazt, amit tehetnek" - mondja Hulcr. "Másrészt, ez lehet az első hullám, ami lehet, hogy ezek az invazív ambrózia bogarak új környezetbe belépő és új fajokat támadnak. Csak nem tudjuk."

A probléma megoldása érdekében Hulcr szerint további kutatást kell végezni, hogy megvizsgáljuk, miért támadják meg ezek a bogarak és gombák az élő élőhelyeket az új élőhelyeikben. "Ez segíthet azonosítani más problémákat okozó fajokat. Körülbelül 3500 ambrosia bogárfaj van, és ezek közül bármelyik potenciálisan a következő vörösbay ambrosia bogárrá válhat."

Hulcr azt mondja, hogy még többet kell tennie annak érdekében, hogy a politikai döntéshozók tudatában legyenek az invazív bogarak által okozott veszélynek, hogy felismerjék a meglévő hajózási szabályok érvényesítésének fontosságát. "Ezek közül a fajok közül sokan szállítják a fából készült raklapokat, amelyeket kezelni kell a rovarok megölésére, de nem" - magyarázza Hulcr.

Továbbá a Hulcr arra ösztönzi az embereket, hogy ne mozogjanak a tűzifa vagy a halott fa bármely területéről a területről a másikra. "A mozgó tűzifa jelentősen hozzájárult ezeknek a bogaraknak a terjedéséhez" - mondja Hulcr.

 

§ Ambrózia – pl. ürömlevelű parlagfű - (Ambrosia) – Ambrózia: lk

A parlagfű (Ambrosia) az őszirózsafélék (Asteraceae) növénycsaládjának egyik, mintegy 50 fajt számláló nemzetsége.

Carl von Linné nevezte el Szent Ambrus (Ambrosius) milánói püspökről.

A nemzetség fajai Észak-, Közép- és Dél-Amerikában honosak. Számos közülük emberi közvetítéssel jutott el más földrészekre. A nemzetség tagjai közül az ürömlevelű parlagfűnek az Európai térhódítását a 19. század végére valószínűsítik. A történelmi

Magyarországon először Orsova környékén került elő 1908-ban, Magyarország mai területén pedig Dél-Somogyban találta Boros Ádám 1922-ben. 1925-ben Jávorka Sándor a Magyar Flóra című határozójában Tihany mellől is említi. Egy másik faj, az évelő parlagfű, 1962-ben tűnt fel Magyarországon. A nemzetség egyetlen, Európában őshonos faja a tengerparti parlagfű (Ambrosia maritima), mely a Földközi tenger partvidékén terjedt el.

A nemzetség minden tagjának virágpora allergén hatású, ezek közül kettő az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában több virágpor-allergiás gondot okoz, mint az összes többi növényfaj együttvéve.

 

§ Amurkagyló vagy kínai tavikagyló (Sinanodonta woodiana) – Amur: rk

Az első példányt a Gyulai Vár előtti kis tóban mutatták ki (Petró, 1984). Eredetileg Kelet-Ázsia folyóiban és állóvizeiben élt. Feltételezések szerint a távol-keleti növényevő halfajok betelepítésekor hurcolták be valószínűleg glochidium-lárvaként a Biharugrai Halastavakba. Először a Tiszántúl felszíni vizeit hódította meg, majd az Ipolyban és a Dunában terjedt el. Balatoni megjelenésének első publikációját (Majoros, 2006) megelőzően már megtalálták a Siófoki-zsilip alvízén (1992) majd Fenékpusztánál a Zala torkolatában ötévesnél idősebb példányai kerültek elő (2008). Hatalmas tömegben elszaporodhat, és igen nagyméretűre. Vita folyik arról, hogy populációmérete hatással lehet-e hazai vizeink ökológiai állapotára és az eredeti élővilág tagjaira?

 

§ Vastagcsőrű andokpapagáj (Bolborhynchus orbygnesius) – Andok: csn

A fajt Charles de Souancé francia ornitológus írta le 1856-ban, a Myiopsitta nembe Myiopsitta orbygnesia néven.

Az Andokban, Bolívia és Peru területén honos. Természetes élőhelyei a Szubtrópusi vagy trópusi hegyi esőerdők és magaslati cserjések. Magassági vonuló faj. Átlagos testhossza 17 centiméter, testtömege 48-50 gramm. Elterjedési területe nagyon nagy, egyedszáma pedig stabil.

 

§ Orvosi angyalgyökér (Angelica archangelica L.) – Angyal: csn, lk

(További keresztnevek: Angelika, Angyelika stb.)

Népies neve: angyalfű, angyalgyökér, angyelika, angelikafű.

A zellerfélék családjába tartozó gyógy- és fűszernövény.

Európa magasabb hegyvidékein és Észak-Európában honos, hazánkban is termesztett (helyenként kivaduló) kétéves növény. Gyökerét (Angelicae radix), már a középkori kolostorok kertjében termesztették és használták fűszerként.

Kétéves vagy évelő növény, mely 2 m magasra is megnőhet. Gyöktörzse mintegy 10 cm hosszú és 5 cm vastag, barna színű, hengeres alakú, felületén körkörös vonalak mutatkoznak, belseje sárgásfehér tejnedvet tartalmaz. Gyökerei 15–30 cm hosszúak és legfeljebb 1 cm vastagok, illatuk jellegzetesen fűszeres, az ízük keserű.

Szára 8 cm vastag is lehet, csöves, azaz belül üres. A Leveleknek felfújt levélalapjuk van, ami a felső leveleknél feltűnőbb. A levéllemezek háromszor szárnyasan összetettek, a középső levélke többnyire háromkaréjú. Gömb alakú, közel 20 cm átmérőjű ernyős Virágzata júliusban és augusztusban nyílik.

A növény levele és gyökere saláták, főzelékek, mártások ízesítője. Egyes országokban a növény szárát cukorban főzve kandírozzák, és tápszerként fogyasztják. Különlegesen kellemes, aromás illata és édeskésen kesernyés íze miatt az Altvater típusú likőrök, gyomorkeserűk alapanyaga. Illóolajokat, angelikasavat, cukrot, keserű anyagot tartalmaz.

 

§ Nagy ani (Crotophaga major) – Ani: lk

Panamától délre szinte egész Dél-Amerikában elterjedt, legdélebbre Argentína északi területein honos. Előfordul Trinidad szigetén is. Testhossza 48 centiméter, testtömege 170 gramm.

Ani fajok:

simacsőrű ani (Crotophaga ani),

barázdáscsőrű ani (Crotophaga sulcirostris),

nagy ani (Crotophaga major),

girakakukk (Guira guira ).

 

§ Anita csemegeszőlő – Anita: lk

Az Anita egy magyar, hibrid csemegeszőlőfajta. A Rosa menna di vacca szabad beporzásából származik, Lubik István nemesítette 1973-ban.

Talajban nem válogat, de sok zöldmunkát és hosszúmetszést igényel. Tőkéje erős növekedésű, sűrű vesszőzetű, bőtermő. Fürtje igen nagy (350 gramm), kissé tömött, vállas, piros-rózsaszín bogyói hamvasak. Augusztus végén - szeptember első felében érik, de előfordul, hogy csak szeptember közepétől szüretelhető. Parthenocarpiára kissé hajlamos és a virágzáskori időjárásra is érzékeny fajta. Kedvezőtlen, szeles, hűvös, csapadékos időben rosszul termékenyül. Fagyérzékeny; esős őszön bogyórepedésre és rothadásra hajlamos.

Állami minősítést 1993-ban kapott, nagyüzemben nem terjedt el, kiskerti fajta.

 

§ Ánizs (Pimpinella anisum) – Ánizs: lk

Népies neve: ánizsmag, illatos ánizs, közönséges ánizs, bécsi- vagy édeskömény.

A Földközi-tenger mellékéről származik, de már nagyon sokfelé termesztik, így nálunk is.

Már az ókori Egyiptomban is használták fűszerként; az ókori Keleten fizetőeszköz is volt. Pannóniába a római katonák hozták be. A középkor kedvelt fűszere.

A közönséges ánizs egyéves, lágy szárú növény. Hazánk bármely területén termeszthető, a legtöbb talajon jól fejlődik. Meleg- és tápanyagigényes. Magról szaporítható; március közepén–április elején 30–40 cm-es sortávolságra vetik.

A fő- és mellékernyők érésekor, általában júliustól aratják, és cséplés után szellős helyen tárolják.

Fűszerként szürkésbarna, 3,5–5 mm hosszú termését (Anisi fructus) használjuk; ezen gyakran a kocsány is megmarad. Illata jellemző, kellemes. A köménymagra emlékeztető, de annál erősebb szagú, édesen aromás ízű fűszer. Jellemző kártevője a köménymoly (Depressaria daucella).

Az ánizsmagot általában egészben használjuk. Ha kell, össze is törhetjük, de mindig csak a szükséges mennyiséget, mert gyorsan elveszíti jellegzetes aromáját.

 

§ Zöld ánizsgomba (Clitocybe odora) – Ánizs: lk

Közepes vagy kis méretű, példányai jól felismerhetőek zöldesszürke színükről és ánizsillatukról, ezért legtöbbször fűszergombának vagy más gombákkal keverten használják.

Halványabb lemezei más tölcsérgombákhoz képest kevésbé lefutók. A fejlett példányok kalapjának széle többnyire hullámos.

Erdei avarban lelhető, de előfordulhat erdőszélen, fű között is.

Kalapja 3-10 cm átmérőjű, fiatalon domború, majd ellaposodik, végül benyomottá, kissé tölcséressé válik. Széle eleinte begöngyölt, majd gyakran hullámos. Kékeszöld, de idősen szürkésbarnásra vagy szürkészöldre kifakul, felülete fiatalon hamvas, később csupasz.

Lemezei kissé lefutók, a kalap színénél világosabbak, idővel szürkéssárgásak.

Tönkje 3-8 cm hosszú, 0,3-1 cm vastag, hengeres, néha görbült, halvány szürkészöldes, felülete csupasz.

Husa a kalapban puha, a tönkben szálas, halványzöldes, erősen ánizsillatú, íze fűszeres, édeskés.

júliustól novemberig, lomb- és fenyőerdőben gyakran seregesen növő, gyakori faj. Ehető.

Kifakult példányai a mérgező viaszfehér tölcsérgombával téveszthetők össze!

 

§ Anna-kolibri (Calypte anna) – Anna: csn, lk

A fajt Rene Primevere Lesson francia ornitológus írta le 1829-ben, az Ornismya nembe Ornismya Anna néven.

Észak-Amerika nyugati részén, Kanada,az Amerikai Egyesült Államok és Mexikó területén honos. Természetes élőhelyei a szubtrópusi és trópusi síkvidéki esőerdők, lombhullató erdők, szavannák és cserjések, valamint vidéki kertek és városi régiók. Vonuló faj.

Testhossza 10–11 centiméter, a hím testtömege 3,7–5,8 gramm, a tojóé 3–3,7 gramm, szárnyfesztávolsága 11,4–12,1 centiméter. A hímek feje csillogó vörös. Nektárral táplálkozik. Pókhálóval ágakhoz rögzíti csésze alakú fészkét, melyet szárakból és tollból készít. Fészekalja 2 tojásból áll, melyen 14–19 napig kotlik. Elterjedési területe hatalmas, egyedszáma növekszik.

 

§ Alföldi anoa (Bubalus depressicornis) – Anoa: rk

A szarvasmarha rokonfajainak egyike. Közeli rokona a hegyi anoa (Bubalus quarlesi). Az anoák közeli rokonságába tartozik továbbá a vízibivaly, amelyik az ázsiai kontinensen él.

Az Indonéziához tartozó Celebesz szigetén honos. Lényegesen kisebb, mint közeli rokona a vízibivaly. A tulkok legkisebb testű faja. Testhossza 160-170 centiméter, marmagassága 70-106 centiméter, testtömege 150 kilogramm a teheneknél és 300 kilogramm a bikáknál. Lapos szarva 20-40 centiméter hosszúra nő meg. Szőrzete fekete és ritkás, fehér "harisnyája" van. Az arcán és torkán is előfordulhatnak fehér foltok. A fiatal egyedek gyapjas szőrűek és barnás színezetűek. Közeli rokonától a hegyi anoától való legfőbb megkülönböztető bélyegei a hosszabb farka, a fehér harisnya és a hosszabb szarvak.

A többi tuloktól eltérően alapvetően magányos életmódú faj. Érintetlen Esőerdőkben és mocsaras vidékeken fordul elő. Az embert lehetőség szerint kerüli.

Táplálék után többnyire a hajnali vagy szürkületi órákban kutat, nappal a sűrű bozótos területeken rejtőzködik. Többnyire faleveleket és kisebb mennyiségben fűféléket fogyaszt.

275-315 napnyi vemhesség után a Nőstény többnyire egyetlen borjat hoz a világra. A fiatal állatok a felnőttekkel ellentétben sűrű, világosbarna bundát viselnek. A fiatal borjú hat-nyolc hónap múltán tér át a szilárd táplálékra és két-hároméves korára válik ivaréretté. A faj várható élettartama 20 év körül van.

Száma rohamosan csökken, elsősorban azért, mert a szigeten belül is szigetszerű az előfordulásuk, a kisebb populációk között a kapcsolat megszűnt. Több helyen is kihalt, vagy éppen a kihalás szélére került. A pusztulás mértéke az elmúlt 20 évben felgyorsult, elérte a 20%-ot. Elsősorban a vadászat veszélyezteti, de legalább ekkora probléma az élőhelyének csökkenése, feldarabolódása. Utóbbit sokszor a külszíni fejtésű aranybányák létrehozása idézi elő, amely során hatalmas területeket döntenek romba. A Természetvédelmi Világszövetség szerint a faj összegyedszáma 2500 és 3000 egyed között lehet. Természetvédelmi besorolása "veszélyeztetett".

Magyarországon a Szegedi Vadasparkban és a Győri Állatkertben látható a ritka faj.

 

§ Antigoné-daru (Grus antigone) – Antigoné: lk

Megtalálható az indiai szubkontinensen, Délkelet-Ázsiában és Ausztráliában. Természetes élőhelye szubtrópusi és trópusi síkságok és mocsarak.

Az Antigoné-daru fenséges, nagy méretű madár, a legnagyobb ma élő darufaj: átlag másfél méteres testhosszával. Fejét és nyakának felső részét nem fedi toll: itt a csupasz bőr bíborvörös. Tollazata egységesen gyöngyszürke.

Társas madár, gyakran megfigyelhetjük fajtársai, de akár más gázlómadarak között is, amelyekkel élőhelyén osztozik.

Tápláléka rovarok, vízi növények, halak (valószínűleg csak fogságban), békák, rákok és magvak. Időnként nagyobb ragadozókat is elkap, mint például vízi kígyót (Xenochrophis piscator), esetenként más madarak tojásait is megeszi, meg Teknőst is.

Rendkívül sok időt fordít cicomázkodásra, tollazata fésülgetésére: nagy gonddal ügyel rá, hogy mindig, de különösen ősszel tökéletesen rendben legyen. Ilyenkor újul meg tollazata. Finom mozdulatai, kecses léptei rendkívül elegáns madárrá teszik.

Az Antigoné-daru a buddhisták szent madara. A folyók lecsapolása és a vadászata fenyegeti. Az IUCN vörös listáján a sebezhető kategóriában szerepel.

 

§ Apolló-lepke (Parnassius apollo) – Apolló: fk

Az apolló-lepke palearktikus elterjedésű faj, Európa és Ázsia hegyvidéki területein fordul elő 2200 méteres tengerszint feletti magasságig. Elterjedési területe Spanyolországtól a Tien-san hegységig és Nyugat-Szibériáig húzódik. Állományai Nyugat-Európában megritkultak, Magyarországról kipusztult.

A lepke szárnyfesztávolsága 5-7 centiméter. Két pár Szárnya van, amelyek részben fedik egymást. Feketén vagy szürkén pettyezett, tört fehér Szárnyain feltűnő, vörös „szemfoltok” találhatók, amelyeknek a közepe néha sárga. A szárny széle áttetsző, pergamenszerű.

A kis fejen két nagy összetett szem és két hosszú, megvastagodott végű csáp található; utóbbiak szagló- és tapintószervként szolgálnak. Szájszerve a lepkékre jellemző pödör nyelv. Szárnyai és lábai a torhoz kapcsolódnak. A lábak szürke vagy krémszínű szőrrel borítottak. A potroh szőrözöttsége

 ivari dimorfizmust mutat, a hímeké erősen szőrözött, míg a nőstényeké szinte csupasz.

Az apolló-lepke magashegyi völgyekben és középhegységekben egyaránt előfordul, de csak szigetszerű foltokban, főleg meszes talajokon. Leginkább a sziklakibúvásos hegyi kaszálóréteket kedveli.

A peteburokból tavasszal kikelő hernyók elsősorban különféle varjúháj (Sedum), ritkábban kövirózsa (Sempervivum) fajok leveleivel táplálkoznak. 1-2 hónap intenzív táplálkozás után főleg kövek vagy mohák alatt bebábozódnak. Báb állapotban körülbelül 1-2 hónapot töltenek, ezt követően kelnek ki az imágók (kifejlett lepkék). Az apolló-lepke egynemzedékes (univoltin), vagyis évente csupán egy teljes generációja fejlődik ki. Az imágók az élőhely tengerszint feletti magasságától és a földrajzi szélességtől, valamint az időjárástól függően május és szeptember között repülnek, de a rajzás mindenütt csupán egy-két hónapig tart.

Az imágók élettartama néhány hét, fontos táplálékforrást jelent számukra a különböző virágok (pl. bogáncsformák, imolák) által termelt nektár.

A párzási időszak nagyjából egybeesik a repülési idővel, bár a rajzás elején főleg hímek alkotják a populációt (protandria), a vége felé pedig mindinkább a nőstények kerülnek túlsúlyba.

Párzás után a hímek egy erényövet (sphragis) helyeznek el a nőstényen, mellyel eltakarják annak párzónyílását és feltehetően megakadályozzák, hogy a nőstény további hímekkel párosodjék. Ez a viselkedésforma egyébként eléggé elterjedt az apollóformák körében. A nőstény egyenként vagy kisebb csomókban több száz sima, kerek, fehér Petét rak a talajra, vagy növényekre.

Alfajainak száma kilencvenöt.

 

§ Tarka aprómoly (Pseudopostega crepusculella) – Apró: csn

Közép-Európától Kis-Ázsiáig él; hazánkban is több helyen előfordul. A lepkék hosszú időn át (július–szeptember) nappal rajzanak főleg a vízpartokon, a füzek körül – időnként tömegesen is. Az Imágó szárnya piszkossárga, jellegzetes, sötétebb színű rajzolattal. Életmódja és tápnövénye ismeretlen.

 

§ Zöldszárnyú ara (Ara chloropterus vagy Ara chloroptera) – Ara: csn

Argentína, Bolívia, Brazília, Kolumbia, Ecuador, Francia Guyana, Guyana, Panama, Paraguay, Peru, Suriname, Venezuela területén honos. Eredeti élőhelyén a trópusi erdőkben él párokban.

Testhossza 90 centiméter, testtömege 1000–1500 gramm, nagy testű papagáj, ék alakú farokkal és csupasz pofatájékkal, melyben vörös színű dísztollak ülnek. Alapszíne mélyvörös, de hátának középső része és a farcsíkja kék, halványsárga írisze pedig kiemeli élénk színeit. A tojó valamivel kisebb.

Viszonylag óvatos madár, röpte gyors, egyenes, szabályos erőteljes szárnycsapásokkal. Kis csoportokban, néha viszont akár száznál is több egyedet számláló csapatokat alkot. Tápláléka magvak, gyümölcsök, bogyók és hajtások.

Korhadó pálmafák üregeiben fészkel. Tél végén, illetve kora tavasszal rakja Tojásait – fészekaljanként kettőt –, amelyből a fiókák 4–5 Hét elteltével kelnek ki. Kirepülésük a 15. héten várható, de teljes önállóságukig még egy további hónap szükséges.

Kedvelt madár, az arák közül a sárga-kék ara után ez a faj a második leggyakoribb fogságban tartott madár.

 

§ közönséges arankaormányos (Smicronyx jungermanniae) – Aranka: csn, lk

Bogárgyűjtés adatolása a budapesti Sas-hegyről: Smicronyx coecus (Reich, 1797) – egykarmú arankaormányos – Sas-hegy, fűhálózás, 2011. VIII.14., Merkl O. Smicronyx jungermanniae (Reich, 1797) – közönséges arankaormányos – Sas-hegy, 1921. VI.29., ismeretlen gyűjtő; Sas-hegy, 1934.IX.30., Kaszab Z.; Sas-hegy, fűhálózás, 1985.V.12., 2012.VII.21., 2012.VIII.18., Merkl O.

Mivel a közönséges arankaormányosról nem találtam leírást, ezért részletesebben az ormányosbogár-félékről.

Az ormányosbogár-félék (Curculionidae) a bogarak rendjének legnépesebb, az ormányosbogár-szerűek öregcsaládjába sorolt családja.

Ez a legtöbb (világszerte mintegy 50-60 ezer) fajt számláló rovarcsalád.

Magyarország területéről jelenleg 922 fajukat ismerjük, de a szám folyamatosan emelkedik. Nevüket ormányszerűen megnyúlt fejükről kapták.

A legkorábbról ismert ásatag ormányosbogarak a felső jura rétegeiből kerültek elő, e korai példányok ormánya a maiakénál jóval hosszabb volt. Ebből az entomológusok arra következtetnek, hogy a Curculionidae család recens taxonjainak filogenetikai sora a hosszú ormányosoktól vezet a rövid ormányosok felé, azaz ez utóbbiak a törzsfejlődés egy későbbi szakaszát képviselik. A család tagjai ma világszerte elterjedtek.

Az ormányosbogarak legjellemzőbb sajátossága ormányszerűen megnyúlt fejük. Szájszervük az ívesen hajló, az Előtor alá görbíthető ormány, a rostrum elülső részén található. Formája rendkívül változatos lehet a két véglet között: hosszú és hegyes végű a Curculio, rövid és tömzsi az Otiorhynchus nemnél. A barkóknak nevezett fajok ormánya rövidebb, széles és lapos, más fajoké akár testüknél hosszabb is lehet. A rostrumból kiágazó, hosszú, kilenc-tizenegy ízből álló csápjuk a csápnyélen túl megtörik (ún. térdes csáp), utolsó három-négy íze pedig bunkószerűen megvastagodott. Látószerve csak a talajban, illetve pincékben élő Torneuma-fajoknak nincs.

E két általánosan jellemző jegyet – az ormányt és a csápot – nem tekintve az ormányosbogárfajok megjelenési formája, színe, mérete rendkívül változatos.

Kifejlett példányaik hossza 1 és 40 milliméter között változhat.

A fajok többsége rejtőszínű, de vannak közöttük élénk fémfényűek is. Sokuk testét apró pikkelyek fedik. Lábaik rövidek és erősek, lábfejízületeik száma

négy.

A legnagyobb, Magyarországon honos faj, az acsalapu-ormányos (Liparus glabrirostris) hossza elérheti a 15–22 millimétert, de a világ trópusi övezeteiben ennél lényegesen nagyobb ormányosbogarak is élnek.

A pajzsocska (scutellum), a hártyás szárny (alae) és az ezt takaró Szárnyfedő (elytrum) a középtorhoz csatlakozik; ez utóbbi az

Utótort is elfedi. A tor hasi oldalát barázdák tagolják; ezek száma és elrendezése ivarfüggő. A potroh kilenc szelvényből áll; az ivarszervek az utolsón találhatóak. Lárváik kukac típusú lábatlan lárvák.

Az ormányosbogarak csaknem kizárólag növényevők, a legtöbb faj élőhelye meglehetősen behatárolt. Zömmel szárazföldiek, de vannak vízi növényekben élők is. A legtöbbjük oligofág, de vannak Monofág és polifág fajaik is. Emésztőrendszerük három részre tagolódik: a Szájöbölre (stomodeum), amely magában foglalja a nyelőcsövet (aesophagus) és az Előgyomrot (proventriculus), valamint a középbélre (mesenteron) és a végbélöbölre nyíló

Utóbélre (proctodeum). A táplálékcsatorna utolsó szakaszához csatlakoznak a kiválasztást segítő mirigyes csövecskék, a hat Malpighi-edény. Légcsőrendszerükbe (tracheae) a tor és a potroh felületén található

Légzőnyílásokon keresztül (spiraculum) jut be a szükséges oxigén. A

keringési rendszer központja a szívüreg, a véráramot a háti véredény lüktetése tartja mozgásban.

Idegrendszerük központja a szemek, a csápok és a szájszerv működtetéséért felelős, három dúcpár alkotta agydúc, ehhez csatlakozik a hasdúclánc. Ormányukkal lyukat fúrnak a növényekbe, és ebben helyezik el petéiket, lábatlan lárváik pedig a növényben fejlődnek ki. Szaporodásuk miatt az ormányosbogarak számos, kultúrnövényeken élő faja mezőgazdasági kártevő. Így például a hamvas vincellérbogár (Otiorrhynchus ligustici) lárvái a lucerna

 és a szőlő, a lisztes répabarkó (Cleonus punctiventris) a cukorrépa gyökereit, az apró csipkézőbarkók (Sitona spp.) pedig a pillangósvirágú növények leveleit károsítják. A levélbarkófajok (Phyllobius spp.) tűlevelű és lombos fák – köztük gyümölcsfák – lakói. Hasonlóan káros a fák lombozatára a bimbólikasztó bogár vagy más néven almabimbó-likasztó ormányos (Anthonomus-pomorum), illetve a borsóormányos (Aoromius quinquepunctatus) is. A szintén az ormányosbogarakhoz tartozó, alig 2–3 milliméter hosszú gabonazsuzsok (Sitophilus granarius) az elraktározott szemes gabona és kukorica kártevője. Legvégül pedig a fák gesztjét és kérgét károsítják az igazi szúk vagy szúbogarak (Scolytinae).

 

§ Nagy aranka (Cuscuta campestris) – Aranka: csn, lk

A szulákfélék családjába tartozó, észak-amerikai eredetű parazita növény.

A nagy aranka 10-60 (ritkán 100) cm magasra kúszó, lágyszárú, kizárólagos parazita életmódot folytató, egyéves növény. Gyökerei nincsenek, levélzete is

szinte teljes mértékben visszafejlődött. Sárga vagy narancssárgás szára 0,8-1,5 mm vastag, erőteljesen elágazik. Más növényekre felkapaszkodva belőlük

szerzi meg víz- és tápanyagszükségletét speciális szívógyökerei (vagy hausztóriumai) segítségével. Az aranka a hausztórium külső tapadókorongos részével rögzíti magát, a belső "keresőhifával" pedig behatol a szállítónyalábok közé.

Nyár közepétől októberig virágzik. Virágzata 1–1,5 cm átmérőjű és 5–25 tagból álló fejecske. A kis 2-3,5 mm-es virágoknak öt apró, fehér, hegyes szirmuk és szintén öt lekerekített végű sárgás vagy halványzöld csészelevelük van.

Termése 2–3 mm átmérőjű, lapított gömb alakú toktermés. A termésben 2-4 barna, 1-1,2 mm-es, szabálytalan alakú mag található.

Észak-Amerikában őshonos, de mára az egész világon elterjedt gyomnövény, inváziós faj. 1840-ben került Európába, Franciaországba, majd a lóheremagvakkal együtt mára minden európai országban megtalálható. Főleg Dél-Európában gyakori, Skandináviában csak szórványos az előfordulása.

Első magyarországi észlelése 1873-ban történt Budán. Gyors terjedéséhez hozzájárult, hogy magvai belekeveredtek a külföldi vetőmagszállítmányokba. Mára a mezőgazdasági területekről sikerült visszaszorítani, de az útmenti, parlagi gyomtársulásokban még mindig az ország leggyakoribb parazita növénye. Hegyvidéken és homokon ritkább.

Magvai csak május végén, június elején indulnak csírázásnak, így már képes találni kifejlett gazdanövényeket. A magok akár 15 évig életképesek maradnak.

A magból kibújó fiatal növény az óramutató járásával ellentétes irányban köröző mozgást végez, míg nem talál egy növényt, amelyre felkapaszkodhat. Gazdanövény nélkül 10-20 napig marad életben, ezalatt 10–20 cm hosszúra nő meg. Ha sikerült megfelelő gazdát találnia, gyors növekedésbe kezd. Gyökere elhal és a kifejlett növénynek már nincs kapcsolata a talajjal. A szívógyökerek fejlesztése után egy-másfél hónappal kezd virágozni, további 3-5 hét múlva magvai már érettek. Virágzásának és magérlelésének csak az októberi hidegek vetnek véget. Egyetlen egyed akár 10 ezer magot is hozhat.

Szinte bármelyik növényen képes élősködni (Magyarországon eddig 225-féle gazdát mutattak ki), bár van amelyiken gyorsabban fejlődik. Főleg a napfényes, félszáraz és kissé meszes vagy semleges kémhatású talajjal rendelkező termőhelyeken fordul elő.

Veszélyes mezőgazdasági kártevő, főleg a paradicsomon, paprikán, burgonyán, hagymán, répán, cukorrépán, lóherén És lucernán okoz érzékeny terméskiesést. A gazdanövény ritkán pusztul el, de növekedése csökken, virágzása, termésérése gátlódik.

 

§ Tujafúró aranymoly (Argyresthia thuiella) – Arany: csn, lk

Európába Észak-Amerikából hurcolták be. Európai elterjedésének keleti határa Magyarország, ahol az 1990-es években jelent meg. Eleinte gyorsan terjedt, de úgy tűnik, az utóbbi időben visszaszorul.

Fehér szárnya barnán mintázott, főleg az első szárny csúcsa felül. A szárny fesztávolsága mindössze 4–5 mm. Hátsó szárnya teljesen barna. Évente két-három nemzedéke kel ki; a Hernyó az aknában bábozódik. Az Imágók nappal aktívak, egész nyáron a tápnövény körül röpködnek. Tápnövényei a tujafélék. A hernyó a csúcs felől, az ágvégeken kezd aknázni a pikkelylevelekben, és ahogy halad, úgy szárad el a mögötte levő rész. Ettől kárképe igen jellegzetessé válik: a néhány négyzetcentiméteres elsárgult rész nagyon feltűnő.

 

§ Szemcsés aranygomba (Phaeolepiota aurea) – Arany: csn, lk

Kalapja 5-15 cm széles, élénk oroszlánsárga, aranybarna, okker, felülete száraz, letörölhető szemcsékkel. 

Lemezei krémszínűek, rozsdasárgásak, szélesen tönkhöz nőttek. 

Tönkje kalapszínű, felül csupasz, a hártyás, felálló gallér alatt szemcsés. 

Husa fehéres-sárgás. 

Szeptembertől novemberig, világos erdőkben, nitrogéndús talajon találhatunk rá. Hazánkban nagyon ritka faj, szaprobionta. Ehető gombafaj, de ritka, ha megtaláljuk, hagyjuk termőhelyén.

 

§ Rovarölő aranyvirág (Chrysanthemum cinerariifolium) – Arany: csn, lk

Dalmát rovarpor virág vagy rovarölő aranyvirág -valaha a kertekben ágyások voltak kialakítva számára, mivel a virág piretrin tartalmú, így rovarirtó. Egy szezon alatt többször is szüretelhető,a 3-4 napon a legmagasabb a piretrin tartalom. A virágot leszárítva vagy alkoholba áztatva használták fel a szőlőben, konyhakertben.

 

§ Aranyka - tudományos neve: réti boglárka - (Ranunculus acris) – Aranyka: lk

Csaknem egész Eurrázsiában honos és igen gyakori. A három, Magyarország egész területén elterjedt boglárkafaj egyike. Mint sok más helyre, Új-Zélandra és Észak-Amerikába betelepítették, ahol nagy területeket hódított meg; itt a gyomirtó szereknek is ellen áll. Elfoglalva a legelőket, Új-Zélandon több százmillió dolláros károkat okoz a farmereknek.

A réti boglárka 30–100 centiméter magas, kopasz vagy rásimuló szőrű növény. Levelei tenyeresen többé-kevésbé tövig szeldeltek, 3–5 szelettel. A levélszeletek újból szeldeltek, szálas vagy lándzsás cimpákkal. Az alsó levelek nyele hosszú, a levélnyél felfelé egyre rövidül, úgyhogy a felsők már ülők. 18–25 milliméter átmérőjű, aranysárga virágai laza bugába rendeződtek, kocsányuk hengeres, nem barázdált. A sárgás, rásimuló szőrű csészelevelek körülfogják a virágot. A terméses vacok kopasz.

Nedves és hegyi réteken, kaszálókon, legelőkön, utak szélein, esetenként sziklákon és kőszirteken nő. A nedves vagy nyirkos, nitrogénben

 gazdag vályogtalajokat kedveli. A növény májustól júliusig, részben egészen novemberig virágzik. Ragyogó aranysárga virágai május közepén uralkodnak a nedves réteken.

Mérgező növény, megszárítva hatóanyaga lebomlik. Méreganyagának köszönheti, hogy friss virágát a legelő jószág elkerüli, így jönnek létre az egyébként lelegelt rétek feltűnő „boglárkaszigetei”. A méreganyaga a csípős ízű anemonin.

 

§ Hegyi árnika (Arnica montana) – Árnika: lk

Népies nevei: angyalital, anyagyökér, kappanfű, máriafű, olaszútifű, angyalital-gyökér, Szent János virága, lúgfű, máriafű, luciánfű, hájvirág.

Az árnika nemzetségnek közel harminc faja közül csak kettő él Európában; ezek közül az egyik a hegyi árnika, Európa, Ázsia és Észak-Amerika magasabb hegyvidékeinek gyógynövénye.

A hegyi árnika mészkerülő faj, hegyi réteken, erdőszéleken, szőrfű-gyepekben nő. Többnyári növény, magassága 30–60 cm, gyöktörzzsel tenyészik. Az alsóbb levelek 5–15 cm hosszúak, 2–5 cm szélesek, visszás-tojásdad alakúak és tőlevélrózsát alkotnak. A felsőbb szárlevelek ülők, a száron átellenesen helyezkednek el, hosszúkás-lándzsás vagy elliptikus alakúak, tompák, kissé húsosak, csaknem kopaszak, épek, szélük többnyire ép vagy ritkán kissé fogazott. A száron fejlődő, összességében sárga–narancssárga színű, 1–5 fészekvirágzat májustól júliusig virít, az esetleges másodvirágzás augusztusig eltart. A fészkek átmérője a sugárvirágok nélkül 1,5–4 cm. A fészek belső részét alkotó fészekpikkelyek és kocsányok többnyire vörösessárga színűek, rövid és puha, mirigyes szőrökkel bozontosak. A bibék felfelé megvastagodnak és kúp alakú csúccsal végződnek. A sugárvirágok szálas-hosszúkásak és sötétsárgák. Szőrös kaszattermés fejlődik a termőkből.

A rokon nemzetségek hozzá hasonló megjelenésű fajainak, mint például a magyar zergevirág (Doronicum hungaricum) vagy a fűzlevelű ökörszem (Buphthalmum salicifolium) szárlevelei szórt állásúak, így könnyen megkülönböztethetők tőle.

Magyarországon a Soproni-hegység területén a Hidegvíz-völgyben (Soproni Tájvédelmi Körzet), a Kőszegi-hegységben (Kőszegi Tájvédelmi Körzet) és a Vendvidéken Szakonyfalu, Kétvölgy és Alsószölnök mellett (Őrségi Nemzeti Park) ismerték előfordulásait, de ezekről a helyekről 1999-re kipusztult. Markovics Tibor a Kőszegi-hegységbe telepített vissza példányokat, melyek közül 2011-re mintegy tíz egyed megmaradt.

 

§ Gyászos árnyékbogár (Hymenalia morio) – Árnyék: csn

Kopár gyepek, kövek alatt található ritka már csak Villány környékén előforduló rovar. Eddig csak hazánkban és Szlovákiában találtak rá. Természetvédelmi értéke 50 ezer Ft.

 

§ Kétlevelű árnyékvirág (Maianthemum bifolium) – Árnyék: csn

Népi nevei: kétlevelű majanta, kis gyöngyvirág, marika, május gyöngye, nőstény gyöngyvirág, Szent-György virág, vad gyöngyvirág.

Magyarországon nem védett. Eurázsiában él, elsősorban a mérsékelt égövben. A Mátrában megtalálhatóak állományai.

Szárleveles; karcsú, felálló szára alig 8–10 cm-rel emelkedik a föld fölé (ritkán 20 cm-ig is felmagasodhat). Rizóma jellegű raktározó gyökerével kúszva terjed. Nyeles, széles vállú, kihegyezett levelei háromszög alakúak. Szára és a levelek fonáka ritkásan szőrös. Tudományos neve arra utal, virágzó szára két- (ritkán három-)levelű — a meddő csak egyleveles.

Illatos, apró, fehér virágai a szár csúcsán fejlődő, 1–5 cm-es fürtben nyílnak (egy-egy fürtben 8–15 virág). Virága négytagú; a lepellevelek szabadon állnak, illetve hátrahajlanak. Magháza felső állású, a bibe rövid. Magháza felső állású.

Népi nevei azt jelzik, hogy levelei és cseresznyepiros (éretlenül zölden vagy feketén pöttyözött narancssárga), két rekeszes bogyói is rokonára, a Gyöngyvirágra emlékeztetnek, de attól virágfürtje alapján könnyen megkülönböztethető. A mintegy fél cm átmérőjű bogyók némileg lapítottabbak, mint a gyöngyvirágéi; egy-egy bogyóban 1–4 gömbölyded, világos mag búvik meg.

Évelő. Geofiton: az erdő talajának elsavanyodását jelzi; nyirkos talajt igényel. Május–júniusban nyílik. Időnként kertekbe ültetik. Bogyói a madarak kedvelt csemegéi.

 

§ Sziki árokvirág (Samolus valerandi) – Árok: csn

A teljesen kopasz növény 5–60 (–100) cm magas, hemikryptophyta. A levél visszás-tojásdad vagy -hosszúkás, tompa csúcsú, ą ülő. A párta 2–4 mm hosszú, fehér, cimpái elállók; torkában 5 mézfejtő (sztaminódium) található. május–július hónapokban virágzik.

Enyhén sótűrő; nedves (gyakran lápos) rétek, vízpartok, szikesek. Lelőhelyei: Északi-középhegység, Gödöllői-dombvidék, Dunántúli-középhegység, Nyugat-dunántúl, Soproni-dombvidék, Vasi-dombvidék, Dél-Dunántúl, Balaton-part, Kisalföld, Fertő-medence, Nagyalföld, Mezőföld, Duna-Tisza köze, Dunamenti-síkság.

 

§ Vetésfehérítő árpabogár (Lema melanopus L.) – Árpa: csn

A cincogó levélbogarak (Criocerini) csápja rövid és fűrészes, homlokszélességnyire egymástól ered. A fehér liliomon él a feketefejű liliombogár (Crioceris lilii Scop.), egy élénk, piros bogár, fekete fejjel, csáppal és lábakkal, mely 6–8 mm hosszú és kézbe véve erős cincogó hangot ad cirpelő készülékével; utolsó hátlemezén lévő rovátkos lécét a szárnyfedőkhöz dörzsöli és így adja a hangot. Lárvája fényesfekete, nyálkástestű, lomhán húzódó, féreghez hasonló lény, mely a liliom levelét, virágát rágja és mocskolja.

A gyöngyvirágon és némely hagymafélén, valamint a vadliliomon találjuk a hasonló pirosfejű liliombogarat (Cr. merdigera L.), melynek feje és lába is piros.

Sokkal kisebb a spárgabogár (Cr. asparagi L.), melynek teste fénylő kékeszöld, előtora és szárnyfedőinek szegélye vörös, utóbbiakon azonkívül három-három sárgásfehér, részben egymással, részben a szegéllyel összefolyó folt van. Már kora tavasztól kezdve rágja a bogár a spárga levelét és szárát, amely munkájában később a sötétzöld és saját ürülékükkel bemocskolt lárvák is segítőtársul szegődnek, gyakran észrevehető károkat okozván. Hozzájuk szegődnek még a tizenkétpontos-, a tizennégypontos és az ötfoltos spárgabogár (Cr. duodecimpunctata L., Cr. quatourdecimpunctata Scop. és Cr. quinquepunctata Scop.) is, melyek piros szárnyfedőjét 12, 14 vagy öt fekete folt tarkítja. A spárgabogarak ügyes menekülők, veszély esetén a földre vetik magukat, ahol alig tűnnek fel a gaz és rögöcskék között, ha pedig alulról közelítjük meg, nyugodtan ülve maradnak, míg ha oldalról tesszük ezt, a szár túlsó oldalára vonulnak és alkalmas pillanatban a földre vetik magukat.

Leghirhedtebb a társaságban a vetésfehérítő árpabogár (Lema melanopus L.), az árpa és a zab nagy ellensége. A bogár zöld vagy kék, előtora piros, lábai sárgásvörösek; lárvája szennyes fekete, nyálkás testű, amiért a nép sok helyen meztelen csigának hívja. A lárva a gabonafélék, főleg az árpa sásán hosszú vonalakban kirágja a zöldjét, úgyhogy átlátszó fehér sávok keletkeznek rajta.

 

§ Árpa-fedettüszög (Ustilago hordei) – Árpa: csn

Az üszöggombák rendje (Ustilaginales) 37 nemzetség mintegy 1000 faját öleli fel. Fajai veszedelmes növényi kórokozók, amelyek gazdanövényeikre erősen specializálódtak.

Túlnyomórészt egyszikűeken – rendszerint perjeféléken, Sásféléken vagy liliomféléken – élnek. A kétszikűek közül a szegfűfélék és a fészkesvirágzatúak családjait részesítik előnyben. Az üszögfertőzés jellegzetes tünete a fekete színű kitartó (áttelelő) spórák – klamidospórák – óriási tömegének megjelenése a gazdanövény egyes szervein (a szárakon, a leveleken, a virágokban és a terméseken). Ezektől a növényi részek égetteknek, elüszkösödötteknek tűnnek. Az üszöggombák kitartó spórái diploidok.

A rend a dérgombákkal (Taphrinales) mutat rokonságot. Fajai ugyanis életciklusuk haploid szakaszában élesztőszerűek és szaprotróf módon táplálkoznak, dikariotikus életszakaszukban pedig gazdaszervezethez kötődnek és parazitaként viselkednek.

A KUKORICAGOMBA, név szerint a huitlacoche vagy golyvásüszög, édes, kicsit füstre emlékeztető ízét már ősidők óta kedvelik Mexikóban. Más országokban ínyencfalatnak számít; van, ahol mexikói szarvasgombaként utalnak rá.

A huitlacoche kialakulását az Ustilago maydis nevű gomba idézi elő, mely a Zea mayst, azaz a kukoricát támadja meg kisebb vagy nagyobb mértékben. Majdnem

minden betakarításkor találnak ilyen termést, különösképpen a meleg, közepesen száraz területeken. A kutatók feltárták, hogy „az umami* ízhez kötődő négy aminosav közül három” megtalálható a huitlacochéból vett mintákban (Journal of Agricultural and Food Chemistry). A huitlacoche enyhén édeskés ízét a többi

ehető gombáénál nagyobb szénhidráttartalma adja. Aromaanyagot is szép számmal találtak ebben a csemegében, köztük például vaníliát is. Bár a huitlacochénak az íze a legcsábítóbb, a tápértéke sem elhanyagolandó — egyéb tápanyagok mellett C-vitamint, foszfort és kalciumot is tartalmaz.

Nem meglepő hát, hogy az aztékok értékesnek tartották a huitlacochét. Ők a cuitlacochin nevet adták neki, melynek a jelentése ’szunnyadó kinövés [kóros képződmény]’. A gomba később kapta a napjainkban használatos nevét. Mexikóban a huitlacochét úgynevezett quesadillában, azaz összehajtogatott, házi készítésű tortillába töltve szokás fogyasztani, de gyakran használják ennél valamelyest bonyolultabb ételekhez is, úgymint palacsintákhoz, levesekhez, illetve mártásokhoz.

Mostanában a gomba a génkutatók laboratóriumába is bejutott, ahol azt próbálják kikísérletezni, hogy miként lehetne kereskedelmi célokkal még több ilyen gomba kifejlődését előidézni.

Üszöggombák által okozott betegségek. Gazdaságilag fontosak a gabonafélék károsítói, például a búza-kőüszög (Tilletia tritici), a búza-porüszög (Ustilago tritici), a kukorica-

vagy golyvásüszög (Ustilago maydis) és az árpa-fedettüszög (Ustilago hordei).

 

§ Árpa (Hordeum vulgare) – Árpa: csn

Az árpa (Hordeum vulgare) a hideg mérsékelt öv ma is legfontosabb gabonaféléje. A perjefélék közé tartozó gabona az egyik legrégebben háziasított növény, Kr.e. 8000-7000 között kezdték el termeszteni a termékeny félhold területén.

A Hordeum nemzetségben a fajok száma folyamatosan változik, jelenleg 30-40 közötti.

A vadárpa és a termesztett árpa természetes kereszteződésével alakult ki a hatsoros árpa. A kétsoros árpa vagy sörárpa neve jelenleg elfogadottan H. vulgare subsp. vulgare convar. distichon.

Gyökere bojtos gyökérzet, valódi gyökere a talajban 2 méter mélyre is lehatol. Szára belül üreges, csak a szárcsomókban tömör, magassága 70–150 cm közötti. Virágzata kalász (füzéres fürt), termése szemtermés.

Többnyire önbeporzó, de előfordul idegenbeporzás is. A kétsoros fajták termésének mérete és tömege nagyobb, mint a hatsorosaké, a négysoros fajták termései nem egyöntetűek.

Árpagyöngy: Emberi élelmiszerként kenyérgabona, árpagyöngy (gersli) készül belőle. Világszerte jelentős takarmány, különösen a hűvösebb illetve kontinentális éghajlaton, de máshol is.

Az őszi árpa termése biztosabb a tavasziénál. Ezt a fajt elsősorban takarmányozásra termesztik. A vetésforgóban csak a nagyon korán lekerülő növények jó előveteményei, korai vetése miatt. Vetése a gabonafélék közül a legkorábban, szeptember első felében történik, jól előkészített, aprómorzsás talajba, gabona sortávolságra, 4 millió körüli hektáronkénti tőszámmal, 150-180 kg/ha magmennyiséggel. 3-5 cm mélyre.

Az őszi árpa a legkorábban érő gabonaféle, aratása teljes érésben, június első felében szokásos. Várható termése 3,5-4,5 tonna hektáronként.

A sarkkörökig minden éghajlaton termeszthető a hegyvidéket is beleértve 5000 m magasságig. A búza, rozs, kukorica után a negyedik legnagyobb vetésterületű gabona a Földön. Magyarországon a tavaszi árpa a búza után a második. Hazánkban az ősszel vetett árpa nagyobb terméshozamot eredményez, viszont a söripar szempontjából a minőségi követelményeknek (elsősorban az alacsony, 11-12,5% alatti fehérjetartalomnak) a tavaszi vetésű jobban megfelel.

Kkártevője a mezei pocok.

 

§ Sárgahomlokú árvabogár (Anaspis frontalis Linné) – Árva: csn

A MARÓKÁK családjába tartozik – Fam: Mordellidae

Nagyon jellegzetes testalkatú bogarak. A potrohnak 5 szabadon látható hát- és haslemeze van. Az első szabadon látható szelvény tulajdonképpen a harmadik. Az 5. hátszelvény a farfedő, amely hosszúra kihúzott, árszerűen hegyesedő. Szárnyfedői egyenként lekerekítettek, a farfedőt nem takarják el. Fejét előre tartja, de zavaráskor maga alá húzza, és általában ledobja magát a talajra, esetleg esés közben szárnyra kel. Szemeik nagyok és recézettek. Csápjuk 11 ízű. Lábfejeik felemás ízűek: 5–5–4.

Magyarországon mintegy 130 fajt mutattak ki (Kaszab, 1979). Néhány jellegzetes képviselőjük:

Kúpbogár – Tomoxia biguttataGyllenhal

Szalagos maróka Variimorda fasciata Fabricius

Fehérpettyes maróka Hoshihananomia perlata Sulzer

Selymes tövisesbogár Mordellistena pumila Gyllenhal

Sárgahomlokú árvabogár Anaspis frontalis Linné

 

§ Pusztai árvalányhaj vagy homoki árvalányhaj (Stipa pennata) – Árva: csn

Az árvalányhaj a perjefélék családjának perjeformák alcsaládjába sorolt növénynemzetség. Mintegy 300 faj tartozik ide; nagyra növő, évelő, hímnős virágú fűfélék.

Sok faj fontos takarmánynövény. Másokat, mint a Stipa brachytricha, S. arundinacea, S. splendens, S. calamagrostis, S. gigantea és S. pulchra dísznövényként használnak fel. Egy faját, az eszpartófüvet (S. tenacissima) kézműipari nyersanyagként és a papírgyártásban hasznosítják.

A különböző árvalányhajfajok előfordulási területe Ausztrália és Antarktika kivételeivel, minden más kontinenst magába foglal.

A botanikusok korábban úgy vélték, hogy az ausztráliai fajok is eme nemzetség részei, ám a további kutatások bebizonyították, hogy egyéb csoportot

alkotnak és létrehozták nekik az Austrostipa nevű növénynemzetséget. Ausztráliába és Új-Zélandra betelepítette az ember.

A pusztai árvalányhaj vagy homoki árvalányhaj (Stipa pennata) száraz sztyeprétek jellegzetes növénye. Magyarországi elterjedése Nyugat-Dunántúl, Soproni-hegység, Zalai-dombvidék, Dél-Dunántúl Tolnai-dombvidék, Mecsek, Villányi-hegység, Kisalföld, Mezőföld, Duna-Tisza

köze, Tiszántúl.

A pusztai árvalányhaj előfordulási területe Eurázsia legnagyobb része.

Évelő növény, amely 25-40 centiméter magasra nő. A szártőből kinövő Levelei 15-30 centiméter hosszúak és 1 milliméter szélesek. A hosszúkás „hajszerű” virágzata 10 centiméteres. A virágzatot alkotó Virágok csak 15-20 milliméteresek.

 

§ Árvácska-gyöngyházlepke (Boloria euphrosyne, Clossiana euphrosyne) – Árvácska: lk

Eurázsiai faj; Magyarországon mindenütt előfordul.

Szárnyának fesztávolsága 4–4,5 cm. Hátulsó szárnyán a többnyire fehér pupillájú, ibolyásbarna pettyekből álló gyöngysor élénksárga alapszínű szalagban foglal helyet, és azt csak itt-ott tarkítja némi fahéjbarna hintés. A tőtér mögött az ívelt szalag okkersárga. A szárny közepén nagy, megnyúlt, ezüstös

árnyalatú folt látható, a szegélytér foltjainak vörös sapkái hegyesek, ibolyásbarnák, olykor rajzszög vagy ék alakúak. A tőtér és nagyrészt az okkersárga szalagon kívüli terület is ibolyáspiros. A szárnyak fölül fakóbbak és sötétebb vörösbarnák, a hátulsó szárny tőterén is terjedelmesebb fekete hintés látszik. Csápja ugyancsak élesen fekete-fehér gyűrűs.

A második nemzedék lepkéi kisebbek az első generációsaknál.

A hernyó teste barnásfekete, feje fekete, oldalain széles sárgás vagy kékes, szaggatott vonalakkal. Fekete szőrök és okkersárga áltüskék ékítik.

A fakó gyöngyházlepkétől (Boloria selene) az különbözteti meg, hogy hátsó szárnyának fonákán középen egy nagy, ezüstös folt látható, a szárny szegélyén pedig sok kicsi.

kis gyöngyházlepke (Boloria dia), napfényes irtásokon, hegyi réteken találhatjuk. Jól repül. Egy évben két nemzedéke kel ki, és május–júniusban, illetve július-augusztusban repül.

Az imágó virágokon táplálkozik, a hernyó tápnövényei Ibolya (Viola spp.) és Áfonya (Vaccinium spp.) fajok. A hernyó telel át, majd tavasszal fejezi be a fejlődést.

 

§Háromszínű árvácska vagy vadárvácska (Viola tricolor) – Árvácska: lk

Népies nevei: árvácska, császárszakáll, papszakáll, császárvirág, macskaszem stb. Háromszínű virága miatt szentháromságfűnek is nevezik.

az ibolyafélék családjába (Violaceae) tartozó faj. Egész Európában (hazánkban főleg a sík- és dombvidékeken) termő gyógynövény. Ugarokon, parlagokon, mezőkön, erdővágásokban találhatjuk. A Börzsönyben is előfordul.

Egyéves vagy évelő, lágyszárú növény. Kevéssé elágazó szára 30–40 cm magasra nő meg. Levelei lándzsa alakúak vagy tojásdadok. Virágjának szirmai sárgák, feketék, kékek vagy ibolyaszínűek.

Április-májustól többnyire augusztusig, ritkán októberig virágzik; ez idő alatt a növény föld feletti része a gyógyászatban használható drogokat tartalmaz. Toktermésében sárga színű, körte alakú magvak fejlődnek.

Betakarítás után árnyékban szárítják, majd forrázással nyerik ki belőle a drogot. 6 kg nyers árvácskából 1 kg szárítmány készíthető. A forrázat értisztító, enyhe vizelethajtó, enyhe vérnyomáscsökkentő és nyálkaoldó hatású. Külsőleg bedörzsölve vagy borogatásként az ekcéma kezelésére használják. Több teakeverék alkotóeleme (elsősorban reuma és köszvény ellen); a növény és teájának fogyasztása is veszélytelen. Íze enyhén mentás, de elsősorban nem ezért, hanem dekorativitása miatt időnként gyümölcsételekhez használják.

 

§ Termetes ásófutó (Dyschirius strumosus) – Ásó: csn

A futóbogárfélék vagy futrinkafélék (Carabidae) a Rovarok osztályában a ragadozó bogarak (Adephaga) alrendjébe tartozó család.

Körülbelül 30 ezer leírt fajuk közül Magyarországon mintegy 650 él.

Az egész Földön megtalálni őket; a legtöbb faj a mérsékelt övben él.

Alakjuk és színük is igen változatos. Fejük nagy, előreálló (orthognath), de általában keskenyebb, mint az előtor. A barlangokban vagy mélyen a földben élő fajok szeme gyakran hiányzik, egykori helyét csak világos folt jelzi. A növényevő fajok rágóik rövidek, de erősek, a ragadozó fajokéi hosszabbak, néha egymást keresztezik; a zsákmány megragadását és széttépését fogak segítik. Állkapcsi tapogatójuk négyízű. Csápjuk általában hosszú (legalább olyan hosszú, mint a fej és az előtor hossza együtt), fonalas, sohasem bunkós, fésűs vagy lemezes; a fülescsápúfutó-formák(Paussinae) fajainál az utolsó csápízek aránytalanul megnagyobbodtak.

A legtöbb faj szárnyfedője hátul lekerekített, a potrohot teljesen fedi. Felülete általában hosszanti irányban rovátkolt, vagy sorokba rendezett pontsorokkal borított.

Potrohuk látható haslemezeinek száma 6, ellentétben a bogarak többségét kitevő Polyphaga alrend tagjaival, melyeknél a látható haslemezek száma 5.

Lábuk általában hosszú, vékony, a gyors futásra alkalmas; egyes, rövidebb és vastagabb lábú (főleg növényevő) fajok nehézkesebben mozognak. A föld alatt

élő fajok mellső lábai ásólábakká alakultak.

A végbelük melletti mirigyek metakrilsavat és más vegyületeket tartalmazó váladékát veszélyhelyzetben kilövellhetik.

A megnyúlt testű lárvák fejének mindkét oldalán 4–6 pontszem helyezkedik el. Csápjaik négy ízűek, rágóik sarló alakúak. Bábjuk rendszerint fehér, rajta jól kivehető az előreálló fej, a szájrészek, szárnyak, lábak stb. körvonalai.

A fajok nagyobb része gyorsan mozgó éjszakai vagy nappali ragadozó. Többnyire más rovarokat (főleg rovarlárvákat), férgeket, csigákat zsákmányolnak. A közhiedelemmel ellentétben a növényevő (elsősorban magevő) fajok száma is igen magas: ilyen például a Gabonafutrinka (Zabrus tenebrioides), melynek lárvája a Gabonafélék leveleit, Imágója az érőfélben lévő gabonaszemeket fogyasztja. Fejlődésének végén a legtöbb faj lárvája kamrát váj magának a földbe vagy korhadt fába, és abban bábozódik. Az átalakulás egy évig is eltarthat (a kisebb fajoké gyorsabb).

Néhány fontosabb Magyarországon előforduló faj:

nagy aknásfutó (Acinophus ammophilus) Dejean, 1829

aranyos bábrabló (Calosoma sycophanta) (Linnaeus, 1758)

kis bábrabló (Calosoma inquisitor) (Linnaeus, 1758)

bőrfutrinka (Carabus coriaceus) Linnaeus, 1758

keleti kékfutrinka (Carabus violaceus) Linnaeus, 1758

lapos kékfutrinka (Carabus intricatus) Linnaeus, 1760

rezes futrinka (Carabus ullrichii) Germar, 1824

ragyás futrinka (Carabus cancellatus) Illiger, 1798

öves homokfutrinka (Cicindela hybrida) Linnaeus, 1758

mezei homokfutrinka (Cicindela campestris) (Linnaeus, 1758)

nagy selymesfutrinka (Harpalus rufipes) (DeGeer, 1774)

gabonafutrinka (Zabrus tenebrioides) (Goeze, 1777)

Gebhardt-vakfutrinka (Duvalius gebhardti) (Bokor, 1926)

 

§ Mirtusz-aszter - tudományos neve: hangaőszirózsa – (Aster ericoides.) – Aszter: fk

fátyolvirág a szegfűvel rokon, apró fehér vagy rózsaszín virágú mezei növény (Gypsophila.) vagy hangaőszirózsa.

szappangyökér N. fátyolvirág.

Hangaőszirózsa az őszirózsa dús, fehér fészkű kerti faja; Aster ericoides.

A nyelvjárásokban fátyolos virág, fátyuvirág, fátyolvërág. Áttetsző, selymes, fátyolszerű, lenge virágú növény. Virágködfátyolt alkot a növény temérdek

apró fehér virága. Hasonneve a vajfű. Társneve a korpafű, dercefű, melyek névadási szemlélete hasonló, hiszen a bokor olyan, mintha dercével, tehát a darához hasonló őrleménnyel volna behintve.

A Magyar Fűvész Könyvben (MFűvK.) buglyos dertzefű néven szerepel, ismerik rezgőke néven is néhol. A hangaőszirózsa társneve a fátyolvirág, menyasszonyfátyol és mirtusz-aszter.

A tudományos Gypsophila név Linnétől származik; azt jelenti, hogy a növény a meszes, illetve gipszes földet kedveli (< görög güpszosz ’mész’, philosz

’barát’). Ennek megfelelője a növény gipszfű társneve a magyarban.

Hazánk homokos, laza talajain, elsősorban az Alföld homokbuckáin, ligeterdőiben található. Néhány hét alatt száraz, napos helyeken és a legsoványabb talajokon is dús virágözönt ad. Gazdagon elágazó, félgömb alakú virágzatát a csokorkötészetben kedvelik, száraz szobadísznek is alkalmas.

A fátyolvirág 2-3 éves, 4-4 centiméter átmérőjű gyökerei szolgáltatják a drogot. Szaponintartalma miatt a gyógyászatban mint köptetőszert, az iparban pedig mint káros hatás nélküli tisztítószert használták selymek, szőrmék tisztítására. A lúgéhoz hasonló hatása a szaponinok glikozid-kötésén alapul. Régen a

gyapjú tisztítására használták, innen ered szappangyökér elnevezése. A Glysophila struthium a kereskedelemben egyiptomi szappangyökér néven ismeretes.

A feldarabolt gyökerek és indák mint fehér vagy levantei szappangyökér a népi gyógyászatban szereplő vizelethajtó, köptető és antireumatikus hatású szerek.

A kúszó fátyolvirág, a Gypsophila repens faji nevei az alacsony, heverő szárra utalnak. Gyepesedő növény keskeny levelekkel, bogernyős, pirosló virágokkal.

A csésze tölcséres harang alakú. Mészkősziklákon fordul elő leggyakrabban.

 

§ Atalantalepke vagy admirálislepke (Vanessa atalanta) – Atalanta: lk

A mérsékelt égövi Európában, Ázsiában és Észak-Amerikában él. Szárnyai

 bársonyos feketék, az elülsőt fehér foltok és piros szalag díszíti, a hátulsót piros szegély. A hátulsó szárnyak fonákján a barnássárga minta jó rejtőszín. Május és október között két nemzedéke repül; ritkán még novemberben is látható egy-egy példány. A nyílt területeket kedveli, kertekben, gyümölcsösökben, erdőszéleken, parkokban látható. Vándorlepke: a második nemzedék imágói Dél-Európában telelnek át, és tavasszal vándorolnak vissza. A német területekről délnek vonuló második nemzedék nagy része az Alpokban elpusztul. Ritkán egy-egy példánya a Kárpát-medencében

 is áttelelhet. Gyakran üldögél túlérett gyümölcsön, fatörzsek szivárgó nedvén, de virágokon is. A nőstény naponta 1-100 petét rak a csalán leveleire; ezek 4-7 nap alatt kelnek ki. A hernyó tápnövényei a csalán és a bogáncs; 2-3 hét múlva bábozódik.

 

§ Atlaszlepke (Attacus atlas) – Atlasz: csn, fk

Nagy számban él Délkelet-Ázsiában, Dél-Kínában, de fellelhető Thaiföldön, Indonéziában és Indiában is. A világ egyik legnagyobb

lepkéje: ennek a fajnak a szárnyfelülete a legnagyobb. Egyes az Ornithoptera nembe tartozó fajok szárnyának a fesztávolsága ugyan nagyobb, mindenesetre az atlaszlepke a legnagyobb fesztávolságú éjszakai lepke. A nőstények még a hímeknél is nagyobbak és súlyosabbak, szárnyuk fesztávolsága elérheti a 26 centimétert. A szárnyak alapszíne a vöröses okkersárgától a sötét vörösbarnáig változó; mindegyiket egy-egy nagy, háromszögű üvegablak és szépen ívelt fekete, fehér és sárga rajzok díszítik.

Éjjeli lepke; a trópusi, illetve szubtrópusi erdőségek lakója. A nőstény atlaszlepke feromonokkal csalogatja magához a hímet: az illatanyagot a hím atlaszlepke antennáival fogja fel. A nagy, pelyhes antennái roppant érzékenyek, rajtuk akár 10 000 kemoreceptor is lehet. Ezekkel a különleges érzékelőkkel a hím akár másfél kilométerről is felfedezheti a nőstényeket, amelyek egyébként szexuálisan passzívak és kikelési helyüktől nem nagyon távolodnak el. Hernyója heterofág, fogságban nevelve kedvenc tápnövényei: fagyal (Ligustrum spp.), nyári orgona (Buddleja spp.); de ezek hiányában jóformán minden fás szárú növényen felnevelhető. Természetes élőhelyén tápnövényei bizonyos citrusfélék és más örökzöldek.

Többszöri vedlés után bábozódik be; ehhez nagy, körte alakú gubót sző, amit vékony nyéllel erősít az alaphoz. A hetekig tartó nyugalmi állapot folyamán teste teljesen átalakul. A bábok fejlődéséhez és a lepkék kikeléséhez minimum 32 fokos meleg és nyolcvan százalék páratartalom kell. A fölpattanó burokból kibújik az imágó: szárnya hamarosan megszárad, és elkezdi mintegy egy hetes lepkeéletét.

Indiában selyméért tenyésztik: a selyemlepkével ellentétben az atlaszlepke selymét törött szálakban választja ki. Ez a barna, gyapjúszerű selyem, az ún. fagara tartósabb, mint a selyemhernyó selyme.

2011 nyarán a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban a Vulticulus Földrajzi Társaság trópusi lepkeházat szervezett, aminek fő látványossága a helyben keltetett atlaszlepke volt.

 

§ Atlaszvirág – tudományos neve: erdei holdviola - (Lunaria rediviva) – Atlasz: csn, fk

Az erdei holdviola Európa nagy részén előfordul. A Mátrában megtalálhatóak állományai.

Az erdei holdviola felálló szárú, 30-100 centiméter magas,

évelő növény. Levelei nyelesek, szív alakúak, fogazott szélűek. Kellemes illatú, mintegy 2 centiméter széles virágai négyszirmúak, világoslilák, ritkábban fehér színűek is lehetnek, a hajtás felső részén bugás virágzatot képező levélhónalji fürtökben nyílnak. Az elliptikus lándzsás, mindkét végükön hegyes becőtermések oldalfalai éréskor leválnak, a köztük feszülő hártyaszerű, selymes fényű állválaszfalak azonban megmaradnak.

Az erdei holdviola hűvös, árnyas szurdokerdőkben, bükkösökben fordul elő, különösen a szivárgó víztől nyirkos, humuszos, meszesTalajokat kedveli. A virágzási ideje áprilistól május végéig tart.

 

§ Attila csemegeszőlő – Attila: csn, fk

Az Attila egy magyar, szinte csak hazánkban termesztett csemegeszőlőfajta. Telepítése államilag támogatott. Korábbi nevei: Lord Rothermere, ropogós muskotály.

Kocsis Pál állította elő Rosa menna di vacca és a Mathiász Jánosné muskotály keresztezéséből. Fajtahibrid (1917), állami elismerése: 1963.

nagyüzemben alig fordul elő, házi kertekben kedvelt, finom muskotályos íze miatt. Tőkéje erős növekedésű, ritka, részben elterülő vesszőzetű. Fürtje nagy (220 g), mutatós formájú, közepesen tömött vagy laza, vállas. Kékes-piros színezetű, hosszú fürtnyelű. Szeptember végétől érik.

A talaj iránt nem igényes. Kötött talajon és homokon egyaránt jól tenyészik. A szárazságot elviseli. Késői érése és vesszőinek fagyérzékenysége miatt biztonságos beérésére fagymentes környezetben számíthatunk. Rothadásra hajlamos.

lugast és rövid metszést igényel.

 

§ Packera aurea (Senecio aureus) – Aurea: lk

A Packera aurea a fészkesvirágzatúak (Asterales) rendjébe és az őszirózsafélék (Asteraceae) családjába tartozó faj.

A Packera aureát, korábban az Aggófüvek (Senecio) nemzetségbe sorolták Senecio aureus néven.

A Packera aurea előfordulási területe Észak-Amerika. Élőhelye magába foglalja az Amerikai Egyesült Államok és Kanada egész keleti részét. Elterjedése Kanadában körülbelül az északi sarkkör határáig terjed, ezenkívül az ország keleti szigetein is fellelhető. Az USA-ban a legnyugatibb élőhelye Texas államban található.

 

§ Auróraasztrild (Pytilia phoenicoptera) – Auróra: lk

A díszpintyfélék (Estrildidae) családjába tartozó faj.

Elsősorban Afrika északi részén fordul elő. Szenegál, Mali, Burkina Faso, Nigéria, Kamerun, Csád, Közép-afrikai Köztársaság, Dél-Szudán, Uganda, Kenya és Etiópia száraz sztyeppes, bokros területeinek lakója.

Testhossza 12 centiméter. A hím felül sötét hamuszürke, a vállak és a farcsík piros árnyalatú. A felső farokfedők és a farktollak kárminvörösek. A többi

farktoll sötétbarna, vörös szegéllyel. A szárnyak és a szárnyfedő tollak szürkésbarnák, vörös szegéllyel. A fej szürke. A test alsó része szintén szürke tollakkal borított, egyre szélesedő fehér kereszthullámokkal. Az alsó farokfedők sötétszürkék, fehér sávokkal. A szem vörös, a csőr fekete vagy piros (lineata alfaj). A tojón a hím szárnyának a vöröses színét és a szürke részt (különösen a test alsó részén) barnás szín helyettesíti. A fehér kereszthullámok már a toroknál elkezdődnek.

Apró magvakat és rovarokat fogyaszt.

Fészekalja 4 tojásból áll, a fiókák 12 nap alatt kelnek ki. 20 napos koruk körül repülnek ki.

 

§ Auróravirág – tudományos neve: hajnalka – (Calystegia sepium) - Auróra: lk

Hajnalka, tölcséres virágú, szulákféle kerti kúszónövény; Ipomoea, és egy hasonló virágú vízparti kúszónövény; Calystegia sepium.

Csak a XVII. század elején került Európába. Egyrészt mert hasonlít az európai szulákfajokhoz, másrészt mert hazája a tropikus Amerika. Eleinte Convolvulus indicus, illetve mert „Nyugat-Indiából” Spanyolországon keresztül vezetett az útja, Convolvulus hispanicus volt a neve.

Lippay Jánosnál is így szerepel 1664-ben, magyar neveként pedig a fára folyó harangvirág metaforikus terminust tartotta megfelelőnek. A középkorban nevezték liliomnak is, az olaszban fior di notte volt. A hajnalka nevet csak jóval később kapta, 1793-tól adatolható (Földi); a virágnyelv tette népszerűvé. Minden bizonnyal az ősi ugor kori hajnal szó kicsinyítése, mely később női név is lett. Magyarországon Tompa Mihály ilyen című virágregéje nyomán terjedt el a növénynév (megjelent: Életképek, 1847. I. 19-én).

Hasonneve a hajnalicska, hajnalikisasszony, hajnalszépe, társneve a gyöngyszulák és az auróravirág. Angol morning glory neve is virágzására utal. A hajnalka ugyanis napos reggeleken nyílik, korán, már négy óra tájban, és a délelőtt folyamán virágai be is csukódnak. A nemzetség latin Ipomoea neve a görög ipsz, genitivus iposz ’fát és agancsot kirágó lárva’ és homoiosz ’hasonló’ szavakból képzett összetétel. Talán utalás a növény kukacszerű, kúszó indáira vagy az Ipomoea purgea csomós gyökértörzsére. Ez a növény korábban népszerű hashajtó és bélférgek elleni szer volt „jalapagyökér” néven.

Kedvelt virágos növény a hajnalka, mert a mérsékelt égövi körülmények között is szabadban nevelhető. Erkélydísznek, házak falára futtatva találkozunk

az Ipomoea-fajokkal. Ebben a nemzetségben egyébként tápláléknövények is szerepelnek. Délkelet-Ázsiában például kedvelt főzeléknövény az Ipomoea aquatica, amelynek levele és hajtáscsúcsa a spenóthoz hasonló főzeléknek elkészítve vagy párolva fogyasztható. A növényt halastavakban termesztik, s vízben lévő vagy szárazföldi alakját használják fel.

 

§ Vaskos avar-gyalogormányos (Simo variegatus) - Avar: csn

Az ormányosbogár-félék (Curculionidae) a bogarak rendjének legnépesebb, az ormányosbogár-szerűek öregcsaládjába sorolt családja.

Ez a legtöbb (világszerte mintegy 50-60 ezer) fajt számláló rovarcsalád.

Magyarország területéről jelenleg 922 fajukat ismerjük, de a szám folyamatosan emelkedik. Nevüket ormányszerűen megnyúlt fejükről kapták.

Az 1990-es évek végétől Miguel Alonso-Zarazaga és Christopher Lyal kutatásainak köszönhetően az entomológiában uralkodó nézet szerint a családba sorolás kritériuma nem az ide sorolható fajok jellegzetes ormánya, a rostrum, hanem a hímivarszervek sajátossága: a potroh kilencedik szelvényén elhelyezkedő párzószerv, a spiculum gastrale nagyobb, mint annak a köztakaróba ágyazott alapíze, a manubrium; ha egy fajnál hiányzik a spiculum gastrale, úgy annak rostruma, azaz ormánya sincs.

A legkorábbról ismert ásatag ormányosbogarak a felső jura rétegeiből kerültek elő, e korai példányok ormánya a maiakénál jóval hosszabb volt. Ebből az entomológusok arra következtetnek, hogy a Curculionidae család recens taxonjainak filogenetikai sora a hosszú ormányosoktól vezet a rövid ormányosok felé, azaz ez utóbbiak a törzsfejlődés egy későbbi szakaszát képviselik. A család tagjai ma világszerte elterjedtek.

Az ormányosbogarak legjellemzőbb sajátossága ormányszerűen megnyúlt fejük. Szájszervük az ívesen hajló, az Előtor alá görbíthető ormány, a rostrum elülső részén található. Formája rendkívül változatos lehet a két véglet között: hosszú és hegyes végű a Curculio, rövid és tömzsi az Otiorhynchus nemnél. A barkóknak nevezett fajok ormánya rövidebb, széles és lapos, más fajoké akár testüknél hosszabb is lehet.

 

§ Avar-szagosszegfűgomba - tudományos neve: káposztaszagú büdösszegfűgomba; avar-szagosszegfűgomba - (Micromphale brassicolens) – Avar: csn

Avaron termő gomba.

 

§ Avarvirág vagy kúszó avarvirág (Goodyera repens) – Avar: csn

A kosborfélék családjába tartozó, Magyarországon védett növényfaj.

Az avarvirág 6-25 cm magas, lágyszárú, évelő növény. Elágazó rizómája (gyöktörzse) a talajfelszín felett, a moha között kúszik. 5-8 db sötétzöld, szíves vagy tojásdad alakú, hálózatosan erezett levele tőlevélrózsát alkot. A levélnyél hossza kb. 8 mm, a levéllemezé 1,5-3,5 cm, szélessége 1,2-2 cm. A száron 3-9 kisebb levél található, amelyek mérete felfelé egyre csökken és a legfelsők már csak 1-1,5 cm-esek, murvalevélszerűek. A szár és a virágok sűrűn, fehéren mirigyszőrösek, bár a levelek kopaszok. Kúszó indáiból kihajtó egyedei kisebb (6-25 tagú) telepeket alkothatnak.

Június-augusztusban virít. A virágzatot nagyjából egy irányba álló, laza füzérbe rendeződő, 10-20 db fehér virág alkotja. A külső lepellevelek (szirmok)

4-6 mm hosszúak és 2-5-3 mm szélesek, kívül mirigyszőrösek. A belső lepellevelek lándzsásak, hosszuk 4-6 mm, szélességük 1,6-2 mm. A Mézajak (labellum) kétosztatú, ép szélű, hossza 3,5-5 mm. Külső része (epichil) megnyúlt háromszögletű, a belső (hypochil) kiöblösödő.

Termése 5,5-6,5 mm hosszú, 3-4,5 mm széles, tojásdad

toktermés, amelyben átlagosan 2400 (1250-3400) apró mag fejlődik.

Eurázsia és Észak-Amerika északi részén honos. Európa déli részén és Kisázsiában a hegyekben él. Magyarországon dombvidéki faj, kb 500 m magasságig hatolt. Főleg az Alpokalján, illetve a Bakonyban fordult elő, 1990 után már csak két állománya volt ismert, de lehetséges hogy azóta ezek is eltűntek.

Mohás talajú fenyvesek, vegyes erdők növénye. Inkább mészkerülő, élőhelyein a talaj kémhatását 4,2-7,03 közöttinek mérték. Árnyéktűrő, általában csak a

napfény 3-10%-a jut el hozzá. Csírázásához szükséges a Rhizoctonia gombák fonalaival való kapcsolat. 3-5 évig csak rizómáját fejleszti, hajtásai csak ezután jelennek meg a felszínen és a csírázástól számítva 7-8. évben virágzik először. Erősen mikotróf, a kúszó hajtás sejtjei 40-60%-ban érintkeznek a gombahifákkal. Levelei örökzöldek, az új levelek május-júniusban jelennek meg. Június közepétől augusztus végéig virágzik, középnapja július 18.

Méhek, poszméhek porozzák be, a virágok 55-75%-ban termékenyülnek meg. A termések augusztus végére, szeptember elejére érnek be. A virágzást követően a hajtás egy éven belül elhal. A sarjtelepek élettartama

25-35 év. Új élőhelyeket magjai segítségével hódít meg, de ezután döntően vegetatívan terjed.

 

§ Azáleamoly (Gracillaria azaleella) – Azálea: lk

Az azáleákat számos kártevő támadhatja meg, kezdve a levéltetvektől egészen az azáleamolyig. Ha túl sok kártevőt találunk a növényen, inkább dobjuk ki.

Megfelelő gondoskodás hiányában a virágok hamar elhervadnak, a levelek lehullanak. Ha ilyet tapasztalunk, akkor a helyiségben bizonyára erősen fűtenek

és a levegő is túlságosan száraz. Túl nedves és hideg környezetben viszont a növény érzékeny a rothadásra.

 

§ Fehérvirágú azálea (Rhododendron simsii) – Azálea: lk

A rododendron nemzetség Tsutsusi alnemzetségének Tsutsusi fajcsoportjába tartozó azálea (Rhododendron simsii) leggazdagabban virágzó szobanövényeink egyike. Élénk színű, de kevéssé illatos virágai a hosszúkás, kissé szőrözött lomblevelek fölé emelkednek. Eredeti élőhelyén (Kína, Tajvan) piros a virágja, de a kertészek nemesítő munkájának eredményeként a bíborvöröstől a fehérig már mindenféle változata kapható.

A hervadt virágokat mielőbb el kell távolítani a bokorról. Az elvirágzott növényt hűvös, de világos helyen kell tartani, és úgy táplálni. A meleget nagyon rosszul tűri: túlfűtött helyiségben elpotyogtatja virágait és leveleit, majd elpusztul. Leginkább a 8–15 °C közötti hőmérséklet az optimális számára. Mivel a párás környezetet szereti, amíg virágzik, célszerű naponta permetezni – de túl nedves és hideg környezetben könnyen rothad.

Nyáron tarthatjuk a szabadban, például erkélyen is, de vigyázzunk arra, hogy tűző nap ne érje: leginkább a félárnyékot kedveli. Mivel nem fagyálló, ősszel mindenképpen be kell költöztetni. Ilyenkor ügyeljünk arra, hogy ne érje hősokk, azaz lassan szoktassuk a szoba meleghez.

Csak savanyú kémhatású földben él meg. A meszet nagyon rosszul tűri. Már a csapvíz mésztartalma is súlyosan károsíthatja, ezért a legjobb esővízzel öntözni. Talaját tartsuk állandóan nedvesen – a legjobb, ha hetente vízbe merítjük a cserepet.

Az azálea Kínában a nőiesség szimbóluma. Erre utal Anchee Min: Vörös azálea – Kína leánya című romantikus regényének címe is. Kínai nevének jelentése kakukkvirág: ezt abból a Szecsuan tartományban élő hiedelembőleredeztetik, miszerint az azálea az örökké síró kakukk vércseppjeiből sarjad. Másik kínai neve yanzhichu, azaz „juhkergítő”, mivel ha a juhok megeszik, tántorognak, majd elhullanak tőle.

 

 

 

B fejezet; 225

 

§ Babzsizsik (Acanthoscelides obtectus) – Bab: csn

A babzsizsik világszerte előforduló kártevő és inváziós faj. Őshazája a trópusi Amerika volt, onnan terjedt el úgyszólván minden olyan országban, ahol az éghajlati viszonyok a szabadföldi fejlődését, a terménytárolási

szokások pedig az áttelelését lehetővé teszik. Megfelelően magas téli középhőmérsékletű vidékeken szabadban, a betakarításkor kipergett, fertőzött babszemekben is képes áttelelni. Imágója és lárvája egyaránt károsít, de a nagyobb kárt a lárva okozza.

A kifejlett bogár, azaz az imágó 2-5 milliméter hosszú, teste körte alakú, zömök felépítésű; jobbára barnásfekete, de a szárnyfedők végénél vöröses színű. Hátoldalát finom szőrök fedik, a fej és a nyakpajzs is szőrözött. Lárvája 3-4 milliméteresre nő meg, az ormányosbogár-félék lárvájára emlékeztető, kukac formájú. Mivel az imágó jól repül, szülőhelyétől eléggé messzire is elkerülhet.

A babzsizsiket fejlődése és táplálkozása a hüvelyes (Fabales) magvakhoz köti, bár szakirodalmi adatok szerint cirokban és kukoricában is megél. Kedvenc tápnövénye a bab (Phaseolus vulgaris), de észlelték lóbabban, szójában, borsóban, lencsében, csicseriborsóban, lednekben, bükkönyben, csillagfürtben és tehénborsóban is. Egy-egy babszemben akár tíz lárva is elélhet, s a szitává lyuggatott, magban a héj alatt, az imágók kirepülése után csak rágcsálék és ürülék marad.

A nőstény a petéit a szemekre rakja, vagy azok közvetlen közelében a csomagolóanyagon helyezi el. Az embrionális fejlődés néhány hétig tart, ezután a petéből kikelő lárva berágja magát a magba. Egyetlen nyíláson át több példány is behatolhat. A lárvák fejlődése kettő-hat hétig tart; ezalatt a babszem ürege bábkamrává szélesedik ki, és a báb annak belsejében, a lárva váladékából készített vékony burokban foglal helyet. A bábállapot 1-3 hétig tart, majd az imágó kikel, s a röpnyíláson keresztül elhagyja a magot.

Magyarországon fejlődése nyáron 30-40, tavasszal és ősszel 50-60 napig tart. A szoba hőmérsékleten tárolt hüvelyesekben egész éven keresztül szaporodik.

Rejtett életmódjuk miatt csak véletlenül fedezhetjük fel a babzsizsikeket; akkor, amikor a babot vagy más hüvelyesek szárított magvait (borsó (Pisum sativum), főzeléklencse (Lens culinaris)) akarjuk felhasználni. A belülről megrágott, de még látszólag ép magvak is könnyebbek az ép szemeknél, ezért áztatáskor, mosáskor a víz felszínére úsznak. Az ilyen gyanús szemeket minden vizsgálódás nélkül célszerű megsemmisíteni, mert a fertőzött mag fogyasztásra, takarmányozásra és vetésre is alkalmatlan.

Háztartásokban a legegyszerűbb védekezés, ha a betakarított szárazbabot, borsót 1-2 napra fagyasztóládába helyezzük, a zsizsiklárvák fagyra érzékenyek és elpusztulnak. Újabb fertőzés megelőzése érdekében célszerű a hüvelyeseket valamilyen zárt edényben, például légáteresztő gézzel vagy vászonnal lekötött befőttesüvegben tárolni.

 

§ Lapos karós bab – Bab: csn

A veteménybab (Phaseolus vulgaris), népies megnevezése: paszuly, paszulyka, fuszulyka. Sok más növény van, amit röviden babnak neveznek és rengeteg fajtája is, melyek különböző tulajdonságokkal rendelkeznek.

Amerikában őshonos, az indiánok már kb. 5000 éve termesztik. Európába először az 1530-as években került; Franciaországban 1548-ban említik először. Ezután az európaiak közvetítésével került át később Afrikába, Ázsiába, Ausztráliába.

Levele tojásdad alakú, termése tokban fejlődik ki. Tápértéke kiváló, levesekbe, főzelékbe, illetve pürésítve kocsonya adalékként széles körben használatos.

Babfajták:

Vörös bab. Nem futó fajta. Vigyázat, vörös levet ereszt! Levesnek a legjobb és főzeléknek. A nedvesebb időjárást nem kedveli.

Jégbab (gyöngybab). Guggos más néven bokorbab. Apró szeme miatt áztatás nélkül is gyorsan megfő. Finom sóletnek, levesnek és édes tejes babnak. Nagyüzemi termelésre is alkalmas, sok helyen termesztik.

Fehér bab. Futóbab, termése nagyobb szemű, mint a jégbab, nehezen fő. Gesztenyés íze miatt püré formájában, mézzel keverve desszertként fogyasztható. Levesnek, gulyásnak, zöldséges levesbe is jó.

Géberbab (négerbab, csótánybab). Termése sötét színe miatt emlékeztet a csótányra, azaz géberre, innen kapta nevét. Színes, piros és sárga virággal nyílik. Karóra vagy kukoricaszárra futtatva termesztik. A cukrászok gesztenyepüré helyett használják, de zsengén szedve, fejtett bablevesbe is főzhető.

Vesebab. Ezt a fajtát boltban is megvehetik, hiszen sok helyen termesztik, nem tájfajta. Mindenféle babos étel készíthető belőle.

Sárga-barna futóbab. Apró, bőtermő. Főzés előtt ajánlott beáztatni. Mindenféle babos étel készíthető belőle, nem erős a héja. Ez tipikus tájfajta bab, hiszen mai fogalmakkal élve tulajdonképpen egy fajta keverék, amelyben a hasonló kinézetű babok aránya állandó.

Békahátú bab. Színét tarka barna színéről kapta. Karóra, kukorica szárára futtatva termesztik. Tejfölösen és babgulyásban is ízletes.

Karus tarkabab. Magasra megnő, nagyobb szemű, ritka mintázatú termése van. Finom habarva, tökmagolajos babsalátának és babgulyásban is. Ugyanez a fajta egy kicsit kisebb, tarkább változatban is megtalálható, gesztenye íze van.

Cseresznyebab. Három változatát ismerjük: barna sötét, tarka világosabb piros és sötétebb. Kényes fajta, az ültetéskor nem bírja a nedves talajt. Nagyon bőtermő és hamar megfő, babos káposztába, babgulyásba, tejfölösen szokás elkészíteni, színes levet ereszt. Cakompakk bablevest is lehet főzni belőle (tésztával vagy rizzsel készült leves).

Lapos karós bab. Magasra növő futó bab fajta, mely gyönyörű virággal nyílik. Nagy szemű, lapos termésű, későn érő fajta. Levesnek ajánlott elkészíteni.

Vajbab. Guggos bab, kifejtve fogyasztják, olajosan (salátának), gulyásnak vagy főzeléknek. Korán beérik és rendkívül sokat terem.

Spárgabab. Zsengén, metélve fogyasztható. Szokás zöldbablevest és rakott zöldbabot is készíteni belőle. Szlovéniában ecetesen savanyúságnak is elteszik télire. Érett termése tiszta fekete szemű, áztatás után főzeléknek is el lehet készíteni, hamar megfő.

Fekete bab, Díszbab. Fogyasztása nem ajánlott, szép lila levele és rózsaszín virága miatt szokás ültetni. Termése jellegzetes: fekete szem, fehér csíkkal.

fekete bab Black turtle bean (rijoles negros) – latin Amerikában elterjedt, népszerű babféle.

 

§ Babarózsa, rózsamandula (Prunus triloba) – Baba: csn, rk

Kettő méteres magasságot elérő, rendkívül mutatós díszcserje. Növekedése kezdetén hajtásai az ég felé merednek, később kissé elhajlanak.

Díszét, a hajtások teljes hosszán nyíló virágos rózsaszín tömött virágai adják. Virágait április végétől csodálhatjuk meg. Levélzetét hosszúkás, kissé

fűrészes levelek alkotják, melyek az őszi lombhullás előtt sárgás színűre színeződnek. A babarózsa kitűnő szoliter növény.

A babarózsa ültetési helyéül világos, vagy tűző napos helyet egyaránt választhatunk. Talaj szempontjából egyáltalán nem válogatós, a legfontosabb szempont, hogy jó vízáteresztő legyen az ültetőközeg.

Azért, hogy elősegítsük a következő évi dús virágzást, valamint az új hajtások fejlődését, az elvirágzott vesszőket tavasszal érdemes visszametszeni. Szaporítani dugványozással lehet.

 

§ Bábaszilva (Taphrina pruni) – Bába: csn

A tömlősgombák (Ascomycota) törzsébe tartozó osztály, amelynek egyetlen rendje a Taphrinales rend. A mintegy 100 idetartozó

Faj erősen kötődik gazdanövényéhez.

Elsősorban edényes növények, főként a Rosaceae család, kisebb részben pedig a Páfrányok parazitái.

Egyes rendszertanokban a tömlősgombák nem törzsként, hanem osztályként, a dérgombák pedig ezen belül vagy önálló alosztályként (Taphrinomycetidae), vagy az élesztőszerű tömlősgombák (Protoascomycetidae) alosztályának Taphrinales rendjeként szerepelnek.

A gazdanövényt nem ölik meg, élősködésükkel csupán jellegzetes tüneteket – például levélfodrosodást, „boszorkányseprű-képzést” (oldalelágazás-megsokszorozódást) vagy gyümölcsdeformációt okoznak. Fajaik több alapvető tulajdonságban különböznek a többi tömlősgombától.

Sohasem képeznek termőtestet. Aszkuszaik a gazdanövény felszínének

epidermiszsejtjei közül törnek elő csoportosan, amitől a növény felszíne finoman deres, viaszos lesz. Haploid életszakaszukban a gazdanövény levelének felszínén az élesztőgombákéhoz hasonló, szaprotróf módon élő sarjmicéliumot fejlesztenek. Dikariofázisukban viszont sejtek közötti (intercelluláris) hifákat

 képeznek. Ezek a magpáros, parazita hifák táplálkozásuk tekintetében függetlenek a haploid sarjmicéliumtól, ami rokonsági kapcsolatukra utal a

bazídiumos gombák (Basidiomycetes) egyik rendjével, az üszöggombákéval

(Ustilaginales). Feltételezések szerint az üszöggombák a dérgombák őseiből alakulhattak ki. A haploid fázis élesztőszerű sarjmicéliuma ugyanakkor az Élesztőgombákból való származásukra utal.

Dérgomba által okozott betegségek. Egyetlen nemzetségük fajait gazdanövényük és az okozott tünetek alapján különítik el. A Bábaszilva (Taphrina pruni) a szilvafák termését torzítja el. Az Őszibarack és a mandula levélfodrosodását a T. deformans okozza. A T. carpini gyertyánfajokon „boszorkányseprűt” képez.

 

§ Bábafű – tudományos neve: Hasznos földitömjén – (Pause animation) – Bába: csn

A nemzetségre utaló latin pimpinella saxifraga kifejezés valószínűleg a bipinulaszóból ered, ami nagyjából annyit jelent, hogy „kétszárnyú” és a levelek formáira utalhat. A Saxifraga jelentése „kőtörő” és a növény különleges erejére vagy a termesztése helyére utalhat.

Jellegzetes tulajdonsága Erős, bakkecskére emlékeztető szaga. Legelők, ritka erdők, köves hegyoldalak növénye 2000 m tengerszint feletti magasságig.

Hasznos földitömjén: gyógyír a pestis ellen?

Ami a ginseng a kínaiaknak vagy a tajgagyökér az oroszoknak, az volt a hasznos földitömjén az amerikai őslakosoknak: elixír és általános gyógyír. „

Egyen fokhagymát és hasznos földitömjént, hogy megőrizze az egészségét”

- e bölcsesség szerint éltek elődeink a középkorban. Úgy tartották, hogy ha a belélegzett levegőt megtisztítják, akkor védelmet nyernek a pestis ellen.

 

§ Babér-levélbolha (Trioza alacris) – Babér: csn, lk

Olaszországból érkezett. Fagymentes helyre bevitt babéron telel. Nálunk két nemzedéke zsenge leveleken szaporodik.

 

§ Nemes babér (Laurus nobilis) – Babér: csn, lk

A babérfélék (Lauraceae) családban a névadó babér nemzetség legismertebb faja. Magyarul többnyire közönségesen babérnak nevezzük.

A babér a legrégebben ismert és elterjedt fűszernövények közé tartozik. Kis-Ázsiában, a Földközi-tenger vidékén és az Atlanti-óceán mediterrán éghajlatú szigetein vadon is, de főleg kultúrákban növő örökzöld cserje vagy fa egészben használt levele (Lauri folium) értékes karakterű fűszer.

Olasz-, Francia- és Spanyolországból jut a magyar kereskedelembe, nálunk üvegházban, vagy az ország enyhébb klímájú vidékein szabadföldben tartható. Magyar népies nevei: albertlevél, szagos levél, illatfa, bürbérfa.

A világ minden, mediterrán éghajlatú részén ültetik. A Törökországban és Kaliforniában termett levelek a legkeresettebbek. Kis fává növő cserje. A felül fényes, alul matt, bőrszerű, áttetszően pontozott, ép szélű, lándzsa alakú levelek illata jellemzően fűszeres, íze kesernyés. Illóolajat, csersavat és keserűanyagot tartalmaz.

Lehetőleg a jellegzetesen aromás, szármentes, zöldes színű leveleket vegyük meg. Használják levesek, burgonya-, tojás-, bab-, halételek, paradicsomos étkek, főzelékek, szószok, mártások, kolbászáruk, sültek, aszpik és kocsonya készítéséhez, uborka, tök, zöldparadicsom és káposzta eltevésénél, halhúsok marinálásánál, sertés és marhahúsok párolásánál, savanyú ételeknél, vadhúspácokhoz és vadételekhez. Mivel a levél erősen aromás, túladagolva kesernyés íze el is ronthatja ételeinket.

A közhiedelemmel ellentétben nem csak a levele fűszer: termésének őrleményét fűszerkeverékekben hasznosítják, illetve mártásokat ízesítenek vele.

Étvágyjavító, vizelethajtó; segíti az emésztést.

Petrarca, a humanizmus atyja. Régen a harcban kivívott dicsőség, hírnév, a győzelem, a halhatatlanság és a művészi nagyság jelképe volt; ágaiból font koszorúval jutalmazták az arra érdemeseket. Például a legjelesebb római költők aranyból készült „babérkoszorút” kaptak.

A keresztény művészetben a győzelem jelképe. Az ókeresztény szarkofágokon a bűn és a halál fölötti győzelem jeleként legtöbbször a keresztet vagy a Krisztus-monogramot övezi. Az elhunyt arcképe körül vagy a huszonnégy vén feje fölött az örök élet jelképe. Olykor az élet fájaként és a Paradicsomkertben ábrázolják. A szüzek és a vértanúk általános attribútuma.

A magyar nyelvben még: a „babért érdemel”, „ül a babérjain” és a „nem terem neki babér” szólásokban található meg.

 

§ Babó – tudományos neve: ló bükköny – (Vicia Faba L.) – Babó: csn

További nevei: Babó, disznó-, v. lóbab, tótbab.

Egyéves. 60–120 cm. Szára nem kapaszkodik, merőleges, csöves és vaskos. Levele 1–3 levélkepárból áll; levélkéje hosszukás, tojásalakú. Virágzata 2–5 virágú rövid fürt; a levelek hónaljából fejlődik.

Szirmai fehérek vagy szennyesek, nagy fekete folttal az evezőkön. Termése fölfúvódott, szivacsnemű béltől rekeszekre osztott. Hazája Ázsia. Lótakarmánynak és főzeléknek vetik helyenként, kiváltképpen észak-keleten.

 

§ Babuka – tudományos neve: búbos banka – (Upupa epops) – Babuka: csn

• A banka szó írásban először 1702-ben bukkan fel: buedoes babuk, avagy banka (Miskolczi). Jelentése ’bamba, buta’, számos alakváltozattal. Néhány forrás szerint a hangutánzó, hangfestő N. banga, táj. bangó, bankó (Nyatl.)’bamba’ szóból való a banka madárnév. A TESz. szerint azért válhatott a búbos a banka nevének részévé, mert a madár a megtestesült butaság hírében áll; vö. fr. dupe ’búbos banka; balek, könnyen becsapható ember’. Idegen, ráadásul részben távoli nyelvi megfelelői azonban az ÉrtSz. és a TESz. eredeztetését kétségessé teszik; vö. alb., szbhv., cseh, szlk., tör. banka, bank ’ua.’ (W.).

A búbos banka összetett névben a búbos jelző arra utal, hogy e madár fején jellegzetes, sugarasan felmereszthető tollbóbitát visel, amely nyugalmi állapotban a tarkóra simul. A búbos banka terminus 1801-ben, Földinél bukkan fel (búbos Banka), majd 1841-ben Vajdánál (bubos babuta), 1902-ben bóbásbanka (KissMad.). Szintén tollbóbitájára utal kontyosbanka, tarajosbanka (uo.) neve.

Társneve a büdösbanka, R. 1585: bwdös babuk (Calepinus); vö. még uo. szarbabuk, szarakakota, 1621: szarbub (MA.), 1908: büdös babuka (Mitterpacher), mint Fábián 1799-ben jellemzi: „büdös mint a dög”. A nyelvjárásokban lepcses (= szurtos) dudu, sáros banka, szaros babuk, szaros babucska, fostos bóbás banka, ganajmadár (Chernel), szaribabuk, fostos banka, szarbabutka, büdözsbanka, büdibanka, büdösmadár, szartúró madár, szarosblanka (KissMad.), büdös dod (Herman 1986), fostos-babuta (Nyr. 4), R. 1838: sar-banka,szara-banka (Tsz.), szar-galamb (MTsz.). Szagára utaló elnevezések, ennek az az alapja, hogy tisztátalansággal vádolják, illatát nem dicsérik, hiszen hosszú csőrével leginkább a ganéjt, trágyát turkálja, kukacok, pondrók után kutatgatva.

A népnyelvben használatos még babuka (Nyr. 3 és 17), R. 1838: babutka (Tsz.), babuta (MNy. 5), bábuta (Nyr. 19), babutyka (uo. 17), bugybóka, babutyka, budoga, dudoga, dod, poklonca, baták, sáros blanka (Herman 1986) neve is.

tér vissza, előre jelzi a kakukk érkezését.

Európában, Ázsiában és Észak-Afrikában is fészkelnek, telelni Afrika középső részére vonul. A rétekkel, legelőkkel szomszédos öreg erdők lakója, ahol a fészkeléshez odvas fákat talál. Kertekben, fasorokban, ligeteinkben szintén gyakran található, megjelenik az emberek közelében is. Leginkább a földön keresgél, lárvákkal, sáskákkal, gilisztával, tücskökkel, cserebogárral, lótetűvel táplálkozik, amelyeket hosszú csőrével a földből is kiszedeget. Mint költöző madár, tavasszal érkezik hozzánk. Magyarországon márciustól szeptemberig tartózkodik, rendszeres fészkelő, ősszel délre vonul. Jó rigónyi méretű, főszíne halvány rozsdabarna, bóbitája inkább világos rozsdavörös, a tollak hegyén fekete, a leghosszabbakon fehér és fekete folt. Szárnya fekete, fehér harántcsíkokkal. Tarka tollazatával, karcsú csőrével, ékes bóbitájával, melyet néha-néha tarajosan felmereszt, jellegzetes madaraink egyike, eléggé közismert. A búbos banka fészket nem készít, tojásait a földre rakja. Veszély esetén sziszegő hangot ad, csőrével a levegőbe döfköd, és a támadó felé spricceli ürülékét.

 

§ Hegyes badargomba – Badar: csn

A hegyes badargomba kalapjának átmérője 0,5-2,5 cm, magassága 0,6-2,2 cm. Alakja a meredeken kúpostól a harangformáig változhat, gyakran egy jól kivehető csúccsal a közepén. A fiatal és idős gomba kalapformája nem különbözik jelentősen. Pereme kezdetben befelé hajlik, majd kiegyenesedik, sőt az idős gomba esetében kifelé hajolhat. Színe függ a nedvességtől; nedvesen okkerszínű-halványbarnától egészen gesztenyebarnáig terjedhet a színezete. Közepe sötétebb és esetenként zöldes-kékes árnyalat is megfigyelhető rajta. A nedves gombakalapon hosszanti bordák láthatóak, amelyek megfelelnek a lemezek elhelyezkedésének. A száraz gomba jóval halványabb, sárgás-világosbarna színű. A nedves gomba egy vékony felszíni zselatinszerű réteg miatt ragadós; a réteg megfigyelhető, ha a kalapot kettétörjük és az egyik részt óvatosan hátrahúzzuk. A kiszáradó gombán a réteg kifehéredik és nem húzható le a kalapról. Húsa vékony, színe a kalap színével megegyezik. Szaga és íze lisztes. Sérülésre elkékül, néha az idős gomba magától is kékes színű lesz.

A gombának 15-27 közepesen sűrűn álló, felkanyarodó, a tönkhöz alig hozzánövő lemeze van. Színük kezdetben halványbarna, a spórák érésével sötétszürke-lilásbarnává válnak. Karcsú tönkje 4,5–14 cm magas és 0,1-0,35 cm

vastag. Alakja hengeres, töve felé kissé vastagodik. A fiatal gombán vékony, pókhálószerű, kalapszélt és a tönköt összekötő részleges burok figyelhető meg, amely néha gallérzónát hagy maga után a tönkön. Spórapora sötét vöröses- vagy lilásbarna. Mikroszkóppal megfigyelhető, hogy spórái oldalról megnyúltak, elölről megnyúltak vagy oválisak. Méretük 10,5–15 x 6,5–8,5 mikrométer. A termőtest 20-31 x 5-9 mikrométeres bazídiumaiban négy spóra érik.

A hegyes badargomba nemzetségének legelterjedtebb tagja.

A hegyes badargomba magányosan vagy csoportosan nő a tápanyagban gazdag, savanyú talajon, jellemzően füves területeken (réteken, tisztásokon, sok esetben legelőkön, amelyeket bőven megtrágyáztak a legelésző tehenek vagy juhok. A kubai badargombával ellentétben közvetlenül a trágyán nem vagy csak ritkán nő. Néhány más, réteken élő gombához hasonlóan szkleróciumokat képezhet, olyan tápanyagraktározó képződményt, amely némi védelmet jelent a tüzek és egyéb természeti katasztrófák ellen. Szaprofiton, vagyis a létfenntartáshoz szükséges tápanyagokat szerves anyagok lebontásával nyeri. Nedves réteken a sások bomló gyökérmaradványain él. Laboratóriumi vizsgálatok kimutatták, hogy képes akadályozni a gyökérrothadást okozó Phytophthora cinnamomi penész növekedését a talajban. A hatás feltehetően két fenolszerű vegyület kibocsátásának köszönhető, amellyel a gomba visszaszorítja versenytársait. Szintén laboratóriumi körülmények között képes volt gátolni a meticillin-rezisztens Staphylococcus aureus szaporodását is, de ennek biokémiai háttere nem ismert.

Pszichoaktív felhasználása.

Az első, megbízhatóan dokumentált hegyes badargomba-mérgezésre 1799-ben került sor, amikor egy angol család a londoni Green Parkban szedett gombát fogyasztotta el. Augustus Everard Brande gyógyszerész leírása szerint az apa és négy gyermeke tipikus Psilocybe-mérgezést szenvedett el, kitágult pupillákat, kontrollálatlan nevetést és delíriumot tapasztaltak.

Az 1960-as évek elején a svájci Albert Hofmann — aki az LSD-t szintetizálta - analizálta a hegyes badargombát és papírkromatográfia segítségével megállapította, hogy száraz súlya 0,25%-ának megfelelő pszilocibint tartalmaz. 1963-as publikációja volt az első amely Európában őshonos gomba pszilocibin-tartalmáról számolt be; korábban hasonló aktivitású gombákat csak Mexikóból, Ázsiából és Észak-Amerikából ismertek. 1965-ben már találtak is hegyes badargombát kanadai egyetemistáktól elkobzott "varázsgomba" között, vagyis megkezdődött "rekreációs" felhasználása.

1977-ben kimutatták, hogy pszilocibin mellett hasonló szerkezetű baeocisztint is tartalmaz. A későbbi vizsgálatok 0,2-2,37% közötti pszilocibin-tartalmat találtak (utóbbi a legmagasabb hasonló érték valamennyi gombafaj között). A pszichoaktív hatóanyag viszonylag stabil, 115 éves herbáriumi példányokból is kimutatható, bár idővel fokozatosan csökken.

A hegyes badargomba fogyasztása általában a vizuális szín-, mélység- és alakérzékelés torzulásával jár és élénk hallucinációkat okoz. A hatás az LSD-éhez hasonlítható, bár annál enyhébb. A mellékhatások közé tartozik a pupillák kitágulása, szívdobogás, kellemetlen közérzet, túlérzékeny reflexek. A tapasztalt hallucináció nagy mértékben függ a fogyasztó személyiségétől, különböző emberek nagyon különböző hatásokat észleltek. Néhány esetben a "varázsgomba" fogyasztásának súlyos következményei voltak, különösen nagy adagok és hosszú ideig tartó fogyasztás esetén. 1998-ban egy lengyel fiatal szíve egy hónapnyi rendszeres fogyasztás után Wolff-Parkinson-White szindróma tüneteit és aritmiát mutatott, végül miokardiális infarktust szenvedett. A gombafogyasztás másik kockázata, hogy összetévesztik, más mérgező fajokkal. Egy osztrák férfi narancsvörös pókhálósgombát (Cortinarius rubellus) evett hegyes badargomba helyett és végül vesetranszplantációra szorult.

A pszilocibin-tartalmú anyagok - így a hegyes badargomba - birtoklása a világ legtöbb országában, így Magyarországon is, illegális, rájuk a pszichoaktív anyagokra vonatkozó jogszabályok érvényesek.

 

§ Badián – tudományos neve: mezei macskagyökér – (Valeriana officinalis L.) – Badián: csn

További nevei: Badián, baldrián, fordulófű, gyökönke, mezei- v. római nárdus, serjék-fű, Szent Magdolna-fű. – Term. r.: Macskagyökérfélék.

Valerianaceae.) – 2. t. 3. k.

Évelő. 30–150 cm. Tőkéje vaskos, gyakran rézsútos. Számos fonalszerű, rövid taraczkot hajt, melyeknek erős és sajátságos, a macskákra részegítő illatjok van. Szára gyöngén barázdált, legfeljebb töve felé szőrösödő. Levelének 5–11 pár levélkéje keskenyszálú és kerülékes ép vagy fűrészes. Virágai aprók, halvány pirosak; illatjok a bodzáéra emlékeztet. Terem ritkás erdőkben, vízparton, árkok mentén, valamint sziklákon az egész országban.

 

§ Aranyhomlokú bádogosmadár (Pogoniulus chrysoconus) – Bádogos: csn

Afrikában a Szahara alatti területeken honos. Erdők és fákkal tarkított mezők lakója.

Testhossza 11 centiméter, testtömege 8-20 gramm közötti. Bogyókkal, gyümölcsökkel és rovarokkal táplálkozik. Fák odvába készíti fészkét. Fészekalja 2-3 fehér tojásból áll.

 

§ Bagó – tudományos neve: nagy fülesbagoly vagy uhu – (Bubo bubo) Bagó: csn

R. 1840: puhu-bagoly (MTsz.), Chernel 1899-ben buhó néven tárgyalja. A Bubo bubo népi nevei: Nyr. 6: búhú| Nyr. 21: buhu, búhú | MTsz.: puhu, uhu, huhú, huha, huhuk.

E madár buhó neve hangutánzó szó, hangja mély huhogás, nevéhez hasonló. Mindegyik magyar névváltozatnak vannak idegen nyelvi megfelelői; vö. buhó, buhu: baj.-osztr. Buhu, sp. buho, port. bufo, lat. bubo, ném. Buhuo, ro. buhă(KissMad.), illetve uhu: ném. Uhu, észt uhuu (uo.), valamint puhu: vog. puhuw-puhuw, baj.-osztr. Puhu, végül huhu: ném. R. Huhu (uo.).

Szintén hangjára utaló korai neve az ordító madár és bőgető madár; R. 1533: ordeito madar, bügheto madar (Murm.), 1590: ordito madar, ordito bagoly (SzikszF.), 1604: bögető (MA.), 1702: huholó bagoly (Miskolczi), 1708: huhogó bagoly (PP.). A Bubo bubo további népi neve a nagy bagó, nagy füles bagó vagy bagoly (Chernel).

Majdnem egész Európában, Észak-Afrikában (főleg az Atlasz-hegységben) és Ázsiában elterjedt. Magyarországon sziklás, szakadékos hegyi erdőkben él. A buhú nappal valami vastag ágon, odúban szunyókál, s alkonyatkor vadászik. Bátor, elszánt állat, mely otthona tájáról még a nagyobb sasokat is elzavarja, s erősebb emlősöket, őzgidákat is zsákmányol.

 

§ Gyomorbagócs (Gasterophilusintestinalis) Bagócs: csn

Családsorozat: Oestroidea – Bagócsok

A bagócsok közé négy légycsaládot sorolunk, melyek közül a yomorbagócsfélék (Gasterophilidae) és az igazi bagócsfélék (Oestridae) a fontosabbak.

Család: Gasterophilidae – Gyomorbagócsfélék

A mindössze 30 fajt számláló gyomorbagócsok rendszertani helye máig is meglehetősen bizonytalan. Sok zoológus hajlik arra, hogy a családot a lárvák parazita életmódja és praktikus szempontok alapján az igazi bagócsok (Oestridae) közelébe helyezze, mások viszont arra mutatnak rá, hogy a gyomorbagócsoknak olyan lárva- és imágókori bélyegeik vannak, amelyek éppen azt bizonyítják, hogy nincsenek az Oestridae családdal közelebbi rokonságban.

A gyomorbagócsokra leginkább jellemző a szájszervek csökevényes fejlődése, a szárny egyenesen futó középere (media), valamint a szárny- és torpikkelyek kicsinysége. Valamennyi faj lárvája a gazda emésztőcsatornájában élősködik. Eredetileg a Gasterophilus-fajok csak a Palearktiszban és Afrikában éltek, egyre szélesebb területeken meghonosodó gazdáikkal, a lófélékkel (Equidae) együtt ma már a Föld egyéb részein is megtalálhatók.

A mindössze 2–3 napig élő nőstények a meleg évszakban tojják petéiket hosszú tojócsövükkel gazdáik testének elülső részére. A gazdaállat tisztálkodása közben a nedvesség és a mechanikai inger hatására kialakulnak a lárvák. A nyüvek megtapadnak a gazdaállat nyelvén, és így könnyen bejutnak annak szájába. Befúrják magukat az ajkak, a pofák vagy a fogíny nyálkahártyájába, és egészen a garatig vándorolnak. Ekkor elhagyják a nyálkahártyát, és néhány nap vagy hét alatt elérik végleges megtelepedési helyüket, ahol mintegy nyolc hónapig élősködnek. A Gasterophilusintestinalis pl. a gyomorban, a Gasterophilusinermis pedig a végbélben telepszik meg. A nyüvek a gazda béltartalmát fogyasztják.

A peterakást követő nyáron a bagócslárvák elhagyják gazdájukat, és a talajba fúrják magukat, ahol bábozódnak. Az imágók néhány hét múlva bújnak elő, rövidesen párosodnak, majd nyomban a petézéshez látnak.

 

§ Bagoly (Strigiformes) – Bagoly: csn

A bagolyalakúak (Strigiformes) vagy közismert nevükön a baglyok a madarak osztályának egyik rendje. 2 család és 217 faj tartozik a rendbe.

Az ókori Görögországban a bölcsesség jelképének tartották a baglyokat, a közép-európai kultúrában viszont a félelem és a halál jelképeként jelentek meg. A bagolyalakúak főleg éjszaka aktív ragadozó madarak, puha és dús tollazatuknak köszönhetően hangtalanul repülnek, így meglepetésszerűen ütnek rajta zsákmányállataikon. Hallásuk kiváló, mivel fülük aszimmetrikusan helyezkedik el a koponyán, és ezért hatékonyabb a térhallásuk.

Látásuk is kitűnő: a baglyok az egyedüli madarak, amelyek látják a kék színt, és az infravörös tartományban is látnak. A baglyok nem tudják a szemgolyójukat forgatni, ezért ha nézésük irányát változtatni akarják, az egész fejüket elfordítják. A szemük körüli kör vagy szív alakú arcfátyol rövid, végükön behajló tollakból áll. A lábujjaikon erős karmok nőnek, a külső ujjuk vetélőujj, azaz előre és hátra is fordítható. Csüdjük tollas, azaz a lábujjaikig toll borítja.

Méretük változatos: akadnak köztük veréb és sas nagyságú fajok is. Csőrük rövid kampójú, tövétől kezdve lefelé hajló. Begyük nincs.

A bagolyalakúak étrendjében minden megtalálható a rovaroktól kezdve a madarakon keresztül a kisméretű emlősökig. Egyes fajok halásznak is. A zsákmányt többnyire egészben nyelik le, de a nagyobb állatokat elejtő fajok – például az uhu – darabokra tépi a zsákmányt. Az emészthetetlen részeket később felöklendezik.

Fészket nem építenek, más madarak elhagyott fészkét foglalják el, vagy faodvakba, barlangokba, épületek üregeibe rakják a tojásaikat. A tojók

rendszerint nagyobbak a hímeknél.

A rendbe az alábbi 2 család tartozik:

bagolyfélék (Strigidae) - 201 faj

gyöngybagolyfélék (Tytonidae) – 19 faj

Magyarországon eddig tizenkét bagolyfaj előfordulását mutatták ki:

A hóbagoly (Nyctea scandiaca) és a karvalybagoly (Surnia ulula) nagyon ritka kóborló.

A törpekuvik (Glaucidium passerinum) nagyon ritkán felbukkan az Északi-középhegységben – valószínűleg költ is, de ezt még nem sikerült bizonyítani.

A gatyáskuvik (Aegolius funereus) ritka költőfaj az Északi-középhegységben.

Az uráli bagoly (Strix uralensis) terjeszkedik középhegységeinkben, sőt, már az Alföldről is jelezték.

Az uhu (Bubo bubo) már csak néhány helyen, az északi országrészben és a Dunántúlon költ (jelezték Békés megyéből is).

A füleskuvik (Otus scops) többfelé szórványosan fészkel odvakban.

A ritka réti fülesbagoly (Asio flammeus) pusztai élőhelyeken költ.

Az erdei fülesbagoly (Asio otus) gyakran megtelepszik a fasorok elhagyott szarkafészkeiben, varjútelepein, és egyre több helyen városokban is (parkokban, valamint lakótelepi erkélyek virágládáiban). Telente előszeretettel húzódik be a települések parkjaiba, ahol a nappalt elsősorban nyitvatermő fákon tölti.

A macskabagoly (Strix aluco) jellemzően erdőkben, parkokban költ (főleg öreg fák kikorhadt üregeiben, odvaiban), de rendszeresen megtelepszik padlásokon is.

A gyöngybagoly (Tyto alba) egykor szintén fák odvaiban költött, de ma már szinte kizárólag padlásokon, tetőterekben és templomtornyokban.

A kuvik (Athene noctua) állománya folyamatosan csökken, hiszen fő költőhelyei a tanyák és állattartó telepek padlásai, táplálkozni pedig a legelőkre, kisparcellás mezőgazdasági földekre jár. Élőhelye a tanyák

elnéptelenedésével, a pusztai legeltetés felhagyásával, az odvas pusztai fasorok eltűnésével egyre szűkül.

 

§ Gyöngypettyes bagoly (Methorasa latreillei) – Bagoly: csn

Rend / Csoport: Lepkék/Nagylepkék - Lepidoptera / Macrolepidoptera.

Család: bagolylepkék – Noctuidae.

Alcsalád: Eriopinae.

Nem: Callopistria.

Védettség: Védett.

Természetvédelmi érték: 10000 Ft.

Elsősorban fás mészkő és dolomit lejtőkön látható faj, amely időnként vándorol. Hazánkban igen lokális és ritka. Példányait mind a fény, mind pedig a csalétek vonzza.

 

§ Bagolygomba – tudományos neve: pisztricgomba - (Polyporus squamosus) – Bagoly: csn

Más néven bagolygomba az Agaricomycetes osztályának taplóalkatúak (Polyporales) rendjébe, ezen belül a likacsosgombafélék (Polyporaceae) családjába tartozó fán élő faj, termőrétege likacsos, kalapja sárgás színű, amelyet barna pikkelyek borítanak. Ez a faj csak nagyon fiatalon gyűjthető, mert húsa később szívóssá válik. Gyakran szárítják és őrlik, így tartósítják. Tavasztól őszig, élő fák törzsén, leggyakrabban diófán és juharfán terem. Ehető, rántva csirke húsra emlékeztet az íze. Fa parazita, a fát amelyen megjelenik néhány év alatt elpusztítja. Taplószerűen, nagy telepekben terem, nyéllel ízesül ahhoz.

A fiatal példányok alapszíne krémszín, az idősebbeké rozsdasárga, barna pikkelyekkel, amelyek távolról foltoknak tűnnek a gomba kalapján. A gomba kalapja akár fél méteresre is megnőhet. A fiatal példányok húsa szeletelve sajtszerű, az idősebbeké ezzel szemben a bőrre emlékeztet. Fiatalon kellemes lisztszagú, az érettebbek azonban kellemetlen szagot árasztanak.

A kalap átmérője 10–60 cm, vastagsága 4 cm is lehet, kerekded, félkör alakú, széle elvékonyodó, begörbülő. Színe halvány krémszínű, a felületéről csak ritkán hiányoznak a láng, vagy háromszög alakú, barnás pikkelyek, melyek körkörösen helyezkednek el. A kalap a tönkhöz többnyire bemélyedéssel kapcsolódik. A pórusfelület fiatal korban fehér, majd sárga, idősebb korban vörösesbarna, de akár barnásszürke is lehet. A pórusok szögletesek, szabálytalanok, mélyen a tönkig lefutók, méretük nagy, 1–3 mm x 0,5-1,5 mm.

Tönkje bársonyos bevonattal borított, barna, vagy feketésbarna, általában a kalap színével egyező színű, rövid 3–8 cm x 2–5 cm nagyságú.

Husa fehéres, vagy krémszínű, 1–3 cm vastag. A csövek rövidek maximum 5 mm nagyságúak. Színük a pórusfelülettel egyező, faluk száradva hasadozó, fogassá váló.

 

§ Bagolyfű – tudományos neve: bablevelű varjúháj - (Hylotelephium maximum) – Bagoly: csn

A bablevelű varjúháj előfordulási területe a Pireneusoktól az egész Közép- és Észak-Európa hegyvidékein keresztül, Anatóliáig egészen a Dél-Kaukázusig tart.

Általában 30-60, néha akár 80 centiméter magas növény. Levelei oválisak és 2-4 centiméter hosszúak. Sárgás-fehéres Virágai 5 szirmúak, és 10 Bibe van rajtuk. Szeptemberben virágzik.

 

§ Bagu – pl. macskabagoly – (Strix aluco) – Bagu: csn

Bagoly, kerek szemű, horgas csőrű éjjeli ragadozó madár; Striges.

Régi, ismeretlen eredetű madárnevünk. Köznévként már korai szószedeteinkben felbukkan, 1395 k.: „Bulo: bagul” (BesztSzj.), 1405 k.: bagol (SchlSzj.), 1570 k.: bagolÿ (ArsMed.). A további szótörténeti és a népnyelvi adatok bogol, bagoll, bágoly, bagu, bagaj, bagó, bogaj, bogój (TESz.).

217 faj tartozik a rendbe. A Kárpát-medencében a hóbagoly ’Nyctea scandiaca’, karvalybagoly ’Surnia ulula’, gatyáskuvik ’Aegolius funereus’ és törpekuvik ’Glaucidium passerinum’, urálibagoly ’Strix uralensis’, uhu ’Bubo bubo’, füleskuvik ’Otus scops’, réti fülesbagoly ’Asio flammeus’, erdei fülesbagoly ’Asio otus’, macskabagoly ’Strix aluco’, gyöngybagoly ’Tyto alba’ és a kuvik ’Athene noctua’ faj fordul elő. A karvalybagoly ’Nyctea ulula’ Európa és Ázsia vidékein honos egészen Kamcsatkáig. Szigorúbb időjárás esetén télen kissé délebbre húzódik.

Az ókori Görögországban a bölcsesség jelképének tartották a baglyokat. A közép-európai kultúrában inkább a félelem és a halál jelképeként jelentek meg, mivel főleg éjszaka aktív ragadozó madarak. A baglyok látása kiváló, az infravörös tartományban is látnak.

A görög mitológiában Pallasz Athéné állandó jelzője a bagolyszemű (bagolyszemű, aki a sötétben is lát, vagyis átlát a dolgok felszínén).

Általában toronyban laknak. Arany János Az Ó torony című költeményében megírta, hogy Nagyszalonta csonka tornyának „Vércse, bagoly örökös lakója”. A Családi körben pedig

„Csapong a denevér az ereszt sodorván

Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán”

A macskabaglyot a balszerencsével társítják, Shakespeare-től is hallhatunk erről Julius Caesar című tragédiájában:

„… s az éjmadár

Világos délben űlt a közteren

Vijjogva és huhogva”

Az „éjmadár” huhogását rossz jelnek tartotta a néphit. Ismert magyar baglyos mondás a „Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű.” A bagollyal kapcsolatos szólásmondásaink közül többet följegyeztek régi természettudósaink, pl. Éjjel jár, mint a bagoly (Grossinger, 1792). Bagoly is bíró a házában (uo.). Bagoly is azt gondolja, hogy sólyom az ő fia (Földi, 1801). Vagy később másképpen: Nem lesz bagolynak sólyom fia. Bagolynak is szép a maga fia. Továbbiak: Bagoly is megszokja a napfényt. Bagoly a képe, sólyom a szeme. Bagoly mondja verébnek: nagyfejű. Éjjel virraszt, mint a bagoly. Többet ér a vén sas ifjú bagolynál. Úgy néz, mint a bagoly. A bagoly is kerüli a napfényt. Baglyokkal huhogass, verebekkel csiripelj. Tud hozzá, mint a bagoly az Ave Mariához. Találó a dunántúli aratók első reggelijének megnevezése is, melyet még sötét hajnalban költenek el: bagoly fölöstököm.

 

§ Kurta baing (Leucaspius delineatus) – Baing: csn

A Leucaspius delineatus hivatalos magyar neve kurta baing. Viszonylag kései felbukkanású baing szavunk, 1863: baing ’Aspius rapax’ (Heckel), 1882: bójing ’ua.’ (Chyzer), 1884: baing ’ua.’ (Nyr. 13); N. ÚMTsz.: baing, bolling.

Nyelvjárási és szaknyelvi szó. Alighanem Herman Ottótól származik a kurta baing fajnév Petényi nyomán, előtte a baing elnevezés csak tájszóként bukkan föl, amely esetleg a balin halnévvel függ össze. Átkerült más nyelvekbe; vö. szlk. N. baling ’Aspius rapax’ (Bezlaj), és bol’ing ’ua.’ (Fe.), kárpukr. boing, boling ’ua.’ (Vladykov), ukr. boing, baling ’ua.’ (Bezlaj).

E hal teste megnyúlt, oldalról erősen lapított, feje és szeme feltűnően nagy. Magyarországon minden lassú folyású vagy állóvízben a sekélyesben él. A kurta baingot „a Balatonból is ismerjük” (Hankó 1945). Általában más halfajok, pl. a küsz ivadékának vélik. Legnagyobb példányai 8–9 centiméteresek. Nálunk 1993-ban védetté nyilvánították.

 

§ Bajfű – tudományos neve: Bárányfarkú libatop – (Chenopodium Botrys L.) – Baj: csn

További nevei: Bajfű, fodorka, fürtösfű, Isten kenyere, mirhafű, rubiánka, szőlőfű, gilisztaüző lúdláb, illenges foghagymaszagúfű. – Term. r.:

Libatopfélék. Chenopodiaceae.)

Egyéves. 10–60 cm. Az egész növény mirigyszőrös; levelei hosszúkásak, szárnyasan öblösek, tompa karéjokkal. Virágzata laza, levélhónalji, rövid bogernyőkből áll. Erős és kellemes szagú. Sok helyen kertbe ültetik, kivált hazánk déli felében; helyenként vadon vagy legalább is elvadulva terem.

 

§ Bajkó – tudományos neve: ponty – (Cyprinus carpio) – Bajkó: csn

Ponty, lassú folyókban, állóvizekben élő, halastavakban is tenyésztett, nagy, lapos testű hal; Cyprinus carpio.

Halászatunk egyik legfontosabb hala, sok írásos említése van. A ponty halnév először személynévként bukkan fel

A ponty a népnyelvben bitanghal (R. 1882: Chyzer; N. Dankó: ua. ’a ponty fényes, aranyos pikkelyű példányai, melyeknek pikkelyei folytonos vándorlás [=bitangolás] közben fényesre csiszolódnak’) neve is használatos. Pikkölösponty (K.) a tőponty szigetközi neve, ezzel a névvel is megkülönböztetik a pikkely nélküli bőr-, csupasz- vagy meztelenpontytól. A csupaszponty (R. 1884: Nyr. 13) „teljesen pénzek nélkül való” (HalK.), azaz nincsenek pikkelyek a testén, a ném. Nacktkarpfen esetleges tükörfordítása. A kosorrú ponty (N. ÚMTsz.: nagy testű, fekete színű, tompa orrú pontyfajta) balatonmelléki elnevezés. Mint Jankó

János írta (A Balaton-melléki lakosság néprajza. Bp., 1902.), a pontyok között „a balatoni ember megkülönbözteti a nádhegyi pontyot és a kosorrú pontyot, mely nagyobb, fekete és tompább orrú”. A nádiponty (N. Jankó, Viski: nádhegyi ponty Tihany) „förödik, mikor a nád a hëgyit dugja ki a vízből, félkilósig;

ez förödik legelőbb”; K.: ua. ’Leuciscus idus’ (Szigetköz): „szereti a föhennyet s a nádasokat”.

A nyurgaponty terminus alfaj neve (N. K.: nyúrgaponty), a Halászat 1948-ban a nyurgapontyot (Cyprinus carpio Hungaricus) így írja le: „feje nagy, háta

alacsony, teste megnyúlt, csaknem orsó alakúan hengeres”. A karcsúponty szintén a Cyprinus carpio nyurga változata (R. 1794: kartsóponty /Grossinger/,

1830: kartsu ponty /Reisinger/, 1877:karcsú ponty /Pap/), a vadponty nyújtott testét leíró név. A sodrófaponty hosszú, sovány, nyurga alakja alapján elnevezett

silány, csökött, tógazdasági ponty. Babajkó az egy-másfél kilós, bajkó a félkilós (ÚMTsz.), kisbabajkó a negyedkilós ponty neve (MNy. 40). Putri (N. uo.:

putri, cseputri ’egy pontyfajta apraja’ | Nyr. 32: putri ’félkilós ponty’) társneve a kidudorodó, nagy hasat jelentő potroh szóval függ össze, esetleg, mivel kis halakról van szó, apró halat jelent, hasonlóképpen, mint a putri ’kis ház’ szó.

 

§ Levéltelen bajuszvirág (Epipogium aphyllum) – Bajusz: csn

A kosborfélék családjába tartozó, gombákon élősködő orchideafaj. Csak néhány évente virágzik. Magyarországon fokozottan védett.

A levéltelen bajuszvirág 5-30 cm magas, lágyszárú, évelő növény. Az év döntő részében a talajban, a föld alatt él, csak évente egyszer (de nem minden évben) küldi virágait a talajfelszín fölé. Földalatti rizómája a tápanyagtárolásra specializálódott, fehéres, korallszerű, sűrűn elágazó, gyökértelen, helyenként 1-2 vékony, akár fél méter hosszú, fehéres indát bocsát ki, amelynek rügyeiből újabb rizómák fejlődhetnek.

Júniustól októberig virágozhat. Egy tő csak kb. egy hétig nyílik, időpontját és helyét nagyon nehéz meghatározni. A virágzat szára 10–30 cm magas, a rizómához képest nagy, szártöve erősen megvastagodott. A növény teljesen klorofillmentes és levelei 2-3 barnás, csökevényes pikkellyé fejlődtek vissza. A törékeny, belül üreges szár áttetsző, csontszínű, sárgás vagy rózsaszínes-világosbarna, hosszában kissé vörössel csíkozott. A virágszáron 1-8 ritkásan elhelyezkedő, bókoló, áttetsző, 2–3 cm-es virág található. A lepellevelei (szirmai) és bibeoszlop sárga színűek. A külső lepellevelek 12-17 mm hosszúak, 2-4 mm szélesek; a belsők hossza 13-15 mm, szélessége 3-4,5 mm. Mézajka (labellum) 6–9 mm hosszú, felfelé áll, háromkaréjú, a feltűnő középső karéja fehéres alapszínű, amelyen rózsaszín-lila csíkozott minta látható. A mézajak a tövénél magas, lekerekített végű sarkantyút formáz. Termése 8-10 mm-es toktermés. Kromoszómaszáma 2n=68.

Hasonló faj a jóval gyakoribb, szintén korhadéklakó Fenyőspárga (Monotropa hypopytis), amelynek más a virágszerkezete; valamint a jóval tömöttebb virágzatú, kéthasábos mézajkú madárfészek kosbor (Neottia nidus-avis).

Széles elterjedésű eurázsiai faj, de sehol sem gyakori. Európában leginkább Skandináviában elterjedt, de nagyobb populációi előfordulnak a Pireneusokban, az Alpokban, az Appenninekben, Észak-Görögországban és a Krímben. Kelet felé Oroszországon és Szibérián át egészen Kamcsatkáig és Japánig terjed. Megtalálható a Himalájában és Tajvanon is. Elterjedési területét nehéz meghatározni, mert csak néhány évente virágzik és virágai akkor sem feltűnőek.

Magyarországon a Bükkben, a Bakonyban, a Kőszegi-hegységben, a Visegrádi-hegységben, a Mecsekben és a Zselicben találták meg.

A levéltelen bajuszvirág hegyvidéki növény, a nyirkos, savanyú vagy semleges kémhatású talajt kedveli. Élőhelyein a talaj pH értéke 4,6-7,6 között változott

(átlagosan 6,3). Völgyek, szurdokok aljában, patak mentén, bükkösökben, gyertyános-tölgyesekben, esetleg fenyvesekben él. Mikoheterotróf faj, vagyis a számára szükséges tápanyagokat különböző gombafajok micéliumából szerzi be, amely teljesen behálózza rizómája szöveteit. A vizsgálatok alapján a bajuszvirág susulykákhoz, fakógombákhoz, tinórukhoz, tejelőgombákhoz vagy szemölcsösgombákhoz egyaránt kapcsolódhat. Egyedfejlődése igen lassú, a csírázás után tíznél több év is eltelhet az első virágzásig.

Nagyon jó vízellátottságú helyeken évente is virágozhat, de jellemzőbb, hogy csak a csapadékos években, általában 5-7 évente bontja ki virágait; feljegyezték

hogy akár 40-50 évig is rejtve maradhat. Képes a talajban is virágozni, de nem ismert, hogy ilyenkor érlel-e magot. A virágzati hajtáskezdemény előző év

késő őszén jelenik meg a gyöktörzsön, majd megfelelő időjárási viszonyok esetén viszonylag rövid idő alatt fejlődik ki a szára és virágzata, amely 1-2

hétig nyílik. Június és október között virágozhat, átlagos középnapja július 21. Sarkantyúja nektárt termel, beporzását rovarok (főleg poszméhek) végzik.

Az orchideáknál szokásos virágcsavarodás (reszupináció) ennél a fajnál nem megy végbe, így a bibe a pollenek fölött helyezkedik el, emiatt önbeporzás csak bimbóként lehetséges. Különböző mérések szerint a megtermékenyülési arány 48-73% közötti. A toktermések mesterséges beporzást követően a 18 napon már beértek és még ki nem száradt állapotban kezdtek felnyílni. A virágzást követően négy héttel a növény szára már elhal. A rizómából kinyuló vékony, hosszú indái révén vegetatívan is szaporodhat.

Magyarországon eddig összesen 14, 1990 után 8 állományát mérték fel, visszaszorulása 43%-os. Az állományok jellemzően nagyon kicsik, csak egy vagy néhány tő ismert. Teljes hazai egyedszáma néhány tíz lehet. 1982 óta fokozottan védett, természetvédelmi értéke 100 000 Ft.

 

§ Bakfű – tudományos neve: közönséges bakszakáll - (Tragopogon orientalis) – Bak: csn

Nevezik még kecskedísznek, bakfűnek, tejes fűnek, kígyómarást gyógyító fűnek és kakukksalátának, az őszirózsafélék egyik faja.

2000 méter magasságig sokfelé megtalálható növény. Magyarországon réteken, mezőkön és füves helyeken gyakori, különösen az Alföldön. Üde és nedves, tápanyagban gazdag, laza és kötött talajokon egyaránt elterjedt. Tipikus előfordulási területe a vasúti töltések és autópályák környéke.

Kétéves vagy évelő, 30–70 cm magasra nő. Levelei szálasak vagy szálas-lándzsásak, Virágzata sárga fészek, májustól júliusig virít. A virágzati kocsány

egyenletesen vastag. Termése kaszat, mely vékony csőrbe keskenyedik.

Levelét és friss hajtásait, szárát, virágbimbóját főzelék, leves és lé készítésére vagy spárgaként, a felvágatlan szárát és virágbimbóját, inulintartalmú

gyökerét salátákban használják. Hamis feketegyökérként (Scorzonera hispanica) készíthető el.

 

§ Ágas baka – tudományos neve: ágas békabuzogány – (Sparganium erectum) – Baka: csn

További neve: ágas baka. Az egyszikűek osztályának a perjevirágúak rendjébe, ezen belül a gyékényfélék családjába tartozó faj.

Előfordulási területe Marokkó, a mérsékelt övi Ázsia, Izraeltől Oroszországig, és majdnem egész Európa. Előfordulási területén általánosan elterjedt és mindenütt gyakori. Ausztráliába betelepítették.

Az ágas békabuzogány felálló szárú, 30-60, néha 120 centiméter magas, évelő növény, kúszó gyöktörzzsel. Merev szára ide-oda hajlik.

Tőlevelei ferdén felállnak, alul három élűek, mintegy 30 milliméter szélesek és lényegesen hosszabbak, mint a szár. A szárlevelek hüvely nélküliek.

A virágzat 2-5 oldalággal a hosszú murvalevelek hónaljában terpedten elágazó; mindegyik ágon alul 1-3 termős, felül 6-9 porzós fejecske van, füzérbe rendeződve. A termős fejecskék nagysága olykor a 3-4 centimétert is eléri.

A termés igen változatos alakú, többnyire fordított gúlaszerű, élesen szögletes, rövid csőrű. A terméses fejecskék tömöttek, buzogányszerűek.

Az ágas békabuzogány álló- és lassan folyó vizek nádasainak lakója. 30-60 centiméter vízmélységben is megtalálható. A vízi harmatkásákkal (Glyceria maxima) társulásalkotó.

 

§ Bakator – Bakator: csn

Bakator, (rég) kékespiros bogyójú magyar szőlőfajta.

Személynévként már 1385-ből adatolható a Bakator (OklSz.), köznévként pedig 1590-től, Szikszai Fabricius Balázs könyvének megjelenésétől. Ezután számos

munkában megtalálható (1604: Szenczi, 1767: PPB., 1794: Takáts, 1798: Szirmay, 1829:Görög, 1833:Schams, 1836: TudGyűjt. 8, 1837:MNy. 2), majd 1837-től kezdve az összes forrásban ugyanígy szerepel.

Természetesen a népnyelvben is sokfelé használatos (ÚMTsz.: Kiskunhalas | Tsz.: Erdély | MNy. 2: Diósgyőr | Görög: Borsod megye).

Ismeretlen eredetű szőlőnevünk. Már Haller Ferenc kapcsolatba hozta 1834-ben egy francia bacca d’or alakkal, mely azonban máshol nem szerepel. Több forrás szerint (Révai, MNy. 34, Pallas stb.) a bakatort a XV. században Olaszországból, Nápoly környékéről hozták be. Erre a tévedésre épül az az etimológiai megfejtési kísérlet, mely a nevet az olasz bacca-d’oro ’aranybogyó’ szóból magyarázza (Görög, CzF., EtSz., OlJsz., NyK. 23). Ilyen szőlőnév az olaszban nincs. Még valószínűtlenebbé teszi az egyeztetést az a – figyelmen kívül hagyott – tény, hogy a bacca d’oro ’aranyszínű bogyó’ jelentéssel egyszerűen nem illik a bakatorra, hiszen annak szemei sötétvörösek, kékespirosak (vö. hasonnevei közül: meggyszínbakar, bakator piros, ménesi rózsa, rózsaszőlő), valamint az is, hogy a szó személynévként már 1385-ben fölbukkan: Ladislao Bakator.

Egyébként is az Érmellékről került hozzánk, onnan Erdélyben és a Dunántúlon terjedt el. Neve semmilyen feltételezett olasz szóból nem származhat. Helynévi

származásának magyarázata (Rapaics 1940, illetve MNy. 39) szintén elfogadhatatlan, a Buccari, horvát Bakar városnévre a bákor, bakar szőlőnév vezethető vissza, melynek összefüggése a bakator elnevezéssel bizonytalan.

A magyarból több nyelvbe átkerült: német Bakatortraube, bolgár bakator rozovüj, cseh bakator erveny, francia bacator rouge, olasz baccador, horvát crvna bakatorka, bánsági sváb bakator, román bocotór és bakator alba, szerbhorvát bakator bijeli, szlovák bokadora.

 

§ Baldián - tudományos neve: macskagyökér - (Valeriana) - Baldián: csn

Macskagyökér, magas szárú, erős illatú, apró fehér vagy pirosló virágú évelő gyógynövény; Valeriana.

A macskagyökér, macskagyökérfű, macskagyökönke igen régi növénynevünk, a magyar írásbeliségben 1578-ban Melius Juhász Péter művében bukkan föl először (maczka gykér ’Valeriana’). Ezután 1604-ben Szenczi Molnár Albert szótárában olvasható, majd a legtöbb füvészeti munka és szótár említi a századok során.

A nyelvjárásokban, különösen Erdélyben is használatosak különféle alakváltozatai (N. Nyárády: Marosvásárhely | Gyógysz.: Gyergyó | KertLap. 17: Nagykőrös | Ethn. 87: Árapatak | Nyr. 13: Deregnyő).

Ezt a gyógynövényt, amelynek rendszertani nevét a latin valere ’jó egészségben van’ jelentésű szó adta, már az ősidőktől kezdve nagy becsben tartották.

Gyökerének erős szaga van, régebbi latin neve, a valeriana phu az orrfintorításkor minden nyelvben kiadott hangot idézi. A macskagyökönke, macskagyökér a gyöngymentához (macskamenta) hasonlóan hatással van egyes állatokra, illatanyagaival vonzza a patkányokat, cobolyokat, hiúzokat és a macskákat, szagos gyökereinek illóolaja és még a virágok illata is macskacsalogató hatású. A növénytől megmámorosodott macskafélék a bokrokat megtépázzák. Mint Csapó József (1775) írja: „kedves illatú növény, a macskák szeretik s megeszik”. A Magyar Fűvész Könyv szerzői (1807: MFűvK.) is arról tudósítanak, hogy a növény „gyökere

szagos, a’ matska szeret vele játszani”. Elég, ha messziről megérzi a szagát, és nyomban megváltozik. Elhagyja a lustasága, tűz gyullad a szemében, grimaszokat vág, nagyokat ugrik. Úgy tűnik, mindjárt fölfalja a gyökeret, mint egy egeret. De tánccal és dorombolással, körbejárással ér véget a szertartás. A néphit szerint, ha a méhkasokba macskagyökeret teszünk, a méheket odacsalogatjuk, és ott munkába kezdenek. Följegyezték, hogy a halak közül a pisztrángra ugyanazt a hatást fejti ki, mint a macskára.

Idegen nyelvi párhuzamként vö. orosz kosacsij maun ’Valeriana officinalis’, kosacsjalanka ’Antennaria Gärtn.’. A macskagyökér tükörszava a németben a R.

1783: Katzenwurzel, mai szakirodalmi Katzenwurz.

A növény latin neve a valere ’erős’ szó származéka; a Valeriana a X. században jelent meg, és a növény erős szagára vonatkozik. A macskákra gyakorolt bódító

hatására utal a Valeriana officinalis német tájnyelvi Katzenschlaf (tulajdonképp ’macskaalvás’) kifejezés. A valeriángyökerek Michael Moore amerikai herbalista szerint „büdös zokniszagúak”. A magyarban a Valeriana mintájára keletkezett a növény valerián neve.

Furcsa, kellemetlen szaga a macskára nemi ingerként hat. Mivel a macskák lehetőleg azonnal levizelik, régente a gyógyszerészek a valeriánát tartalmazó

csomagokra rá is írták: „Az matskáktól védett helyen tartsd!” (Term. 1943).

A gyökönke utótaga Magyar Fűvész Könyv szerzőpárosának szóalkotása. A „megállított Plánta Nevek” sorában is szerepel náluk a matska gyökönke, mégpedig„ugyan azoknak bitang nevei” helyett, mint a matska gyökér vagy baldrián, bádiánfű, baldián. Ez utóbbi a német név alapján került a magyarba, római nárdus neve pedig a latin Nardus gallica megfelelője. Nevezték mezei nárdusnak is. Clusiusnál (NomPann.) betzfiuw, azaz bécsi fű, mert a „magyarok fejöket mossák a növénnyel”, s mint havasi füvet, Bécsből hozzák. Társneve még a fordulófű, hodolán, magdolnafű, Szent Magdolna füve.

Hazánkban árkok mentén, napos, homokos helyen fordul elő. Az álmatlanság nagyra becsült, értékes gyógyszere, különösen, ha az ideges kimerültség és szellemi túlterheltség következménye. Szívnyugtató hatású, alacsonyabb vérnyomást idéz elő. Az epilepszia régi gyógyszere. A két világháborúban a növényt a robbanás okozta sokk és az ideges stressz kezelésében használták.

 

§ Baldrián – tudományos neve: mezei macskagyökér – (Valeriana officinalis L.) – Baldrián: csn

Mezei macskagyökér Valeriana officinalis L. – (Badián, baldrián, fordulófű, gyökönke, mezei- v. római nárdus, serjék-fű, Szent Magdolna-fű. – Term. r.: Macskagyökérfélék.

Valerianaceae.). Évelő. 30–150 cm. Tőkéje vaskos, gyakran rézsútos. Számos fonalszerű, rövid taraczkot hajt, melyeknek erős és sajátságos, a macskákra részegítő illatjok van. Szára gyöngén barázdált, legfeljebb töve felé szőrösödő. Levelének 5–11 pár levélkéje keskenyszálú és kerülékes ép v. fűrészes. Virágai aprók, halvány pirosak; illatjok a bodzáéra emlékeztet. Terem ritkás erdőkben, vízparton, árkok mentén, valamint sziklákon az egész országban.

 

§ Balhafű (Plantago afra) – Balha: csn

Az ajakosvirágúak rendjébe, az útifűfélék családjának fajokban gazdag Plantago nemzetségébe tartozó növényfaj.

A homokos, mediterrán vidékeket kedveli. Az egynyári apró, lágy szárú növénynek egyenesen felemelkedő szárán átellenesen elhelyezkedő vagy örvös levelek találhatók. Tömött füzérvirágzata van rövid murvalevelekkel. Toktermésében fényes, barna, tojásdad alakú, bolhára emlékeztető (psylla = „bolha” görögül) magok vannak; nevét erről kapta.

Az indiai vagy egyiptomi balhafűhöz hasonlóan használják fel, gyógykészítményekben kevésbé fordul elő annál. A balhafű enyhe hashajtóként szolgál a székrekedés tüneti kezelésében. Az emésztési eredetű bélfájdalmakat szintén enyhíti.

Alaposabb kutatásokat még nem végeztek a balhafűvel kapcsolatban. Általánosságban azonban megállapítható, hogy nyálkaanyagai védik a bél nyálkahártyáját, és elősegítik a vízvisszatartást.

Mint minden hashajtó, a bolhamag útifű is csak rövid ideig alkalmazható, rostokban gazdag táplálkozással, nagy mennyiségű vízfogyasztással (főként időseknél) és fizikai tevékenységgel kiegészítve. Bélelzáródás vagy tisztázatlan eredetű hasi fájdalmak, bélsárgöb (nagy mennyiségű visszatartott széklet), illetve bizonyos vékony- és vastagbél-betegségek esetén ne használja!

 

§ Bali-seregély vagy bali seregély (Leucopsar rothschildi) – Bali: csn

Kizárólag Bali szigetén élő, mára rendkívül veszélyeztetetté vált faj. Helyi balinéz neve „kedis putih”, fehér madarat jelent.

A Bali-seregélyt 1910-ben fedezte fel Bali szigetén Erwin Stresemann német ornitológus. A fajt 1912-ben írta le hivatalosan és külön nemet hozott létre a számára, a Leucospar nemet, melynek ma is ez az egyetlen képviselője. Azt hogy külön nembe tartozik a seregélyfélék családján belül egy szakértő sem vitatja, de rendszertani helyzete a családon belül nem teljesen tisztázott. Korábban a mejnókkal (Acridotheres) tartották közeli rokon fajnak. Az újabb kutatások szerint inkább a valódi seregélyek nemével (Sturnus) áll közelebbi rokonságban. Azok közül is elsősorban a pagodaseregély (Sturnus pagodarum) áll hozzá a legközelebb.

A Bali-seregély, mint neve is mutatja az Indonéziához tartozó Bali szigetén őshonos faj. Az egyetlen Endemikus madárfaja a szigetnek. A szigeten rajta kívül egyetlen endemikus, csak ott előforduló állat élt, a bali tigris (Panthera tigris balica), mely csak alfaj volt és 1937-re ki is halt végleg. A rendkívüli módon megritkult Bali-seregélyt 1991-ben a sziget állatvilágát jelölő szimbólummá választották.

Testhossza 25 centiméter. Tollazata jellegzetes, szinte teljesen hófehér, kivéve a szárnyevezők végét és a faroktollakat, melyek feketék. Csupaszarcbőre élénk Kék színű. Szeme sötétbarna. Rövid csőre kékesszürke és sárga. Fején jellegzetes felmereszthető bóbita látható.

A seregélyfélék többségéhez hasonlóan igen opportunista táplálkozású madárfaj. Elsősorban rovarokat fogyaszt, de Magvakat és gyümölcsöket is megeszik. Szaporodásáról a szabad természetben kevés adatot tudunk. Fogságban könnyen szaporodó faj. A költés kezdetekor a Hím igen agresszív. A szabad természetben valószínűleg október és november hónapokban költ, fogságban eltérő időpontokban költhet, többnyire télen, de előfordul, hogy május és június között. Fészkét odvakba, sziklakibúvásokba építi, ágakból és tollal vagy finom fűvel béleli. A tojó 2-3 tojást rak.

A Bali-seregély ma egyike a leginkább veszélyeztetett madárfajoknak. Kis elterjedési területe miatt sosem éltek nagyobb állományai a szigeten. Megritkulásának legfőbb oka az illegális vadbefogás. Ázsiában kedvelt kalitkamadár. A feketepiacon akár 2000 amerikai dollárt is adnak egyetlen egyedért. A faj ugyan a vadonélő állatok kereskedelmét szabályozó CITES első függelékének hatálya alá esik, vagyis mindennemű kereskedés tilos vele, Indonéziában nagy a korrupció és gyakran lehet hozzájutni egyedekhez.

Vadon Bali egyetlen pontján, a Bali Barat Nemzeti Parkban él még. Itt a 2001-es madárszámlálás során már csak 6 egyedet találtak. A 2004-es újraszámlálásnál 24 egyedre bukkantak, ami talán a populáció lassú növekedésére is utalhat, de lehet, hogy a korábbi számlálásnál egyszerűen nem vettek észre néhány madarat.

Fogságban állományai viszonylag nagyok. Felmerült már többször a fogságban nevelt egyedek visszavadításának gondolata, de ezidáig az élőhelyek védelmének hiányosságai és az állandóan meglevő illegális befogás miatt nem történtek kísérletek. Bali szigetének java része mezőgazdasági művelés alatt áll, így alkalmatlan a visszatelepítésre. A Bali Barat Nemzeti Park esetében félő, hogy a visszatelepített madarakat befognák, hogy Ázsia madárpiacain illegálisan eladják őket.

A Bali-seregély fogságban elég jól szaporodó faj. Fogságban élő állományairól nincsenek jól dokumentált adatok. Ázsiában és talán az Egyesült Államokban is viszonylag sok illegálisan tartott egyed élhet. A bristoli állatkert becslései alapján a fogságban tartott egyedek száma úgy 900 példány körüli lehet. Európában szinte minden nagyobb állatkertben, ahol veszélyeztetett fajok tartásával foglalkoznak megtalálható. Magyarországon a Fővárosi Állat- és Növénykertben és a Nyíregyházi Állatparkban élnek Bali-seregélyek.

 

§ Bálinthal – tudományos neve: balin - (Leuciscus aspius) – Bálint: csn, fk

1. N. ragadozó őn.

2. ezüstös balin: mell- és hasúszója tövén piros színű keszeg; Blicca björkna.

Ragadozó őn jelentésében Aspius aspius. Igen korai felbukkanású halnevünk a magyar írásbeliségben;R. 1395 k.: balyn hal ’ragadozó őn’ (BesztSzj.), 1405 k.: balin (SchlSzj.), 1435 k.: balen (SoprSzj.), 1570: bwlin (TermtudKözl. 26), 1794: balind (Grossinger), 1833: bajin, bőjin, bójin-hal (Kassai), 1856: baliny ’ua.’ (Bielz). Az egész magyar nyelvterületen használatos a nyelvjárásokban, a név alakváltozatai: ÚMTsz.: balin, balind, bálind, ballin, boli, balinkeszeg, bálintkeszeg, bálló keszék, bál | Hal. 33: balint,bálint, polind,pólind | HalK.: boin, bolyin | SzegSz.: bálinthal, ballin. Némelyik alak, mint pl. a bálint, népetimológiás módosulással jött létre.

A magyar szó valószínűleg különböző forrásokból való, többszörös átvétellel. A legrégibb változat, a balin a szlovákból, esetleg a horvátból származhatott; vö. szlk. bolen, bolin, szbhv. bolen, bolinj ’ragadozó őn’ (Bezlaj), kárpukr. bolin, bolen ’ua.’ (Vladykov.). A szláv szavak az or. belízna ’Aspius aspius’, ukr. bilyna, biljúha ’ua.’, le. bielizna ’ua.’ (RF.) halnevekkel függenek össze. Már a német Peter Simon Pallas (1741–1811) utalt e halnevek felsorolásánál („Inter pisces Petropoli venum portatos eundem sub nomine Bjelaja ryba inveni”) ennek a halnak a színére: „color argento fuscus, vix aureolo passim intermicante, subtus albo subargentus”. A nevek a běl ’fehér’ jelzőhőz tartoznak. Kniezsa (SzlJsz.) Beke ötletét (Hal. 33) ismétli, mely szerint a szláv szó az osztrák-német Wallen ’Silurus glanis, Cyprinus ballerus’ átvétele volna. A német szó helyesen Waller, de az etimológia egyébként sem vehető komolyan. A magyarból valók – viszontkölcsönzéssel – a következő szláv halnevek: szlk. balin, balind, bojin, balyn (Fe.), kárpukr. balind (Vl.), szbhv. balin,bain (RszK.). Számos idegen nyelvi elnevezése a latin aspius alapján keletkezett.

A balin nagypénteki hal (R. 1887: HalK.; N. MTsz.) neve valószínűleg a böjti előírásokkal függ össze: a hal különösen fontos eledel volt böjti időszakban. A baksa (VNAE.; R. 1819: baksa TudGyűjt. 8, 1868: Ke.; N. ÚMTsz.: baksa ’őnhal’) szűk elterjedtségű tájszó, semmiképpen sem függhet össze az osztják muhsan ’Coregonus muksun’ halnévvel, Munkácsi (ÁKE.) magyarázatával már Asbóth (NyK. 33) szembeszállt. Kapókeszeg (N. ÚMTsz.: kapóhal ’rablóhal’, kapó-hal ’kis halakkal táplálkozó keszeg’ | OrmSz.: kapkodó keszeg) nevére ragadozó volta a magyarázat. Paripakeszeg (K.) a szigetközi neve, azért hívják így, mert „nyargal a víz hátán”, „lovagull a vizen” (uo.). Ez pontosabban azt jelenti, hogy a balin ragadozóként a kis halakat a víztükör felszínén üldözve ejti zsákmányul. Fenekeszeg (R. N. 1887: HalK.) nevét a pontyfélék családjába tartozó hal ragadozó volta alapján kapta, mert zsákmányát üldözve nagy csattanásokkal burjánzik, örvénylik a víz, amerre jár. A villámkeszeg (MoH.) a gyors balin találó népi elnevezése. Vízenjáró hal (uo.), vízikeszeg (Halh.) nevének szemléleti háttere hasonló, a táplálékául szolgáló kis halakat üldöző, a víz felszínén raboló ragadozó hozzáillő neve. Al-dunai tolvajhal (FöldrKözl. 40) elnevezése szintén rablására vonatkozik, akárcsak táncos őn (N. Unger: Balaton) neve, ez a hal zsákmányát üldözve nagy loccsanásokkal rabol a víz színén. Nyílkeszeg nyelvjárási nevére (R. 1887: HalK.) gyorsaságával, szélsebes úszásával szolgált rá. Vadászkeszeg társneve is van (R. 1838: Tsz., 1887: HalK.; N. MTsz., SzegSz.), mert a keszegfélék családjába tartozik, ám mégis ragadozó. A fehérhal N. Ti.: fehérhéjjas (Balatonfüred, Tihany) | Jankó: fejérhal (Siófok, Kiliti) | ÚMTsz.: fehérpénzű (Balatonfőkajár) a balin színére utaló elnevezés. Szélhal neve (N. uo.: szélhajtókeszeg, szellőkeszeg, széltolókeszeg | MTsz.: szélkeszeg, nagy szélhal) onnan ered, hogy rablásakor a vizet felborzolja, mint a hirtelen támadó szél. Torzsáskeszeg nevénél (R. 1884: Nyr. 13; N. MTsz.) a torzsa a levágott nád földben maradt szára, nem világos, hogy miért hívják így. Latyakeszeg (N. Ecsedi, ÚMTsz.) nevénél a latyak ’híg iszap’, erről van elnevezve ez a ’legrosszabb hal’ (uo.). Őnborjú (N. uo.: őn borju ’fiatal ragadozó őn’) a fiatal balin neve a Balatonnál. Hívják csereőn (N. uo.: ua. ’vörhenyes színű ragadozó hal, Aspius rapax’) néven is Keszthelyen. Talán színváltozatra vonatkozik ez a név. Unger Emil utal Vutskits följegyzésére, és a Balatonnál használatosnak tartja a balinnak ezt a nevét. Szintén tájszó a vezérhal, vezérőn (R. 1887: HalK.; N. Ti.: vezérkeszeg ’ragadozó őn’ Fonyódon | Viski: ua. ’aki vezeti a többit’ /Tihany/). Az ország más vizeinél is használatos népnyelvi név, MTsz.: ua. „legelöl jár” | Gyurkó: vezérhal). Ennek az elnevezésnek a magyarázatát a tájszógyűj­teményekben adott jelentései alapján következtethetjük ki.

A balin vagy ragadozó őn felfelé nyíló szájával a felső vízrétegekben keresi táplálékát, akár a küsz vagy a garda, elsősorban ezekre vadászik, de néha apró fogasokat is elkap. Villámgyorsan csap zsákmányára izmos, karcsú testével. Közép- és Kelet-Európa vizeiben általánosan elterjedt. Hazánkban is él minden jelentősebb folyó- és állóvízben. Fennáll a túlhalászhatóság veszélye. 1997-ben azt írják egy tanulmány szerzői (Tölg, Specziár és Bíró. In: ÁK. 82), hogy a balin tömegszázalékos aránya nem változott az 1970-es években tapasztaltakhoz képest. Az idősebb korosztályok élőhelye a nyílt víz, a fiataloké inkább a partközeli vízterület. Horgászata rendkívül élvezetes, jól fogható legyező módszerrel, villantós vagy kishalas pergetéssel. A balin a legkisebb értékű az úgynevezett nemeshalak csoportjában. Noha 6-7 kilogrammos egyedsúlyt is elér, és húsának – szakszerűen elkészítve – jó az íze, a fogyasztók általában mégsem értékelik sokra szálkássága miatt.

 

§ Ballagófű (Salsola kali ssp. ruthenica) – Ballagó: csn

Ballagófű, ördögszekérszerű szúrós gyomnövény; Salsola kali ssp. ruthenica.

1792-ben barlang-kóró Baróti Szabó Dávid szótárában, 1798-ban a Magyar Kurirban ballagó, ballagókóró vagy ballangkóró. Társnevei a balla, ballangó, bandzsalgó, barlangkóró és a barlangófű. Származékszó: a ballag melléknévi igenevének főnevesült változata. Azért kapta ezt a nevét, mert elszáradása után a tövéről leszakadva viszi a szél, maga előtt kergeti, és a növény „bebarangolja” a rónát, mintegy ballagni látszik.

Nevezik még kanborz, szükségfű, ördöglova, hentericskóró, bondor, szakasavar, orosházifű néven is.

Benkő Józsefnél (1783: NclB.) szakafű volt, a Magyar

Fűvész Könyvben (1807: MFűvK.) savar a spirálisan csavarodott csíra alapján. Hazánkban három faja él, szikes talajon előszeretettel tenyészik.

A tudományos nemzetségnév Linné alkotása a kicsinyítő képzős olasz salso sós’ (< latin salsus ’sózott’) szóval. A jelölt növény termőhelyére vonatkozó

elnevezés. Ennek mintájára jött létre a ballagófű magyar sófű, sósika társneve és a növény német Salzkraut, azaz ’sófű’ neve.

 

§ Ballangó – tudományos neve: mezei iringó - (Eryngium campestre) – Ballangó: csn

Az ernyősvirágzatúak (Apiales) rendjébe, ezen belül a zellerfélék (Apiaceae) családjába tartozó faj.

További magyar nevei: szamárkóró, ördögszekér, ördögkeringő, ördögnadrág, ördögrakolya, macskatövis, iringófű, szamártövis, szúnyogtövis.

A mezei iringó elterjedési területe Közép- és Dél-Európa, nyugaton Észak-Németországig, Franciaországig és Dél-Angliáig. De megtalálható Szíriában, Törökországban, a Kaukázusban és Afrika északi részén is, Marokkótól Egyiptomig.

A mezei iringó tüskés levelei és fejecskeszerű virágzatai miatt bogáncshoz hasonlít. A 20–60, néha 100 centiméter magas, merev, dúsan ágas, évelő növény néhány társával együtt valóban eltér a szokásos zellerféléktől.

A hajtások világos szürkés- vagy sárgászöld színűek. Az első levelek tagolatlanok, a többiek tenyeresen kétszer tövig szeldeltek, a szeletek a levélgerincen szélesen lefutnak, szélük tüskésen fogas. Az alsó levelek nyelesek, a felsők szárnyölelők. A tömött, gömbölyded, fehéres-zöld ernyővirágzatokat ugyancsak tüskés, merev, szálas, lándzsás gallérlevelek veszik körül. A Termést fehér, hártyás pikkelyek borítják.

A mezei iringó száraz gyepekben, legelőkön, homok- és Löszpusztákon nő, száraz, laza, meleg, meszes talajokon. Virágzási ideje júliustól szeptember végéig tart. Ősszel az egész növény leszakad a tövéről, és a Széltől hajtva mint „ördögszekér” terjed tova. Ironikus értelmű Német nevét („férfihűség”) is ide-oda sodródó-guruló terméses hajtásegyüttesei sugallták. „Futóbogáncsnak” is nevezik. A száraz termőhelyekhez való alkalmazkodásra Vallanak gyökerei, amelyek két méter mélyre lehatolnak, valamint a bőrnemű levelek.

Népies neve: ballangó.

Szaponintartalma miatt gyógynövényként használják.

 

§ Bálna – Bálna: csn

A bálna nem rendszertani elnevezés. Szűkebb értelemben általában a szilásceteket nevezik bálnának, tágabb értelemben a delfinek kivételével a fogasceteket is bálnáknak nevezik nagy méretük alapján (a kardszárnyú delfin esetében használt „gyilkos bálna” kifejezés a köznyelv egyik tévedése).

A bálna szó a latin balena származéka. A régi magyar nyelvben baléna alakban szerepelt, a nyelvújítás korában Bugát Pál módosította bálna formára (a márna, málna, pálma szavak mintájára).

A bálna másik régi elnevezése cet vagy cethal volt. A cethal ma már elavult szó, a Cet név pedig szinte csak tudományos rendszertani elnevezésként használatos (a köznyelv pl. az ámbráscet szót használja gyakran). A szó a latin cetus („bálna”) szóból származik, amely a Bibliában, Jónás próféta történetében szerepel, és cethal néven fordították magyarra.

A bálnák kicsinyét olykor bálnaborjúnak nevezik.

A bálnák nagy termetű állatok. Testhosszuk kifejlett korukban fajtól függően 1,2-30 méter, tömegük 30 és 180 ezer kilogramm között változhat. Közülük kerül ki minden idők egyik legnagyobb állata, a kék bálna.

Mint minden emlős, a bálnák is levegőt lélegeznek be, tüdejük van, meleg vérűek, utódaikat nem szoptatják, hanem a szájukba fröcskölik az anyatejet. A bálnák szárazföldi emlősöktől származnak. Az evolúció során kitűnően alkalmazkodtak a vízi életmódhoz. Alakjuk áramvonalas, a halakéhoz hasonló. Mellső végtagjaik uszonyokká alakultak át, hátsó végtagjaikat elveszítették. Gyakorlatilag nincs szőrzetük.

A legtöbb bálna a nyarat a sarkvidékek hideg tengerein tölti, ezek a vizek ugyanis ilyenkor vannak tele a legfőbb táplálékukat jelentő apró, rák szerű élőlényekkel. A tél közeledtével a bálnák elhagyják sarki élőhelyüket, s az Atlanti-óceán trópusi vizeire úsznak, hogy megszüljék borjaikat. A legtöbb

faj óriási távolságot tesz meg, miközben gyakran megállnak pihenni és utódokat nemzeni. Vándorlás közben azonban nem táplálkoznak, így útközben akár testtömegük felét is elveszíthetik.

 

§ Havasi baltavirág (Hedysarum obscurum L.) – Balta: csn

További nevei: Édes illat, édes- vagy koronahere, virághere.

Évelő. 10–25 cm. Taraczkot hajt. Levele szárnyas, 11–21 levélkéből áll. Két-két pálhája összenőtt, csak a csúcsuk kettős; a levelekkel szembenállanak, nagyok és kihegyezettek. Fürtje sokvirágú. Virágai csüngők, pirosaskékek. Bibeszála kinyílik a csónakból. Hüvelye 2–5 czikkelyű. Terem szórványosan havasaink nyirkos, sziklás magaslatain.

 

§ Bandár – tudományos neve: kősüllő – (Sander volgensis) – Bandár: csn

Kősüllő, a fogassüllőnél kisebb, sávos testű hal; Sander volgensis.

A kősüllő (R. 1887: HalK.; N. SzegSz.: kövisüllő) tudományos szaknyelvi név, főnévi faji jelző áll egyszerű nemi névvel.

Számos társneve van. A dandársüllő (Dankó) bodrogközi elnevezés, más forrásban nem szerepel. Esetleges népetimológia eredménye, és a kősüllő bandár nevével függ össze. Népnyelvi bandár nevét (R. 1887: HalK., 1927: Lovassy) a nyelvjárásokból Jankó János jegyezte fel a Balatonnál, az ÚMTsz. Adata Fonyódról való. Az elnevezés ugyanakkor szerte az országban használatos; vö. uo. és HalK.: ua. | SzegSz.: bondárhal | Hal. 33: bandár. Unger azt jegyzi meg, hogy „magyaros német név” magyarországi német halnevek között. A nagy szlavista, Kniezsa István pedig Beke (uo.) és az EtSz. nyomán a magyar halnevet szláv jövevényszónak tartja; vö. szbhv. bandar ’sügér’ (SzlJsz.). Mivel azonban csak ebben az egyetlen szláv nyelvben van meg ez a halnév, a magyarban viszont elterjedt belső nyelvi fejlemény – minden bizonnyal bandázik, bandázó szavunkból –, valószínűleg éppen fordítva áll a helyzet, az ottani szó való a magyarból; vö. szbhv. bandar ’sügér’ (RszK.), bandras (Vutskits), bandára (Rje

nik hrvatszkoga jezika), bandal, bandaricse ’ua.’ Horvátországban és Szlavóniában (Medic). A halnév magyar eredetének igazolására lásd még a következő néprajzi adatot: „bandázik a süllő: csoportban jár” (MNy. 40).

Volga-süllő (VNAE.; R. 1868: volgai süllő /Kreszn./) a kősüllő elavult szakirodalmi neve, minden bizonnyal a korábbi lat. szaknyelvi Lucioperca volgensis binómen alapján készült, hasonlóan a ném. Wolga-Zander és a fr. sandre duVolga ’ua.’ (VNAE.) nevekhez. A vadsüllő (R. 1887: vadsüllő HalK.; N. Gyurkó: vadsüllő | Unger: ua.) a fogassüllőnél kevésbé értékes és kisebbre növő kősüllő megkülönböztető neve. A tótsüllő (R. 1887:HalK.; N. MTsz., Viski: Tihany) nevének az a magyarázata, hogy a keszthelyi halászok azt hitték, hogy halasításkor, az 1990-es évek elején a Balatonba került wittingaui, csehországi származású süllőivadékkal került ez a hal a tóba. A csehsüllő (N. Ti. és Jankó: Balatonnál) népi elnevezés rokon a tótsüllő névvel, a névadási szemlélet háttere ugyanaz.

Vutskits Tihanyban jegyezte le a bockasüllő terminust. Az összetételben a bocka jelző a hal kedvelt tartózkodási helyére utal. A Balatonnál a bocka (vagy

dörc) szó jelentése ugyanis halásztopográfiai gyűjtésekben ’tőzeges, agyagos, kemény talaj’. Jankó Jánosnak a fonyódi halászok így magyarázták meg: „A

hal a bockán végzi összegyüvetelét … s ezen fürdik a süllő, a fogas meg a keszeg.” Tarka süllő (R. 1887: HalK.; N. SzegSz., Unger, K.) a fogasnál színesebb, csíkos kősüllő nyelvjárási neve. A furkóhal (N. NéprÉrt. 13: ua. | ÚMTsz.: furkó­keszeg,furkóhal) a Közép-Tisza vidékén ismert név, a hal hengeres alakját írja le. „A furkóhalat olyannak tartja (ti. a tiszai halász), mint a süllőt” (uo.).

A kősüllő zömökebb a fogassüllőnél, és sokkal kisebbre nő, a fél kilósnál nagyobb példányok már ritkák. Szájában hiányoznak a fogasra oly jellemző, úgynevezett ebfogak. Háta zöldesszürke, oldala ezüstös. Szép kékesfekete harántcsíkok díszítik. Kevésbé igényes környezetével szemben, mint a fogas, 1986-ban például a balatoni halászzsákmányba kerülő kősüllők szinte 60–70%-át a jobban felmelegedő, oxigénben szegényebb vizű Keszthelyi-öbölben fogták. Kedvelt horgászhal is, mert nem túl szálkás, és húsminősége kiváló.

 

§ Bandurka – tudományos neve: Gumós burgonya (Solanum tuberosum L.) – Bandurka: csn

További nevei: Burgonya csucsor, gumós ebszőlő, bandurka, bibiricskó, bolyóka, burgonya, földialma, földimogyoró, grulya, kartifli, kolompér, krumpér, krumpli, kutya- vagy svábtök, kukujó, péra, pirkó, pityere, pityóka, tojórépa. – Term. r.: Ebszőlőfélék. Solanaceae.

Évelő. 40–150. Az egész növény aprón szőrös. Levelei egyenetlenül, vagyis félbe szárnyasak, 7–11 levélkével. Virágai hosszú kocsány végén bogernyős kunkorokban. Pártája még egyszer akkora, mint a csésze, 5-hasábú, rózsaszínű, fehér, sárga vagy halavány violaszínű. (E szín a gumók színével nagyobbára egyezik). Nagy bogyói gömbölyűek, zöldek. Földbeli taraczkjai keményítő tartalmú, húsos gumókat fejlesztenek; ezért számos fajtában mindenütt termesztik. Nevezetes fajtái a rózsa, hópehely, sárga Jakab, szepesi bujók stb.

Hazája Dél-Amerika; Chilében és Boliviában ma is vadon terem. Keményítőt, szeszt is gyártanak belőle; takarmánynak is használják. Szára, levele, különösen bogyója, solanintartalmánál fogva, mérgező.

Cserepekbe is ültetik a tojás csucsor-t (S. Melongena L.), melynek nagy fehér, avagy lilaszínű bogyói tojásszerűek. Nagy lilaszinű termésű fajtáját főzelékül, vagy húshoz mellékételül eszik és kertekben termesztik.

 

§ Légybangó (Ophrys) – Bangó: csn

A kosborfélék (Orchidaceae) családjának legspecializáltabb és ezzel legváltozatosabb növénynemzetsége. Földtörténeti léptékkel mérve a közelmúltban alakult ki, ám azóta különböző populációi sajátos életmódjuknak megfelelően, viharos sebességgel specializálódtak, mindinkább egy-egy ízeltlábú fajhoz alkalmazkodva.

Ez a változatosság fölöttébb megnehezíti az osztályozók munkáját: a máig leírt, több mint 290 taxon (faj, alfaj, változat) rokonsági körökbe sorolása (mindenekelőtt a hipervariábilis morfológiai bélyegek alapján) nagyon bizonytalan – olyannyira, hogy egyes szerzők számos taxon közül mindössze harmincat tekintenek fajnak, míg mások kétszáznál is többet.

Számos természetes hibridjük mellett többet a kertészetekben, dísznövénynek nemesítettek ki.

Valamennyi faj az északi flórabirodalomban, azon belül is mediterrán, illetve szubmediterrán éghajlaton él: többségük eurázsiai, egyesek észak-afrikaiak. Jellemzően száraz élőhelyeken fordul elő: a Kárpát-medence növényzetében szubmediterrán elemnek számít.

Egy bangófaj magassága sem éri el a 30 cm-t. Fémes színű, szőrös, egyes rovarfajok nőstényeire hasonlító virágai kevés virágú fürtben állnak. A különleges színű és formájú lepellevelek egyrészt felkeltik a rovarok figyelmét, másrészt az ivartájékot védik. Termése toktermés.

Valamennyi bangófajt ízeltlábúak porozzák be; a fajok egy-egy beporzó fajra specializálódtak. A rovarokat a virágos növényeknél megszokottól igencsak eltérő módon csalogatják: nem termelnek nektárt, viszont virágaik a beporzó faj

nőstényeihez hasonlatossá alakultak; ebben a vezérszerepet a virág mézajaknak nevezett része játssza. Több faj még az illető faj nőstényeinek jellegzetes feromonjaihoz megtévesztően hasonló illatanyagot is termel. Mindez arra készteti az illető rovarfaj hímjeit, hogy megpróbáljanak párosodni a nősténynek vélt virágokkal, és eközben beporozzák azokat.

Magyarországon is őshonos fajok:

Méhbangó (O. apifera).

Szarvas bangó (O. cornuta, illetve O. scolopax subsp. cornuta).

Poszméhbangó (O. holoserica, O. episcopalis); újabban az (O. fuciflora) fajjal azonosnak tekintik.

Légybangó (O. insectifera).

Pókbangó (párkányos bangó, O. sphegodes, illetve O. sphecodes, O. arachnitiformis, O. aranifera, O. exaltata).

Holuby-bangó (O. holoserica var. holubyana); a magyar nyelvű hivatkozások többsége (O. holubyana) néven önálló fajnak írja le.

 

§ Búbos banka (Upupa epops) – Banka: csn

a madarak osztályának a szarvascsőrűmadár-alakúak (Bucerotiformes) rendjéhez tartozó a bankafélék (Upupidae) családjába tartozó Upupa nem egyetlen faja.

Izrael nemzeti madara. Egy korábban élt nagy testű, feltehetően röpképtelen rokon faj Szent Ilona-szigeten fordult elő. Ez a Szent Ilona-szigeti búbos banka (Upupa antaios), mely csak csontmaradványok alapján ismert. Kipusztulását a vadászat és a meghonosodott emlős ragadozók (mindenekelőtt macskák) okozták, röviddel azután, hogy a szigetet 1502-ben felfedezték.

Európában, Ázsiában és Észak-Afrikában is fészkel; telelni Afrika középső részére vonul. A nyílt állományú, rétekkel, legelőkkel szomszédos öreg erdők lakója, ahol a fészkeléshez odvas fákat talál. Megjelenik az emberek közelében is.

Testhossza 25–29 centiméter, szárnyfesztávolsága 44–48 centiméter, testtömege 45–87 gramm. Rigónál nagyobb, tarka tollruhájú madár. Fején jellegzetes, sugarasan felmereszthető tollbóbitát visel, amely nyugalmi állapotban a tarkóra simul. A felnőtt egyedek feje, nyaka és egész alsóteste világos rozsdássárga. A hát és a szárnyak feketék, sűrű fehér harántsávozással. A farok fekete. A faroktollak közepén széles fehér harántsáv húzódik. A bóbita tollai rozsdavörösek, az első 4–5 toll vége fekete, a leghosszabb tollak vége fehér–fekete. A fiatalok elmosódottabb, halványabb színezetűek. A bóbita nem olyan fejlett, mint a felnőtteknél. A csőr enyhén lefelé ívelt, hosszú, csipeszszerű és fekete. A láb ólomszürke, a szem sötétbarna.

Fő eledelét a rovarok adják. Leginkább a földön keresgél, lárvákkal, sáskákkal, gilisztával, tücskökkel, cserebogárral, lótetűvel táplálkozik, amelyeket hosszú csőrével a földből is kiszed.

Harkályok odúit szívesen elfoglalja, de kidőlt, korhadt fák üregeiben, kőrakásokban, üregekben bárhol költhet, akár a talajszintben is. Az 5-10 piszkosfehér tojáson kizárólag a tojó kotlik, a hím a táplálékot hordja, a fiókák etetésében viszont mindkét szülő részt vesz.

A népnyelv büdös bankának, vagy szurtos dudunak is hívja, mivel a fiókák veszélyérzet esetén bűzös ürüléket juttatnak vélt, vagy valós támadójukra. Ezen kívül maga a költőüreg is elég sok ürüléket tartalmaz, melyet a fiókák ürítenek magukból.

Üregekben, harkályfélék által készített odúban, emberi településeken fészkel. Fészekalja 5–8 tojásból áll, melyen csak a tojó 16–19 napig kotlik. A kirepülés a kikelés után 26–27 nappal történik.

Magyarországon márciustól szeptemberig tartózkodik, rendszeres fészkelő, ősszel délre vonul.

A búbosbankáról utcát neveztek el Budapest XVII. kerületében, a Madárdombon.

Népies nevei: banka, babuba, bugybóka, babuk, babutyka, daduk, dudoga, dod, büdös bod, büdös banka, babuta, babutka, bubutka, bubucska, babuka, bugyóka (Somogy megye), budoga (Pécs), szaros babucska (Albertirsa), bóbás banka (Heves megye), ganajmadár (Jászberény), dutka, szurtos dudu, polonca, baták, jututu banka, szalakatóka, sáros banka, butyboka.

 

§ Banya – tudományos neve: fodormenta – (Mentha aquatica var. crispa.) – Banya: csn

Fodormenta, ajakos virágú, fodros levelű kerti növény; Mentha aquatica var. crispa.

1570 körül Lencsés Györgynél (Ars Medica), 1578-ban Melius Juhász Péternél, 1588-ban Frankovith Gergelynél, 1590-ben Szikszai Fabricius Balázsnál, 1656-ban Kájoni Jánosnál, 1690-ben Pápai Páriz Ferenc Pax Corporisában, 1703-ban a Dorstenius-féle Botaniconba bejegyzett magyar növénynevek között olvasható a név.

Az összetételben a fodor- előtag melléknévi ’fodros, ráncos felületű’ eredeti jelentése szerepel minősítő jelzőként. Más nyelvek szintén a fodros és a

menta szavak kapcsolatával jelölik e gyógynövényt: német Krauseminze, francia menthe crépue, cseh máta kadeřavá. Mindezek mintája – ha nem közvetlen népi

megfigyelésen alapulnak, ami eléggé valószínű – a latin Mentha aquatica var. crispa lehet.

Társneve a banya, banyamenta, kucserácska és vénasszonyvirág. A népnyelvben több változata használatos, így ÚMTsz.: lúfodormënta (Őrisziget) ’vízi menta’,

lófodormenta (Kiskunság) |MNy. 4: ua. (Réty) ’Mentha spicata’ | MNöv. 128: lófodormenta ’Calamintha clinopodium’ | MNy. 33: lúfodormënta (Felsőőr vidéke) Mentha aquatica’ | Kótyuk: lúfodorminta (Kárpátalja, Rát).

A menta magról vagy tőosztással szaporítható. Elsősorban a fodormenta a házikertek kedvelt növénye. A palócok szerint ha a karácsonyi asztalról összegyűjtik a kenyér- és a kalácsmorzsákat, majd ezeket tavasszal, amikor a föld fölmelegszik a kertben, elvetik, a morzsákból „szörnyen jaó szagú fű nyeöl ollyan, kinek a feödtől a tetejéig levelyi van”. Ez nem más, mint a fodormenta. Július 2-án ünneplik Sarlós Boldogasszony napját. A Biblia szerint Mária ezen a

napon látogatta meg Erzsébetet, Keresztelő Szent János édesanyját. Szeged környékén fodormentát szenteltetnek a szakrális ünnepen; teát főznek belőle a

betegeknek. Mária nagy útjára emlékezve a szentelt fodormentából készített teát fájós lábak borogatására alkalmazzák. A gyógynövény begyűjtéséhez sarlót használnak.

 

§ Csarab-bányászméh (Andrenidae) – Bányász: csn

A bányászméhek (Andrenidae) az ízeltlábúak (Arthropoda) törzsének a rovarok osztályának a hártyásszárnyúak (Hymenoptera) rendjébe és a fullánkosdarázs-alkatúak (Apocrita) alrendjébe tartozó család.

Néhány hazai fajuk: csarab-bányászméh, fűz-bányászméh, spárga-bányászméh.

A vadon élő méhek kb. háromnegyede a földön készít magának fészket. Mivel ezen hasznos rovarok is bajban vannak, érdemes őket segíteni a kertünkben.

A bányászméhek a földben készítik a fészküket, a természetes talaj rendkívül fontos számukra. Sok más élőlényhez hasonlóan a bányászméhek egyedszáma is folyamatosan csökken, mivel a természetes életterük apad. A környezetszennyezés mellett a túlzott beépítettség, az agyonhasznált mezőgazdasági területek, a töltések eltűnése is az okok között szerepel. Ráadásul egyes fajok táplálékspecialisták, csak bizonyos növényfajokra repülnek, rendkívül válogatósak (ilyen például a fűz- vagy a csarab-bányászméh).

A legtöbb bányászméhet tavasszal figyelhetjük meg, fő kirepülési időszakuk április és június közé esik. Fajtól függően 7-17 mm hosszú rovarok, testük szinte teljesen szőrös. A szőr fehér, sárgás, pirosas, barnás vagy fekete színezetű lehet. A hímeknek legtöbbször világos foltos, a nőstényeknek bársonyosan szőrözött a feje. Tavasszal a hímek általában a fészkelőhelyük közelében, alacsonyan repülnek, a nőstényt keresve. Aggodalomra nincs ok, ők nem tudnak szúrni, teljesen ártalmatlanok. Párzás után a hím elpusztul, a nőstény pedig megkezdi a fészkelőhely építését, egy 5-60 cm mély folyosó ásásával a földben.

A bányászméhek a meleg, száraz klímát kedvelik. Ezért a fészkelőhelyüket leginkább homokos földbe készítik. A természetben fészkeiket leggyakrabban meredek lejtőkön, töltéseken, kavicsbányáknál, gyepekben találjuk.

A fészkelőhely kialakítását érdemes a ház déli oldalára tervezni. Legmegfelelőbb egy alig benőtt vagy szabadon álló, sovány talajjal borított rész. A természetes, buja kertek előnyben vannak, mivel sok vadnövény eleve ezt a talajtípust kedveli. Először is ássunk egy gödröt kb. ásónyi mélységben. A helyszín lehetőség szerint meleg, napos legyen, némileg védve az esőtől. Töltőanyagként akár egy régi homokozó homokját is használhatjuk. Fontos, hogy ne friss, mosott homokot hozzunk! Ez ugyanis túl laza és a járatok könnyen bomlanak. Akkor a megfelelő állagú a homok, ha alkalmas egy „homoksüti” formázására.

Mivel a bányászméhek nem távolodnak el messze a fészkelőhelytől, érdemes a közelben virágzó területet is kialakítani a számukra, fontos takarmánynövényekkel. Mindegyik faj más növényt részesít előnyben, és akad olyan is, amely csak bizonyos növényfajra repül rá, pl. a már említett fűzfa-bányászméh, illetve a spárga-bányászméh, amelyik csak a spárga pollenjét gyűjti. A legfontosabb takarmánynövények közé tartoznak a harangvirágok, a juhar, a fűz és a borbolya. Kedvelik a bogyósgyümölcsűeket is, például az áfonyát vagy a ribizlit. A keresztesvirágúak is gazdag pollenforrást rejtenek. Ide olyan dísznövények tartoznak, mint a viola vagy az aubrieta, de a haszonnövények között is bőségesen akadnak belőlük, például a salátafélék, a kerti zsázsa vagy a bimbós kel. A boglárkafélék, a fészkesvirágzatúak, rózsafélék is jó takarmánynövények.

Amennyiben fészket készítünk a bányászméheknek a kertben, gondoskodnunk kell a megfelelő táplálékforrásról is. Ha elegendő helyünk van, egy virágos rétet is létrehozhatunk a szorgalmas rovarok számára. Ehhez ássunk fel egy kijelölt területet, távolítsuk el a növényeket és gyomokat. A vadvirág magját keverjük el némi homokkal, így egyenletesebben kiszórhatók. Ezután tapogassuk le egy kicsit lapáttal a földet és öntözzük meg. Néhány hét múlva virágos terített asztal várja a méheket.

 

§ Barackmoly vagy barackrágó sarlósmoly (Anarsia lineatella) – Barack: lk

Az őszibarack és más csonthéjas gyümölcs veszélyes, meghatározó kártevője.

Nagy-Britannia kivételével egész Európában előfordul, főleg a melegebb vidékeken. Nyugat-Ázsiában és Kis-Ázsiában is honos, az USA-ba és Kanadába behurcolták. Egész Magyarországon megtalálni, de főleg az ország déli részén gyakori.

Szürke szárnyát hosszanti fekete csíkok mintázzák. A szárny fesztávolsága 11–14 mm. Hazánkban évente három teljes és – ha a nyár elég hosszú és meleg – egy csonka negyedik nemzedéke fejlődik ki. A fiatal Hernyó telel át, majd tavasszal behatol a fakadó rügyekbe. Az őszibarackon áttelelt hernyók járatot rágnak a rövid, 2–3 cm-es hajtások tengelyébe; ezek a hajtások elhervadnak és elpusztulnak. Később a hernyók a hosszabb hajtásokra térnek át, majd a nyártól a gyümölcsöket károsítják. A kocsánynál rágnak be a gyümölcsbe, amit belülről falnak fel. A még zöld gyümölcs érése ilyenkor meggyorsul, majd gyakran félig éretten lehullik. A nyár végén rakott petékből kikelő hernyók a kéreg alá rágnak, és a háncsrészeket eszik. Benyomulhatnak a rügyek belsejébe, és kiodvasíthatják azokat. Ekként a barackmoly az egész tenyészidőszakban kárt okoz, és a kártétel formái változatosak.

Fő tápnövényei a csonthéjasok: őszibarack, kajszibarack, szilva, mandula; legkedveltebb tápnövényének az őszibarackot tartják. Megtelepszik az almán, a körtén és a Prunus nemzetség tagjain is.

 

§ Őszibarack vagy őszibarackfa (Prunus persica) – Barack: lk

Legközelebbi rokona a mandula, távolabbi rokonai a szilva és a kajszibarack.

A magyar nyelvben „őszibarack” néven említjük összes termesztett és magról kelt változatát, De nem „őszi”, hiszen a fajtától függően nyár közepétől érik. Helyes elnevezése csak a barack lenne, ami azért okoz némi bonyodalmat, mert a kajszibarackot is értjük rajta. A sima héjú (nem molyhos) őszibarackot nektarin névvel különböztetjük meg, de nagyon sokan használják a "kopasz barack" elnevezést is.

Őshazájának régebben Perzsiát tartották, ami a latin növénytani elnevezésében (malum persicum) is kifejezésre jut. A kutatások ezt nem bizonyították, mivel a kínai irodalomban már i.e. több száz évvel, több helyen is említi, ezért feltételezhető, hogy innen származik. Európai elterjedésének forrása Itália, majd Franciaország, ahol a kedvező életkörülmények és termesztési feltételek miatt, nem csak termesztik, de fajtáinak szaporítása is fellendült.

Oliver De Serres 1604-ben megjelent kertészetről szóló munkájában (Théâtre d’Agriculture), már 12 fajtát ír le. Az őszibarack-termesztés fellendülésére jellemző, hogy a kereszténység terjesztésével párhuzamosan terjedt el Európa többi országában, mivel a legügyesebb termesztők a szerzetesek voltak. A kolostorok kertjeiben nagy gonddal nevelték, és valószínűleg szaporították is az őszibarackot. Franciaországban keletkeztek az első faiskolák is, 1628-ban már 27 fajtát, 1667-re pedig már 38 fajtáról tesznek említést.

A nektarint keresztezésnek, hibridnek tartják sokan (mandula, szilva), pedig ugyanaz a faj, mint az őszibarack, annak egy genetikus variánsa. A szőrösség tulajdonságát egy domináns allél hordozza, ennek teljes hiányában kopasz a barack. Már Darwin is foglalkozott a nektarin mibenlétének problémájával, és az ő nyomában számos más kutató is. Az utóbbi években az Egyesült Államokban továbbnemesítették, és így lendült fel kereskedelmi forgalma.

Az őszibarack az enyhébb éghajlatot kedveli, mérsékelt és elég hosszú ideig tartó téli hideggel. Általában csak a legjobb szőlővidékeken lehet gazdaságosan termelni. Hazánkban, egyes vidékeket kivéve mindenütt megterem. Az őszibarack termeléshez a nyári hónapokban (július-augusztus) 20-24 °C középhőmérsékletre van szükség. A budai hegyekben, a Balaton-felvidéken, vagy a Mecsek déli oldalában a napfénytől jól besugárzott területeken, még a késői fajták is beérnek. Fontos, hogy a téli nyugalmi időben huzamosabb ideig 7 °C alatti hőmérsékletre van szüksége, de rövidebb ideig a −16 – −20 °C sem ártalmas. Ezzel szemben a virágzás, gyümölcskötődés, és a gyümölcsfejlődés idején már a −4 °C is jelentős károkat tud okozni. Az erős napsütésnek kitett domboldalakon a túl nagy nyári meleg, vagy a nagyobb hőingadozások is jelentős károkat okozhatnak.

 

§ Baradics-kóró – tudományos neve: gilisztaűző varádics - (Tanacetum vulgare) – Baradics: csn

Az őszirózsafélék (Asteraceae) családjába tartozó növényfaj. Népi nevei közül talán a mezei mimóza a legérdekesebb, ezt valószínűleg levelei alakjáról kapta.

Egész Európában megtalálható; Magyarországon is gyakori.

Felálló, felső részén elágazó szárú, 80–120 cm magas. Megdörzsölve fűszeres, kámforos illatú. Levelei kétszeresen, szárnyasan szeldeltek.

Aranysárga, gömbszerű fészekvirágzatai 80–100 cm magasan díszlenek dús sátorvirágzatban. A fészkekben csak csöves virágok vannak, sugárvirágok nélkül.

Évelő. Ártéri magaskórós társulásokban és mocsárréteken, nedves Gyomtársulásokban él, gyakorta az aranyvesszővel (kanadai aranyvessző Solidago canadensis, magas aranyvessző Solidago gigantea) együtt. Június–szeptember között nyílik. A Margarétákhoz hasonlóan, tőosztással szaporítható.

Méliusz Juhász Péter 1578-ban megjelent Herbáriumában ezt írta a varádicsról: „Próbált dolog. Levelét főzd meg borban, vagy tejben add innya, a gilisztát kiűzi.”

Nevéhez híven napjainkig gyakorta használták az ember és a háziállatok bélférgeinek elpusztítására, kiűzésére, külsőleg ízületi fájdalmak enyhítésére.

Főként szárított virágból főzött teája tartalmazza a férgek, rovarok által nem kedvelt illóolajokat, gyantát és keserűanyagot. Mérgező hatása miatt háziszerként ma már nem ajánlott.

A biokertészek elsősorban a hangyák távoltartására alkalmazzák. A szárított növény nemcsak az ágyásokból, de a tárolóhelyekről is elűzi a hangyákat és más rovarokat, így a molyokat is.

Gyakran ültetik nedves kertrészek évelő ágyásaiba, egy alacsony termetű változatát sziklakertekbe is.

 

§ Báránysas – tudományos neve: rétisas – (Haliaeetus albicilla) – Bárány: csn

Sötétbarna színű, fehér farkú, nagy ragadozó madár; Haliaeetus albicilla.

Alföldi nyelvjárási elnevezése, a réti sas (R. 1898: Nom.) vált a madár szaknyelvi nevévé. A faj gyakori tartózkodási helyére utal. Volt réti bese és réti csonttörő neve (KissMad.), és hasonló a nádisas (R. 1702: Miskolczi), valamint tavi-sas (R. 1898: Nom.) elnevezése is.

A rétisas népnyelvi neve még a fehérfarkú rétisas, a görögből fordított csonttörő sas, a csonttörő harács, halászsas, saskirály ’ahogy a véneket a nép nevezi’ (Term. 1897).

A régiségben 1590-ben tengeri sas keselioe (SzikszF.), a név a lat. Haliaëtus mintájára, részfordítással alkotott. (A tudományos latin név görög elemekből

áll; vö. ógör. haliétosz ’tengeri sas’ a nemi névben.) A ném. Meeradler pedig a terminustükörfordítása. A német madárnevet közli 1793-ban Grossinger, nála szerepel ennek alapján a m. tengeri-sas név. 1841-ben Vajda meg is magyarázza a kifejezést: „A folyamok és tenger partján tartózkodnak…” Ugyancsak Grossinger közli 1793-ban tsont-törő sas társnevét, ez pedig a R. lat. szaknyelvi Ossifragus és a R. ném. Beinbrecher ’ua.’ (Brehm) fordítása és az értelmesítő sas hozzátétele. Mivel ez a hatalmas ragadozó madár kisebb emlősöket zsákmányol, és képes „összetörni” őket, népszerű lett a név; vö. csonttörő harács ráró (R. 1887: TermtudKözl.), csonttörő rétisas (1898: Nom.).

Nagy termetére utal N. saskirály neve (SzegSz.). Nyelvjárási báránysas elnevezését (uo.) azért kapta, mert képes a kisebb bárányokat is elragadni; vö.

ném. Lämmergeier és Gemsengeier (Brehm), azaz ’báránykeselyű’, illetve ’zergekeselyű’. Az 1904-ben Petényinél olvasható fehérfarkú sas (1887: fehér farkúharács, fehérfarkú réti-sas, fejér sas /TermtudKözl./) neve fehér farkára utal.

Az Észak-Amerikában honos fehérfejű rétisas ’Haliaeetus leucocephalus’ német neve is Weißkopfseeadler. A leucocephalus fajnév az eredeti görög szó latin

átírásával ’fehérfejű’ jelentésű (< leukosz ’fehér’, kefale ’fej’). Amerikában a neve bald eagle. Az ang. eagle ’sas’ jelentésű, a bald elsődleges jelentése

’kopasz, csupasz, tar’, illetve ’tollatlan’. Egyes magyarázatok szerint a piebald ’tarka ló’ kifejezés hasonló, utalás a fehér fej és faroktollak, illetve a test többi részének sötét színe közötti kontrasztra.

Európában Észak-Norvégiától egészen a Balkán-félszigetig honos. Sokféle élőhelyen előfordul, de táplálkozása miatt elsősorban a vizes területek (tengerpartok, folyók, tavak vidéke, mocsarak) kedvelt tartózkodási helyei. Magyarországon kis számban fészkel. Elsősorban halakat, madarakat, hüllőket és kisebb emlősöket eszik. Hiába tiltakozott Benjamin Franklin, a „haza atyja”, a fehérfejű rétisas lett és maradt az USA emblémája. Ott van az állami pecséteken, és jó néhány érme hátoldalán is, amint egy olajfaág felé fordítja a fejét. A legenda szerint ez csak békében van így, háborús időkben az ellenkező oldalra néz.

 

§ Bárányvirág – tudományos neve: ujjas keltike – (Corydalis solida L. Sm.) – Bárány: lk

További nevei: Bárányvirág, borsóvirág, kakas bandikó – Term. r.: Füstikefélék. Fumariaceae.).

Évelő. 10–25 cm. Az előbbihez hasonló, de a gumója tömör és murvái ujjasan hasadtak, vagy legalább az elülső szélükön bevagdalva fogasok. Virágai halvány bibor- vagy lilaszínűek. Terem erdős, cserjés helyeken az egész ország hegy- és dombvidékén. Az előbbinél ritkább.

 

§ Barátpapagáj vagy remetepapagáj (Myiopsitta monachus) – Barát: csn

A fajt Pieter Boddaert holland orvos, biológus és ornitológus írta le 1880-ban, a Psittacus nembe Psittacus monachus néven.

Argentína, Bolívia, Brazília, Paraguay és Uruguay területén honos. Természetes élőhelyei a szubtrópusi vagy trópusi síkvidéki esőerdők és szavannák, valamint emberi környezet. Állandó, nem vonuló faj.

Kedvelt kalitkamadár. Mivel fészkei karbantartása miatt egész évben viszonylag helyhez kötötten él, ezért sok helyütt félig vagy teljesen szabadon tartják állatkertek és magángyűjtők is. Ezek közül a madarak közül olykor néhány pár elszakadva a kolóniától teljesen önálló életet kezd máshol, így betelepült madárként több, számára alkalmas helyen megjelent már. Ilyen önállóan költő kolóniái vannak az Egyesült Államokban, Puerto Ricón, a Bermuda-szigeteken, az Egyesült Királyságban, Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Portugáliában, Spanyolországban, Olaszországban, Izraelben és Japánban is.

Átlagos testhossza 29 centiméter, szárnyfesztávolsága 43-48 centiméter, testtömege 90-140 gramm. Homloka világosszürke, a fejtető és a tarkó zöldes, pofatájéka és torka világosszürke. Testének többi része barnás-, illetve sárgászöld.

Kifejezetten közösségszerető madár, több család kolóniát alkotva együtt él. A táplálkozóhelyeken több száz madár is összeverődik. Tápláléka magvakból, gyümölcsökből, rovarokból és azok lárváiból áll.

A téli hónapokban költ. A papagájfélék többségétől eltérően nem odúban költ, hanem hatalmas, faágakból és vesszőkből összeállított fészket épít a kolónia. A fészekben minden párnak külön költőkamrája van. Fészekalja 5-8 tojásból áll, amin 26 napig kotlik.

 

§ Barátfű – tudományos neve: gyermekláncfű vagy pongyola pitypang (Taraxacum officinale) – Barát: csn

Virágpora az arra érzékenyekből allergiás reakciót vált ki.

Népies neve: cserbóka. Gyakran nevezik egyszerűen csak pitypangnak is.

Latin neve, a Taraxacum, a görög arache (zavar) és az akémai (gyógyítani) szavakból származik.

Sokféle elnevezése létezik. Vörös Éva művében az alábbiakat találjuk: bárányfejűfű, barátfejűfű, barátfő, barátfű, békasaláta, békavirág, bimbófű, buglyosvirág, cikória, cikóriavirág, csattogógaz, disznókék, éjjelilámpa, gyermeklánc, gyermekláncfű, lámpavirág, láncfű, oroszlánfog, oroszlánfogfű, pimpó, pimpónya, pipevirág, pitypang, raponc, saláta, sárvirág, tejesfű, törpe sárgacikória, tyúkvirág, vadsaláta, vakulócsirke.

Fráter Erzsébet könyvében az alábbiakat közli: békavirág, buborékfű, cikóvirág, csürkevirág, disznósaláta, ebtej, eszterláncfű, gyermekláncfű, kácsavirág, kákics, kislibavirág, kotlóvirág, kutyavirág, lámpavirág, lánclapi, marcivirág, pampula, papatyi virág, pimpiparé, pipevirág, sárvirág, zsibavirág.

Tejesfű virágnak, barátfejnek és kákicsnak is nevezik. Egyes vidékeken kikirics a neve (ami nem keverendő a kikericcsel).

A kutyatej elnevezés több szempontból sem szerencsés: egyrészt a növény nem a kutyatej (Euphorbia) nemzetségbe tartozik, másrészt ezt a nevet használva könnyen összetéveszthető a farkas kutyatej-jel (Euphorbia cyparissias), amely a gyermekláncfűvel ellentétben mérgező tejelő növény.

A gyermekláncfű füves területeken, főleg a kertekben, szántókon jelenik meg. Karógyökere függőleges és hosszú, ezért kiirtani sem könnyű. A földre fekvő levelei hasadtak, a hasábok fogazottak (kacúros levél). A belül üreges virágszár, tetején az aranysárga fészkes virágzattal a Tőrózsából tör elő. Levele és virágszára elszakítva fehér, kesernyés ízű tejnedvet ereszt. Repülőszőrös magja a gyermekek kedvelt játéka. Neve is a gyermekjátékokból ered: száras virágait gyakran összefűzik, és nyakláncként vagy fejdíszként hordják.

Virágzás előtti fiatal leveleiből salátát vagy főzeléket

 készítenek. Gyökerét nyersen vagy vajon párolva, avagy gyors szárítással (kb. 55 °C-on szárítva) és durvára őrölve kávépótlóként használták.

Levelével és gyökerével több száz éve kezelik a máj,epehólyag, vese megbetegedéseit és az ízületi problémákat.

A belőle készített tea vízhajtó hatású és a tavaszi méregtelenítő kúrák fontos alkotóeleme.

Hatásos a bőrproblémák és a cellulitisz ellen, csökkenti a vér koleszterinszintjét, étvágyfokozó, epehajtó, hashajtó.

A friss virágokból szirupot is készítenek, melyet "pitypangméz"-nek is neveznek.

 

§ Barázdabillegető (Motacilla alba) – Barázda: csn

A többi hazai billegetőtől a sárga szín hiánya különíti el. 18,5 cm-es hosszával kissé nagyobb a másik két fajnál. Háta szürke, sapkája és melle fekete. Palearktikus elterjedésű. Európában, így hazánkban is sokfelé költ, állománya kb. 150-250 ezer pár. Megtelepszik szántások szélén, utak mellett, hegyi patakoknál és más, vízhez közeli területeken. Természetes üregekbe, mesterséges építményekbe készíti fészkét. Fészekalja 5-6 tojás. Csigákkal, ízeltlábúakkal (szúnyogok, böglyök, hernyók) táplálkozik.

Februárban érkezik a Földközi-tenger mellékén lévő telelőterületeiről. Augusztusban kialakuló csapatai októberben vonulnak el.

 

§ Barbara – tudományos neve: rebarbara – (Rheum) – Barbara: lk

Nagy levelű, magasra növő dísz- és gyógynövény.

Először Lencsés György kéziratos orvosbotanikai művében (1570 k.: Ars Medica) olvasható, majd Melius Juhász Péternél (1578) és Pápai Páriz Ferenc Pax Corporisában (1690). Az ő szótárának későbbi, Bod Péter-féle kiadásában 1767-ben rhabarbarum-fü. Benkő Józsefnél (1783: NclB.) rappontz, rabarbarum. Diószegi Sámuelnél (1813: OrvF.) rabarbara.

A tájszólásokban további alakváltozatai keletkeztek, mint például barbara, lebarbara, rebabara, reborbora.

Nemzetközi vándorszó a latinból, ősi perzsa rewend neve a középkori latinban rheu barbarum, majd rhabarbarum volt. A görög közvetítette, melyben a névnek ’barbár, idegen növény; gyökér’ jelentése volt. Német neve is Rhabarber. A növény mai tudományos Rheum nevét Linné Galénosztól, az ókori görög orvostól vette át, aki gyógyszerként gyakran ajánlotta a rheont, latinosan a rheumot, tehát a rhagyökeret.

A magyarba a botanikai latinból – részben olasz közvetítéssel – került.

Európában a XVI. század óta ismert ez a Közép-Ázsiából elterjedt évelő növény. Nagy sötétzöld levelei a gyökértörzsből fejlődnek. Jól tűri a hideget.

A gyökere gyógyhatású. Húsos, 30-40 centiméter hosszú, vastag szárából ízletes kompót vagy süteménytöltet készíthető. A levele mérgező. Gyökeréből étvágygerjesztő és hashajtó készül, már az ókorban fontos gyógyszer volt. ’Nagy sárga gyökér’ néven szerepel Sen-nung császár Kr. e. 2800-ból származó gyógyszerkönyvében.

A görögök és rómaiak is ismerték, Dioszkuridész a gyökerét rha néven említi, mert valahonnan a Volga vidékéről hozták Görögországba (rha a folyó régi görög neve). A későbbi szerzők kétféle rhagyökeret különböztettek meg: a rha ponticumot, mert a Pontus, azaz a Fekete-tenger vidékéről szállították, és a rha

barbarumot, mert ezt idegen földről, valahonnan az Indus vidékéről hozták Rómába. Ebből a két ókori névből származik a legtöbb nyelvben ma is használatos rapontika és rebarbara terminus.

Az arab orvosok a XI. században szintén használták a rebarbara gyökerét. A középkorban Európában a rebarbara gyökere ritka és drága volt, csak a gazdagok használhatták. Ludwig Reinhardt Kulturgeschichte der Nutzpflanzen című művében az olvasható, hogy a rebarbarát Kantonban és Makaóban rakták hajóra. Később azonban az oroszok kezébe került a növény kereskedelme. Az orosz kormány ugyanis 1704-ben megállapodott Kínával, hogy minden rebarbaragyökeret átvesz.

Szánokon Irkutszkon át Moszkvába vitték a gyökereket, ahol átvizsgálták, és áruba bocsátották. 1842-ig csak ilyen „moszkovita” vagy „korona” rebarbarát

lehetett kapni a kereskedőknél, illetve a patikákban. Ekkor azonban Kína több kikötőjét is megnyitotta a külföldi hajók előtt, és ezzel a kínai kereskedőknek

alkalmuk nyílott a szibériai út elkerülésével a nyugati államokba irányuló közvetlen szállításra.

 

§ Barbula – Barbula: csn

A Barbula unguiculata egy változatos megjelenésű lombosmoha a Pottiaceae családból. Könnyen összetéveszthető a Syntrichia ruralis-al, de annak áttetsző szőrszálban végződik a levele.

A Barbula unguiculata gyepje változó színű, a zöldtől kezdve akár halvány sárgásbarna színű is lehet, a növény akár 3 cm magasra is megnőhet. Levele jellegzetes nyelv alakú, mely nedvesen mereven elálló, de szárazon csavarodott. A levélér erős, de rövid hegyben lép ki a levélcsúcson. A levélszél az alaptól a levél közepéig begöngyölt, de a levél felső negyedében már nem. A levélsejtek a levél felső részén kicsik, négyzet alakúak és papillázottak, a levél alján hosszúkásak, simák és áttetszőek. A spóratartó nyél vörös színű, egyenes, a tok hengeres. A perisztómiumfogak 3-4-szer balra csavarodottak spirálisan.

Ez a faj a nedves, erősen meszes talajokon él, ezért elterjed egész

Magyarországon. A hegységek szikláinak apró repedéseitől elkezdve az alföldi rétekig és mezőgazdasági területekig mindenhol előfordul. A Föld északi féltekéjénn is gyakori fajnak mondható, megtalálható Európában, Ázsiában, Észak-Afrikában és Észak-Amerikában.

 

§ Afrikai bárdmakréla (Selene dorsalis) – Bárd: csn

Az afrikai bárdmakréla elterjedési területe az Atlanti-óceán keleti része. Portugáliától a Dél-afrikai Köztársaságig fordul elő. A Madeira-szigetek és a Zöld-foki Köztársaság vizeiben is megtalálható. Az Atlanti-óceán nyugati részén, ezt a halat az atlanti bárdmakréla (Selene setapinnis) váltja fel, de mivel csak keveset tanulmányozták őket, meglehet, hogy a két faj tulajdonképpen egy fajt alkot.

Általában 24 centiméter hosszú, de akár 38 centiméteresre is megnőhet. Az eddigi legnagyobb kifogott példány, 1,5 kilogrammot nyomott. Színezete ezüstös, halvány szürke ponttal a kopoltyúfedőjén. A fiatal példány Oldalvonalán fekete, ovális alakú pont látható.

Szubtrópusi rajhal, amely egyaránt megél a sós- és brakkvízben is. 20-100 Méteres mélységekben tartózkodik. A felnőttek inkább a tengerfenékhez közelebb húzódnak, míg a fiatalok a felszín közelében úsznak, sőt a folyótorkolatokba is bemerészkednek. Tápláléka Rákok és kisebb halak. Az ikrái szabadon sodródnak a tengerben.

Az afrikai bárdmakrélát ipari mértékben halásszák.

 

§ Bariska – tudományos neve: maszlag nadragulya – (Nadragulya) - Bariska: csn

1. a burgonyával rokon, tölcséres fehér virágú, szúrós termésű mérges gyomnövény; Datura stramonium.

2. maszlag nadragulya: nadragulya.

1807-ben két- vagy háromrétű szirma alapján redőszirom, a népnyelvben pukkantó, putyóka, fúvóka, csudafa, bariska, csattanóvirág, tövisalma. Az Ormánságban pocafű, Csurgó környékén bocamag.

Indiában a tantrikus meditációk alkalmával kender és maszlag keverékét szívják be pipából. Már a keverék is férfi és nő, Siva és Sakti egyesülését jelképezi.

A maszlagot terméseinek formája és felhasználása folytán füstölőalmának is nevezték. Alkaloidokban gazdag magvait gyakran használták bűnös célokra is narkotikus hatásuk alapján. A Kháli istennőt tisztelő, rabló thug szekta ezt használta ki gaztetteinek elkövetése során. Áldozataik ételébe a maszlag

magvait keverték. Mivel az áldozat kábultságában nem tudott ellenállást kifejteni, nyugodtan kirabolhatták, sőt megerőszakolhatták. A magokat amúgy is

gyakran használták fel a női szemérem feloldására vagy tartózkodó, illetve frigid nők elcsábítására. Bizonyos adag elfogyasztása után az áldozat erotikus

vágya a teljes nemi éhségig fokozódik, ami elutasító magatartását megszünteti. Egy XVII. századból származó szövegben az áll, hogy „Az asszonyi állatokkal eme szer révén sokfélét tehetsz, ami kedvedben áll, és sokat, csaknem mindent megkaphatsz tőlük.”

Valamennyi Datura-faj pszichoaktív hatása olyan erős, hogy érthető, miért tekintettek rájuk a természeti népek úgy, mint az istenek növényeire. Hallucinogén hatóanyaguk, a központi idegrendszerre ható szerek miatt élvezetük transzszerű állapotot idéz elő. Főleg a bennszülött törzsek orvos-varázslói használták nagy előszeretettel. Az észak-amerikai navahó indiánok szent növénye a fehérvirágú maszlag. Gyógyászati és rituális célra egyaránt használják. A huichol indiánok szerint a maszlag a sámánizmus sötét oldalának alkotórésze, e nagyhatalmú varázsnövénynek áldozatot kell bemutatni, nehogy emberek ellen fordítsa szörnyű erőit. Az ősi Mexikóban jól ismerték a maszlag különféle fajait, amelyeket az istenek növényeiként a legnagyobb tiszteletben tartottak. A Yucatán-félszigeten élő maják ősi isteneiknek mutatták be áldozatul a virágokat. Az aztékok toloatzinnak nevezték el a maszlagot, amiből a spanyolban toloache lett. Ma is számos falusi templomban megtalálható a keresztény köntösbe bújtatott pogány szent, Santo Toloache képmása, akihez akkor fordulnak, ha fel akarják ébreszteni valakiben a szerelmet. A piacokon maszlagtartalmú fürdősókat, varázsporokat és pomádékat árusítanak. A zsírból és a maszlag magvaiból készült kenőcsöket különösen az asszonyok élvezik. A beszámolók szerint, ha ezzel kenik be magukat, „minden férfi fölöslegessé válik”.

Nálunk is ismerték a maszlag hatását, 1813-ban Diószegi Sámuel arra figyelmeztet Orvosi Fűvész Könyvében, hogy „ez mérges plánta, és a’ gondolatlan vele való bánás, már sokaknak életekbe került… Sokszor a’ gyermekek tudatlanságból ’s játékból, magvát, valamennyire édes ízéért megették, ’s halálos veszedelembe estek tőle; vagy bördős ágaiból szivárványt, ’s sipot tsinálvánn szopogatták, ’s azután rosszul lévénn, a’ Szülék nem tudták mi bajok … Azonbann ezzel a’ mérges plántával a tanult Orvosok nagy orvoslásokat tettek, és kiváltképpenn őrülteket gyógyítottak; de az íljen dólgokbann tudatlan ember vele próbát ne tegyen.”

Hazánkban a maszlag júniustól szeptemberig virágzik. A tápdús talajt és a napos fekvést kedveli. Többnyire a levelét, ritkán a magját is gyűjtik. A leveleket

virágzás kezdetén szedik száraz időben, harmatfelszáradás után. A maszlagból előállított készítményeket reuma elleni bedörzsölőszerként használják.

A levél a gyógyászatban az asztma ellenszere. Az erdélyi Szováta-Szakadáton azt tartják, hogy a „magot mek kell törni, szeszbe tenni, s ezzel a szesszel kell dörzsölni a reomás testrészt. A levele sebre jó.” A levelet ráborítják a kelevényes sebre, melytől az megtisztul, és egy-két héten belül meggyógyul.

Különösen szépek a közép- és dél-amerikai, fa alakú Datura-fajok. Rendkívül nagy virágaik a 26 centiméteres hosszúságot is elérik. A Datura innoxia hatalmas, trombita alakú, felálló virágaiban levő nektáriumokat csak a hosszú nyelvű lepkék tudják elérni. A Datura számos, valószínűleg mutációval kialakult csoportját a bennszülött törzsek már régóta termesztik mint bódító anyagot adó növényeket, és vegetatív úton szaporítják őket.

 

§ Selymes barkabogár (Orsodacne lineola) - Barka: csn, lk

Sas-hegy, kopogtatás, 2008.IV.25., Kotán A. és Németh T.

A barkabogárfélék (Orsodacnidae) a rovarok (Insecta) osztályában a bogarak (Coleoptera) rendjébe, azon belül a mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe tartozó család.

A taxont sokáig nem tekintették külön családnak, hanem a levélbogárfélék Sagrini nemzetségébe sorolták őket, majd külön alcsaládként kezelték Orsodacninae néven.

 

§ Barkafa – tudományos neve: kecskefűz – (Salix caprea) – Barka: csn, lk

A barka szorosan a Húsvéthoz kötődik bennünk, pontosabban a Húsvét vasárnapját egy héttel megelőző Virágvasárnaphoz. A kereszténység ezen a napon ünnepli Jézus bevonulását Jeruzsálembe. A barka szimbolikája leginkább Jézus Jeruzsálembe vonulásánál a földre terített pálmaágak jelentésének felel meg. A pálmaág a Makkabeus testvérek politikai lázadását jelképezi, és azért terítették Jézus elé, mert egyfajta szabadságharcost láttak benne. Másik teória szerint a nép pálmaágakat lengetve fogadta a Megváltót.

A kora tavaszi időszaknak megfelelően a magyarok ezeket a pálmaágakat lombfakadás előtt virágzó fűzfajok vesszőivel helyettesítik. Idővel a hagyomány eredetét sokan elfeledték, de a barkás vesszők mindenkiben a Húsvétot idézik a mai napig.

Virágvasárnaphoz számtalan népszokás kapcsolódik, többek között a barkaszentelés, amely elhárítja a rontásokat, megvédi tulajdonosa házát a vihartól és tűztől, veteményesébe tűzve pedig a terményt is növeli a magyar népszokások szerint.

A római katolikus szokások szerint a barkát a virágvasárnapi szentmise előtt a pap megáldja, a hívek pedig a mise végén hazaviszik, majd a következő év hamvazószerdáján elégetik, ezzel készülve az új böjti időszakra.

Mi is a barka tulajdonképpen?

Van, aki a virágzatokkal berakódott vesszőt, vagy az egész növényt annak nevezi. Angol, német, francia fordításokban a „ macska" illetve a „cica" szavak szerepelnek, amelyek azért találóak, mert a bolyhos, gömbölyded virágzat kinézetére utalnak. Hazánkban egyes nemzetségek a „cicamica" névvel illetik a barkát. A magyar barka szó pedig a birka szóval közös eredetű.

A füzek általánosan barkának nevezett szerve - valójában, botanikailag - füzérvirágzat. A barka még az igazi virágzás előtt, a megnyúlási szakaszt megelőzően mutatós, amikor a rügypikkely már többnyire lehullott róla, vagy legalább megpattant.

A szép barka tehát csak viszonylag rövid ideig tartó szakasz a növény életében, hiszen ha a fűz kivirágzik, a barka már nem értékesíthető. A barka színét meghatározza a virágzatot alkotó murvapikkelyek színe, illetve változása a virágzás során, a murvapikkely szőrözöttsége, valamint az ivarlevelek elhelyezkedése, színe és fejlettsége.

Magyarország viszonylag gazdag fűz fajokban, az egyes fajok genetikai változékonysága pedig számtalan alakot és színt eredményez.

A rendelkezésre álló, leggyakrabban gyűjtött fajok közül legismertebb a kecskefűz, a Salix caprea kecskefűz barka. Nevezik még leányfűznek, és pálmafűznek is, a gyűjtők leggyakrabban barkafaként említik. Magas cserje, gyakran kis fává is megnő. Vesszői kezdetben szürkés szőrzettel borítottak, később kopaszok és fényes pirosas-barnák, a termős példányokon gyakran teljesen zöldek.

A hozzá nagyon hasonló rekettyefűztől abban különbözik, hogy a gally kétéves része már teljesen kopasz, míg a rekettyefűzér molyhos.

Virágzási ideje: március-április. A barka, majdnem, vagy teljesen ülő, lombfakadás előtt jelenik meg.

A gyűjtők többnyire a porzós egyedekről vágnak vesszőket. A legszebb kecskefűz klónokat oltással kell szaporítani, mivel a hím egyedek vesszői nem, vagy rendszerint rosszul gyökeresednek. Hazánkban általánosan elterjedt, a többi fűztől eltérően előfordulása nincs vizek mellékéhez kötve. Az egész Európában ismert és kedvelt barkák ennek a fajnak a fajtái.

 

§ Hegyesfarú barkó (Tanymecus palliatus) – Barkó: csn

A napraforgó barkókártevői közül a fekete barkó és a hegyesfarú barkó okozhatnak jelentős károkat. Megfelelő védekezéssel mindegyik kártevő visszaszorítható.

Két éves fejlődésű, az első telet lárva, míg a másodikat imágó alakban tölti 20-40 cm mélyen. Március végén-április elején jönnek elő. Nem képesek repülni, általában a szegélyek felől támadják a táblát és a meleg, esti órákban károsít. Május-júniusban rakják le petéiket, amelyekből a lárvák június-júliusban kelnek ki. A lárvák a kezdetben humusszal táplálkoznak, majd a hajszálgyökereken károsítanak. Az első telet L3-L4 stádiumban töltik. Később már a fejlettebb gyökereket rágják, aztán augusztusban bábozódnak a talajban. A kifejlődő imágó már nem jön elő, hanem áttelelnek. Ha tojásrakás idején párás, meleg, enyhén csapadékos időjárás uralkodik, akkor sok tojást rak és nagyobb lárvakár várható.

A bogár táplálkozásához a száraz meleg évjárat kedvező. Ősszel térfogati quadrát-módszerrel az áttelelő lárva és imágó populáció nagyságát lehet megállapítani. Ha 2-3 db/m2-t eléri, akkor kártételre lehet számítani. Ha növénykeléskor az imágók száma eléri a 4-5 db/m2-t, akkor védekezni kell.

Elsősorban a kukoricát, a napraforgót, a cukorrépát, a dohányt, a szóját, a borsót és a lucernát károsítják, de ezeken kívül még számos gyomfajon (nagy bojtorján, csalán-, szulák-, acat- és csorbókafajok) is táplálkozik. Általában a rosszul vontatottan kelő állományt károsítja jobban.

A fő kártevő az imágó. A csíra és 2-4 leveles állapotban lévő növények leveleit, hajtását szabálytalanul karéjozza, sok esetben berágva a főérig. Általában nem okoznak tar-rágást, de a növény a fejlődésben visszamarad. A 3-5 levelesnél fejlettebb állományban már nem okoz kárt. A lárva a hajszálgyökereket keresztbe elrágja, a nagyobbakat odvasítja.

 

§ Barkócafa (Sorbus torminalis) – Barkóca: csn

Fehér virágú, hosszúkás, rőtbarna, ehető termésű berkenyeféle fa; Sorbus torminalis.

Már 1257-ből és 1325-ből adatolható a magyar írásbeliségben a barkócafa. A Kolozsvári Glosszákban (KolGl.) a barkocza az Arbustum. 1583-ban Clusius művében (NomPann.) a Sorbus torminalis barkocza fa. 1783-ban Benkő Józsefnél (NclB.) barkótza a Sorbus domestica. 1813-ban Diószegi Sámuel könyvében (OrvF.) szerepel a barkótza.

Szláv eredetű növénynevünk, a magyarba valószínűleg a szlovénból került, mert a korai magyar adatok elsősorban a Dráva–Száva közéről származnak. Az alapszó minden szláv nyelvben megvan, ’berkenye’ jelentésű. Azonos a magyar berkenye alapszavával.

Hasonneve a barkolca és burkolcsa, barkócaberkenye, társneve az atlaszbogyó és az uckurucfa. Ez utóbbi az ehető gyümölcsre vonatkozik.

Uszkuruszfa nevet a Magyar Oklevél-szótár (OklSz.: pótlások között) már 1753-ból, a Borsod megyei Szendrő jegyzőkönyvéből adatol. Veszelszki Antal (1798) szerint a „tót vármegyékben” uszkurutz-fa a berkenyefa. Csokonai Vitéz Mihály Kleiszt-fordításához írt jegyzeteiben a Felföldön uszkuruc a madár- vagy veresberkenye. Nyilvánvalóan a szlovák skoruch, oskeruch átvétele a szó. Megvan a többi szláv nyelvben is.

A latin Sorbus nemzetségnév már Bauhin írásaiban olvasható; eredetileg Pliniusnál szereplő növény neve, melynek körte formájú gyümölcseit Cato szerint tartósítva, Varro szerint szárítva fogyasztották. Vergilius arról tudósít, hogy az északi népek alkoholos itallá erjesztették.

A barkóca szép erdei fa, fáját (atlaszfa) feldolgozzák. A furkósbotokat is gyakran faragják barkócafából, mert ezt a fát, ha tavasszal megszurkálják, a

szurkálások helyét őszre görcsösen benövi. A népnyelvben van is a barkócának ’bunkósbot’ jelentése. A régi tájszótár (1838: Tsz.) is szerepeltet hasonló

alakot: berkőcés bot ’ua.’

 

§ Közönséges barnaszázlábú (Lithobius forficatus) – Barna: csn, fk

Család: Lithobiidae – barnaszázlábúfélék.

Fényes gesztenyebarna teste 2-3 cm hosszú. Csápja a test félhosszánál rövidebb. Számos, csoportosan álló pontszeme és 15 pár lába van. Kövek alatt és még inkább korhadó holtfák leváló kérge alatt országszerte közönséges. Világszerte elterjedt, kozmopolita faj. Éjjel jár táplálék után, mely főleg ászkákból, rovarlárvákból áll.

Nősténye többnyire májusban, júniusban és júliusban egyesével, 2-4 napos időközökben rakja le petéit. A peték kb. 1 mm átmérőjűek, sárgásfehérek. A nőstény váladékkal burkolja be azokat, majd finoman meghempergetve talajszemcsékkel is bevonja. Ezután egy ideig még hátulsó lábai között cipeli a petét, majd valamilyen rögöcske alá csúsztatja, és sorsára hagyja.

A petékből hét pár lábat viselő lárvák kelnek ki. Egyedfejlődésük anamorfózis. A barna százlábúnak öt lárvaalakja van, lábpárjainak száma mindig kevesebb, mint 15. A kifejlett állatra jellemző 15. lábpár csak a hatodik lárvaalakban jelenik meg, ezután az állat még többször vedlik ivarérettségéig, de szelvényeinek száma már tovább nem gyarapszik. Egy-három hónap alatt éri el teljes szelvényszámát, de csak élete harmadik évében válik ivaréretté. Első szaporodása után is még tovább vedlik.

 

§ Szíveshátú bársonyfutó (Ophonus puncticollis) – Bársony: csn, lk

A budapesti Sas-hegyen a gyepek talajlakó bogárfaunájában is találunk jellemző fajokat. A gyászbogarak közül tavaszi napokon találkozhatunk a pohos gyászbogárral (Gnaptor spinimanus) és a földi gyászbogárral (Pedinus fallax gracilis). Kövek alatt és növényi törmelékben rejtőzik a pusztai földiböde (Tetrabrachys connatus), hangyafészkekben pedig a pikkelykés hangyászsutabogár (Satra-Rosalia 8 (2012) pes sartorii); e két utóbbi fajnak eddig csak az 1920-as években fogott példányai ismertek. Csak a Budai-hegység és a Mecsek meleg sziklagyepeiből ismert a feketelábú közfutó (Amara proxima). Hasonló elterjedésű és még ritkább déli közfutó (Amara sollicita). A sziklagyepek jellegzetes, melegkedvelő, az utóbbi időben egyre ritkábban észlelt fajai a fényes laposfutó (Cymindis axillaris) és a szíveshátú bársonyfutó (Ophonus puncticollis). Csak a Dunántúli-középhegység meleg dolomitgyepeiben honos a nyugati fémfutó (Harpalus dimidiatus).

Továbbá:

Ophonus parallelus (Dejean, 1829) (Carabidae) – apró bársonyfutó – Közép- és Dél-Európában, valamint Kis-Ázsiában fordul elő, a nyílt, meleg területek lakója (HŮRKA 1996). Hazánkban csak a Balaton-felvidék (Csopak, Tihany), a Bakony (Bakonykúti) és a Zselic (Vásárosbéc) területéről ismert (KUTASI 2006). Sas-hegyi előfordulását mindössze egyetlen, 2012-ben fényre repült példánya bizonyítja.

Parophonus hirsutulus (Dejean, 1829) (Carabidae) – nagy bársonyfutó – Közép- és Dél-Európától Kis-Ázsiáig tart elterjedési területe (LÖBL és SMETANA 2003). Ismert hazai lelőhelyeinek száma alig haladja meg a tízet. Elsősorban az Alföldről került elő, de a Bakonyból és Baranya megyéből is van adata (KUTASI 2006, 2009). Sas-hegyi előfordulását mindössze egyetlen, 2012-ben fényre repült példánya bizonyítja.

 

§ Bársonyvirág vagy büdöske (Tagetes) – Bársony: csn, lk

Népi nevei borsola, bársonyvirág, büdös rózsa – ez utóbbi erős szagára utal. Bársonyvirág elnevezését finom tapintású virágai után kapta.

Amerika melegebb részeiről származik, de kerti virágként a világ nagy részén elterjedt. Európába már a 16. század közepén (1535 után, de 1560 előtt) áthozták. A 18. századra általánosan elterjedt a magyar kertekben, bár az előkelők erős szaga miatt közönségesnek bélyegezték és mérgezőnek tartották.

Fontosabb fajai:

Nagy büdöske (Tagetes erecta L. 1753) – egyéb neve: kassairózsa

Lemmon-büdöske (Tagetes lemmonii)

Fényes bársonyvirág (Tagetes lucida Cav. 1795-96)

Tagetes minuta L. 1753

Citromillatú büdöske (Tagetes nelsonii)

Kis büdöske vagy alacsony büdöske (Tagetes patula) L. 1753

Törpe büdöske vagy apró büdöske (Tagetes tenuifolia Cav. 1793) – egyéb neve: szeldeltlevelű bársonyvirág

A Kárpát-medencében főként a nagy büdöske és a kis büdöske terjedt el. Bóbitája pikkelyes; a sárga virágokat csövesen összeforrt fészeklevélkék fogják közre. Virágszirmaival gyógyteákat, salátákat, köreteket ízesíthetünk. A sáfrányt is helyettesíthetjük vele, és van citrom zamatú változata is. Összevágott szirmait rizshez, liszthez keverve és levesekbe is ajánlják.

 

§ Bársonyka (Tagetes patulus) – Bársonyka: lk

bársonyka, bársonyvirág: erős illatú, bársonyosan barnássárga fészkes virágú dísznövény, büdöske; Tagetes patulus.

büdöske J: bársonyvirág.

Finom tapintású virága a névadási motívum. Tagetes nevét Fuchsius adta 1542-ben, amely az etruszk mitológiai alak, a mindentudó Tagetész emlékét őrzi.

Mivel Fuchsius tisztában volt a növény amerikai eredetével, füveskönyvében a Tagetes indica (&lt; „Nyugat-India”) a tudományos terminus. Nálunk is megvan

az indiaigyökér, indiaiszegfű, indiaivirág neve.

A Szigetközben bársonyrúzsa, bársonyka, bársonvirág, büdöske, illetve karcsairúzsa, karcsérúzsa néven ismerik.

Átható szaga ellenére kedvelt virág, szívesen ültetik még ma is, noha már korai füvészeink ellene voltak. Csapó szerint „a kertekből ki kellene irtani”, Veszelszki pedig „hasznavehetetlennek” bélyegzi.

Közép-amerikai hazájában a Tagetes erős illata felkeltette az első hajósok figyelmét, ők hozták magukkal. A Csapó által is közölt monda szerint „V. Károly császár idejében, midőn az afrikai népeket megverte, hozatott ez fű legelsőbben Európába”. Ezért kapta a növény a planta tunica vagy flos africanus nevét.

A bársonyvirág nemzetség tagjainak nagy olajmirigyei nőnek, s ezek váladékától a növények erős illatúak. A narancssárga vagy vörösbarna erős illatú virágai egyesével vagy álernyőben nyílnak. Szárnyasan tagolt a levele. A Magyarországon elterjedt két faj Mexikóból származik, kedvelt virágágyi és szegélynövények. Hosszú tenyészidejű, feltűnő virágdíszű, változatos egynyári virágok, napos helyen érzik jól magukat, és egészen a fagyokig nyílnak.

Mexikóban néhányuk a legfontosabb gyógynövény, sokféle célra használják őket.

A büdöskefajokat (Tagetes patula, Tagetes erecta) már az azték birodalom idejében is ültették, mágikus erejűnek tartották, ezért különféle vallási ceremóniákban használták fel. Mexikóban ezekkel ma is sírokat és oltárokat díszítenek, ez a szokás kétségkívül ősibb időkre nyúlik vissza, mint a kereszténység.

A Tagetes lucida bódító hatásáról nevezetes. Régen hadifoglyok arcába szórták a porított növényt, hogy a máglyahalálra ítélteknek megkönnyítsék vele a szenvedést. A Tagetes-fajok már a XVI. Században eljutottak Európába, ahol hibridjeik ma is kedvelt dísznövények. Indiában a szegényebbek számos háztartásban sárga festéket készítenek a büdöskéből, amellyel különböző anyagokat és ételeket festenek.

A kertészetben különleges hasznot hajt: gyökerének anyagával távol tartja a fonalférgeket. A paradicsom kártevőit pedig levelének illatával űzi el.

 

§ Vörösesbarna bársonyos-csészegomba – tudományos neve: bordó csészegomba - (Peziza subisabellina) – Bársonyos: csn

Syn.: Vörösesbarna bársonyos-csészegomba

A csésze mérete 15-30 (40) mm átmérőjű, termőrétege vörösesbarna, sötét téglavörös színű, sima-ráncos-kanyargós felületű, bársonyos tapintású. Külső része világosabb színű, szemcsés, az alap felé fehéres színbe megy át. Husának állaga törékeny, puha. 

Korhadt fák, nedves helyek gombája. Nem ehető, étkezésre alkalmatlan gombafaj. 

Meghatározása spóraképpel lehetséges. A spórák elliptikusak, finom olajcseppek inkább csak a sarkokon találhatók, mérete 20 -25 × 11-14 μm. 

 

§ Baszika – tudományos neve: vércse – Baszika: csn

Vércse, kisebb termetű, hasznos, sólyomféle ragadozó madár.

A vércse madárnév már a Besztercei Szójegyzékben is szerepel, 1395 k.: „muriceps: verche”. Ezután a nyelvtörténeti adatok szerint 1405 k.: virche (SchlSzj.), 1533: veercze (Murm.), 1585: vértseszinw (Calepinus); a népnyelvben ÚMTsz.: vírcsa, vírcse | MTsz.: vercseszőrű. Származékszó a vércse, a vér főnév származéka kicsinyítő -cse képzővel (mint szárcsa, tócsa), a veres tőalakjából, a madár háttollazatának vöröses színe alapján. Idegen nyelvben onomasziológiai megfelelője a ném. Blutspecht (NA.). A N. veres vércse Petényinél olvasható, 1898-ban a madár tudományos neve

már vörös vércse (Chernel).

További népnyelvi neve Chernel: széjjel- vagy szélleljátszó (R. 1854: TermtudKözl. 1887) | ÚMTsz. szélbaszó (Erdély) | KissMad.: széltapogató, baszika.

Ezeket a neveit arról kapta, hogy Chernel szerint a levegőben „függnek”, „szitálnak”. Erre a lebegésükre utal észt tuuletallaja ’széltipró’, tuuleveski-kull szélmalom-karvaly’,ném. N. Rüttelfalke ’rezegtető sólyom’, fi. tuulihaukka ’szélsólyom’ (uo.), ném. N. Windwehe ’szélvihar’ (Brehm).

Alföldi tilinkómadár nevének (SzegSz.) magyarázatához a szótár idézi: „Pallavicini őrgróf juhászától hallottam, hogy a nyárfásban vijjogó vércse tilinkózik, miért is juhásznyelven tilinkómadár a neve.” Valóban lármás madár, szintén nyerítésre emlékeztető hangjára utal népnyelvi nyerítő (Herman 1986) elnevezése. A vércse neve a Felvidéken tyükörüő-madoár (Nyr. 28). Talán a tyúkölő jelző lehet az előtagja.

A vörös vércse színre utaló nevéhez hasonló néhány idegen nyelvi elnevezése, néha azzal a különbséggel, hogy vörös lábára utalnak; vö. ang. red-footed falcon, holl. roodpootvalk, fi. punajalkahaukka, ném. Rotfussfalke, ol. falco cuculo (EL.).

A kék vércse ’Falco vespertinus’ fajt veszélyeztetettsége miatt a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület – a vetési varjúval együtt – a 2009-es

év madarának választotta. A vörös vércse ’Falco tinnunculus’ Európában, valamint Ázsia és Afrika jelentős területén honos. Magyarországon igen gyakori, legismertebb ragadozó madaraink közé tartozik. Költését Petőfi említi Az Alföld című költeményében:

A csárdánál törpe nyárfaerdő

Sárgul a királydinnyés homokban,

Oda fészkel a visító vércse

Gyermekektől nem háborgatottan.

Mezőkkel tarkított erdőkben, facsoportokban, mezőgazdasági területek és legelők közelében él. A sűrű, zárt, összefüggő erdőket kerüli. Az ember közelsége nem zavarja, gyakran megjelenik a városokban. Magyarországon rendszeres fészkelő, állandó madár, de egyes példányok elvonulnak.

 

§ Batla (Plegadis falcinellus) – Batla: csn

Mindegyik földrészen előfordul. Az összes íbiszfaj közül a batla a legelterjedtebb, Észak-Amerikába való betelepedése feltehetőleg nem olyan régen történt. Legnagyobb európai kolóniája a Volga torkolatában található, egy másik 4.000 párral a Duna deltájában, egy kisebb a Pó síkságon. Vándormadár,

Áprilistól szeptemberig tartózkodik költőterületein és a Földközi-tenger medencéjében, de főleg a trópusi Afrikában telel, a Volga torkolatában költő madarak pedig Indiában.

Testhossza 55-65 centiméter, szárnyfesztávolsága 80-95 centiméter, testtömege 530-770 gramm, A hím egy kicsit nagyobb és testesebb, mint a tojó.

Nyaka, melle, hasa, combjai és szárnyainak felső részei gesztenyebarnák, feje teteje vörösen fénylő sötétbarna. Háta, evezőtollai viola- vagy zöldesfényű feketésbarna. Szeme barna, a csupasz szemgyűrű zöldesszürke. Csőre piszkos sötétzöld, hosszú, erős és enyhén ívelt. Lába zöldesszürke.

Nyáron, rovarlárvákat, Férgeket és kifejlődött Rovarokat eszik. Télen kagylókat, férgeket, apró halakat, kisebb kétéltűeket és más víziállatokat zsákmányol. Vonuló madár, csapatban repül, alakzata „v” betűt formáz.

Az ivarérettséget 3 Éves korban éri el. Vegyes erdei gémtelepek, mocsarak, tavak nagy nádasaiban fészkel, melyet növényi anyagokból készít. Négy-öt hosszúkás alakú kékeszöld tojásán 21 napig kotlik. Mindkét szülő kotlik, de éjjel mindig csak a tojó. A fiatal madarak 5-6 hét múlva repülnek ki.

Magyarországon fészkel, április elején érkezik és augusztus, szeptember hónapokban távozik. Védett madár, eszmei értéke fél millió forint.

 

§ Búbos baza vagy pápua kakukkhéja (Aviceda subcristata) – Baza: csn

ausztrália, Indonézia, Pápua Új-Guinea és a Salamon-szigetek területén honos. A trópusi és szubtrópusi erdők, néha puszták, megművelt területek és a városok lakója. Testhossza 35-46 centiméter, átlagos testtömege 320 gramm. Felálló tollbóbitája van. Nagyobb rovarokkal és békákkal táplálkozik, de néha gyümölcsöt is fogyaszt. Szaporodási időszaka október és február közé esik. Fészekalja 2-3 tojásból áll, melyen 29 napig, felváltva kotlik mindkét szülő.

 

§ Bazár – tudományos neve: bazsarózsa – (Paeonia) – Bazár: csn

bazsarózsa J: 1. nagy, telt piros, fehér vagy rózsaszín virágú növénynemzetség; Paeonia.

2. N. pünkösdirózsa. peónia J: a pünkösdirózsával rokon, illatos fehér vagy rózsaszín virágú dísznövény.

A peónia legrégibb magyar neve bazár vagy bazsár, néhol basal vagy bazsál.

A bazsarózsa gyökerét a görög gyógynövényárusok titokzatos szertartások között ásták ki; Plinius szerint „éjjel kell kiásni, mert különben könnyen megesik, hogy a fekete harkály a védelmére siet, és a gyökérásó szemébe csap”.

Ő úgy tudta, hogy az egyik legrégebben termesztett virág.

A bazsarózsák a legősibb virágos növények közé tartoznak, számos primitív anatómiai bélyeget mutatnak. Ilyen például a villás elágazási szerkezetre emlékeztető levél és hajtásrendszer, a teltvirágúságra való hajlam – amit a nemesítők a legtöbb kerti változatnál ki is használtak –, a spirálisan elrendeződő porzó és termő stb.

Kínában káprázatos pályafutása volt, évszázadokon át a legnépszerűbb növénynek számított. Császárok rajongtak érte, költők, tudósok dicsőítették, a köznép szintén nagy becsben tartotta. A Szung-dinasztia idején hua-vangnak, ’virágok királyának’, paj-liang-csinnek, azaz ’száz uncia aranynak’ nevezték, sőt

egyszerűen csak ’a virág’ néven emlegették. A művészetek gyakori tárgya volt csodaszép virága. Virágzáskor minden tavasszal többnapos ünnepségeket rendeztek a fővárosban. Már Li Csan császár híres csangani kertjében 820 körül 10000 tő különféle színű bazsarózsa nyílott. Szaporítási, oltási módjairól már 900 évvel ezelőtt kitűnő szakmunkák láttak napvilágot. Egy-egy új fajtáért mesés összegeket fizettek. A zengzetes nevű fajták közül kedvelt a ’Rózsaszín selyembe öltözött nefrit’, a ’Mennyei fény’ vagy a ’Legfelsőbb méltóság skarlát köpenye’.

A kései bazsarózsa ’Paeonia albiflora’ ősidők óta kerti virág; már a Kr. e. V. században említi az Ódák könyve. Kínai sao-jao nevének jelentése ’elragadó, gyönyörű’. A szerelem jelképeként ajándékozták egymásnak a fiatalok. Nevezték csiang-linek, azaz ’búcsúvirágnak’ is, mert elváláskor adták a távozó barátnak.

Régóta gyógynövény, gyökerének kérge mind a mai napig nagy mennyiségben terjesztett drog.

A Szung-dinasztia idején tiszteletének központja a gazdag kereskedőváros, Kuangling (ma Jangcsou) volt, ahol a XII. század végén a Csu család híres kertjében 60000 tő virított. Az e korból fennmaradt írások 35-40 változatot említenek.

A VIII. században Japánba is átkerült a virág, mindmáig rendkívül népszerű ott.

Európában viszonylag későn került a gyógynövények közé, a Capitulare de villis királyi rendelet (795 k.) még nem említi. Hildegard von Bingen apácafőnöknő

a XII. században már ír róla. A bazsarózsát a lovagkertekben szép piros virágai miatt a rózsákhoz számították. A németben Königsblume, Benedictenrose, Venedischrose volt, ma Bauernrose, azaz ’parasztrózsa’ a neve. Az olaszban pasqua rosa, azaz ’pünkösdi rózsa’, mely a latin–zsidó pascharum rosa folytatója.

Nálunk a gyógyhatásáról Lippay János (1664) után részletesen ír Csapó József (1775) és Veszelszki Antal (1798), aki szerint ekkor „még a parasztoskertekben

is közönséges”. Szintén ő az, aki korának felvilágosodott törekvései alapján a babonás használattól óva int: „Ha a magvaiból tizenötöt mézes vízben megisznak, használ az éjjeli nehézségek, vagy amint mondják tudatlanul s esztelenül, a boszorkány-nyomások ellen; kő legyen a fülökben. Jaj, rossz világ, setétség, nem világ!”

Diószegi Sámuel Orvosi Fűvész Könyvében (1813: OrvF.) még inkább megtépázta a bazsarózsa gyógyító hírnevét. Mint gyökeréről írja: „undorító mérges szer, inkább kerülni kell. Elég nézni a virágát.”

Gyökerének porát nyavalyatörés ellen használták. Gyergyóban a sebre tett sziromlevélnek vérzéscsillapító hatást tulajdonítottak. A gyökérből vagy a sziromlevélből készült főzetet háziállatoknak adták véres vizelés esetén. A bazsarózsa magja (semina Paeoniae officinalis) csúzgyöngy néven keresett orvosszer volt. Azt tartották ugyanis róla, hogy nyakban viselve megszünteti a csúzt. Gyakran kérték a csúzgyöngyöt a gyógyszertárban, de azt többnyire nem tudták, hogy a bazsarózsa magja. A kemény magvakat vízben megpuhítva tűvel keresztülfúrták, zsinegre fűzve a nyakon hordták. Németországban a bazsarózsamagból készült gyöngyfüzért a fogzó gyermekek nyakába akasztották.

 

§ Piros bazella (Basella rubra) – Bazella: csn

Csüngő- és kúszónövények. A szobanövények egy része a természetes élőhelyén kúszónövényként él, vagy a fákról lecsüngő életmódot folytat. Mások viszont, melyek az erdőben aljnövényként vagy talajtakaró növényként ismertek, a szobában csüngő módra viselkednek. Az ilyen növények jól fejlődnek árnyékban és levelek takarásában.

Néhány csüngő-, kúszó növényfaj:

Szégyenvirág (Aeschynanthus)

Mexikói borsópohánka (Antigonon leptopus)

Amerikai gumósbükköny (Apios tuberosa)

Csüngő korbácskaktusz (Aporocactus flagelliformis)

Tömött klárisfű (Asparagus densiflorus)

Kanári klárisfű (Asparagus umbellatus)

Bakopa (Bacopa)

Piros bazella (Basella rubra)

Csokrosinda (Chlorophytum comosum)

Kúszóka (Cissus)

Szunda csiklandóvirág (Clitoria ternatea)

Szőrös szájvirág (Columnea hirta)

Szájvirág (Columnea)

Kislevelű szájvirág (Columnea microphylla)

Afrikai szulák (Convolvulus sabatius)

Háromszínű szulák (Convolvulus tricolor)

Hegyescsúcsú futóka (Epipremnum aureum)

Rojtos árnyékcsuporka (Episcia dianthiflora)

Koronás liliom (Gloriosa)

Kerti hajnalka (Ipomoea purpurea)

Szárnyalt hajnalka (Ipomoea quamoclit)

Kék hajnalka (Ipomoea tricolor)

Törpe lobélia (Lobelia erinus)

Meténggyökér (Mandevilla)

Bolíviai meténggyökér (Mandevilla boliviensis)

Illatos meténggyökér (Mandevilla laxa)

Háromkaréjú szobaborostyán (Mikania ternata)

Golgotavirág (Passiflora)

Halvány golgotavirág (Passiflora alato-caerulea)

Csöves golgotavirág (Passiflora antiouqensis)

Kék golgotavirág (Passiflora caerulea)

Maracuja (Passiflora edulis)

Büdös golgotavirág (Passiflora foetida)

Rózsaszín golgotavirág (Passiflora mollissima)

Fehér golgotavirág (Passiflora subpeltata)

Pénzlevelű törpebors (Peperomia rotundifolia)

Kúszó filodendron (Philodendron scandens)

Kakassarkantyú (Plectranthus)

Díszes aranyzuhatag (Pyrostegia venusta)

Húsvéti kaktusz (Rhipsalidpsis gaertneri)

Bogyós vesszőkaktusz (Rhipsalis cassutha)

Vérvörös rózsalepel (Rhodochiton atrosanguineus)

Indás kőtörőfű (Saxifraga stolonifera)

Ezüstös szobafutóka (Scindapsus pictus)

Viaszos káka (Isolepis cernua)

Duzzadt varjúháj (Sedum morganianum)

Éjkirálynő-kaktusz (Selenicereus grandiflorus)

Bolyhos napfénykóró (Streptocarpus saxorum)

Futópetúnia (Surfinea)

Szárnyas feketeszem (Thunbergia alata)

Felálló feketeszem (Thunbergia erecta)

Nagyvirágú feketeszem (Thunbergia grandiflora)

Narancsvörös feketeszem (Thunbergia gregorii)

Bókoló oromvirág (Tolmiea menziesii)

Pletyka (Tradescantia)

Sarkantyúka (Tropaeolum majus)

Csüngő zebrapletyka (Zebrina pendula)

Karácsonyi kaktusz (Schlumbergera és Hatiora)

A malabári spenót, futó spenót vagy piros bazella (Basella rubra) Délkelet-Ázsiából származó kúszónövény, amelyet eredeti élőhelyén, zöldségként nevelnek és fogyasztják leveleit. Virágai aprók, gyöngyszerűek, és rózsaszín színben játszanak, ezekből fejlődnek ki később sötét színű bogyói.

Főként szára, de kis mértékben a levelei is bordós színűek. Intenzív, gyors növekedésű szobanövény, ezért mindenképp biztosítani kell számára támasztékot, amire szabadon felfuthat.

Kedveli a kellemesen meleg, szobahőmérsékletű környezetet, fényigénye átlagos, nem tűző napos, világos, vagy félárnyékos helyen érzi legjobban magát. Világos helyen szebben színeződik.

Átlagos vízigényű növény, rendszeres, körültekintő öntözést igényel, földjét tartsuk kissé nyirkosan. A túlöntözés, a pangó víz árt a növénynek, ne öntözzük túl. Jó vízáteresztő képességű, tápanyagdús talajban szépen fejlődik, a tápoldatozást meghálálja.

 

§ Bazsa – tudományos neve: bánáti bazsarózsa vagy bánsági bazsarózsa (Paeonia banatica) – Bazsa: csn

Növényritkaság. Legfontosabb élőhelyét a Baranya megyei Zengő gerincén találhatjuk meg, s minden bizonnyal ennek köszönhetően mecseki bazsarózsa névvel is illetik. Tavaszi virágzásakor a kelet-mecseki Hosszúhetényből bazsarózsanéző túrákat szoktak szervezni a lankákra.

Eredetileg önálló fajként írta le Anton Rochel botanikus Paeonia banatica tudományos névvel. Később, Soó Rezső munkássága révén, a kerti bazsarózsa (Paeonia officinalis) alfajaként tekintettek rá Paeonia officinalis subsp. banatica néven, s ez a felfogás a közelmúltig így maradt, illetve egyes helyeken

továbbra is így tekintenek rá, másutt azonban ismét úgy gondolják, hogy önálló faj. Érvényes tudományos neve a Paeonia banatica.

Gyökerei nyúlánkak - koloncosak. Szára nem fásodó, felálló, el nem ágazó, egyvirágú, 40–60 cm magasságú. Sötétzöld Levelei szórt állásúak, háromszorosan hármasan tagoltak, a levélkék hosszúkásak vagy tojásdadok, ép szélűek, alul gyéren szőrösek, ezért szürkésnek látszanak. A lomblevelek, murvalevelek és a csészelevelek között fokozatos az átmenet. A sugaras szimmetriájú virág kettős virágtakarójú, a magányosan álló virágok nagyok, de nem teltek. Virágzási ideje az időjárás függvényében május, június eleje is lehet. Termése tüszőcsokor.

Botanikai kutatások szerint a bánáti bazsarózsa a Mecsekben preglaciális idők reliktuma, tehát átvészelte a jégkorszak Glaciális szakaszait. A bánáti bazsarózsa pannon flóraelem és endemikus fajnak számít a Kárpát-medencében. Legkorábbról ismert és dokumentált előfordulásai: Romániában a Bihar-hegység, illetve a Temes és az Alduna vidéke, Szerbiában a Delibláti-homokvidék, Horvátországban a Tarcal-hegység (Fruška Gora), Magyarországon pedig a Kelet-Mecsek. Becslések szerint a világon fellelhető teljes állomány 90%-a Magyarországon található.

A szerbiai és horvátországi előfordulások helyzetéről Vida Stojšić botanikus azt közölte, hogy a Fruška Gorából már több mint 30 éve nem került elő, a Delibláti-homokpusztán pedig mindössze 74 példány él.

Romániai előfordulásokról 1939-ben számolt be Tatár Miklós, ezt követően egy ideig újabb információk nem kerültek elő róluk. Marossy Anna nagyváradi botanikus az 1970-es években a bihari Béli-hegységben, Belényes környékén talált meg egy populációt, mely bükkös-csertölgyes erdőben, 80–90 éves fák között él mintegy 8 hektárnyi területen: ez a terület a bánáti bazsarózsa legészakibb és legkeletibb ismert természetes élőhelye, s itt él a növény állományának 10%-a. 1982-ben a területet védetté nyilvánították, valamint később, a Natura 2000 programban európai védettséget is kapott. S habár aggodalomra adott okot, hogy a 2012 húsvétja után néhány nappal keletkezett és négy napig tartó erdőtűzben elpusztult a populáció nagy része, azonban 2013-ban már arról számoltak be, hogy az állománynak sikerült regenerálódnia.

Magyarország területén először Kitaibel Pál figyelte meg Hosszúhetény és Pécsvárad között 1799-ben, ahogyan azt Kanitz Ágoston írta 1863-ban, s feltehetően manapság is egyedül a kelet-mecseki területen található a bánáti bazsarózsa hazai előfordulása. Ugyan Nicolaus Thomas Host 1831-ben azt írja, hogy Kitaibel Somogy megyéből is említ előfordulást, azonban szakértők szerint elképzelhető, hogy Kitaibel kéziratát az osztrák botanikus félreértelmezte, s az említett előfordulás megegyezik a kelet-mecsekivel.

A meszes, tápanyagban bővelkedő humuszos, laza erdőtalajokon, dombvidéki molyhos-tölgyesekben, cseres- és gyertyános-kocsánytalan tölgyesekben, illetve

gyepekben, erdőszéleken él. A félárnyékos helyeket kedveli, de jól tűri a teljes megvilágítást is.

Magyarországon 1982 óta fokozottan védett, természetvédelmi értéke jelenleg 250 000 Ft. Védelmét ritkasága, a magyarországi flórában játszott fejlődéstörténeti szerepe (jégkorszak előtti reliktum) és növényföldrajzi jelentősége (pannóniai

endemizmus), végül veszélyeztetettsége indokolja.

A 2000-es évek elején a mecseki állományra komoly veszélyt jelentett a Zengőre tervezett katonai létesítmény miatti környezetpusztítás, amit a környezetvédő civilek összefogásával 2004-ben sikerült megállítani.

Régebben gyógyászati célra is gyűjtötték, mert gyökerei és zsíros-olajos magvai alkaloidot (paeonin) tartalmaznak, amit Epilepszia ellen görcsoldóként, illetve hánytatónak használtak.

Bánáti bazsarózsa az oroszországi Mescserai Dendroparkban. Az oroszországi Lipeck megyei Mescserka községben elhelyezkedő "LOSZSZ" Mescserai Dendrológiai Park 2011. évi jelentése szerint a park állandó kollekciójába

sikeresen átültették a parkban termesztett bánáti bazsarózsát.

 

§ Bazsalicska vagy bisziók fű – tudományos neve: bazsalikom – (Ocimum basilicum) – Bazsalicska: csn

Balzsamos illatú, tojásdad levelű, füzérvirágzatú növény.

Kerti hasznával kapcsolatban elmondható, hogy érdemes zöldségeskertekbe ültetni, mert a bazsalikom mellett az uborka egészséges marad, nem lepi meg korán a lisztharmat, és bőven terem. Az illatos gyógynövény nagyon jó méhlegelő, s így a rovarbeporzású uborka megtermékenyülését elősegíti.

A falusi kertek kedves, illatos, bokros növésű, apró virágú növénye a bazsalicska vagy bisziók fű. Régen a legyek távol tartására szinte mindenütt nevelték.

A bazsalikom hazája Ázsia és Afrika melegebb vidéke. Indiában mint isteni lényeggel bíró növényt nagy tiszteletben részesítették; a törvényszékeken rá

esküsznek. Visnu és Krisna isteneknek szentelt növény, oltalmazó az életben és a halálban. Haitiben is hisznek a növény védelmező erejében, a szerelem istennőjének, a nagy hatalmú Erzuliének a jelképe. Az üzlettulajdonosok például boltjuk köré bazsalikomos vizet locsolnak, hogy távol tartsák a gonosz szellemeket, és virágzó üzletmenet következzen.

A görögök és a rómaiak szintén ismerték, és orvosságnak használták levelét és apró magját. Dioszkuridész és Plinius sokat írtak róla, a basilicon, basilicum

ültetésének módját is ismertették. A földet megtiporták, a vetés közben szitkozódtak, átkozódtak, de ha már a földben volt a mag, akkor az istenekhez fohászkodtak, hogy a kikelő növény oltalmazza meg vetőjét minden bajtól. „A bazsalikom magjának elvetése” (semer le basilic) még a mai francia nyelvben is azt jelenti: lármázás.

Mexikó egyes falvaiban a szerelmesek a zsebükbe rakják, hogy kedvesük figyelmét magukra vonják. Sok néphagyomány Európában is a szerelemmel hozza összefüggésbe.

Ha egy olasz hölgy az erkélyére cserepes bazsalikomot tett, az azt jelentette, hogy készen állt szerelmese fogadására. Észak-Európában a szerelmesek hűségük jeléül bazsalikomágacskákat ajándékoztak egymásnak.

Nálunk Melius Herbariumában (1578) megemlítette, hogy „basilicumnac azért hivjac, mert regalis, a basiliscus, azaz regalis király udvarához méltó”.

Illatosnövényként dicséri Péchy Lukács erkölcsbotanikai művében (1591): „Basilicum … melyet gyakor hellen az kertekbe, es fazekakban szoktunc tartani, koszorukhoz, es egyeb féle oruossagokert: mert noha ez fünec kisded leuelei legyenec, es gyengec, mind az altal igen szep, illatia vagyon, mint az szekfünec: kit ugyan szekfü basilicomnak is neueznec.”

Lippay János (1664) mint konyhára való jó szagú fűszernövényt ismerteti. A magyar népnek kedves, dalaiban gyakran előforduló növénye. A Thaly Kálmán által gyűjtött régi vitézi énekekben is szerepel, a kóbor diák dalolta, hogy „Az deák olyan, mint a mezőn basilicum virág…”

A volt Szolnok-Doboka vármegyében, Erdélyben házszenteléskor a román pap a bazsalikomot használta, azt mártotta szentelt vízbe, hogy vele a hajlékot és

a lakókat behintse. Amikor esküvőről az új pár hazaérkezett, a család egyik idősebb nőtagja azzal fogadta, hogy szentelt vízbe mártott bazsalikommal meghintette.

Kellemes, szegfűszegre emlékeztető, fanyar illatú, pikáns ízű fűszernövény. Illóolajat, cseranyagot, szaponint és keserűanyagot tartalmaz. Levesbe, főzelékbe, salátába, szószokba, pácokba, mártásokba, sültekbe, kolbászokba, darált húsokba, valamint ecetes uborka készítésénél kiváló ízesítő és illatosító fűszer.

Teáját gyomorerősítőül, étvágygerjesztőnek, felfúvódás ellen, köhögés csillapítására, idegnyugtatónak, vízhajtónak használják. Egyes vidékeken előszeretettel adják babételekhez. Javítja az emésztést, epekímélő hatást fejt ki. Száraz füvét, akár a levenduláét szekrénybe, ruhák közé teszik.

 

§ Bazsár – tudományos neve: bazsarózsa – (Paeonia) – Bazsár: csn

1. nagy, telt piros, fehér vagy rózsaszín virágú növénynemzetség; Paeonia.

2. N. pünkösdirózsa. peónia J: a pünkösdirózsával rokon, illatos

fehér vagy rózsaszín virágú dísznövény.

A peónia legrégibb magyar neve bazár vagy bazsár, néhol basal vagy bazsál (FK.), basi rózsa (NomPann.), illetve basarózsa vagy bazsarózsa.

Először a Casanate-glosszákban (CasGl.) bukkan fel 1500 körül: peoniaca, bazar. Az Ortus Sanitatis glosszái között (1525) is olvasható: Bosyr vel Zenth Georg Rosaya. Egy csonka latin nyelvű természetrajzi műben a XVI. században: busir rosa ’Peonia’. Szerepel Lencsés Györgynél (1570 k.: Ars Medica) és Melius Juhász Péternél (1578): basarosa, Clusiusnál (1583: NomPann.): basi rosa, Szikszai Fabricius Balázsnál (1590): basa rózsa, majd baza rosa alakban (1610 k.). Megtalálható Kájoni Jánosnál (1656), valamint Lippay Jánosnál (1664): bása rósa. Ezután Pápai Páriz Ferencnél (1690) bukkan föl. A Dorstenius könyvébe bejegyzett magyar növénynevek között bazsa rozsa szerepel (1703). Erdélyben, az 1742-i szárhegyi leltár a virágok között említi a basa rozsa elnevezést. A Magyar Fűvész Könyvben (MFűvK.)

található bazsál és bazsál rózsa valószínűleg Lippay változatán alapul.

A Magyar etymológiai szótár (EtSz.) szerint népetimológiával keletkezett a bazsarózsa, mégpedig a basal, basar, basal-rósa szóból, melyet a basa szóval

hoztak kapcsolatba.

Beke Ödön 1935-ben (Vasi Szemle) azt írja, hogy ez nem valószínű, mert a virág nevében mindig zs volt. Az EtSz. föltevése valóban nem

fogadható el, de nem ezért, hiszen a szótörténetből látható, hogy voltak s-sel írt alakváltozatok is.

Dankovszky Gergely, Miklosich és Rapaics Raymund szerint a név a délszláv božur szóból ered, melynek ’isteni’ a jelentése. A szó valóban megvan a bolgárban, szerbhorvátban és szlovénben ’sáfrány’ és ’bazsarózsa’

jelentéssel. Ez utóbbi jelentéssel került át nyelvünkbe, és csakhamar kiegészült a rózsával. A török hódítás idején a bazsár szó basa alakban jelent meg.

Ettől kezdve a növényt is nevezik így.

A nyelvjárásokban szintén számos hangalakváltozatban volt használatos: bazsa ruozsa (Sopron és Vas megye), basa-ruzsa (Borsod), bazsarózsa (Háromszék, Nógrád), bázsárrózsa (Gömör megye), buzsarózsa (Tárkány), busarózsa (Hunyad megye).

Társneve a peónia (&lt; latin &lt; görög), szintén a latin paeonia szóból való a pébenye, pévenyerózsa (R. 1833:

Kassai), Pozsony megyében a szlovákból átvett pivonka (&lt; pivonyka, pivonia, pivonye)és a köznyelvben általánosabb pünkösdirózsa.

A Paeonia tudományos genusnév egy régi görög növénynév folytatója; Theophrasztosztól származik, aki azt paeon néven írja le. „Az istenek orvosától” származtatja, aki a monda szerint a növény gyökerével meggyógyította Pentót, a sötét alvilág istenét.

A bazsarózsa gyökerét a görög gyógynövényárusok titokzatos szertartások között ásták ki; Plinius szerint „éjjel kell kiásni, mert különben könnyen megesik, hogy a fekete harkály a védelmére siet, és a gyökérásó szemébe csap”.

Ő úgy tudta, hogy az egyik legrégebben termesztett virág.

A bazsarózsák a legősibb virágos növények közé tartoznak, számos primitív anatómiai bélyeget mutatnak. Ilyen például a villás elágazási szerkezetre emlékeztető levél és hajtásrendszer, a teltvirágúságra való hajlam – amit a nemesítők a legtöbb kerti változatnál ki is használtak –, a spirálisan elrendeződő porzó és termő stb.

 

§ Becőtermés (siliqua) – Becő: csn

A felnyíló száraz termések közé tartozik a tüszőtermés, a hüvelytermés, a toktermés, a becőtermés és a becőketermés.

A becőtermés (siliqua) két termőlevélből és felső állású magházból alakuló, két kopáccsal alulról felfelé nyíló száraz termés. Üregét a placentából származó álválaszfal (replum) két részre osztja, s a magvak hártyás álrekeszfalon ülnek. Ha hossza kb. olyan mint a szélessége, akkor becőkének (silicula) hívjuk. Főképp a káposztafélékre (Brassicaceae) jellemző terméstípus. Becője van pl. a mustárnak, reteknek, káposztának, illetve becőkéje pl. a pásztortáskának, zsázsának.

 

§ Mindignyíló begónia vagy kerti begónia (Begonia × semperflorens-cultorum) – Begónia: lk

A begóniafélék családjába tartozó Begonia cucullata és a Begonia schmidtiana

fajok kertészeti hibridje

Mindenütt elterjedt, a legkedveltebb virágágyi Növények egyike. Tágtűrésű fajta, az erős napot és a félárnyékot is jól elviselő egynyári növény. Óvatosságra ad okot, hogy a növény minden része erősen mérgező, így távol kell tartani tőle különösen a kisgyermekeket.

Kultúrnövényként szinte már az egész világon fellelhető a virágoskertek díszeként. Eredetileg trópusi és szubtrópusi Éghajlatú területek, őserdők jellemző növénye. Őshazája Afrika, Dél-Amerika és Ázsia.

Rendkívül változatos megjelenésű, apró termetű (magassága 25–35 cm, szélessége 20 cm) lágy szárú növény. Zöld, illetve bordós színezetű, egyszerű, húsos levelei, lehetnek kerekdedek, vese alakúak, vagy aszimmetrikusak. Hosszú, húsos levélnyéllel rendelkezik, élrefutó, szárnyas erezettel. Levelei szórtan találhatók a növényen. Virága sokféle színezetben látható, piros, fehér, rózsaszín, stb, de mostanában már kedveltek a szegélyezett virágok is.

A növényt általában rovarok porozzák be, a megtermékenyülést követően toktermést fejleszt. 1 grammnyi magban kb 40.000 szem található, magjai a téglaporhoz hasonlíthatóak. Viszonylag lassú tenyészidejű, a kertészetekben már decemberben megkezdik a magok elvetését, hogy májusra kifejlett növénnyé fejlődjön.

 

§ Hegyesfarkú bélgiliszta (Enterobius vermicularis) – Bél: csn

Törzs: Nematoda – fonálférgek.

Közel 25 000 fajuk szabadonélő vagy parazita. Méretük 200 μm és kb. 50 cm közé esik. A Földön legnagyobb tömegben előforduló állatok. Fonálszerű testük sima, kutikulájuk alatt a bőrizomtömlő csak hosszanti lefutású izomrostokat tartalmaz, ez eredményezi szinuszoid, kígyózó mozgásukat. A nőstény valamivel nagyobb a hímnél.

Külsejük nem mutat feltünő morfológiai változatosságot, tanulmányozásuk és faji szintű azonosításuk szakembert igényel.

Osztály: Chromadorea

Rend Oxyurida

Család: Oxyuridae

Enterobius vermicularis – cérnagiliszta vagy hegyesfarkú bélgiliszta. 5–13 mm hosszú, fehér endoparazita fonálféreg.

A peték a táplálékkal a vékonybélbe jutnak, ahol a lárvák kikelnek, kifejlődnek. Az ivarérett férgek a vakbélben tartózkodnak, párosodnak, majd a nőstények a végbélnyíláshoz mennek és petéiket annak redőibe rakják. A peték

irritálják a bőrt, viszketést okoznak. A petékkel szennyezett kézzel bevitt táplálékkal a gazda újrafertőzheti magát. A peték oválisak, 50–60 μm méretűek. A cérnagiliszta mérsékelt övben elterjedt, elsősorban a gyermek népességben jellemző, napjainkban is rendszeresen előfordul.

 

§ Bolondító beléndek (Hyoscyamus niger) – Beléndek: rfk

A mérsékelt égövi Ázsiában, az Indiai-szubkontinensen, Észak-Afrikában, de Európában is termő Egyéves vagy áttelelő lágyszárú növényfaj; a burgonyafélék Solanaceae) családjába tartozó, gyom- és gyógynövény.

40–60 cm magas, ágas, szőrös növény főleg parlagokon, szántókon fordul elő, de a fokozott gyomirtó használat miatt erősen megritkult. Nemzetségének egyetlenképviselője a Kárpát-medencében. Nem védett.

Az átható szagú, frissen és szárítva is mérgező növény gyógyászati hatóanyagait a leveléből (Hyoscyami folium) vonják ki.

Az egész növény ragadós, bozontos szőrű. A virág ülő, 2–3 cm átmérőjű, szennyes sárga alapon ibolyás erezetű. A Virágzat egyoldalas füzér. Virágzása május-augusztus. Termése szabályos fedővel nyíló tok. Levelei ülők, öblös-kanyargós szélűek.

 

§ Bellény – tudományos neve: bolondító beléndek – (Hyoscyamus niger) – Bellény: csn

Beléndek, a burgonyával rokon, szőrös levelű, sárga virágú mérges gyomnövény; Hyoscyamus niger.

csalmatok J: (rég) beléndek.

Korai latin–magyar szójegyzékeinkben (1395 k.: BesztSzj., 1405 k.: SchlSzj.) szerepel a belend és a Casanate-glosszákban (1470 k.: CasGl.) a belentfw, mely alighanem a beléndek hibás alakja. Melius Juhász Péternél (1578) bëlén fű, bilind, beléndek, bolondítófű, Beythe András könyvében (1595: FK.) belend.

Szenczi Molnár Albert szótárában (1604) és Pápai Páriz Ferenc Pax Corporisában (1690) belénd vagy bolonditó fű szerepel. EzutánFelvinczi György művében (1694), majd Pápai szótárának Bod Péter-féle kiadásában (1767: PPB.) találjuk meg. A marosvásárhelyi Teleki-herbáriumban (1786) berlin fű.

A népnyelvben Somogy megyében böléndök, de a beléndek egyéb származékai és alakváltozatai (bellény, belind, bilind, bilindek, bilindök, bölendëk) is használatosak a nyelvjárásokban.

 

§ Bencepoloska (Rhaphigaster nebulosa) – Bence: csn, fk

Főleg európai faj, bár a Kárpát-medencétől északra és Németországtól, illetve Magyarországtól keletre nem fordul elő. Elterjedési területe a Mediterráneumból átnyúlik Törökország ázsiai részére is, a Kaukázusig. Észak-Afrika országai közül főleg Algériában és Marokkóban fordul elő (Halászfy, 1959). Magyarországon mindenütt közönséges.

Mivel Magyarországon gyakori, számos népi nevét ismerjük. Ezek közül a leggyakoribb a mezei poloska, de hívják még büdös Marcinak, illetve büdös Margitnak, nagy szürke címeres poloskának, téli poloskának, büdös Bencének, büdös Bankának, büdös Margónak, templombogárnak is (Tóth, 2014).

A fej oldala S alakú, a fejpajzs vége kissé kiszélesedik és felhólyagosodik. Sárga hasoldalát nagyobb fekete foltok tarkázzák. Tojás alakú, szürkésbarna, egyenlőtlenül pontozott teste 14–16 mm hosszú. A Corium hátsó széle ívelt, a membrán valamivel hosszabb, mint a potroh; utóbbin üvegszerű, barna foltok láthatók. Csápja és potrohának pengeszerű szegélye halványsárga–fekete foltos. A 2. haslemezén található tövisnyúlvány az elülső csípőkig ér.

Táplálékul növények nedveit szívogatja. Külföldi tapasztalatok szerint a mogyorót károsíthatja; Magyarországon károsítóként még nem jelentkezett.

Védekezésül rossz szagú váladékot fecskendez ki. Mivel ez egyúttal mérgező is, a madarak, cickányok ellen kiválóan véd. Főzelékfélékkel beültetett kertekben vagy borostyánszőlővel (Ampelopsis spp.) befuttatott házfalakon gyakori, sokszor át is telel. Magyarországon egy évben két nemzedéke repül: az első március–május, a második július–szeptember között. A második nemzedék áttelelni készülő példányai ősszel gyakran a házakban, egyéb épületekben keresnek rejtekhelyet. A sikeresen áttelelt példányokkal kora tavasszal találkozhatunk.

Hasonló fajok. Az ázsiai márványospoloska (Halyomorpha halys) Ázsiából importált növényekkel behozott inváziós faj. Zöld vándorpoloska (Nezara viridula).

 

§ Benedekfű (Cnicus benedictus) – Benedek: csn, fk

Népies nevei: áldott bogáncs, keserű bogáncs, áldottfű, áldott Bárcs, áldott haloványka, pápafű.

A Földközi-tenger keleti medencéjéből terjedt el. Magyarországra (és egész

Európába) a bencés szerzetesek hozták Itáliából, és sokáig a Kolostorkertekben termesztették.

Mediterrán vidékeken máig vadon élő, egyéves növény. Fél méter magasra nő, szára ötélű, elágazó, alsó része érdes és mirigyszőrökkel borított. Levelei alul nyelesek, feljebb ülők, hosszúak, szeldeltek, lándzsa alakúak és tüskések. Fészekvirágzata sárga, termése bóbitás kaszat. Június-júliusban virágzik.

Drogja virágos leveles hajtása (Cardui benedicti herba). Kaszattermése szappangyártásra alkalmas zsírosolajat is tartalmaz. A hajtásdroghoz virágzása kezdetén takarítják be.

Gyógyászati célokra oldalhajtásait és felső 30–40 cm hosszú virágos, leveles részét szedik. Árnyékos helyen kell szárítani, mert a napfényre érzékeny; azon hamar kifakul. Egy kilogramm szárítmányhoz 5 kilogramm nyers növény kell. Jó emésztés- és étvágyjavító hatású szer. Fokozza a gyomorsav elválasztását, az epefunkciót is előnyösen befolyásolja. A népi gyógyászatban epehajtóként alkalmazzák. Túladagolása émelygést, gyomorgörcsöt, hányást okozhat.

A XVI. században tévesen azt gondolták, hogy a Pestis gyógyítására alkalmas.

Rendkívül keserű; ezt a likőriparban használják ki (gyomorkeserűk gyártásánál).

 

§ Benge-darázscincér (Clytus rhamni Germar, 1817) – Benge: csn

Agrilus roscidus Kiesenwetter, 1857 benge-karcsúdíszbogár.

A cincérfélék (Cerambycidae) a Rovarok (Insecta) osztályának bogarak (Coleoptera) rendjébe, ezen belül a mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe tartozó család.

Magyar nevüket onnan kapták, hogy zavarás esetén cincogó-ciripelő hangot hallatnak.

A cincérféléknek körülbelül 25 000 faja ismert; fajaik minden kontinensen előfordulnak, Antarktika kivételével. Különösen sok fajuk él a trópusokon. Közép- és Észak-Európában 250, a Brit-szigeteken pedig 60 faj él. Sok faj kifejezetten ritkának számít. Számos cincérfajt Európában törvények védenek. A trópusokon élő fajokat leginkább élőhelyük zsugorodása veszélyezteti. A cincérfélék családjába 216 magyarországi faj tartozik.

A rovarászok körében a cincérek népszerűek, ezért hazai fajaik életmódját is viszonylag jól ismerjük.

E rovarok hossza Európában legfeljebb 60 milliméter, a trópusokon nagyobb. A cincérek teste hosszúkás és enyhén lapított, de vannak zömök vagy hengeres

alkatú fajok is. Élénk mozgású bogarak. Sok faj élénk színekben pompázik, és változatos minták díszítik őket, míg más fajok egyszerű színezetűek. A nagyon

színes fajok teste mérget vagy keserű ízű anyagokat tartalmaz. Mintázatuk néha aposzematikus, vagyis veszélyes vagy kellemetlen ízű rovarokat, például redősszárnyú darazsakat (Vespidae) vagy hajnalbogárféléket (Lycidae) utánoznak (mimikri). Más fajok mintázata a környezetükre (például

zuzmós fakéregre vagy madárürülékre) hasonlít (álcázás).

A cincérfélék Szárnyfedője általában betakarja a hátulsó pár szárnyat, de néha megrövidült; az ilyen fajok fürkészdarazsakra hasonlítanak. Egyes cincérfélék egyáltalán nem tudnak repülni. Lábfejükön két-két karom van. Rágó Szájszervük erős, a bogarak képesek megrágni a kemény fát.

A csáp 11 ízből áll, és rendszerint hosszabb, mint az állat teste; a hímek csápja hosszabb, mint a nőstényeké. A bogár a csápjával tapogat, és a környezet illatanyagait is érzékeli. A cincérfélék csápjukat előretartva vagy oldalra hajlítva viselik; számos faj arra is felhasználja, hogy hanyatt esve, segítségével ismét

talpra álljon. Mindkét nem tud ciripelni, amit ki is próbálhatunk, ha egy cincért ujjaink közé veszünk: előtorát a mellközép hátán elhelyezkedő reszelőlapon előre-hátra mozgatva, cirpelő hangot ad. Más fajok – a csőszcincérformák (Prioninae) tagjai – a hátulsó lábukat dörzsölik a szárnyfedő szegélyéhez.

A cincérfajok nagy többségének lárvái élő vagy holt faanyagot esznek ( Szaproxilofágia ); a kifejlett rovarok fák kifolyó nedvével, Virágporral és nektárral táplálkoznak. Nagy számban akadnak azonban lágyszárúak gyökerében vagy szárában fejlődő fajok is; a gyalogcincérek lárvái pedig a talajban pázsitfűfélék gyökereit fogyasztják.

A cincérfélék fajtól függően 150-300 petét, egyesével vagy csomókban raknak le. A lárvák fejlődésének időtartama fajonként és területenként eltérő. A kifejlett bogarak (imágók) viszonylag rövid életűek.

Magyarországon előforduló fajok:

Cser-tövisescincér (Rhagium mordax)

Fenyves-tövisescincér (Rhagium inquisitor)

Tölgyes-tövisescincér (Rhagium sycophanta)

Feketevégű karcsúcincér (Stenurella melanura)

Havasi cincér (Rosalia alpina)

Pézsmacincér (Aromia moschata)

Bársonyos darázscincér (Plagionotus arcuatus)

Sárgafarú darázscincér (Plagionotus detritus)

Szemfoltos cincér (Mesosa curculionoides)

Változékony virágcincér (Pachytodes cerambyciformis)

Juhar-díszcincér (Anaglyptus mysticus)

Nagy hőscincér (Cerambyx cerdo)

Csőszcincér (Prionus coriarius) (Linnaeus, 1758)

Ácscincér (Ergates faber)

Diófacincér (Megopis scabricornis)

Barna gyalogcincér (Dorcadion fulvum)

Pusztai gyalogcincér (Dorcadion fulvum cervae)

Tűzpiros facincér (Pyrrhidium sanguineum)

Tarka cincér (Aegomorphus clavipes)

 

§ Sziklai benge vagy kövi benge (Rhamnus saxatilis) – Benge: csn

A sziklai benge alacsony, 0,2-1,2 méter (maximum 1,5 m) magas cserje. Habitusában hasonlít a varjútövishez. Sűrűn elágazó, hajtásai sárgás- vagy világosbarnák, vékonyak. Rügyei kicsik, világosbarna színűek. Az oldalhajtások végén tövis található. Levelei kicsik, 1–3 cm hosszúak, bőrszerűek, felül sötét-, alul pedig fehéreszöldek. Alakjuk elliptikus lándzsás vagy tojásdad-lándzsás, felületük szőrtelen, elhelyezkedésük keresztben átellenes. A levél széle finoman fűrészes. Ősszel sárgászöldre színeződik.

Május végén, június elején virágzik. A virágok bogernyőben nyílnak a levelek hónaljában. A virágok kicsik, sárgák, négyszirmúak.

Termése gömbölyű, 5–7 mm átmérőjű, fényesfekete bengetermés. Benne 2-3 tojásdad, 3–4 mm-es mag található. Július-augusztusban érik be, télen lehullik.

Közép- és Dél-Európában elterjedt. Az Alpokban 1280 méteres magasságig megtalálható. Elterjedésének déli határa Olaszország középső és Spanyolország északi része. Délkeleten a Balkánig (Románia, Bulgária, Görögország), északon Dél-Németországig hatol. Magyarországon a Soproni-hegységben és a Balfi-dombvidéken él.

A meleg, napos, sziklás domb- és hegyoldalakat kedveli. Mészkedvelő. Száraz tölgyesekben, erdőszéleken is megtalálható.

Éretlen bogyójából régen sárgászöld festékanyagot nyertek ezért festő bengének is nevezik.

Magyarországon védett, eszmei értéke 10 000 Ft.

 

§ béra (Dorcatragus megalotis) – Béra: csn

Elnevezése a Szomáli nevéből (behra) ered.

Északkelet-Afrika lakója. Élőhelyéül köves, sziklás domboldalak, ritkábban meredek lejtők szolgálnak, ahol a kevert, akáciák dominálta, fás pusztai növényzet jellemző. Elsősorban Szomália északi részén, Szomáliföldön él a Nogaal-völgytől északra, de Dzsibuti déli részén és Etiópia e két országgal szomszédos északi határvidékén, a Marmar-hegységben is előfordul. Sem a szomáliai, sem az etiópiai állományról nem állnak rendelkezésre érdemleges információk.

A béra, törpeantilop lévén, meglehetősen kis termetű állat: testhossza 80-86 centiméter, amihez rövid, 6-7,5 centiméteres, bozontos farok csatlakozik; marmagassága 50-60 centiméter, testtömege 9-11,5 kilogramm körül mozog. A faj végtagjai rendkívül hosszúak és vékonyak. Szarvai csak a bikáknak vannak, ezek hegyes tüskék, amelyek függőlegesen állnak a fültő közelében; hosszuk 7,5-10 centiméter körüli.

A bérák durva szőrzete vöröses szürke, hasoldaluk fehér, a két terület között mindkét oldalon sötét sáv húzódik a könyökrésztől a hátsó lábig. A

fej színezete sárgásvörös, a fekete szemhéjú szemek körül fehér gyűrűvel.

A béra legjellegzetesebb testrésze rendkívüli méretű füle, ami tudományos névadásában is tükröződik (megalotis = nagy fülű): hossza tizenöt, szélessége 7,5 centiméteres, belső felületét pedig fehér szőr borítja.

A béra párokban vagy kisebb csapatokban él, amelyekbe egy hím és néhány nőstény tartozik. Délelőtt és estefelé aktív, a legforróbb órákat pihenéssel tölti.

Táplálékául elsősorban cserjelevelek szolgálnak, de fűféléket is fogyaszt; a száraz környezethez alkalmazkodva nincs szüksége ivásra, vízigényét a táplálékául szolgáló növényekből nyeri. Rendkívül óvatos faj, nagy füleivel a legkisebb zajra is felfigyel. Vész esetén gyors, kecskére emlékeztető szökellésekkel a biztonságosabb, meredekebb sziklákra menekül.

Hat hónapig tartó vemhességet követően egyetlen utód jön világra áprilisban, az esős időszakban.

Elsősorban élőhelyének beszűkülése és degradációja fenyegeti a fakitermelés és a túllegeltetés folytán, emellett vadásszák is. Ezek következtében állománya

csökkenőben van, becslések szerint már nem haladja meg a tízezres példányt.

 

§ Berbecs – tudományos neve: ördögcérna – (lícium) – Berbecs: csn

sefű sefa, ördögcérna, lícium.

Az első magyar füvészek közül sem Melius Juhász Péter, sem Beythe András nem ismerte a Lyciumot. Diószegi Sámuel már igen, és magyar nevet is alkotott jelölésére: fanzárnak nevezte el, mert virágának, illetve pártájának „torkt a hímszálak szőrei bezárják”. (A szőr régi magyar neve, mint az a Schlägli

Szójegyzékben olvasható: fan.)Találó neve a semfűsemfa (se fű, se fa), Sopron és Vas megyében së-fü-së-fa, a Balatonnál, Baranyában, Kemenesalján sëm-fü-sëm-fa;

az oroszban ni-derevo-ni-trava. Egyes vidékeinken folyófűzfa, szelice, gyurkafa, berbecs, szopóka, ördögcérna. Hosszú, vékony, lecsüngő vesszői függönyszerűen takarnak. Sövénynek is elsőrendű, sűrű ágai valóságos gátat alkotnak; innen ered elevengát társneve. Vörös bogyói alapján boszorkányhegnek is nevezik.

Hitvány, törékeny faanyaga miatt kapta a kutyafa elnevezést (R. 1754: kutja fa, N. SzegSz. | NépNyelv. 1943: Szeged-Kancsaltó, Horgos | Nyr. 27: Vas megye,

Körmend vidéke). A német Hundsbaum tükörszóban ugyanígy a pejoratív előtag a növény hitványságára, használhatatlanságára utal. Akárcsak a románban, vö. lemn-cîinesc és az angolban, vö. dogwood ’vadsom’.

A cserjét Linné nevezte el Lyciumnak, mégpedig Plinius Naturalis historiae libri című művének 24. könyvében szereplő lycium nevű növénye alapján. Plinius pedig Dioszkuridész lükion nevű növényét latinosította lyciummá. Erről a lükionról a görög orvos így emlékezett meg: „ho enioi püxakanthon kalousi dendron esin ekanthodés”, azaz ’egyesek pyxacanthonnak nevezik, tövises fa’.

Debreceni hagyomány, hogy a reformáció idején szópárbajt vívott két agilis pap. Az új hit harcosa, Bálint és a katolikus Ambrosius. Nem jutván előre egymás

meggyőzésében, a tréfás kedvű Ambrosius leszúrt a földbe egy Lycium-vesszőt, és azt mondta: „Akkor lesz ebből a vallásból valami, mikor ez fává nő.” Lett

is a reformációból új vallás, ennek magyarországi központja éppen Debrecen volt. A vita 1767-ben történt, Csokonai Vitéz Mihály, később Devecseri Gábor

írt verset a bokorról.

A Lycium halimifolium nálunk is elterjedt, árkok, utak mentén nő, s a falusi kertek kerítése mellett csaknem olyan gyakori, mint a bodza vagy az orgona. Jól alkalmazható köves lejtők, sziklák, kőgörgetegek, salakhegyek betelepítésére.

Az ördögcérna (Lycium) nemzetségnek mintegy száztíz faja ismeretes. Közép-Európában a Lycium halimifolium napos, meszes talajú lejtőkön gyakori. Ibolyás virágai a hosszú és rövid hajtásokon egyaránt megtalálhatók, bár az utóbbiak rendszerint tövissé módosulnak. Ezek a tövisek a Lycium horrida merev, tömött növésű bokrai esetében olyan szokatlanul erősek, hogy Dél-Afrikában sövénynek ültetik.

 

§ Berbécs – tudományos neve: juh – (Ovis) – Berbécs: csn

Gyapjáért, tejéért és húsáért tenyésztett, párosujjú, kérődző emlősállat; Ovis.

Helynévben 1208-tól adatolható: „In predio ipsorum quod dicitur yuhol” (OklSz.). Köznévként 1372 u./1448 k. bukkan fel a Jókai kódexben: „criſtuſnak

yuhÿ vÿgaзtalaſarol”. 1395 k.: ÿch ol (BesztSzj.), 1533: ju (Murm.), 1565: gyuhok (NySz.), 1570 k.: iuh (ArsMed.), 1708: jú (PP.). A nyelvjárásokban MTsz.:

joho | ÚMTsz.: jahak, jahu, jo, johó, johu, juak | Nyatl.: johú, juhú. Ismeretlen eredetű szó. Korábbi finnugor és török származtatása téves.

A kettős szókészletben a szópárok sok esetben nem válthatják ki egymást. Így pl. a juhokat őrző ember juhász, de bográcsban ő is birkagulyást főz.

A juh származékai: juhos, juhász, juhászat, juhászkodik. A juhtenyésztésben kialakult kifejezések: kos, anyajuh, birka, bürge; ürü, berbécs, berba; bárány,

diszké, bari, toklyó, olló; cáp stb. Kriza János a juhoknak számos kifejezését jegyezte föl; vö. baksa ’egyéves berbécs’, balán ’szőke szőrű juh’, bëlice, bölice ’tiszta fejér bárány, melynek a szeme körül nincs meg a szokott fekete gyűrűkarika’, cápsa ’kis cáp’, kirlán ’egyéves bárány’, mióra v. millóra

(R. 1838: millora, miora /Tsz./), ill. düszke vagy diszke ’előhasi juh, egyéves bárány’, szőnye ’hamuszín szőrű bárány, mely sem fekete, sem fehér’, vakisa ’fekete szemkörű fejér juh; innen mondják vakisa-szeműnek a kecske, bika, ökör, tehen, sőt nagy feketeszemű, szemöldökű, de fejérbőrű embert is’ (Kriza:Vadr.).

Hogy a juhászat számos román neve átkerült a magyarba, egyáltalán nem szokatlan, hiszen a juhtartás fogalomkörére a vonatkozó terminológia átáramlása jellemző, ugyanis a juhtenyésztésben, az erdélyi fejősjuhászat fejlődésében komoly szerepe volt a románságnak. Erre mutatnak a magyar szókincsbe átvett román lexémák:

pl. a juhászok nevei (bács, csobán stb.), ruházatuk, építményeik, tejtermékek és tejes ételek. Juhtartással kapcsolatos ételnevek a XVII–XVIII. századi

átvételek: bálmos, mamaliga, tokány (NyK. 73), a juhpásztor berszán (uo.) neve. Továbbá a tejföldolgozás kifejezései, a juhok nevei, Bakos számos román eredetű jövevényszava (REl. 410). És természetesen a juhok betegségeinek elnevezései ugyancsak ide tartoznak.

A berbécs juhnév (R. 1423: szn., XVI. század vége: kn.) román eredetű, a ro. berbeci (többes szám) ’ua.’ a lat. berbex, vervex átvétele. A kivénhedt vagy meddő nőstény juh és a bárányától elválasztott fejősjuh tájnyelvi neve a canga.

A juh vagy birka az egyik legrégebben háziasított állatfaj, melynek gyapja, teje és húsa is felhasználható. Kérődző állat, és szinte a füvön is megél

– ezért lett a gyengébb legelők első számú hasznosítója. Természetes körülmények között is könnyen szaporodik. Amerikába először a spanyolok vitték a XVI. században. A magyaroknál a ló után a legfontosabb háziállat volt. A rackajuh jellegzetesen magyar állatfajta, sehol a világon nem található, csak ott, ahol magyarok laknak. Magyarországon az elmúlt ötven év során az őshonos kiskérődzők közül a juh volt az, amely számban, népszerűségben és jövedelmezőségben nagy jelentőségű volt.

 

§ Berbervarangy (Amietophrynus mauritanicus) – Berber: csn

A Marokkóban és Tuniszban honos berber varangy életmódja tekintetében csak kevéssé tér el a mi varangyainktól. Ez a faj a Szahara területére eső részek kivételével Marokkótól Tuniszig fordul elő. Tripoliszban és Barkában hiába keressük. Körülbelül olyan nagyságot ér el, mint a mi barna varangyunk. Felül szép világosbarna, nagy vörös- és feketebarna, sötétebben szegélyezett foltokkal tarkázott, ritkábban majdnem egyszínű, s ekkor a barna varangytól azáltal különböztethető meg, hogy a lábtövei mentén határozott redő van.

 

§ Bércvirág – tudományos neve: gumótermő fogasír vagy hagymás fogasír - (Cardamine bulbifera) – Bérc: csn, fk

a valódi kétszikűek csoportjába tartozó káposztafélék (Brassicaceae) családjának egyik, Magyarországon is honos faja. Régen foganőtt fűnek is hívták kis sarjrügyeiről, amiket a népnyelv fogaknak, illetve hagymáknak nevezett.

Elsősorban a hűvös hegyi klímát kedveli, a hegyvidéki bükkösökben, gyertyános–tölgyesekben fordul elő. Megtalálható a Nyírség homokbuckáin elterülő gyertyános–tölgyesekben is. Elsősorban vegetatívan, tarackjáról terjed. Április–májusban virágzik.

25–80 cm magas, vízszintes gyöktörzsű évelő. A levelek szórt állásúak, hosszúkás lándzsásak, a felsők épek, az alsók páratlanul szárnyaltak, fogas szélűek. A levelek hónaljában kis sarjgumócskák (sarjrügyek) találhatók – ezek fiatalon zöldek, éretten lilás színűek. A virágok halványlilák, fehérek, négyszirmúak. Tavasszal, április-májusban virágzik.

Sok C-vitamint tartalmaz, ezért a tüdővész, a skorbut és a fogínysorvadás gyógyítására használták (a fogas-ír másik jelentése: a fogra ír).

 

§ Berekvirág – tudományos neve: berki kökörcsin – (Anemone nemorosa L.) – Berek: csn

További nevei: Áprilisi vagy berekvirág, fehér boglárvirág, fehér húsvét, fehér kukukvirág, fehér nyiralja, fehér vagy tavaszi pipacs, kikeleti fű, patácz, pipacskökörcsin, reszketeg, szellőrózsa, szélrózsa. – Term. r.: Boglárkafélék. Ranunculaceae.)

Évelő. 7–20 cm. Vékony hengeres jóformán vízszintben álló tőkéje van. Tőlevele virítás idején rendszerint hiányzik; szárán csak gallért alkotó murvák fejlődnek, melyek azonban a tőlevelekhez hasonlók, hármasak, körülbelűl még egyszer akkorák mint a nyelük és egyenetlenűl bevagdaltak. A kocsánya szőrös; rendesen egyvirágú. Csészeleveleinek a száma többnyire 6; kopaszok és fehérek; pirosan erezettek, sőt külsejük is többnyire pirosan van befuttatva. Szirmuk hiányzik. Terem árnyas erdőkben, ligetekben az egész ország hegy- és dombvidékén. Mérges.

 

§ Berke – tudományos neve: birka – (Ovis) - Berke: csn, rfk

A birka elnevezés 1461-ben bukkan fel írásbeliségünkben: birca (OklSz.). 1689-ben berke (uo.). A szó alakváltozatai a népnyelvben ÚMTsz.: berka, birke, berke, berga, birge, bürge.

Cseh jövevényszavunk a SzlJsz. és a TESz. szerint; vö. cs., morva, szlk. birka ’juh’, megvan az oroszban és az ukránban is, a bir, birr juhterelő szóból alakult. A magyarba egy morva juhfajta neveként került a fenti források megállapítása szerint. Feltűnő azonban, hogy a magyarban ’ovis’ jelentéssel már 1461 óta kimutatható több alakváltozatban is, valamint kialakult mellette a birkás származék is. Ezzel szemben a morva, szlovák és ukrán szavak kora fiatalabb, és elsősorban a magyar nyelvhatárhoz közeli nyelvjárásokban adatolható. Valószínűbb tehát, hogy a birka magyar fejlemény, annál is inkább, mert a szbhv., szln. és le. birka ’juhfajta’ átvétel a magyarból.

A köznyelvben a birka és a juh teljes szinonima, a juhhús megnevezésére viszont főként a birka használatos: birkahús, birkacomb, birkatokány. A táj. berbécs ’kos, ürü’ román kölcsönszavunk; vö. ro. berbece. Az apáca-birka ’meddő birka’ (Nyr. 10., MTsz.). A birka idegen nyelvi elnevezései közül etimológiailag összetartozik, és a birka lat. ovis nevére vezethető vissza az or., blg., bosny., szbhv., mac., szlk., szln. ovca, le. owca, cs. ovce (W.).

 

§ Berkenye-bimbólikasztó (Anthonomus sorbi Germar, 1821) – Berkenye: lk

Berkenye-bimbólikasztó – Sas-hegyi kertség, fűhálózás, 2012.V.19., Merkl O.

Az ormányosbogár-félék (Curculionidae) a bogarak rendjének legnépesebb, az ormányosbogár-szerűek öregcsaládjába sorolt családja.

Ez a legtöbb (világszerte mintegy 50-60 ezer) fajt számláló rovarcsalád.

Magyarország területéről jelenleg 922 fajukat ismerjük, de a szám folyamatosan emelkedik. Nevüket ormányszerűen megnyúlt fejükről kapták.

Az ormányosbogarak pontos rendszertani helyét Roy A. Crowson határozta meg (1955), és az alcsaládokat is ő sorolta be. Ő ismerte fel azt is, hogy a Scolytinae (igazi szúk vagy szúbogarak) és a Platypodinae alcsaládok is ide tartoznak. Az azóta eltelt évtizedekben sok más, általa az ormányosbogarak közé sorolt faj rendszertani helye megváltozott. Az 1990-es évek végétől Miguel Alonso-Zarazaga és Christopher Lyal kutatásainak köszönhetően az entomológiában uralkodó nézet szerint a családba sorolás kritériuma nem az ide sorolható fajok jellegzetes ormánya, a rostrum, hanem a hímivarszervek sajátossága: a potroh kilencedik szelvényén elhelyezkedő párzószerv, a spiculum gastrale nagyobb, mint annak a köztakaróba ágyazott alapíze, a manubrium; ha egy fajnál hiányzik a spiculum gastrale, úgy annak rostruma, azaz ormánya sincs.

A legkorábbról ismert ásatag ormányosbogarak a felső jura rétegeiből kerültek elő, e korai példányok ormánya a maiakénál jóval hosszabb volt. Ebből az entomológusok arra következtetnek, hogy a Curculionidae család recens taxonjainak filogenetikai sora a hosszú ormányosoktól vezet a rövid ormányosok felé, azaz ez utóbbiak a törzsfejlődés egy későbbi szakaszát képviselik. A család tagjai ma világszerte elterjedtek.

Az ormányosbogarak legjellemzőbb sajátossága ormányszerűen megnyúlt fejük. Szájszervük az ívesen hajló, az Előtor alá görbíthető ormány, a rostrum elülső részén található. Formája rendkívül változatos lehet a két véglet között: hosszú és hegyes végű a Curculio, rövid és tömzsi az Otiorhynchus nemnél. A barkóknak nevezett fajok ormánya rövidebb, széles és lapos, más fajoké akár testüknél hosszabb is lehet. A rostrumból kiágazó, hosszú, kilenc-tizenegy ízből álló csápjuk a csápnyélen túl megtörik (ún. térdes csáp), utolsó három-négy íze pedig bunkószerűen megvastagodott. Látószerve csak a talajban, illetve pincékben élő Torneuma-fajoknak nincs.

E két általánosan jellemző jegyet – az ormányt és a csápot – nem tekintve az ormányosbogárfajok megjelenési formája, színe, mérete rendkívül változatos.

Kifejlett példányaik hossza 1 és 40 milliméter között változhat.

A fajok többsége rejtőszínű, de vannak közöttük élénk fémfényűek is. Sokuk testét apró pikkelyek fedik. Lábaik rövidek és erősek, lábfejízületeik száma négy.

A legnagyobb, Magyarországon honos faj, az acsalapu-ormányos (Liparus glabrirostris) hossza elérheti a 15–22 millimétert, de a világ trópusi övezeteiben ennél lényegesen nagyobb ormányosbogarak is élnek.

A pajzsocska (scutellum), a hártyás szárny (alae) és az ezt takaró Szárnyfedő (elytrum) a középtorhoz csatlakozik; ez utóbbi az

Utótort is elfedi. A tor hasi oldalát barázdák tagolják; ezek száma és elrendezése ivarfüggő. A potroh kilenc szelvényből áll; az ivarszervek az utolsón találhatóak. Lárváik kukac típusú lábatlan lárvák.

Az ormányosbogarak csaknem kizárólag növényevők, a legtöbb faj élőhelye meglehetősen behatárolt. Zömmel szárazföldiek, de vannak vízi növényekben élők is. A legtöbbjük oligofág, de vannak Monofág és polifág fajaik is. Emésztőrendszerük három részre tagolódik: a Szájöbölre (stomodeum), amely magában foglalja a nyelőcsövet (aesophagus) és az Előgyomrot (proventriculus), valamint a középbélre (mesenteron) és a végbélöbölre nyíló

Utóbélre (proctodeum). A táplálékcsatorna utolsó szakaszához csatlakoznak a kiválasztást segítő mirigyes csövecskék, a hat Malpighi-edény. Légcsőrendszerükbe (tracheae) a tor és a potroh felületén található

Légzőnyílásokon keresztül (spiraculum) jut be a szükséges oxigén. A

keringési rendszer központja a szívüreg, a véráramot a háti véredény lüktetése tartja mozgásban.

Idegrendszerük központja a szemek, a csápok és a szájszerv működtetéséért felelős, három dúcpár alkotta agydúc, ehhez csatlakozik a hasdúclánc. Ormányukkal lyukat fúrnak a növényekbe, és ebben helyezik el petéiket, lábatlan lárváik pedig a növényben fejlődnek ki. Szaporodásuk miatt az ormányosbogarak számos, kultúrnövényeken élő faja mezőgazdasági kártevő. Így például a hamvas vincellérbogár (Otiorrhynchus ligustici) lárvái a lucerna

 és a szőlő, a lisztes répabarkó (Cleonus punctiventris) a cukorrépa gyökereit, az apró csipkézőbarkók (Sitona spp.) pedig a pillangósvirágú növények

 leveleit károsítják. A levélbarkófajok (Phyllobius spp.) tűlevelű és lombos fák – köztük gyümölcsfák – lakói. Hasonlóan káros a fák lombozatára a bimbólikasztó bogár vagy más néven almabimbó-likasztó ormányos (Anthonomus-pomorum), illetve a borsóormányos (Aoromius quinquepunctatus) is. A szintén az ormányosbogarakhoz tartozó, alig 2–3 milliméter hosszú gabonazsuzsok (Sitophilus granarius) az elraktározott szemes gabona és kukorica kártevője. Legvégül pedig a fák gesztjét és kérgét károsítják az igazi szúk vagy szúbogarak (Scolytinae).

 

§ Berkenye (Sorbus) – Berkenye: lk

A Rózsafélék (Rosaceae) Családjába tartozó, egész Európában elterjedt, több mint 100, cserje- vagy fa fajt magába foglaló nemzetség. A nemzetség tudományos neve a „fanyar” jelentésű Kelta „sor” szóból eredeztethető, mely nyilván a termés ízére utal. Az arab sorbet vagy sherbet is ebből a szótőből származik, ami a gyümölcsből készíthető italra utal (sörbet).

A berkenyék hajlamosak a kereszteződésre. A rózsafélék több más nemzetségéhez hasonlóan (például szeder (Rubus), Rózsa (Rosa) ebben a nemzetségben is sok, egymástól nehezen megkülönböztethető, vitatott besorolású taxon lelhető fel.

Főleg dísznövényként kedvelt, mert nemcsak mutatós, de a légköri szennyeződéseket is elviseli. Luc- és jegenyefenyő csemete ültetvényeknél gyakran ültetik, mert igénytelen, megnő sovány, vagy száraz talajon is, gyorsan nő, elnyomja a magas, kórós vágásnövényzetet. Haszon erdőkben télen bő avarral takarja be a talajt, a levelek gyorsan és alaposan lebomlanak, termékeny humusszal látva el a növényeket. Alkalmas lavinák törmelékkúpjának megkötésére, mivel gyökérzete mélyre hatoló és messzire szétágazó.

Leveleiből főzött teáját csersavtartalma miatt bél- és gyomorbántalmakra alkalmazzák. Bogyóiból pálinkát, likőrt és ecetet készítenek. Fája jól megmunkálható, faragható, esztergályozható és fényezhető. Lombja jó takarmány juhok és kecskék számára.

Állatgyógyászatban bogyóit kecske- és sertésorbánc ellen használják.

Magyarországon az alábbi berkenyefajok fordulnak még elő:

Lisztes berkenye vagy süvölvény berkenye, Madárberkenye, Hazslinszky-berkenye – védett, Dunai berkenye – védett, Kerti berkenye – védett, Déli berkenye – védett, Svéd berkenye, Jávorka-berkenye – védett, Dunántúli berkenye – védett, Soó-berkenye – védett, Duna-vidéki berkenye – védett.

Barkócaberkenye (Sorbus torminemespilus) barkócaberkenye átmeneti kisfajai (minden lisztes levélfonákú berkenye):

Andreánszky-berkenye, Ádám-berkenye, Bakonyi berkenye, Balatoni berkenye, Bartha-berkenye, Boros-berkenye, Budai berkenye, Csákberényi berkenye, Dégen-berkenye, Kárpáti-berkenye, Keller-berkenye, Keszthelyi berkenye, Kevéserű berkenye, Nagylevelű berkenye, Rédl-berkenye, Rövidkaréjú berkenye, Sárgáslevelű berkenye, Simonkai-berkenye, Vértesi berkenye.

Idegenhonos fajok:

Amerikai berkenye - Észak-Amerika keleti feléből származik

Díszes berkenye - É-Amerika északkeleti része

Égerlevelű berkenye – hazája Kína, Japán, Korea, Tajvan.

Erdélyi berkenye - Erdély, Bihar-hegység.

Fehértermésű berkenye - Kína kivéve a Dk-i részét.

Kasmíri berkenye – hazája Nyugat-Himalája, hegyvidéki erdők.

Keleti berkenye - hazája Japán, Korea hegyvidéki erdők.

Pekingi berkenye - É- és Ék-Kína.

Svéd berkenye – élőhelye Északnyugat-Európa.

Széleslevelű berkenye – élőhelye Közép- és Nyugat-Európa erdei. Lehetséges, hogy a lisztes és a barkócaberkenye természetes hibridje.

Türingiai berkenye – Európa erdeiben él, a lisztes és a madárberkenye természetes hibridje.

Sorbus esserteauana - élőhelye Délnyugat-Kína, hegyvidéki völgyek, erdők.

Sorbus forestii - Délnyugat-Kína hegyvidéki erdeiből származó faj.

Sorbus hupehensis - hazája Kína, hegyvidéki erdők.

Sorbus sargentiana - Délnyugat-Kínából, hegyvidéki erdőkből származó faj.

Sorbus scalaris - hazája Délnyugat-Kína, hegyvidéki erdők.

Sorbus thibetica - élőhelye Délnyugat-Kína, Himalája.

Sorbus vestita - hazája Himalája, hegyvidéki erdők.

Sorbus vilmorinii - hazája Délnyugat-Kína, hegyvidéki erdők.

 

§ Fülöp-szigeteki berkiposzáta (Horornis seebohmi) – Berki: csn

12 centiméter hosszú. A Fülöp-szigetek északi részének erdős területein él. Kis gerinctelenekkel táplálkozik. Áprilisban költ.

 

§ Római bertram vagy hamvas törpemargitvirág (Anacyclus pyrethrum depressus) – Bertram: csn, fk

Alacsony növekedésű, heverő szárú szőnyegszerűen szétterjedő évelő. Fészekvirágzatú növény. A sugárvirágok fonáki része sötét rózsaszín, míg a felső rész világosabb. Jó vízgazdálkodású kerti talajon szépen fejlődik. Fényigényes növény. Árnyékba, félárnyékba nem telepíthető. Közepes vízigényű növény, a száraz időszakokat öntözés nélkül is átvészeli. A telepítést követően ügyeljünk arra, hogy a gyomnövények ne nyomják el. Kis mérete és szárazságtűrése révén sziklakertekbe, kőrepedésekbe önálló növényként telepíthető, de jól kombinálható más sziklakerti növényekkel is. Az alacsony termet lehetőséget ad arra, hogy alacsony növésű, de színekben gazdag szegélyt hozzunk létre, egymástól akár jól elhatárolható növényekkel, ebben az esetben társítsuk délvirággal, kőtörőfűvel, varjúhájjal és kövirózsával, a sárga, fehér, rózsaszín színek szinte világítanak, ha kaviccsal takarjuk mellettük a talajt, így nem csak a látvány, de a praktikum is érvényesül, hiszen a gyakori gyomlálással nem kell foglalkoznunk.

Társításra javasolt növényfajták:

Delosperma 'Fire Spinner' - Délvirág (narancs-rózsaszín-fehér)

Saxifraga x arendsii 'Pixi Pan Red' – Kőtörőfű

Sedum floriferum 'Weihenstephaner Gold' – Varjúháj

Sempervivum 'Kramer Spinrad' – Kövirózsa

Fontos tudni:

Kifejlett magasság: 5-10 cm

Ültetési tőtáv: 20-25 cm

Virágzási idő: Május - Június

Méhcsalogató: Igen

Vízigény: Közepes vízigényű

Fényigény: Nagy fényigényű

Felhasználási terület: vegyes virágágyak, évelő virágágyak, szegélyek, sziklakertek, kiemelt ágyások

 

§ Sivatag berze (Radiola linoides Gmel) – Berze: csn

További nevei: apró len, csepp len, sugárfű. – R. Millegrana Sm. – Term. r.: Lenfélék. Linaceae.)

Egyéves. 2–10. Tőtől álvillásan ágas szára czérnaszerű. Nyeletlen levelei aprók, tojásdadok és átellenesek. Virága apró; négy szirma fehér. Tokja 4, látszólag 8 rekeszű, mindenik 2 maggal. Terem nedves, homokos v. tőzeges szántóföldeken. Bihar vármegyében és tőle keletre helyenként. 7–8.

 

§ Kerti berzseny – tudományos neve: ricinus – (Ricinus communis) – Berzseny: csn

Olajos magváért termesztett, ujjasan összetett nagy levelű növény; Ricinus communis.

1578-ban már adatolható a TESz. szerint: „Ricinus, több neve Christus keze”, illetve 1859-ben ricinolajt fordul elő. A népnyelvben ricenis olaj (ÚMTsz.).

Latin eredetű nemzetközi szó. A latin szó eredetileg ’kullancs’ jelentésű volt; a növénynévnek az a magyarázata, hogy a vérrel teleszívódott kullancs ’Ixodes ricinus’ alakban és nagyságban hasonlatos a ricinus magjához. A bibliai időkben viszonylag magas vízparti „dzsungelt” alkotott, s a Jordán folyót kísérő bozót fő alkotója volt a ricinus a leanderrel együtt. A XII. század végén hazájukba visszatérő keresztesek sok magot hoztak magukkal a Szentföldről. Ennek a növénynek kemény, szürkésbarna, márványozott, bab alakú magja nagy becsben állott, mint szentföldi emlék. A kolostorkertekbe jutott magból kikelő növényt megcsodálták, és elnevezték „palma Christinek”, a francia szerzetesek Krisztus tenyerének(a magyarban Krisztus tenyere, Krisztus keze), mert levelének formája hasonlít a széttárt ujjú tenyérhez. A növény termésének azonban a kuruzslókon és méregkeverőkön kívül nem tudták hasznát venni, pedig ott, ahonnan származott, egyike volt a legfontosabb olajos magvaknak. Egyiptomban, Abesszíniában és Kis-Ázsiában ősidők óta termesztették. Hérodotosz az V. században megírta, hogy a szilliküprion, azaz a ’csodafa’ bőséges termését összezúzzák, kisajtolják, megpirítják vagy megfőzik. A nyert olajat világításra és kenőcsök készítésére használták.

Magját megtalálták a 4-5000 éves egyiptomi sírokban is. Az óegyiptomiak a növénynek a dekam, magjának pedig a kiki nevet adták. Korán átkerült Indiába.

Az ókori görögök szintén kiki néven ismerték a növényt, magját ellenben krotonnak nevezték. Ennek az a magyarázata, hogy a mag megtévesztésig hasonlít a magát vérrel megszívott kullancshoz. Dioszkuridész ismerteti a kikinon élaion készítésének módját. A római írók nemcsak krotonnak, hanem népi gúnynevén ricinusnak is nevezték a növényt. Ennek értelme ugyanaz, mint a görög kroton szóé, tehát a juhokon, kutyákon, szamarakon élősködő kullancsot jelenti.

A középkorban általánosan használt csodafa neve a növény gyors növekedésével kapcsolatos. A magyarban is meglévő csodafa, csudafa tükörfordítás eredménye

a németből; vö. Wunderbaum ’ua.’ Luther ellenben „Kürbisnek”, azaz töknek nevezte, innen ered a ricinus egyik népnyelvi neve, a Jónás kabak. A különböző

nyelvek füveskönyvei terjedelmesen írtak a ricinusról.

Első magyar nyelvű füveskönyvünkben, Melius Juhász Péter Herbariumában (1578) csodafa, illetve sárfű is volt a neve. Hasznáról azt írta, hogy „ez fü valahol vagyon, a vakandak ott nem lakic: igen gyülöli a vakandak ez csodafát”. Ezzel a tulajdonságával függ össze a Szigetközben ma is használatos nyelvjárási

vakandelhárító cserje és a szaknyelvben is számon tartott vakondfa, vakondfű (R. XVIII. század: vakondokfű ’Cataputia maior’) elnevezés. A növény illatanyaga is irritálhatja a vakondot. Ha a kertbe, fű közé ültetik, a szépen nyírt pázsitot nem csúfítják el a vakondtúrások. A tapasztalat azonban azt mutatja,

hogy egy növény csupán 5-6 négyzetméter nagyságú területet „mentesít”. De ez nem is baj, mert a ricinus feltűnő bokra szép dísz. Más módszerekkel is próbálkoznak a vakond elűzésére: a ricinus magját a Szigetközben vakandbabnak mondják, mely – a föld alatti járatokba helyezve – megmérgezi az állatot.

Melius ismerteti a növény egyéb hatását is; a magjából készült olaj a sárgaságot gyógyítja, „ha kened vele, sömört és egyéb gelyvát, szemölcsöt, dagadást elront”. Beythe András (1595: FK.) szinte szó szerint ugyanezt írta a ricinusról, Clusius (1583: NomPann.) szintén említi. Csapó Józsefnél (1775) nagy

sárfű néven szerepel, aki felsorolja akkor ismert társneveit is: tsudafa, tsudafű, ötujjufű, Krisztus tenyere, kerti berzseny, török mag. A Magyar Fűvész

Könyv szerzői (1807: MFűvK.) himbojnak nevezték el, talán azért, mert sok hímszála bojtos.

A mag olajával bővebben foglalkozott Diószegi Sámuel az Orvosi Fűvész Könyvben (1813: OrvF.).

További társneve a hashajtóbab, Jónás fája, Jónás kabakja, Krisztus keze, Jézus tenyere, törökmag. Egyes vidékeinken bárányszűzfa a Ricinus communis’ (Nyr.

85) neve [R. XVIII. század: szűzbárány, bárányszűzfa ’Agnus castus’ (uo.), 1868: bárány-szűzfa ’Szicíliában és Nápolyban tenyésző fa, melynek magva a hit szerint a szüzességet megőrzi’ (Ballagi); N. szűzbariska ’Vitex agnus-castus’ (MNöv.)]. Ballagi Mór szótárában az elnevezés idegen nyelvi megfelelők vagy

latin értelmezés nélkül szerepel. Az általa említett hiedelemre van analógia a magyar növényvilágban is. Nevezték a növényt csudafahimbojnak és Krisztuspálmának, német neve is Wunderbaum (Nyr. i. h.), azaz ’csodafa’. A Vitex agnus castus ma barátbors, mely az ugyanezt a növényt jelentő német Mönchspfeffer tükörszava.

Az Agnus castus Linné előtt Bauhinnál szerepel, mely a – már Pliniusnál is olvasható – latin agnus = vitex növénynév (&lt; görög hágnosz = lügosz ’ua.’) folytatója. A görög hágnósz hangalakilag igen közel áll; ennek ’tisztelt, szent’ és ’szűziesen ártatlan, tiszta, szemérmes’ jelentése is van. Dioszkuridész

a növénynek tisztító hatást tulajdonított (görög agneúein ’szűznek lenni, megtisztulni’). A későbbi időkben a név eredeti névadási szemlélete háttérbe

szorult a középkor szimbolikus gondolkodásának és hitének megfelelően, különösen mert a latin agnus ’bárány’ és castus ’ártatlan, szűz’ jelentésű (hasonló az Agnus Dei ’Isten báránykája’ mint a tökéletes ártatlanság és szűziesség jelképe). Így érthetőek a növény R. (XVIII. századi) magyar nevei: leányharagja, szűz nemszeretemfa, barátbors és mai szűzfa, szűzbariska elnevezései.

A ricinus változatossága rendkívüli: a trópusokon fa alakú, és elérheti a 10 méteres magasságot, míg a hűvösebb éghajlatú tájakon, így nálunk is a szabadban csak mint egyéves növény nevelhető.

A ricinus magjai rendkívül mérgesek, hatásuk felülmúlja még a sztrichinét is. A ricin vérméreg, már 4-5 darab megöl egy felnőtt embert. A patikákban a

ricinus magjának neve cataputia major volt, aminek az a magyarázata, hogy a mag a labdacsra emlékeztet, melynek régi görög neve katapotion. Az első préselésből származó és átfőzött olajat gyógyászati célokra használják. Sokaknak ismerős a ricinusolaj, mely egyike a legjobb hashajtóknak, mert a gyomron változatlanul megy át, és a belekben a hasnyálmirigy zsírbontó hatására glicerinre és ricinolsavra hasad. Ez utóbbi enyhe izgató hatása a bélmozgást fokozza, az olaj el nem szappanosodott része pedig a bélfalat síkossá teszi, ezért nagyon drasztikus hatású. A Közel-Keleten csak régi egyiptomi nevén kiki olajnak hívták, és vizes főzéssel nyerték ki a magokból. Már régóta ismert ősi asszír gyógyszer volt, amikor Hérodotosz összefoglalta hasznát: bőrápoló, világító, gyomor és béltisztító, háziipari kenőanyag, és vallási szertartásokon is használták. De finommechanikai gépek kenésére is elsőrendű a ricinusolaj. Bőrök, textíliák impregnálására, szappan- és festékkészítéshez is alkalmas. A trópusokon, ahová még nem jutott el a villamos áram, világításra használják, akárcsak évezredekkel előbb Egyiptomban.

 

§ Réti bese – tudományos neve: rétisas – (Haliaeetus albicilla) – Bese: csn, fk

Sötétbarna színű, fehér farkú, nagy ragadozó madár; Haliaeetus albicilla.

Alföldi nyelvjárási elnevezése, a réti sas (R. 1898: Nom.) vált a madár szaknyelvi nevévé. A faj gyakori tartózkodási helyére utal. Volt réti bese és réti csonttörő neve (KissMad.), és hasonló a nádisas (R. 1702: Miskolczi), valamint tavi-sas (R. 1898: Nom.) elnevezése is.

A rétisas népnyelvi neve még a fehérfarkú rétisas, a görögből fordított csonttörő sas, a csonttörő harács, halászsas, saskirály ’ahogy a véneket a nép nevezi’ (Term. 1897).

A régiségben 1590-ben tengeri sas keselioe (SzikszF.), a név a lat. Haliaëtus mintájára, részfordítással alkotott. (A tudományos latin név görög elemekből

áll; vö. ógör. haliétosz ’tengeri sas’ a nemi névben.) A ném. Meeradler pedig a terminustükörfordítása. A német madárnevet közli 1793-ban Grossinger, nála szerepel ennek alapján a m. tengeri-sas név. 1841-ben Vajda meg is magyarázza a kifejezést: „A folyamok és tenger partján tartózkodnak…” Ugyancsak Grossinger közli 1793-ban tsont-törő sas társnevét, ez pedig a R. lat. szaknyelvi Ossifragus és a R. ném. Beinbrecher ’ua.’ (Brehm) fordítása és az értelmesítő sas hozzátétele. Mivel ez a hatalmas ragadozó madár kisebb emlősöket zsákmányol, és képes „összetörni” őket, népszerű lett a név; vö. csonttörő harács ráró (R. 1887: TermtudKözl.), csonttörő rétisas (1898: Nom.).

Nagy termetére utal N. saskirály neve (SzegSz.). Nyelvjárási báránysas elnevezését (uo.) azért kapta, mert képes a kisebb bárányokat is elragadni; vö.

ném. Lämmergeier és Gemsengeier (Brehm), azaz ’báránykeselyű’, illetve ’zergekeselyű’. Az 1904-ben Petényinél olvasható fehérfarkú sas (1887: fehér farkúharács, fehérfarkú réti-sas, fejér sas /TermtudKözl./) neve fehér farkára utal.

Az Észak-Amerikában honos fehérfejű rétisas ’Haliaeetus leucocephalus’ német neve is Weißkopfseeadler. A leucocephalus fajnév az eredeti görög szó latin

átírásával ’fehérfejű’ jelentésű (< leukosz ’fehér’, kefale ’fej’). Amerikában a neve bald eagle. Az ang. eagle ’sas’ jelentésű, a bald elsődleges jelentése

’kopasz, csupasz, tar’, illetve ’tollatlan’. Egyes magyarázatok szerint a piebald ’tarka ló’ kifejezés hasonló, utalás a fehér fej és faroktollak, illetve a test többi részének sötét színe közötti kontrasztra.

Európában Észak-Norvégiától egészen a Balkán-félszigetig honos. Sokféle élőhelyen előfordul, de táplálkozása miatt elsősorban a vizes területek (tengerpartok, folyók, tavak vidéke, mocsarak) kedvelt tartózkodási helyei. Magyarországon kis számban fészkel. Elsősorban halakat, madarakat, hüllőket és kisebb emlősöket eszik. Hiába tiltakozott Benjamin Franklin, a „haza atyja”, a fehérfejű rétisas lett és maradt az USA emblémája. Ott van az állami pecséteken, és jó néhány érme hátoldalán is, amint egy olajfaág felé fordítja a fejét. A legenda szerint ez csak békében van így, háborús időkben az ellenkező oldalra néz.

 

§ Betyárkóró (Erigeron canadensis) – Betyár: csn

Egyéb nevei: Betyár-kóró, juhfark-kóró, kónizs, seprence küllőrojt.

Észak- és Közép-Amerikában honos, Európában először 1653-ban írták le. Mára világszerte elterjedt, legelők, szántók, gyomos társulások gyakori növénye. Egyéves növény – ősszel csírázik, majd Tőlevélrózsája áttelel. Érdes-szőrös dudva szára 1 m magasra is megnő, hegyes szárlevelei lándzsásak, ép vagy fűrészes szélűek. Orsógyökerű. Elálló szőrök borítják. Virágzata összetett, sokfészkű fürt, az egyes virágzatok 3–5 mm szélesek, a fürtök hengeres alakúak. Kögvirágai sárgásak, nem feltűnő nyelves virágai fehéres vagy halványlila színűek. Május végétől október elejéig virágzik. Termése lapos, hosszúkás kaszat, hosszú fehér bóbitával; a Széllel terjed.

Az orvostudomány nem használja fel. A népi gyógyászat a virágzó betyárkóró növény föld feletti részét veszi igénybe. Elsősorban hasmenésgátló és vizeletelhajtó hatása van. Elősegíti a húgysav eltávolítását is. Illóolaja gyulladáscsökkentő és vérbőséget gátló. Sikeresen alkalmazzák reumás fájdalmak,mint például a sokízületi gyulladást (poliarthritis) és az ízületi kopást (artrózis). Húgysav-eltávolító tulajdonságával megelőzheti a köszvényes rohamot. Használják hasmenés kezelésére is. A homeopátia a vérzések, a vérzékenység kezelésére alkalmazza.

A betyárkórónak nem ismert semmiféle káros mellékhatása. Az ízületi kopás kezelésében hosszasan alkalmazható. Az állatoknál kólikás tüneteket okozhat.

 

§ Bianca - régi neve: Egri csillagok 40 – Bianca: csn, rlk

Egy szőlőfajta. Az Eger 2 (seyve-villard 12375 magvetéséből) és a Bouvier keresztezésével Csizmazia Darab József és Bereznai László állította elő; fajhibrid.

Fürtje közepes méretű, kb. 120 g, henger alakú, laza. Bogyói kicsik, gömbölyűek, zöldessárga színűek, hamvasak, vastag héjúak, lédúsak, érett állapotban különösen ellenfényben a magvak áttetszenek a bogyóhéjon. Korai érésű, rövid tenyészidejű. Növekedési erénye jó, de a terhelésre érzékenyen reagál. Általában bőven terem, de a virágzáskori hűvös, csapadékos időjárás hatására rosszul köt. Másodtermést alig nevel. Magas cukortartalommal érik be, a mustfok szinte mindig meghaladja a 18 fokot, időben szüretelve savtartalma kellemes, megkésett szüret esetén lelágyulhat.

Kitűnően tűri a téli fagyot, a szárazságra viszont érzékeny. A gombabetegségre nem érzékeny nem rothad. Alkalmas környezetkímélő, illetve bioszőlő-termesztésre. Magasművelésre alkalmas, elsősorban azokra, amelyeken a fattyúhajtás-képződést nem teszi lehetővé (Guyot művelésmód, ernyő). 6-8 rügy/négyzetméter terheléssel kielégítően terem.

Lédús bogyójának köszönhetően a feldolgozás során a kinyert lé %-a magas. Elsősorban reduktív típusú borok előállítására alkalmas. Bora diszkréten illatos, finom savtartalmú, extraktban gazdag, kellemes zamatú.

Borkészítési nehézségeit a fajta nagy felületen való elültetése után diagnosztizálták. Hatékony megoldást azóta sem találtak, a lebomlásra hajlamos sav összetétel és a jellegzetes "Bianca illat/íz" a mai napig probléma, ezért fajta borként nagyon ritkán fordul elő kereskedelmi forgalomban, házasításokban használják.

 

§ Bibak – tudományos neve: nőszőfű – (Epipactis) – Bibak: csn

Fehér, rózsás vagy zöldes virágú egyszikű növény; Epipactis.

Szikszai Fabricius Balázs (1590), Lippay János (1664) és Nadányi János könyvéből (1656), valamint a Dorstenius-féle Botaniconba bejegyzett magyar növénynevek között (1703) adatolható terminus a ’Satyrion’ neveként. A XVII. században a Nözö fü mellett aHerbolariumban szerepel a növény Ember Erő fű elnevezése is. Benkő Józsefnél (1783: NclB.) a nőszőfű szintén előfordul embererő alakban. (Ugyanitt: kosbor-fü, agár-fü, francia Satyrion femelle, német Knabenkraut.)

Az Epipactis genusnév régi görög növénynév, Dioszkuridész művében is olvasható [&lt; görög epipactoo ’én bezárom (a virágajkakat)’].

A névadás motivációja a növényi szexualitás korai magyarázataival függ össze. Már Plinius természetrajzában is nem egyszer olvashatunk hím és nőstény növényekről. Volt a középkorban Cornus mas, azaz ’hím som’ és Coenus femina, tehát ’női som’, mely a vörösgyűrűt jelölte. Kamerarius a virágot, mint a növény szexuális szervét írta le; a porzókat a hím ivarszervekkel, a termőt a női ivarszervekkel azonosította. Kétlaki és egylaki virágokkal kísérletezett. A mas és femina mint faji név Linné után is használatban maradt.

Magyarországon Benkő József Téli bokréta című halotti beszédében (1781) írja: „csudálatos, hogy vannak oly fáknak és füveknek nemei és fajai, melyeknek egy tőkéjén avagy cölönkjén csak him virágok nyilnak, más szálán csak nőstények, mindazonáltal mégis a him virágnak nősző pora a nőstény virágra a levegő-égben való változások által elhat, és eképpen a két hasonnemnek a nemzésre való összeillettetésük következik. Amit erősitek, némelyek előtt csudának, másoknál képtelenségnek, sőt hiábavalóságnak tetszhetik, de e csalhatatlan igazság és oly tudomány, mely aránt a természeti dolgokban megtudósodott világ nem kételkedik.”

Zelenyák János plébános könyvében (1908) igyekezett kerülni a nőszőfű elnevezést, ezért az Orchis morio növényt nőszőfű helyett a noszafű névre keresztelte át. Balszerencsés névadás részéről, hiszen – ismerve a növény hatását – a nosza előtaggal erkölcsös szándéka ellenére felhívást intézett az olvasóhoz.

A nőszőfű társneve a bibak. Az evetkefű (R. 1911: Nsz.) egy kis rágcsáló nevével képzett összetett szó, az Epipactis népi elnevezése. Az evet állatnév [R. 1395 k.: „píro: euth”,„eueth Ber gerezna” (BesztSzj.)] a mókus – vitatott, valószínűleg ugor eredetű – régi neve. Mára kihalóban lévő nyelvjárási szó,

csak a keleti székelyeknél használatos.

 

§ Tüskés bíborcsiga (Bolinus brandaris) – Bíbor: csn, lk

A tüskés bíborcsiga a Földközi-tengerben és az Atlanti-óceán környező részén, dél felé egészen Nyugat-Afrikáig, eliszaposodott sziklaaljzaton és Tengerifűvön él, 5-80 méter mélységben.

A tüskés bíborcsiga 7-9 centiméter hosszú. Vastaghéjú házának 6-7 kanyarulatát erős tüskékkel ellátott axiális irányú kiemelkedések tagolják. A hasasan kiöblösödő utolsó kanyarulaton kiemelkedésenként 2 tüske van. A kanyarulatok felülete hosszanti irányban rovátkolt. A szájadék tojás alakú, a szifócsatorna hosszú és egyenes. A héj színe sárgásfehér, a szájadék narancssárga.

A tüskés bíborcsiga rabló életmódot folytat, de dögöket is fogyaszt. Zsákmánya más puhatestű állat, amelyet lábával az aljzathoz szorít és elfogyaszt, a kagylókat pedig a teknők pereménél szétfeszíti, és az így keletkezett résen keresztül ormányával falja fel az állat lágy részeit. Egykor ez a faj szolgáltatta a keresett és drága bíborfestéket. Úszó lárvákkal szaporodik.

A legelterjedtebb római ruhadarab, a tunika díszítésére használták. A tunikák díszei a ruhadarab elején és hátulján is függőlegesen egymás mellett futó

csíkok, a clavusok voltak. A senatorok tunikáján minden esetben egy, a többi ruhán megtalálható sávnál szélesebb, bíbor színű csík, a latus clavus futott. Ennek festékanyagát, a bíbort legtöbbször a tüskés bíborcsiga által kibocsátott váladékból nyerték ki. Egy gramm festék előállításához tízezer csigára

volt szükség. A csigafajok mirigyfolyadékából előállított bíborszínek jelentősen eltérhettek egymástól.

 

§ Bíbortetű (Dactylopius coccus) - Bíbor: csn, lk

Népies nevei: bíborbogár vagy pirék

Eredeti hazája Mexikó, ahol a fügekaktuszok (Opuntia-fajok) nedvét szívja. Kárminvörös, szárnyas hímje 1,6 mm hosszú; Nősténye majdnem félgömb alakú, szárnyatlan, 2 mm hosszú. Mexikóban a bíbortermő kaktusz (Opuntia cochenillifera) parazitája. Itt, továbbá Közép- és Dél-Amerikában, Nyugat-és Kelet-Indiában, Spanyolországban, Algériában, Jáván és a Kanári-szigeteken a bíbortermő kaktuszon és más fügekaktuszfajokon (Opuntia sp.) mesterségesen tenyésztik.

A nőstények sárga tojásokat raknak, amikből 8 nap múlva bújnak ki a lárvák, hogy többszörös vedlés után 14 nap alatt fejlődjenek ki teljesen. A hím lárvák viaszfonalakból összeillesztett, hátul nyílt csőben bebábozzák magukat; a bábokból 8 nap múlva kelnek ki a szárnyas hímek; a nőstények nem bábozzák be magukat. Párosodás után a hímek elpusztulnak, a nőstények még két hétig élnek, és ez alatt lerakják petéiket. Mivel a bíbortetvek élete rövid, egy esztendőben négy-öt, olykor hat nemzedékük is kifejlődik.

A bíbortetű teste vörös festéket tartalmaz. A bíbortetű nőnemű példányainak szárított testéből áll a kosnil, és ebből nyerik vizes, vizes-alkoholos vagy alkoholos extrakcióval a kármint és a kárminsavat. Engedélyezett élelmiszerfestékként használják E-120 jelöléssel.

Tenyésztése a 19. század első felében, a Kanári-szigetekenöltött óriási méreteket. A szigeteken ma mindenhol látható Opuntina gosseliana fügekaktuszfajt a tetvek táplálékául telepítették be. Miután 1856-ban feltalálták a kátrányból előállítható anilinvörös festéket, a Kanári-szigeteken a bíbortetű-tenyésztők tömegesen tönkrementek, csak a kaktuszok nyertek az ügyön. Napjainkra már csak Lanzarote szigetén tenyésztenek bíbortetűt. Amikor kiderült az anilinfestékek genetikai kockázata és mutagenicitása, ártalmatlanabb volta miatt újra divatba jött, és napjainkban tenyésztése újra felfutóban van.

 

§ Bíbor – tudományos neve: bíbor kasvirág vagy lángvörös kasvirág (Echinacea purpurea) – Bíbor: csn, lk

Ismert még mint piros kasvirág vagy bíbor kúpvirág.

Észak-Amerikában őshonos, ott az egyik legnépszerűbb gyógynövény, kiváltképp a Nagy síkság indiánjai használták; a hódítók tőlük vették át. A száraz erdőket, füves pusztákat kedveli. A közép-nyugati prérin, például Texasban máig vadon nő. Európában a mérsékelt égöv alatt a 18. század óta termesztik dísz- és gyógynövényként.

Gyöktörzses, lágy szárú, évelő növény. A kifejlett példány 1,2 m magasra, 0,5 méter szélesre is megnő. Szára hosszú, elágazó. Az ovális-lándzsás levelek

az alapnál lekerekítettek, érdesek, szélük ép, ritkásan fogazott. Éghajlattól függően, késő május-kora július között kezd virágozni.

Virágai kétivarúak, méhek és lepkék porozzák őket. A 2–4 cm hosszú, széles, kezdetben felálló, később lecsüngő, pirosas-rózsaszínű nyelves virágok, és a bíborszínű csöves virágok alkotják a fészekvirágzatot. A fészekpikkely hajlékony csúcsú, virágpora sárga színű. Termése kaszattermés.

A jó vízháztartású talajokat kedveli, a talaj pH-jára viszont kevéssé érzékeny. Ha meggyökerezett, jól tűri a szárazságot. A Csigák fogyasztják.

Gyógyászati célokra a növény föld fölötti részét is gyűjtik, de a legtöbb hatóanyagot a gyöktörzs tartalmazza.

Az indiánok fertőző betegségek gyógyítására használták. Kivonatát belsőleg főleg az immunműködés javítására használják. A nyelven bizsergő érzést okozhat, de ez nem veszélyes. Fokozza a szervezet ellenálló képességét a vírusfertőzések és a gyulladások ellen. A friss növényből nyert présnedvet (gyenge hőkezelés után) felső légúti megbetegedések megelőzésére adják. A

nehezen gyógyuló sebek, fekélyek, valamint a nyálkahártya gyulladásának kezelésére összeállított kenőcsök egyik összetevője. Külsőleg alkalmazva gyulladásgátló. Sugárkezeléssel párhuzamosan általában nem ajánlott, csak ha az orvos is hozzájárul.

Hosszas használata alacsony vérnyomást, lázat, hányingert, hányást, nehéz légzést, ritkán gyomor- és bélbántalmakat, májgyulladást és bőrelváltozásokat okozhat. Anafilaxiás reakció is előfordulhat. Kölcsönhatásba léphet a májra káros gyógyszerekkel, egyes rákellenes gyógyszerekkel, szintetikus hormonokkal.

 

§ Bíborka (Gomphrena globosa) – Bíborka: lk

Különleges külsejű egynyári virág, mely fajtától függően alacsony és középtermetű is lehet. A növényt bokrosodó növekedés, dús, hosszúkás levelek alkotta levélzet, valamint a virágszár végén nyíló gömb alakú virágok jellemzik. A lila, fehér vagy rózsaszín árnyalatban pompázó virágok nagyon hosszan, nyár közepétől az első fagyokig díszítik a kertet.

A bíborka remek választás, ha szeretnénk pillangókat csalogatni a kertbe, vagy ha más egynyári virágok mellé keresünk egy egyszerűen kezelhető és dekoratív növényt.

A bíborka napos világos fekvésben, tápanyagban gazdag, jó szerkezetű talajba ültetve fejlődik a legszebben. Bár jól bírja a szárazságot, mérsékelt öntözés mellett sokkal szebben fejlődik. A magasabbra növő változatokat érdemes karózni, hogy az erős szél ne tehessen bennük kárt.

Szaporítani magról lehet. A palántaneveléshez március-áprilisban vessük el a magokat. Az előnevelt palántákat a fagyveszély elmúltával májusban ültessük ki.

 

§ Bicskefa – tudományos neve: csipkebokor – Bicske: csn, rfk

csipke, csipkebokor, csipkerózsa J: a vadrózsa cserjéje.

csipkenye J: csipkebogyó.

hecsedli J: csipkebogyó.

A csipkebokor szó mint növénynév már 1246-ban („ab vna dymo, que wlgariter chypkebokor apellatur”), majd 1405 körül a Schlägli Szójegyzékben felbukkan:

„rubus, chipke”. 1517-ben a Jordánszky-kódexben, 1578-ban Melius Juhász Péternél csipkefa. 1590-ben a Károli Gáspár-féle Vizsolyi Bibliában cypke bokor, ugyanebben az évben Szikszai Fabricius Balázsnál czipke rosa. Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) a „Tulajdon Fajnevek (Nomina Trivialia)” sorában tsipkefa. 1833-ban Kassai József szótárában tsipke rósa.

A népnyelvben Pápa vidékén csicskenye, csitke, bicske, hëcsëdli, hëcsli, másutt bicskefa, vadrózsa, tüskefa.

A csipke szláv eredetű, a bolgár, macedón sipka, szlovák, szorbšipka megfelelője. Ezek a ’tüske, tövis; nyíl’ jelentésű szlávšip szó származékai. A szerbhorvátšípak, csehšípek ugyanebből a tőből, de más képzővel alakult. A német Hagebutten szó ’rózsabokor’ jelentésű, mely eredetileg Hain-Butzen volt. Ezt szintén átvette a magyar, délnémet módosulataiból lett hecsedli, hecsepecs szavunk. A felsőőri nyelvjárásban hëcsëlli, a német Hetscherl ’ua.’ átvétele. A szláv kölcsönszó később ’tövis’ értelmet kapott, ez a név tehát – Erdélyben néhol ma is csipkét mondanak a tövisre, tüskére – tulajdonképpen a tövis szinonimája.

Több növénynevünk is hasonló, vö. csipkefa ’akácfa’, szamárcsipke ’Cirsium vulgare’, csipkebokor, csipkerózsa, csipkebogyó (

már a XVI. században Szikszai: czipke-rosa, Calepinus: tsipke rosa), mely a szörnyen tüskés, szúrós vadrózsa neve, csakúgy, mint a német Hagerose, Hagebutte ’ua.’, melyek első tagja azonos a Hagedorn ’galagonya’ első részével és eredetije az ófelnémet hagan, középfelnémet hagen ’tüskebokor’ szó. Vagy a galagonya neve (1578: Melius: eb cypke), mely Háromszék megyében giligáncsüpke.

A csipke szó mindkét értelmezése jól látszik a Csipkerózsika néven, amely a német Dornröschen fordítása. Clusius szerint: „Rosa canina, eb chipke; hoc

est caninus rubus”. A vadrózsa, illetve csipkerózsa ebcsipke nevében [R. 1578: eb cypke (Melius), 1584: NomPann.] az eb- pejoratív jelzői előtag az illető

növény szúrósságára utal.

A növény társnevei is hasonlóak: kutyarózsa, csipkebogyó, csipkebokor, csipkerózsa.

Latin Rosa canina nevének tükörszava a kutyarózsa, ebrózsa, továbbá a német Hundsrose, az angol dog rose, francia rosier de chien, olasz rosa canina is,azaz ’kutyarózsa’ (&lt; latin canis, cane), mert veszettség elleni gyógyhatást tulajdonítottak neki. Olasz népnyelvi rosa matta neve ’bolondrózsa’, a rosa selvatica ’vadrózsa’, a rosa spina ’tüskés rózsa’, a spina novella ’új tüske’ (ME.) jelentésű. A csipkenye elnevezés a csipke ’ua.’ és a gelegenye ’galagonya’ szavakból alakult.

Fontos szerephez jut a helynévadásban is a csipkebokor. Számos terület, határrész elnevezésének alapja. Gyakori a valamivel ellátottságot kifejező -s képzős megoldás, majd a név kaphat további -i képzőt. Ilyen földrajzi név az egri járásban a Csipkés, Csipkés gödre, Csipkési verő (verő ’a domboldal déli lejtője’), Csipkési orom, Csipkés-tető, Kis-csipkési-erdő.

A népnyelvben ismerik gyepűrózsa és bicskafa néven is.A Balatonnál, Kemenesalján és a Székelyföldön használatos a seggvakaró [már Benkő Józsefnél megvan 1783-ban (NclB.)],Beregben a seggvakarcs, Somogyban a seggböködő, a Bakonyban a seggviszkető, míg a németben az Arschkratzel, Arschkitzeln kifejezés, mely a csipkebogyó termésére vonatkozik. Mint Kassai József fogalmaz 1833-ban: „e fának a’ gyümöltse, és kotsánja szőrös, a’ ki ezt eszi tsípi, és marja al-felét, és meg vakarja”.

A szarkatövis [R. 1604: szarkatvis (Szenczi); N. Gyógyn.: Csíkszereda] a régi forrásokban ’Cynosbaton’ értelmezésű volt. Szúrós, tüskés növényt jelöl a latin Cynosbaton (&lt; görög künosz ’a kutyáé’; batosz ’szeder’). A régi görög növénynév azonban nem a szeder neve volt, hanem egy szintén tüskés növényé: künoszbatosz ’Rosa semperviens’. Hasonlót jelent az Erdélyben ma is használatos etnobotanikai szarkatövis név, mely alatt ott ma a csipkerózsát értik. A Szigetközben, Tejfaluszigetben a csipkebokrot Mária-nyugotta-bukornak hívják, mert amikor Mária Betlehemből Egyiptomba menekült, elfáradt és leült a rózsabokor tövébe pihenni. A szintén szigetközi Dunakilitben a Mária-nyukta-bukor hajtásával tűzködik tele a sövénykaput, hogy a boszorkányok Szent György-nap éjjelén be ne repülhessenek az istállóba a teheneket megfejni.

Piros gyümölcse C-, B- és P-vitamint, valamint karotint tartalmaz. A magvaktól elválasztott csipkehús C-vitamin-tartalma kb. ötször nagyobb a citroménál.

Teája szintén egészséges. Rendkívül nehéz a csipkebogyó szedése az ágak horgas tüskéi miatt. Szívós, igénytelen cserje, szinte minden vidékünkön

megterem. Tavasszal virágba borult bokra szépen díszlik.

 

§ Bika – tudományos neve: tavi béka vagy kacagóbéka – (Pelophylax ridibundus) - Bika: csn

1. csupasz, nyirkos bőrű, dülledt szemű, négylábú, kétéltű állat.

2. a kétéltűek farkatlan rendje; Anura.

A béka köznévként már első szószedetünkben felbukkan; 1395 k.: „rana: beka” (BesztSzj.), 1570 k.: beka (ArsMed.). A nyelvjárásokban MTsz. bíka | ÚMTsz. bëka, bika. Ótörök jövevényszavunk; vö. kirg. baka, oszm. bağa, tat. baka, jakut baγa ’béka’. Megfelelői a mong. baqa, burját baχa ’ua.’ (TESz.). Bizonyára hangutánzó eredetű, ahogy nálunk az állat hangját jelölő brekeg, brekeke, vartyog és kuruttyol szavak is. Sok békafajnál jellemző a szaporodási időszakban a – felfújható torokzacskók segítségével történő – brekegés, kuruttyolás és számos másféle hangadás. A magyarban az első szótag magánhangzója hangrendileg elhasonult, ez ritka, de nem példátlan jelenség (lásd gyertya, békó, így lett a latin Bartolomeusból a magyar Bertalan név stb.). A béka lárváinak neve ebihal.

A lat. szaknyelvi Anura terminus görög elemekből alkotott; vö. gör. an- ’nélkül’ és urá ’farok’. Arra utal, hogy a kifejlett békák már farok nélküliek (az ebihalakkal ellentétben). A béka idegen nyelvi neveinek esetében jól látszik, hogy számos elnevezés összetartozik.

A békák vagy farkatlan kétéltűek (Anura vagy Salientia) 5000-nél is több faja a kétéltűek osztályának egyik rendszertani rendjét alkotja. Közös jellemzőjük a farok hiánya kifejlett állapotban, a viszonylag gyenge elülső és izmos, hosszú ugrólábbá fejlődött hátsó végtagok, a dülledt szemek. Mind ragadozók vagy rovarevők. Zömmel víz közelében élnek, bár akadnak szélsőséges körülményekhez alkalmazkodott (például sivatagi vagy egész életüket vízben töltő) fajok is.

A békák a többi kétéltűhöz hasonlóan petékkel szaporodnak. Lárváik változatosan táplálkoznak, általában vízben nevelkednek, kopoltyújuk van és hiányoznak végtag­jaik. Fejlődésük során végül tüdejük, hátsó-, majd elülső lábuk nő, végül eltűnik farkuk. Nem minden béka rakja a vízbe a petéit. Van olyan, amelyik levelekre helyez tápfolyadékkal teletöltött „nevelő zacskót”, és ebben látszólag tetszhalottként fejlődnek az utódai az ebihal állapot kihagyásával (!), mintegy 3 hét alatt békává. Dél-Amerikában több olyan békafaj él, amelyeknek a puszta érintése halálos lehet. Ezért az indiánok ezzel a méreggel kenték be a fúvócsöveikből kilőtt nyilat.

 

§ Bika – tudományos neve: sulyom – (Trapa natans) – Bika: csn

Állóvizek, mocsarak felszínén tenyésző, ehető termésű növény; Trapa natans.

Sulyom szavunk növénynévként 1405 körül, a Schlägli Szójegyzékben fordul elő először: „acatega: suliu”, majd 1554-ben: „Ferrea instar nucum aquaticarum

vulgo sulyom” (OklSz.). Melius Juhász Péternél (1578) a sullyom, sullyomlapú a’Tribulus aquaticus’, Szikszai Fabricius Balázsnál (1590) a sulyom ugyanaz, illetve ’Nux aquatica, lacustris’ jelentésű. 1715-ben foglalkozásnévben tűnik fel: „sulyom-áruló” (GazdtörtSzemle 9). Csapó Józsefnél (1775) vízi dió.

Benkő Józsefnél (1783: NclB.) a Tribulus terrestris a Földi súlyom, és ismét a Trapa natans a súlyom, illetve vizi dió (ez a német Wassernuß tükörfordítása), vizi gesztenye (ennek mintája nyilván az ugyancsak német Wasserkastanie volt). Diószegi Sámuel Orvosi Fűvész Könyvében (1813: OrvF.) sulyom.

A TESz. szerint bizonytalan eredetű. A sulyom talán összefügg süly ’skorbut, aranyér, vérbaj’ szavunkkal (vö. sülyfű). Említi a finnugor eredetű sün ~

sül szavunkból való származtatás lehetőségét, a Baranya megyei N. suly változat -m kicsinyítő képzős alakja lehetne. Ez annál is inkább lehetséges, mert

a szerbhorvát nyelvterület határáról való a tájnyelvi szó, és a szerbhorvát šulj egyik jelentése ’sulyom’. Skripecz Sándor (MNy. 89) felveti az orosz csilim,

ukrán csulim, román ciulin ’Trapa natans’, illetve török és iráni gabonanevek lehetséges idetartozását.

Borbás Vince szerint Linné a Trapa nevet a francia chausse-trape ’rókavas, vastőr’ szóból latinosította,a régiek a sulymot a tribulusról, erről a vastövisről,

vastőrről vagy lábcsapdáról nevezték el. Ez olyan vaseszköz, amelyet az ostromolt hely körül a fűbe hánytak el, hogy az ellenség vagy a lova lábát megsebesítse. A rómaiaknál tribulus volt a neve. Borbásnak igaza lehet, noha a Trapa nemzetségnév nem Linnétől származik, már a XVII. században Bauhinnál (1623, 1650) felbukkan a Tribulus aquaticus, Tribulus terrestris párhuzamaként, de forrása valóban francia szó, a ’vassulyom, lábcsapda’ jelentésű francia trappe kifejezés.

Bizonyítja az etimológiát a régebbi Tribulus genusnév is, hiszen a – már Vergiliusnál, Ovidiusnál, Pliniusnál is olvasható – latin tribulus ’a gabonaföldek

tüskés gyomnövénye’ elnevezés a görög tribolosz név átvétele. Ez a ’vízidió; ehető, gyógyító hatóerejű gyümölcsökkel’ jelentésű növényt jelölte, amit Theophrasztosz és Dioszkuridész kimerítően leírt. A tribolosz a görög triboloi ’négy tüskével ellátott háromszögű vassulyom (lábhurok)’ nevéből magyarázható. Ezt az eszközt először a gaugamelai csatában Kr. e. 331-ben használták az ellenséges támadás megakadályozására. A magyarban tüzes-sulyom, vas-sulyom [R. 1605: thwzes

swliom, was suliom (OklSz.)] a neve. A tulajdonképpen ’háromszögű’ jelentésű tribolosz tehát a növény csészelevelekből fejlődött 2-4 feltűnő tüskéjére

utal. A hegyes vaseszköz nevével alkotott metaforikus növénynévnél a névadás szemléleti háttere a növény sajátságos tőrös fegyverzete, négycsúcsú termésének

gyümölcstövise, mely a fürdő, halászó, gázoló ember lábát felsebzi. Keszthelyen ugyanezért Isten nyila vagy bökős hínár a neve. A Bodrogközben gyoszom.

Mivel ennek a vízi növénynek ehető a termése, könnyen érthető vízi dió társneve, mely a legtöbb európai nyelvben szintén megvan; vö. angol water chestnut, német Wassernuss, orosz vodjánoj oreh. Pótolja a gesztenyét, innen a vízi gesztenye neve. Dél-Ázsiában kenyeret sütnek a lisztjéből. A sulyom termésének neve bika Baján (Nyr. 42) és Fogarason (uo. 45), illetve Bácson (MNöv.). Ennek az az oka, hogy terméséből szarvak állnak ki. Nevezik még jezsuitadió és vízimogyoró néven. A Trapa natans sólyomcsemege (R. 1792: Váli; N. KertLap. 17: Nagykőrös) neve a növény sulyom nevéből való népetimológiás átalakítás eredménye. Egyszeri előfordulású; idegen nyelvi párhuzama nincs, a német Falken (&lt; Falke ’sólyom’) ugyan növénynévként is szerepel (’Pelargonium’), de ennek a magyar növénynévhez aligha lehet köze.

Magát a növényt istennyilának nevezik némely vidéken, mert rendkívül el tud szaporodni. Gúnyos neve a királydinnye (R. 1525: királyné asszony dinnyéje,

1807: királydinnye), illetve a koldustetű (R. 1578:Melius, 1783: NclB., 1793: Földi, 1807: MFűvK., 1833:Kassai, 1894: FöldrKözl., 1896: TermTudKözl. 28,

1903:MVN., 1911: Nsz.). Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály (MFűvK.) ezt a kifejező és érzékletes népi elnevezést – minden bizonnyal Földi János hatására

– felsorolják ugyan, de a Tribulus terrestrisnek új nevet adnak: sulyom szurdants. Egyes növények termése, tüskés gyümölcse rátapad mindenféle ruhaszövetre, az állatok bundájára, s így terjednek mindenfelé, mint a koldustetű. A koldustetű (kúdústetű, kódistetű) elnevezés számos más növényt is jelöl. Ilyen például a mizsót, párlófű, tüskemag, Orlay-murok, ragadós galaj, szerbtövis, subás farkasfog, bojtorján stb. Könnyen lehetséges – figyelembe véve a szó első fölbukkanását az írásbeliségben –, hogy a magyar nyelvben Melius honosította meg tükörfordítással, mégpedig német mintára. Német megfelelője ugyanis szó szerint megegyezik;

vö. az akkori R. (XVI. század második fele) Bettlersleus ’Xanthium’ elnevezéssel.

A középkorban halastavakba ültették a sulymot. Vízinövény voltát jelzi ’úszó’ jelentésű faji natans neve is, mely a latin natare ’úszni’ igéből képzett.

Holtágaink vizét gyakran kilométer hosszan borítja összefüggő szőnyege. Régebben a csónak végéből szedték össze a halászok, fontos néptáplálék volt. Főzve vagy sütve fogyasztották magas keményítőtartalmú termését, de kenyér és puliszka is készült belőle. A fontos néptáplálék szedését szigorúan szabályozták. A halászok sulyomadót is fizettek.

A sulyom a meleg nyarakat kedveli, ezért elterjedési területe az idők során dél felé húzódott. Nagy terméseinek 5000–7000 éves kövületei jelenlegi elterjedésének határától északabbra is megtalálhatók a tavi üledékekben. Ez azt sugallja, hogy abban az időben melegebb volt az éghajlat, s így a sulyom északibb területeken is képes volt megélni.

 

§ Billing – tudományos neve: télizöld-meténg – (Vinca) – Billing: csn

Indás szárú, kék virágú, tavasszal virágzó növény; Vinca.

1516 körül: „flos Iouis: netheng Boncz fy” (Nyr. 34). 1570 körül Lencsés György kéziratos orvosbotanikai művében metyngeth (Ars Medica). 1583-ban Clusius–Beythe pannóniai flóraművében szintén szerepel az elnevezés: „Peruinka. clematis. daphoides: meténg” (NomPann.). 1588-ban Frankovith Gergelynél „meteng auagy folyo fiu”. 1590-ben Szikszai Fabricius Balázsnál azUrtica periuncta meteng. 1783-ban Benkő Józsefnél meténg, illetve szász-fü, loncz, folyó-fü (NclB.).

1813-ban Diószegi Sámuelnél meteng (OrvF.).

Származása ismeretlen. Nyelvjárási szó. A növénytani szaknyelvben a télizöld szinonimájaként használatos a Vinca neveként. A Vinca minor a télizöld-meténg, azaz a boncs, folyófű, erdeipuszpáng, földiborostyán, kis télizöld, lonc, mirtuszkoszorú, szárfű, szászfű, zöldág, télizöld, örökzöld. Német neve is Immergrün, Sinngrün.

A Vinca nemzetségnevet Linné adta a növény ókori, már Pliniusnál olvasható latin vincapervinca neve alapján. Az összetétel előtagja használatos

továbbá az ófranciában venche és a régi olaszban erba vinca ’ua.’ alakban. Az utótag folytatója pedig a növény francia pervenche, olasz pervinca,angol

periwinkle neve. A teljes összetételt használja a spanyol a zsidómirtusz neveként: vincapervinca.

Társneve még a bervéng, mely már 1470-től, a Casanate-glosszák idejétől adatolható: „Pervinca: berwing” (CasGl.). 1578-ban Melius Juhász Péternél boerueit, 1595-ben Beythe Andrásnál boerveng (FK.).

A népnyelvből a Magyar Tájszótár nörving, bervény, az Új magyar tájszótár (ÚMTsz.) börveng, bőrving, bőring,a Magyar növénynevek szótára (MNöv.) billing alakváltozatát közli. Német eredetű; a mai Bärwinkel, ófelnémet berwuinka, középfelnémet berwinke, korai újfelnémet berwink, berwinckel ’ua.’átvétele. A német szó pedig a növény latin pervinca nevéből származik.

Dísznövényként a meténget kertekben és temetőkben mint árnyéktűrő, gyeppótló növényt már régóta termesztik. Fagyérzékeny. Elsősorban indái útján szaporodik.

Az utóbbi években vált fontos gyógyszeripari alapanyaggá. A meténgből készült gyógyszer keresett vérnyomáscsökkentő, jelentős exportcikk. Hazai kutatások

mutatták ki először, hogy a meténgből kivonható vinkamin farmakológiailag a rezirpinhez hasonló vérnyomáscsökkentő, de mentes annak káros utóhatásától.

 

§ Alma-bimbólikasztó (Anthonomus pomorum) – Bimbó: csn

A gyümölcsfák kérge alatt rágnak a meggyormányos (Magdalis cerasi) és a sárgacsápú gyümölcsormányos (Magdalis ruficornis) lárvái, míg az alma-bimbólikasztó (Anthonomus pomorum) és a törökmeggy-bimbólikasztó (Anthonomus humeralis) a rügyekben tesznek kárt. A mandula a legfőbb tápnövénye két egymáshoz hasonló, a vékony ágakban fejlődő cincérfajnak, a mandulacincérnek (Lioderina linearis) és a kecses selymescincérnek (Axinopalpis gracilis). Csonthéjasok törzsében és gyökerében fejlődik két, nagy termetű – és elég ritka – díszbogár, a kökény-tükrösdíszbogár (Capnodis tenebrionis) és a bronzos díszbogár (Perotis lugubris) lárvája.

 

§ Bimbófű – tudományos neve: pongyola pitypang – (Taraxacum officinale Wigg) – Bimbó: csn

További nevei: Barátfej, barátfű, békavirág, bimbófű, czikória, gyermeklánczfű, kákics, kutyatej, oroszlánfog, papvesszeje, pimpó, pipevirág, pimpompápom, sárvirág, tejesfűvirág. – Term. r.: Fészkesek. Compositae.)

Évelő. 2–30 cm. Bőven tejelő növény. Húsos gyökere mélyen hatol

a földbe; tőkocsánya csöves. Levele mind tőlevél; mind puha, fényes, kaczuros, öblösen fogazott sőt lehet ép is. Fészke magános, aranyszin-sárga. Külső fészekpikkelyei hamar lehajolnak. Terméskéi hosszúcsőrűek; a csőr végén szétterülő bóbitával. Terem mezőkön, legelőkön, mindenféle füves helyen az egész országban. Van számos fajtája. 3–10, sőt enyhe télen egész éven keresztül.

 

§ Őserdei bivaly vagy más néven vörös bivaly – Bivaly: csn

A kafferbivaly esőerdei alfaja.

Elterjedési területéhez tartozik a Kongói Demokratikus Köztársaság, a Kongói Köztársaság, Gabon, Ghána, Togo és Kamerun síkvidéki esőerdei, mocsaras területei.

A szavanna bivalynál kisebb. Nevét vörösesbarna szőrzetéről kapta (az öreg bikák szőrzete fokozatosan besötétedik). Marmagassága 1,1–1,3

méter, tömege 270–320 kilogramm, testhossza (a fejjel együtt) 180–220 centiméter. Szarvának terpesztése általában kisebb, mint a szavannán élő alfajoké; körülbelül 60 centiméter.

5–20 tagú csoportokban, rejtőzködő életet él. Főleg az erdőket, folyópartokat kedveli, és többnyire éjjel, a hőséget kerülve jár táplálék után. A hőségtől a közeli mocsarakban hűti le magát sárfürdővel.

Fő táplálékai a fűfélék és a friss hajtások. Vadon 18–25 éves koráig él.

A nőstény első borját 4–5 évesen hozza világra, többnyire az esős évszakban, a sűrűbb bozótban.

Húsáért és szarváért lövik az orvvadászok; állatkerti tenyésztését az ISIS program koordinálja. Magyarországon a Budapesti Állatkertben, a Debreceni állatkertben és a Győri Állatkertben látható.

 

§ Szürkefejű bléda (Bleda canicapillus) – Bléda: csn

Benin, Bissau-Guinea, Elefántcsontpart, Gambia, Ghána, Guinea, Libéria, Mali, Nigéria, Sierra Leone, Szenegál és Togo szubtrópusi és trópusi erdős területein él.

21-22 centiméter hosszú. Rovarokkal táplálkozik.

 

§ Szivárványos boa – Boa: csn

Az óriáskígyófélék (Boidae) családjába tartozó nem.

ElBoa-fajok habár egy nembe tartoznak, érdekes módon két, egészen különböző helyen élnek. A közönséges óriáskígyó Mexikótól Argentínáig fordul elő, míg a többi három faj Madagaszkáron található meg. Továbbá a Duméril-boának a

Réunion szigeten is van állománya.

A nembe az alábbi 3 faj tartozik:

közönséges óriáskígyó (Boa constrictor) Linnaeus, 1758 -

típusfaj

Duméril-boa (Boa dumerili vagy Acrantophis dumerili) (Jan in Jan & Sordelli, 1860)

madagaszkári boa (Boa madagascariensis vagy Acrantophis madagascariensis)

(Duméril & Bibron, 1844)

A közönséges óriáskígyó, más néven bálványkígyó vagy bálványboa (Boa constrictor) a kígyók alrendjébe és az óriáskígyófélék (Boidae) családjába tartozó szárazföldi kígyófaj. A legismertebb és legelterjedtebb óriáskígyófaj, nem csak természetes élőhelyén, hanem hobbiállatként is. A Boa Kígyónem típusfaja.

A közönséges óriáskígyó az Újvilág trópusi részének legismertebb óriáskígyója, Közép-Amerikától Észak-Argentína területéig élnek populációi. Elterjedése nem folytonos, vannak területek, ahonnan hiányzik, míg a szomszédos térségekben megtalálhatók. A hatalmas elterjedési területből következik, hogy változatos élőhelyeken él a száraz pampáktól a sűrű trópusi esőerdőkig, viszont a víz közelsége fontos feltétel. Tipikus élőhelye a bozótos vízpart.

A tengerszint feletti 1000 méteres magasságig hatol fel. Sokszor közepes termetű emlősök üregeibe bújva rejtőzik el a többi ragadozó elől.

Hatalmas elterjedési területén több alfaja is kialakult, amelyek több szempontból is különböznek egymástól. Sokáig kérdéses volt az is, hogy egy fajba

tartoznak-e a különböző változatok, az alfajok pontos száma ma is vita tárgya. Az alfajokon belül számos további szín- és mintavariációja ismert.

A faj egyedei változatos megjelenésűek, az alfajok között nagyok a különbségek. Közepes termetű kígyó, felnőtt egyedei átlagosan 0,9-4 méteresek. A legkisebb alfaj a Boa c. imperator, a legnagyobb alfaj a Boa c. constrictor. A rekordot egy trinidadi 5,6 méter hosszú példány tartotta, míg ki nem

derítették, hogy valójában egy zöld anakonda (Eunectes murinus).

Ezzel egy új rekord vált hitelessé, 4,3 méter. A hímek általában 30–40 cm-rel rövidebbek, mint a nőstények. Sok nőstény még 3 méternél is hosszabb, különösen, ha fogságban nőtt fel. A hímek farka aránylag hosszabb, mivel ez tartalmazza a hemipéniszt, és csökevényes hátsó lábai is megfigyelhetők, amelyek a nőstény megragadására valók párzás közben.

Erős izomzata miatt viszonylag nehéz, a nőstények testsúlya általában 10–15 kg. Néhány példány akár még a 27–45 kg-ot is eléri. A testméret nemcsak az alfajtól és a helytől, hanem a rendelkezésre álló zsákmánytól is függ. A különösen kicsi Cayos Cochinos szigeti B. c. imperator a szigeti törpeség egy példája.

A közönséges óriáskígyó színezete is változatos. Alfajtól és színváltozattól függően alapszíne lehet fehér, vörös, szürke, barna vagy fekete. A legtöbb

színváltozata a Boa c. imperatornak van. Hátukon sötét, többnyire barna vagy vörösesbarna nyeregmintás foltokat viselnek, amelyek formája és mérete is

változatos. A farok felé haladva a nyeregminta kifejezettebbé válik. Az egyedek színükkel képesek a hőmérséklethez igazodni, így az árnyékban több árnyalattal sötétebb lehet, mint a napon. Ez a színezet kiváló álca a természetes élőhelyükön. A természetben ritkák az albínók, de fogságban külön tenyésztik őket, újabb színváltozatokat hozva létre.

Nyílhegy alakú fején sötét csíkok láthatók. Az egyik csík a fejtetőn fut végig, a többi a szemen át. Ajkukkal érzékelik a hőt, habár a család több tagjától eltérően nincsenek gödröcskék ezeknek az érzéksejteknek. Két tüdőfelük közül a bal csökevényes, a jobb nagy és a hosszúkás testformához igazodott.

A fákon és a talajfelszínen egyaránt ügyesen mozog, kiválóan úszik, de csak ritkán megy be a vízbe. Fák üregében, sziklák hasadékában, gyökerek között

búvik meg, ahol több egyed is tartózkodik egyidejűleg, négyes-ötös csoportokat alkotva. Napközben csak alkalmanként jön elő napfürdőzni. A fiatalok fák

koronájában élnek, de ahogy növekszenek, egyre lejjebb költöznek, míg végül talajlakóvá válnak. Vannak alfajok, például a Boa c. orophias, amelyek egyedei még felnőve is a fán maradnak.

Viszonylag keveset mozognak; egy szondával felszerelt boa 12 nap alatt mindössze 135 métert tett meg. A kifejlett példányok este aktívak. Kisebb és közepes nagyságú emlősökkel, madarakkal, gyíkokkal, sőt, kisebb kajmánokkal

is táplálkoznak, zsákmányszerzés céljából a fákra is felkúsznak. Inkább az emlősöket és a madarakat kedvelik. Egyes jelentések szerint ocelotot és nagy gyíkokat is elfogyasztottak.

Kétféleképpen is vadásznak: vagy lesből támadnak, vagy a zsákmány szagnyomát követik. Ha elég közel kerül hozzá, akkor ráveti magát. Áldozatát nem roppantja össze, hanem megfojtja. A zsákmány minden kilégzésekor összébb húzza magát. Ez a folyamat akár negyedórán át is eltarthat, ami nagy megerőltetés a kígyó számára. Amikor már nem érzi a zsákmány szívverését, akkor kiengedi magát.

Fogazatuk segít egészben lenyelni a zsákmányt. Az emésztés 4-6 napot vesz igénybe a táplálék méretétől és a hőmérséklettől függően. Lassú anyagcseréje

miatt a kígyó két étkezése között több hét is eltelhet.

A fiatal boák a farkukat csaliként is használják, így fognak egereket, madarakat, denevéreket, gyíkokat és kétéltűeket. Ahogy növekszenek, úgy térnek át egyre nagyobb zsákmányra.

Álelevenszülők, a szaporodási időszak a helyi környezeti sajátosságoknak megfelelően területenként eltérő hónapokra esik, de jellemzően a száraz évszakban van. Ekkor a kifejlett nőstények fele hajlandó párzani. A túl gyenge, vagy rossz fizikai állapotú nőstények amúgy is képtelenek lennének életképes utódokat szülni. 2010-ben bizonyították a szűznemzést a boáknál.

Keveset tudunk a vadon élő óriáskígyók szaporodásáról, ezért ismereteink leginkább a fogságban élő példányoktól származnak. A tenyésztők a párzási hajlandóság növelésére először 6-8 hétig 22

Celsius-fokra csökkentik a hőmérsékletet, valamint a nappali világítás időtartamának hosszát; ezenkívül megvonják a táplálékot az állatoktól. Mihelyt visszaáll a normális helyzet, a kígyók rövidesen párzani kezdenek. A nőstény feromont bocsát ki, aminek szagára köré gyűlnek a közelben tartózkodó hímek. Ha több hím keresi fel egyszerre a nőstényt, akkor előbb megküzdenek egymással a párosodás jogáért.

Párzáskor a hím elkorcsosult hátsó lábával megkarmolja a nőstényt, mire az felemeli a farkát, hogy a hím hemipéniszével behatolhasson. Egy párzás órákon át tarthat, a nőstény akár egy hétig többször is pározhat ugyanazzal a hímmel, és a feromon hetekig csalogatja a hímeket, így a nőstény több hímmel is pározhat. A hímek is rendszerint több nőstényt keresnek fel. A nőstény akár egy évig is tárolhatja a spermát a tulajdonképpeni megtermékenyítés előtt. Ekkor testének középső része megdagad, mintha egy nagy állatot nyelt volna le. Ezután két-három héttel vedlik, ami újabb két-három hétig tart, így hosszabb, mint egy normális vedlés. A vemhesség 6-8 hónapig tart, az utódok számától és a hőmérséklettől függően.

A szülés többnyire az esős évszak elején megy végbe. A 10-65 kis boa 35-50 centiméteres hosszal látja meg a napvilágot. Egyszerre átlagosan 25 utód születik. Születésükkor vékony tojáshártya borítja őket. Nem ritkák a halva születések. Az anya a szülés alatt és utána is védelmezi utódait, és megfigyelték már azt is, hogy farkával felszakította a tojáshártyákat.

A korán önállóságra kényszerülő kicsik 1-3 hetes korukban, az első vedlésük után esznek először. A fiatalok ivaréretté 3-4 éves korukban válnak, miután elérték felnőttkori méretüket. Még ezután is növekednek, igaz, az eddiginél lassabban. Ekkortól kezdve 2-4 havonta vedlenek.

Terráriumi körülmények között akár 20-30 évig is élhetnek.

 

§ Bobály – tudományos neve: póc, lápi póc – (Umbra krameri) - Bobály: csn

Mocsárban élő, 8–9 centiméteres vörösesbarna hal; Umbra krameri.

A név 1794-től adatolható: potz (Grossinger), 1884: pócz (Nyr. 13). Nyelvjárásainkban ÚMTsz.: pocahal, pochal | K.: pocikhal | Dankó: póchal, mind ’Umbra krameri’. A Szigetközben a pocokhoz, pocegérhez hasonlítják: „ojjan mind a pocik, alófűreli, fúrgya magát” (K.), ottani nevének biztosan ez a magyarázata.

Másrészt a ’nagy has’ jelentésű poc, pocak szónak is szerepe van ennél a névadásnál. Beke (Hal. 33) szerint a póc és a bucó halnevek eredetileg azonosak

voltak, a póc polc-nak hangzott, ebből volna a szlk. polec ’ua.’. Nem meggyőző az oroszból való származtatás (TESz.) sem. A kárpukr. poc-gol ’ua.’ (Vladykov)

a magyarból való átvétel.

A lápi pócot ebhal, ebihal, kiskutyahal, kutyahal néven is ismerték. A kutyahal (R. 1794:Grossinger, 1799:Mitterpacher, 1887: HalK.; N. ÚMTsz., Nyr. 38)

esetében a névadás magyarázata az, hogy a póc jobb és bal oldali páros úszóit felváltva képes használni, és ilyenkor szaladó kiskutyára emlékeztet: „ha

a víz kiszárott, kutyamódra halatt uszonnyaival, keresett magának vizes helet” (K.). Az összetett szó jelzői szerepű előtagja összefügg a lápokban, mocsarakban élő hitvány lápi póc szaknyelvi lat. Umbra canina nevével, amelyben a canina jelző a lat. canis ’kutya’ származéka. Ugyanez a szóösszetétel használatos a csuvasban is; vö. csuv. jede-pulli, jet-pulli (Paasonen–Donner OstjWb.), ahol a jide, jid ’kutya’, a pule ’hal’ jelentésű. Beke szerint feltételezhető volna, hogy a csuvas szó egy finnugor szóösszetétel fordítása (KSz. 14). Ám a magyar kifejezés is lehetne a csuvas tükörszava. Véletlen egyezésről lehet inkább szó. A kutyahal hasonneve az ebhal (R. 1568: TESz., 1794: Grossinger, 1884: ebihal ’póc’ Nyr. 13; N. ÚMTsz.: ephal, ëbhal, ëphal, éphal | HalK.:

ebihal ’Umbra canina’ | Jankó: ebhal). A kutyahal, ebhal megfelelője a dán, norv. hundefisk, holl. hondsvis, ném. Hundsfisch, sv. hundfisk ’ua.’ (EL.).

A lápi póc a Kárpát-medencén kívül ritka hal. Ez magyarázza a hal ném. ungarischer Hundsfisch, sv. ungersk hundfisk valamint holl. hongaarse hondsvis (uo.) társnevét, amely ’magyar kutyahal’ jelentésű.

A pócnak van ribahal társneve is (R. 1794: riba /Grossinger/, 1863: ribahal, Kramer ribahala /Kornhuber/; N. Pótlékok a MTsz.-hoz: riba ’a kisznél kisebb

hal’ | Jankó: ribicza ’Leuciscus rutilus’ | MTsz.: riba-hal, riba). Az 1863-ban megjelent Heckel-fordításban szereplő Kramerribahala ’ua.’ elnevezést váltotta

föl azután a lápi póc név. A Kramer poczhala nevet Chyzer javasolta 1882-ben bevezetésre a „tót hangzású” ribahal helyett, miután a „Bodrogköz tavainál

a nép poczhalnak hívja”. Maga a szláv riba ’hal’ jelentésű. A népi humor találó elnevezése a pinavágóhal (Ethn. 1954).

Bobály neve (R. 1794: bobalik /Grossinger/, 1898: bobály /Term. 7/; N. RK., HalK. és EtSz.: bobály) román eredetű kölcsönszó a magyarban; vö. ro. babóiu

’sügér’, baboiás ’kis sügér’ (Dankovszky), baboi (DLR.), N. Gyurkó: baboj-ghebos ’ua.’, baboi ’sügér’. A baboiás kicsinyítő képzős alak. A román halnév

pedig valószínűleg átvétel a bolgárból; vö. blg. baboi ’ua.’ (ZfSlaw.) és más szláv nyelvi megfelelőkkel: szlk. bobal’, bobalik ’lápi póc’ (Fe.), le. baboj

’sügér’ (Bezlaj). Pecehal neve (R. 1887: peczehal /HalK./; N. ÚMTsz.: pechal | MTsz.: pece-hal) a póc elferdítése lehet, melyet átvett a kárpátukrán; vö.

pecek ’ua.’ (Vladykov).

Az euroszibériai fajkomplexum termofil csoportjához sorolható, a Duna vízrendszerének reliktum endemikus faja. Az alföldi kisvizekben gyakori, az áttetsző, illetve huminsavakban gazdag, vízinövényekkel benőtt vízterekben otthonos. Teste mérsékelten nyújtott, kissé zömök, oldalról lapított. Halaink többségétől eltérően, a farokúszója szabályosan lekerekített. Alapszíne barna, de a fején és a testén szabálytalanul elszórt fekete foltok láthatók. Apró termetű hal,

10 centinél nagyobbra nemigen nő. Az előzetesen letisztogatott alámerült növényekre ívik, a nőstény a lerakott ikrát kikelésig őrzi, gondozza. A Balaton

vízrendszerében a lápi póc előfordulásáról először Heckel adott hírt 1874-ben, aki a „tapolczai turflápon” [tőzeg­láp] találta meg a „póczhalat”, másképpen

„bobályt”. Entz Géza és Sebestyén Olga 1942-ben megjelent könyvükben a Lesence-, a Tapolca- és az Eger-patakból említik. Lokális elterjedése, valamint

élőhelyeinek zsugorodása miatt Európában a kifejezetten fenyegetett kategóriába sorolják. Magyarországon fokozottan védett.

A folyószabályozások előtt nagy mennyiségben fogták, a lápi póc a Kárpát-medencében a hajdani lápokban hihetetlen tömegben hemzsegett, a pákász leggyakoribb zsákmánya a csík és a póc volt. Általában a pócot csak sertéshizlalásra használták. Olyan gyakori volt a mocsaras területeken, hogy állati takarmányként hasznosították. Herman Ottó 1887-ben így ír a Szernye-mocsár csíkászainak életéről: „A lápi póc mindenben a réti csík társa, és így különösen ingólápos mocsarakban terem meg bőven, a lápkutak és vészek tisztább vizében űzi úszóversenyeit. Igen óvatos és fürge kis hal, mely a fogságban hamar szelídül, gazdáját megismeri, és kézből kapdossa táplálékát – a gilisztát, nyershúst –, de kitűnik itt rabló természete, mely egészen csukaszerű. Húsát a Szernyevidék szegénysége szükségből eszi. Az Ecsedi-láp környékének népe mérgesnek tartja, az előbbi helyen sertést és rucát is hizlalnak vele, mert rengeteg számmal van, és én láttam Dercen táján öblös csíkkast, mely tömve volt e kis rablóval…” (HalK.). A mocsarak lecsapolása óta azonban a lápi póc is ritkábbá vált.

Másutt Európának aránylag kevés helyéről ismerik.

 

§ Bóbitavirág (Ptilotus) – Bóbita: csn, lk

A bóbitavirágok Ausztráliában őshonosak. Nyugat-Ausztrália, Északi terület, Dél-Ausztrália, Új-Dél-Wales, Queensland és Victoria területein találhatók meg.

A nemzetségbe 59 faj tartozik.

Rózsaszín Mula-Mula (Ptilotus exaltatus)

Karakteres megjelenésű fagyérzékeny évelő, mely a természetben Ausztrália szárazabb vidékein fordul elő. Neve a görög ptilon (tollak) szóból származik, amely virágzatainak szokatlan habitusára utal. Kúpot formáló bolyhos virágfüzérei rendkívül kedves megjelenést kölcsönöznek ennek a viszonylag alacsony termetű dísznövénynek. Virágai rózsaszínek vagy lilák, s egy-egy füzér akár 10-15cm hosszú is lehet. Szürkészöld levelei oválisak vagy kerekdedek, sima felületűek, s ép szélűek. Legnépszerűbb változata a kompakt növekedésű 'Joey'. Végső magassága kb. 20-35cm.

Szárazságtűrő dísznövény, mely sok napsütést, s rendkívül jó vízáteresztő képességű savas talajt igényel. Erősen fagyérzékeny növény, ezért nálunk többnyire egynyáriként nevelik, noha fagymentes, világos helyen átteleltethető.

Magvetéssel vagy dugványozással szaporítható. A magok 20-24°C-on 5-7 nap alatt csíráznak. A palántákat csak a tavaszi fagyok elmúltával ültethetjük ki.

 

§ Ragadós bocskorosgomba (Volvopluteus gloiocephalus) – Bocskoros: csn

Kalapja 5-12 (15) cm átmérőjű, sima, nedves időben kissé ragadós, fényes, a szélén bordás. Elefántcsontfehér színe az idősebb példányokon hússzínű, szürkéssárgás árnyalatú lesz. Lemezei fiatalon szinte fehérek, sűrűk, nem érintik a tönköt. Ahogy érnek a spórák, úgy lesznek rózsaszínes, majd barnás hússzínűek. Tönkje piszkosfehér, fehér bocskorral. A bocskorosgombák termőtestét fiatalon egy burok teljesen befedi. Ez a burok a ragadós bocskorosgombán fehér, más fajoknál szürke, okkeres vagy barna. A gomba növekedésekor a burokból a tönk alján feltűnő bocskor keletkezik. Húsa fehér, kissé vizenyős, idősebb korban a poshadó gyümölcsre emlékeztet. 

Májustól októberig, tápanyagdús talajon, erősen korhadt fűrészporon, szalmán az erdőben, parkban, kertben, szántóföldön, gyakori. Ehető, de csak a fiatalabbja alkalmas keverékgombaként az étkezésre.

 

§ Bíbor bodorrózsa vagy bíbor szuhar (Cistus x purpureus) – Bodor: csn, fk

Kb. 1 méteres maximális magasságot elérő, kissé fagyérzékeny évelő örökzöld cserje, mely a mediterrán vidékeken őshonos. Hazánkban még nem számít igazán ismert vagy népszerű növénynek, pedig különleges szépségével bármelyik kert igazi nyári ékessége lehet.

Levélzetét alsó felükön szőrözött, hullámos vagy visszahajló szélű hosszúkás levelek alkotják. Gyűrt hatású, rózsaszín vagy fehér színű, bordó foltokkal

díszített virágai a nyár első felében folyamatosan nyílnak.

A bíbor szuhar napos, védett helyen, jó vízelvezető, semleges vagy savas kémhatású talajba ültetve fejlődik legszebben. Tolerálja a tápanyagban szegényebb, kavicsos talajokat is.

Némileg fagyérzékeny, az erősebb fagyok károsíthatják, vagy akár el is pusztíthatják, emiatt főként az ország melegebb vidékein érdemes a kiültetésével

próbálkozni, és itt is védett fekvésbe.

Metszeni nem szükséges, elég csak a fagykárt szenvedett hajtásokat eltávolítani. Betegségekre és kártevőkre nem érzékeny. Szaporítani dugványozással vagy

magról lehet.

 

§ Bodri – tudományos neve: bodorka – (Rutilus rutilus) – Bodri: csn

Az állóvizek elterjedt keszegfaja.

A koncérok (Rutilus) nemében a Rutilus rutilus népnyelvi elnevezéseit Herman Ottó állította legteljesebben össze, amelyekhez Unger Emil még a bodorka nevet is csatolta: „magyarországi ném. bodorka ’Leuciscus rutilus’, Apatinnál ezt a magyar nevet használja következetesen valamennyi német halász” (Unger). A korábbi vörösszárnyú koncér helyett ma a bodorka a Rutilus rutilus hivatalos szaknyelvi neve (R. 1884: bódorkeszeg ’Scardinius erythrophthalmus’ /Nyr. 13/, 1919: bódor-keszeg ’ua.’ /EtSz./). A név nyelvjárási alakváltozatai bodorkeszeg,bódorkeszeg, bodorka, bodri. A MTsz. szerint a bódor-keszeg nevet Herman Ottó jegyezte fel Komáromban. A bodorka valószínűleg ebből a nyelvjárási névből származó későbbi alakulat. A tájnyelvi bodor ’karikába hajlóan göndörödő’, a népnyelvi bódorog ’kódorog’ jelentésű. Talán a bodorka ’vöcsök’ madárnév is hatott rá. A szbhv. bodorka ’Scardinius erythrophthalmus’ (Fe.) a magyarból kerülhetett át.

Egyéb népnyelvi nevei Herman Ottó összeállításában: bőke, büke, bürke, göndér, őnhal, pápakeszeg, tamáskeszeg, veresszárnyú keszeg, veresszárnyú jász (HalK.). A bodorka népnyelvi neve Tiszafüred környékén az idősebb halászok körében fakókeszeg (Harka), „mert az uszonyai nem olyan pirosak, mint a veresszárnyúnak”. Ritkábban használt a szaronhízott keszeg (uo.), „mert mindenféle büdös vízben is megél”.

A bodorka tautonímiával alkotott latinszaknyelvi Rutilus rutilus neve esetében a névadási szemlélet háttere az volt, hogy a páros úszók enyhén vörhenyesek, a páratlanok szürkésen vörösek. Korábbi neve – többek között – a Leuciscus rutilus és Cyprinus rutilus (Linnaeus). A lat. rutilus ’piros, vörös’ jelentésű.

Szintén színre utaló további társneve a vereskeszeg (MoH. R. 1887: véreskeszeg ’Abramis’, vérkeszeg ’Scardinius erythrophthalmus’ /HalK./; N. Dankó, Unger: vérkeszeg ’ua.’ | Ko.:véreskeszeg ’Abramis brama’ | Viski: véres keszeg ’amely a jégre kerülve megveresedik’ /Tihany/). A Scardinius erythrophthalmus úszói vörösek, az Abramis brama ikrásainak vérerezete duzzadt, innen ez a jelölés, illetve a magyarázat Tihanyból.

A bodorka nagyon hasonlít a vörösszárnyú keszeg ’Scardinius erythrophthalmus’ fajhoz. A garatfogak alapján lehet őket egymástól megkülönböztetni. Megtalálható egész Közép-Európában, Angliában, földrészünk keleti felében csaknem mindenütt, továbbá Északnyugat-Ázsiában. Élőhelye az álló- vagy lassú folyású víz, de hazánk csaknem valamennyi vizében megtaláljuk. A nagyobb tavakban a parti sekélyest népesíti be. Kedveli a part menti nádast, sást és hínárosokat. Hasúszói és a farok alatti úszó élénkvörös, a többi inkább szürkés. Fontos tápláléka legtöbb ragadozó halunknak. A keszegező horgászat gyakori zsákmánya, eléggé szálkás, de ízletes kis hal.

 

§ Bodza-levélatka (Epitrimerus trilobus) – Bodza: csn, lk

A kártevők közül a bodza-levélatka (Epitrimerus trilobus) valamint az őszibarack és bodza levéltetű (Myzus persicae, Aphis sambuci) szívogatásának hatására alakulhatnak ki említésre méltó sérülések. A bodza-levélatka kártételének hatására a levél hólyagosodik, hullámosodik. A hajtások növekedése visszamaradhat. A kétfoltos takácsatka jelenlétének következménye, hogy a levelek pöndörödnek. Téli lemosó permetezéssel védekezhetünk ellenük, a telelő alakok ellen olajos tartalmú készítménnyel.

A levéltetvek súlyos kárt a virágok nyelén megtelepedő-szívogató kolóniák okozhatnak, a virágok így elszáradhatnak. A levelek kanalasodnak, az asszimilációs képesség csökken a mézharmat, és a rajta megjelenő korompenész megjelenésének hatására. Legfontosabb kártevő lévén az ellene való védekezés évi 2-3 kezelés elégséges a kártétel visszaszorítása érdekében (lambda-cihalotrin, tiakloprid).

A gombás betegségek közül nagy jelentősége van a cerkospórás (Cercospora depazeoides) levélfoltosságának. A levélen jelentkező foltok kb. 6 mm nagyságúak, szabálytalan alakúak. Szegélyük sötét, a foltok közepe kivilágosodó. Erős fertőzés fellépésekor a levél lehull, korai lombhulláshoz is vezethet. A gomba fellépésének kedvez a csapadékos, párás időjárás, száraz időben enyhe tüneteket tapasztalhatunk. Az ellene való védekezés irányelve a megelőzés, ami történhet úgy, hogy az áttelelő képleteket tartalmazó leveleket talajba forgatjuk. A fás részek nyugalmi időben történő lemosó permetezése, illetve vegetációban kémiai kezelések (rézoxiklorid, boszkalid, mankoceb) is megoldást jelenthetnek, a kultúrában engedélyezett szerek felhasználásával.

A botritisz (Botrytis cinerea), mint más bogyós esetében is, a fekete bodzánál szintén a termések károsítója lehet. Az éretlen, sérülésmentes termésbe nem tud önmagától behatolni. Sérülések és sebek hatására közvetett kártételként jelenhet meg. Az érett gyümölcsökön sérülés és seb kialakulása nélkül is bejuthat terméseinkbe. Az így megrothadó termések nagy veszteséget okozhatnak. A védekezés először is irányulhat a sérülések megakadályozására. A növények szellőzésének biztosítása, időben történő szürettel már jelentősen védekezhetünk.

 

§ Fürtös bodza – Bodza: csn, lk

A bodza (Sambucus) (népies nevei: bocfa, csete, fái bodza, fekete bodza) egyes rendszertanokban a pézsmaboglárfélék (Adoxaceae) családjának egyik növénynemzetsége.

Mások a loncfélék (Caprifoliaceae) családba sorolják, és vannak, akik a bodza és a bangita (Viburnum) nemzetséget a bodzafélék

(Sambucaceae) családjába vonják össze. Az egyre elfogadottabb APG osztályozás több korábbi családot egyesített a pézsmaboglárfélék családjában.

A gyalogbodza (Sambucus ebulus) és a fekete bodza (Sambucus nigra) bogyós terméséből főleg a Dunántúlon lekvárt főznek: ez a csete.

A bodzafa könnyen megmunkálható, de manapság nem használják, és régen is csak bizonyos speciális tárgyakat készítettek belőle. Ennek legfőbb oka, hogy az ágak belsejében jellegzetes, puha, szivacsszerű rész, a bodzabél húzódik végig. Ezt a szivacsos részt eltávolítva (hagyományosan forró dróttal égették, piszkálták ki), egyszerű, üreges botot kapunk, ami számos tárgy (bodzasíp, furulya, bodzapuska) készítéséhez kiváló.

A bodza fájának fűtőértéke elenyésző. Kizárólag bodzafából úgyszólván lehetetlen tüzet rakni, egészen szárazon is alig gyullad meg, csak izzik és hamuvá omlik össze.

A 19. században még gyakori étel volt a tojással kirántott bodzavirág (bodzafánk). Sokak kedvenc csemegéje ma is a rántott bodzavirág, amelyet sörös palacsintatésztába forgatnak meg, majd hirtelen, forró olajban kisütnek. Fahéjas porcukorral, lekvárral tálalják. A palacsinta tésztájába friss bodzavirágot morzsolnak. Kisütés után bodzalekvárral vagy főzött, bodzavirágos krémmel töltik.

Köptető, veseműködést szabályzó, izzasztó. A virág teája megfázásnál izzasztó és köptető. Mandula- és torokgyulladás ellen régen tejjel leforrázva ajánlották. Vérnyomáscsökkentő, nyugtató, hashajtó, veseműködést szabályozó gyógyteákban is megtalálható. A gyümölcs főzetével a görcsszerű fejfájást gyógyítják.

A magyar néphit változatos tulajdonságokkal ruházza fel, és azokból általában nem állapítható meg, hogy melyik bodzafajról van szó. A virágjából főzött tea, a bodza héja, friss bimbója elterjedt népi gyógyszer. A néphit (palócok, Szatmár) szerint ha a bodzára taposnak, meghajlítva földet hordanak rá, akkor a tehénből, a disznó sebéből kihull a pondró. A Csereháton ezt a bodza letépett ágacskáitól és a megfelelő ráolvasástól remélik. Göcsejben úgy vélik, a disznókat elkerüli a vész, ha az óljukba bodzaágat szórnak. Az alsó Őrségben úgy vélik, hogy a bodzát nem szerencsés a ház mellé ültetni, mert akkor belecsap a villám. Ott a bodza az ördög, a gonosz lelkek fája.

Hasonló hiedelmek a bodzáról szerte Európában gyakoriak. A Harry Potter hetedik részében szereplő Pálcák Ura, minden idők leghatalmasabb varázspálcája is bodzából készült.

Magyarországon őshonos fajok:

Fekete bodza, Fürtös bodza, Földi bodza.

 

§ Bogács – tudományos neve: terepély bábakalács – (Carlina acaulis L.) – Bogács: csn

További nevei: Angol bogács, disznótövis, Károly bogács, molyhos körfény, ördögoldal, tövisrózsa, vad articsóka. – Term. r.: Fészkesek. Compositae.)

Évelő. Szára rövid. Hosszú szárnyasan hasogatott és tüskés levelei, a földön elterülve nagy levélrózsát képeznek. Középen van széles nagy virágzata. Belső fészekpikkelyei ezüstfehérek és napfényben sugarasan kiterülők. A csésze a termésen szegélyt alkot, melynek 10–11 pikkelye 5–11 sertébe megy át. Terem szikárabb kövesebb mezőkön. kivált a magasabb hegyvidéken. Túl a Dunán is tenyészik (Vasmegyében). 7–8.

Kifejlődött szárú alakja a Carlina alpina Jacq. Terem hazánk keleti havasain.

 

§ Sárgagyűrűs bogáncscincér (Agapanthia dahli) – Bogáncs: csn

Egyike a hazai parlagfűfogyasztó rovaroknak.

A faj széles körben elterjedt, a Palearktikum északnyugati területén, keleten Nyugat-Szibériáig, nyugaton Közép- és Dél-Európáig fordul elő. Magyarországon általánosan elterjedt, gyakori.

Változatos megjelenésű faj. Karcsú test és hosszú Csápok jellemzik, az Imágó hossza 12-21 mm között változik. Testének színezete fémfényű fekete,

Szárnyfedőit foltokba tömörült sárgás szőrzet teszi márványossá. Az Előtor felső éle és a homlok sűrű sárga szőrzettel fedett. Csápízeit szürkésfehér, sűrű szőrzet teszi gyűrűssé.

Petéje 4,5 mm hosszú, ovális, színe citromsárga és narancssárga közötti átmenetbe hajló, opálos. Lárvája 14–27 mm hosszúságú karcsú, hengeres, csontszínű, lábatlan dró. Más cincérfajok lárváihoz képest mozgékony. Bábja 13–22 mm hosszúságú karcsú szabadbáb.

A sárgagyűrűs bogáncscincér elsődleges tápnövényéről, az útszéli bogáncsról (Carduus acanthoides) kapta a nevét. A kifejlett egyedek leggyakrabban e növényen tartózkodnak. Rendkívül mozgékonyak, fény és meleg igényesek.

Az imágók május végén, június elején kelnek ki, az érési táplálkozás és Párzás után a tápnövény szárába helyezik petéiket, mindig a szárral párhuzamosan mélyen a tápnövény bélállományába. A petékből 1 hét után kelnek ki, a mozgékony, gyorsan fejlődő lárvák. A pondrók kezdetben a tápnövény szárában felfelé, majd lefelé haladva felélik a növény bélállományát. A táplálkozást szeptember végén, október elején befejezik, ilyenkor már a szár alsó részében, a gyökérnyak felett készülnek az áttelelésre. A lárvák között nagy a táplálék-konkurencia, amennyiben egy szárban több példány is él, gyakorta előfordul a kannibalizmus, illetve más élősködő fajok lárváit is felfalják. Áttelelés után április végén, május elején bábozódnak.

Legfőbb tápnövénye az útszéli bogáncs, de más Fészkesvirágzatú növényen is megfigyelték. A napraforgó (Helianthus annus) károsításával gazdasági kárt is okozhat, azonban sok gyomnövényként ismert fészkesvirágú fajt károsítván tevékenysége hasznos is lehet. 2007-ben az ürömlevelű parlagfű (Ambrosia artemisiifolia) szárában is megtalálták lárváit, így egyike azon kevés hazai fajnak, amik esetlegesen felhasználhatók a parlagfű elleni biológiai védekezésben.

 

További tápnövényei:

Carduus spp.

Szamárbogáncs (Onopordum acanthium)

sáfrányos szeklice (Carthamus tinctorius)

fehér üröm (Artemisia absinthium)

Cirsium spp.

közönséges bojtorján (Arctium lappa)

keszeg saláta (Lactuca serriola)

Kártétele. Magyarországon az 1980-as években jelentkezett először kártevőként, komoly károkat nem okoz, de az egykori Szovjetunióban és Romániában a napraforgó jelentős kártevőjeként tartják számon. Az imágók táplálkozásuk során 10–15 cm-es darabokat hámoznak le a napraforgó szárának epidermiszéről, amik később megbarnulnak. A nőstények eközben lyukakat fúrnak a napraforgó szárába és elhelyezik petéiket, amik felélik a napraforgó bélállományát. Egy szárban akár 8-10 lárva is előfordulhat, ilyen erős fertőzöttség esetén a szár eldőlhet, az enyhébb fertőzést kevéssé sínyli meg a növény, bár az olajtartalom mindenképp csökken. Vegyszeres védekezésre a faj ellen általában nincs szükség, a napraforgóban betakarítás után végzett agrotechnikai műveletek (szárzúzás, szántás, stb.) elpusztítják a lárvákat, így ritkán jelennek meg nagy számban.

Magyarországtól keletre a sáfrányos szeklice kártevőjeként is számon tartják, de a növény magyarországi minimális vetésterülete miatt nem jelentős a kártétele.

 

§ Szamárbogáncs (Onopordum acanthium) – Bogáncs: csn

Egyes Carduus-fajok bogarak és lepkék lárváinak tápnövényéül szolgálnak; ilyen például a sárgagyűrűs bogáncscincér és a bogáncslepke.

A bogáncs szó általánosabb értelemben használatos a kórószerű tüskés gyomnövények elnevezésére. Néhány növény, amelynek köznapi nevében szerepel a 'bogáncs' szó: bókoló bogáncs, fodros bogáncs, szürke bogáncs, útszéli bogáncs, szamárbogáncs.

Szamárbogáncs (Onopordum acanthium)

Honos Európában, Ázsia mérsékelt égövi részein, Indiai-szubkontinensen. Kétéves, nagy termetű (akár 2 m magas), szúrós lágyszárú. Parlagok, útszélek, legelők gyomtársulásaiban gyakori.

Máj- és szívgyógyszer, gyomorerősítő készülhet belőle.

A fészek főzve articsóka módjára elkészítve ehető, kiváló mézelő, magjából étolajat ütnek. A homeopátia is alkalmazza.

 

§ Óriáscincér – Bogár: csn

A bogarak (Coleoptera) az ízeltlábúak törzsének és a rovarok osztályának egyik rendje. A bogarak rendjének valóban egyik legfeltűnőbb sajátossága, hogy elülső pár szárnyuk megvastagodott és megkeményedett szárnyfedőt alkot, amely védi egyrészt a nyugalmi állapotban alá behajtogatott második pár hártyás szárnyakat, másrészt a gyengébben kitinizált potrohot. A kemény szárnyfedők megléte és a mai élő bogarak egységes morfológiai megjelenése miatt sokáig monofiletikus csoportnak tartották a bogarak rendjét, azonban egyre több - főként molekuláris biológiai - bizonyíték szól amellett, hogy legalább egy alrendjük, a ragadozó bogarak (Adephaga) külön fejlődési ágat képvisel.

A Földön eddig leírt bogárfajok száma körülbelül 400 ezer, a Kárpát-medencében (Magyarországon) pedig 6300.

A mintegy 170 mm hosszú óriáscincér (Titanus giganteus) Brazíliából a legnagyobb ismert bogárfaj, a góliátbogár (Golianthus sp.) pedig körülbelül 100 gramm súlyával a legnehezebb rovar. A Föld legkisebb ismert bogárfaja a Scydosella musawasensis nevű paránybogár, mintegy 325 ľm-es hosszával. Az európai fajok mérete 0,5 és 75 mm közt változik, a legnagyobb közép-európai bogár a nagy szarvasbogár (Lucanus cervus).

A bogarak rendjébe tartozik a Földön ismert élőlény-fajok több, mint 20%-a, ezzel ez a legfajgazdagabb rend. Az ismert rovarfajok 40%-át teszik ki a bogarak (hozzávetőlegesen 400 000 fajjal, és napjainkban is folyamatosan írnak le újakat. Néhány becslés a bogárfajok tényleges számát, beleszámítva a még felfedezetlen fajokat akár 100 millióra is teszi, de inkább elfogadott az 1 milliós becslés.

A bogarak családszintű rendszerezése nagy vonalakban kiforrott, de a DNS-szekvenciákon alapuló új elemzések folyamatosan átrendezik a családok, sőt a családsorozatok határait és helyét. A rendbe az alábbi alrendek tartoznak:

Ragadozó bogarak (Adephaga) (Schellenberg, 1806);

Archostemata (Kolbe, 1908);

Myxophaga (Crowson, 1955);

Mindenevő bogarak (Polyphaga) (Emery, 1886).

 

§ Bogárgomba (Eryniopsis lampyridarum) – Bogár: csn

A University of Arkansas és Cornell University kombinált kutatócsapata érdekes felfedezést tett:

az Eryniopsis lampyridarum nevű gomba fertőzött, halott nőstény aranyvesszőjű lágybogarakat használ ahhoz, hogy minél inkább elterjessze a spóráit. Mindezt

úgy, hogy a zombi nőstényeket pároztatja a még élő hímekkel.

Mindez elég bizarrul hangzik, de nem valami Alian-szerű parazitára kell gondolni. Az aranyvesszőjű lágybogarak gyakoriak Észak-Amerikában, és leginkább virágokkal táplálkoznak és virágokon párosodnak. Csakhogy ezeken a virágokon él a már említett gomba, ami valamilyen módon megfertőzi a bogarakat. A fertőzött példányok erősen ráharapnak a virágra és a haláluk után sem engedik azt el. Nagyjából egy nap után a testük feldagad és a szárnyuk kibomlik, mintha csak el akarnának repülni. Amennyiben egy hím bogár fertőződik meg, nem történik semmi különös, de ha egy nőstény, akkor kezd izgalmas lenni a történet.

Mivel ezek az állatok a virágokon párosodnak, a dagadt, szárnyait kicsapó nőstény nagyon vonzó a hímek számára, amik megpróbálnak vele párosodni. Hogy ezután mi történik, az egyelőre nem világos. Vélhetően a felpuffadt nőstény önmagában már nem fertőző, hiszen akkor odapusztulna az összes bogár, a spórák pedig nem terjednének. Valószínűleg egy zombi nőstény több hímmel való párosodást is kibír az adott virágon, így a hím lágybogarak azok, akik a gomba spóráját terjesztik.

A kutatók továbbra is vizsgálni fogják a lágybogarak és a gombák kapcsolatát, megpróbálva megfejteni, hogy hogyan is működik ez a különös kvázi szaporodási technika.

 

§ Bogárfű – tudományos neve: bogár perjeszittyó – (Luzula pilosa) – Bogár: csn

További nevei: Bogár- v. Szt. Jánosbogárfű. – Term. r.: Szittyófélék. Juncaceae.)

Évelő. 15–30 cm. Töve gyepes. Levelei hirtelen kihegyesedők, 1 cm. szélesek és fehér, hosszú szőröktől pillásak. Virágzata bugaszerű; kocsányai elvirítás után elállók vagy hátragörbűlők. Lepellevele barna, fehér szegélylyel. Magjának csúcsán sarlóalakú függelék látható. Terem erdős, cserjés helyeken, irtásokban, legelőkön, az egész ország hegyvidékén.

 

§ Boglár – tudományos neve: százszorszép – (Bellis perennis) - Boglár: csn, lk

Fehér, rózsaszín vagy piros, fészkes virágzatú, alacsony szárú mezei és kerti növény; Bellis perennis.

Már 1643-tól adatolható a magyar írásbeliségben, Comenius Janua lingua latinae című munkájában olvasható: „Jószagúk és koszoruban valók a majoranna, bársonyvirág, százszor-szép virág.” Pápai Páriz Ferenc 1708-ban megjelent szótárában „Százszor-szép nevű virág”. Egy csonka latin nyelvű természetrajzi műben a XVIII. században bukkan föl: áar zép ’Premula ueris’. Ugyanitt egy másik bejegyzés: szászor ép. Diószegi Sámuel 1813-ban megjelent Orvosi Fűvész Könyvében (OrvF.) a „Tulajdon Fajnevek (Nomina Trivialia)” sorában százszorszép. Kassai József szókönyvében 1833-ban százszor szép-virág.

Már Pliniusnál bellis a neve; szépnek tarthatta, hogy ezzel a névvel felruházta. Nyomában számos szerzőnél, így Dodoens (1561), Matthiolus (1574), Kamerarius (1588) műveiben szerepel a bellis elnevezés. A százszorszép tudományos nevének jelentése tulajdonképpen ’egész éven át szép’ (&lt; latin bellus ’szép’; per ’át’, annus ’év’). Nálunk Lippay Jánosnál a Posoni kertben (1664) olvasható, hogy a „bellist némelyek csillagvirágnak nevezik: nagyon vad és együgyű, közönséges virágocska”. Számos más nyelvben is megvan a növény hasonló – a százzal vagy ezerrel képzett – neve: német Tausendschön, cseh és szlovák stokrása, illetve a szlovákban sedmikraska (&lt; sedmo ’hét’; krása ’szépség’). Hívják még a németben ’libavirág’, a svédben ’papgallér’,az angolban pedig daisy (&lt; day’s eye), vagyis ’nappal szeme’néven. Bock Maasliebchennek, azaz ’mezei kedveskének’ nevezte (&lt; kelta maas ’mező’).

Sok társneve van a magyarban a százszorszépnek, mint például a tavaszthozó fű, bőjtike, szikrázó rózsácska, gömböstűvirág, pipitér, kisebbik nadály, pászkamorzsa, aprópere, boglár, bojtika, földipere, murvairózsácska, pászkamorzsa, pipitér, pitzérfű, pizselevirág, százforint, tavaszfű. A férjhez menő leányok virága is, régebben pártamag és szerelemtapló neve is volt. A Magyar Fűvész Könyvben – minden bizonnyal Péchy Lukács nyomán, ahol 1591-ben rvkercz, vagy Földi János nyomán, aki 1793-ban fölelevenítette a régi szót – Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály (MFűvK.) 1807-ben rukerzi néven említik, ez ma a népnyelvben rukerc. 1838-ban a Magyar Tudós Társaság magyar és német zsebszótárában (Tzs.) rükerc. Közli a CzF. szótár is.

Irodalmi előfordulása Csokonai Vitéz Mihály A szamóca című anakreoni dalában:

Illatja rozmarinnak,

Mézíze a fügének,

És a rukerc pirossa…

Marcaliban, Kéthelyen és Kaposváron ikrice volt a százszorszép neve, mely alighanem összefügg a rukerc névvel. A szlovén rukalica szóból való magyarázata (Nyr. 46) téves, hangtani okokból nem fogadható el. De azért sem, mert a szó Debrecen környékén lehetett használatos, erre mutat a debreceni Magyar Fűvész Könyvben és Csokonainál való előfordulása, és arrafelé a szlovénnel mint átadó nyelvvel nemigen számolhatunk. Inkább szóba jöhet a növény német Rückerl neve.

A százszorszép egyik népi elnevezése a csibevirág (N. Kovács: Szigetköz). A Szigetközben hívják pipifűnek is, ez a pipitér névből való népetimológiás alakulat.

„Akkor virágzik, amikor a csibék kelnek.” A népnyelvben Vajta vidékén macskaszem (R. 1911: Nsz.) a ’Bellis perennis’, mely név a virág alakján alapul.

A macskaszem német megfelelője, a Katzenauge egész sor (tizenkilenc) növényt jelöl.

A németek Gänseblümchennek, azaz ’libavirágocskának’ is nevezik, mert a liba nagy élvezettel csipkedi a leveleit. A magyarban is megvan a libavirág elnevezés (R. 1895: Pallas, 1911: Nsz.). Rendkívül széles elterjedtségű a nyelvjárásokban (vö. N. ÚMTsz.: Szatymaz, Torda, Nagyszalonta | SzegSz. | Nyr. 41: Veszprém megye Csögle, Felsővisó és Arad megye | uo. 40:Győr megye Ásvány | uo. 10:Sopron és Vas megye | uo. 27: Somogy megye | NyIrK. 34: Erdély | Ethn. 3: Körmend vidéke | MNöv.: Dunántúl,Veszprém | Kovács: Szigetköz | MiTsz.: Mihályi).

A libavirág többek között a Taraxacum officinale elnevezése. Megvan a németben is szó szerint, vö. Gänseblumen, N. Gänseblume, Gansblume, Gänseblümlein, Gansblum. A Baranya megyei Ormánságban a százszorszép neve bibikavirág volt. Az összetétel előtagja szintén ’kis liba’ jelentésű [vö. N. Somogyban bibica ’pelyhes kis liba’, R. 1834: bibuska ’libácska’ (Kassai)], tehát a bibikavërág tulajdonképpen ugyancsak ’libavirág’.

Szintén a német nyelvben használatos a százszorszép Osterblümchen neve, mert ott a germánok jóságos Ostara istennőjének szentelték a tavasszal nyíló virágot.

Hieronymus Bock 1547-ben azt írta, hogy „A bájos százszorszép koszorúba fonva üdvös és kedves fiatal lányok számára.”

Évelő növény, erre utal perennis faji neve is (&lt; latin per ’át’, annus ’év’). Az apró, vad százszorszép nemesített fajtái nagy virágúak, fehérek, rózsaszínűek vagy pirosak, sima vagy hengeres szirmúak, egyszerűek és teltek. Egyben megegyeznek: mindig nyitottak. Egy kedves Andersen-mese szerint azóta nyitott a kelyhük, amióta egy kis haldokló pacsirta a kis virágon pihent el örökre.

Hasznáról Péchy Lukács 1591-ben azt írja, hogy „ez virag, az koszorut igen ekessiti, es ugyan chac azertis tartyac ekessegért, midön vendegseg vagyon …

ez virag, mint igaz seb gyogyitto virag, ha vizben meg fözic, es vgy meg iszac, mind belsö, es kilsö sebet gyogyit.”

Gyógyhatásáról ma azt tartják, hogy a virágjából készített tea vérnyomáscsökkentő, izzasztó, vizelethajtó és vértisztító hatású.

Nevelése az árvácskáéval megegyező, azonban virágzása sokkal tartósabb és hosszabb. Ültethetjük egymagában vagy éppen árvácskával vegyesen, szépen díszlő virágágyásokat készíthetünk vele.

 

§ Közönséges boglárka (Polyommatus icarus) – Bogllárka: lk

A boglárkalepkék (Lycaenidae) családjába tartozó faj.

Európában, Ázsiában és Afrika egyes északi területein él. A hímek kékeslilák, szárnyukat sötét szalag és fehér szárnyrojt keretezi. A nőstények sötétbarnák (gyakran kék behintéssel), pirosassárga szegélyfolttal és szürke szárnyrojttal. A fonák mindkét nemnél szürkésbarna, a hátulsó szárnypáron a pirosassárga szegélyfoltok előtt fehér mintázat látszik. A szárnyfesztávolsága legfeljebb 35 milliméter.

Május és október között 3 nemzedéke repül. A lepkék a virágokat látogatják, de gyakran leereszkednek az utak nedves részeire is. A kifejlett lepke 3 hétig él.

Pillangósokra petéznek. Zömök, zöld hernyóinak hátán sötétzöld, oldalaikon fehéres vonalkák vannak. Az első generáció 6 hónapig, a második, illetve a harmadik 6-6 hétig él hernyóként. A bábállapot 2 hétig tart.

 

§ Nagy víziboglárka (R. aquatilis) – Boglárka: lk

A boglárka (Ranunculus) a boglárkafélék (Ranunculaceae) családjának névadó nemzetsége, melybe világszerte mintegy 850, Magyarországon az egykor különálló nemzetségnek (ma inkább alnemzetségnek) tekintett víziboglárkákat (Batrachium) is beleszámítva hozzávetőleg 30 mérgező faja él. A nemzetség a boglárkafélék családjának legtöbb fajt számláló nemzetsége, főleg az északi mérsékelt övben elterjedtek.

A sugaras szimmetriájú virágokban (a salátaboglárka kivételével) 5-5 szirom- és csészelevél nő. A sziromlevelek tövén nektárium található. Levelei szórtan vagy örvökben állnak.

A víziboglárkák virágainak szirmai fehérek, vízben élő növények (Magyarországon kívül előfordulnak nem vízben élő boglárkák fehér színű virággal!). Régebben Batrachium néven külön alnemzetségként tárgyalták őket, manapság a Ranunculus nemzetséghez sorolják őket. Víz alá merült részeiken a levelek vékony sallangokra szeldeltek. A víz felett is nőhetnek leveleik: ezek laposak, levélszerűek. Olykor szárazra kerülnek, ekkor a sallangok rövidebbek, szélesebbek és laposak lesznek. Virágaik az allevelek hónaljában nyílnak egyesével. A sziromlevelek 3–10 mm hosszúak.

Magyarországon előforduló fajok:

Merev boglárka (R. circinnatus)–Neve ellenére a víziboglárkák közé tartozik.

Nagy víziboglárka (R. aquatilis)

Úszó víziboglárka (R. fluitans)

Pajzsos víziboglárka (R. peltatus)

Hosszúkocsányú víziboglárka (R. peltatus subsp. baudotii)

Szőröstermésű víziboglárka (R. penicillatus)

Sugaras víziboglárka (R. radians)

Kopasztermésű víziboglárka (R. rionii)

Hínáros víziboglárka (R. trichophyllus)

Sziki víziboglárka (R. tripartitus)

Hazai környezet:

Gyorsan felmelegedő vizeinkben tömegesen fordulnak elő;a tócsagazokkal (Ceratophyllum) közös társulásaik a boglárkahínárok (Callitricho-Batrachietalia Passarge 1978) három hazai csoporttal, hét asszociációval.

Együttes virágzásuk gyepszerű benyomást kelt. Hosszan nyílnak, ami a kerti tavak díszeivé teheti őket. A fényszegény környezethez fokozatosan szoktatva akváriumba is telepíthetők.

Boglárkák:

ranunculus asiaticus

A boglárkák szirmai (legalábbis a hazai fajoké) sárgák, többnyire nedves mocsaras helyeken élnek, de nem vízinövények. Magyarországon előforduló fajaik:

Réti boglárka (R. acris)

Változó boglárka (R. auricomus) Alfajai (néhány a hozzávetőleg 500-ból):

R. cassubicus, R. fallax, R. auricomusVetési boglárka (R. arvensis)

Hagymás vagy gumós boglárka (R. bulbosus)

Salátaboglárka (R. ficaria)

Villás boglárka (R. pedatus)

Selymes boglárka (R. illyricus)

Csőrös boglárka (R. psilostachys)

Sziki boglárka (R. lateriflorus)

Buglyos boglárka (R. polyphyllus)

Békaboglárka (R. flammula)

Nádi boglárka (R. lingua)

Torzsikaboglárka (R. sceleratus)

Kisvirágú boglárka (R. parviflorus)

Buborcsboglárka (R. sardous)

Kúszó boglárka (R. repens)

Sokvirágú boglárka (R. polyanthemos)

Berki boglárka (R. nemorosus)

Gyapjas boglárka (R. lanuginosus)

Steven–boglárka (R. strigulosus)

 

§ Mezei bognár – tudományos neve: feketéllő zanót - (Cytisus nigricans L.) – Bognár: csn

Cserje. 25–100 cm. Sűrűn bokros; hajtásai vesszősek. Hármas levelének levélkéi

visszás tojásalakúak, vagy kerülékesek. Az ágak, a levelek fonáka, a virágzati tengely, a kocsány és a termés selymes szőrű. Virágzata leveletlen fürt.

A csésze harangalakú, csöve rövid. Szirmai aranyszín-sárgák. Szárításkor az egész növény valamennyire megfeketedik. Terem az egész ország hegy- és dombvidékén, szórványosan az Alföld homokbuczkáin is.

 

§ Bogoly - tudományos neve: bagolykeszeg – (Abramis sapa) – Bogoly: csn

Szálkás, nagy szemű halfaj; Abramis sapa.

• A bagolykeszeg halnév csak 1882-ben bukkan fel a magyar írásbeliségben: bagoly (Chyzer), 1884: bagolykeszeg (Nyr. 13). A népnyelvben számos alakváltozata használatos: ÚMTsz.: bagókeszeg, bakó keszeg | SzegSz.: bagojkeszég | HalK.: bagókeszeg | K.: bagúkeszég | Chyzer: bogoly | Dankó: bagg keszeg, bagolyszemű keszeg.

Mivel a korábbi forrásokban nem található, valószínűleg Chyzer Kornél Zemplén megyei nyelvjárási halnevét emelte be a tudományos szaknyelvbe 1884-ben Petényi Salamon, az ő névadása. Herman Ottó 1887-ben megjelent nagy munkája nyomán vált hivatalos terminussá a bagolykeszeg. A hal nagy szemére utal összetett nevében a bagoly jelző. A halnevet egy tiszai halász így magyarázta: „valami irtózatos nagy szëmei vannak a fejiben, mint a bagolynak, mert a bagoly is elformálódik a többi szárnyasállattul; ennek a fél feje szëm…” (HungKözl. 21: 1–2. sz.). Az így jelölt keszegfaj szeme nagyobb az átlagosnál, kidülledő, szemének átmérője 26,7–26,9%-a a fej hosszának (l. Berinkey László: „Halak – Pisces”).

A bagókeszeg, bagúkeszeg elnevezést értelmezik másképpen is: „az csak ojjan bagóhal, semmitérő” (K.), „bagó, mer csak olyan semmi hal” (HalK.). A Balaton-felvidéken hívják a baglyot bagónak (Édes). A halnév átkerült szomszédos nyelvekbe is; vö. szlk. bogol ’Abramis sapa’ (Fe.), és kárpukr. bogojszemju keszeg ’Alburnus alburnus’ (Vladykov).

Társneve a száp (R. 1794: száp-keszeg Grossinger, 1801: száp Földi, 1884: szápakeszeg Nyr. 13; N. Ti.: czápkeszeg, szápakeszeg | ÚMTsz.: cápakeszeg, cápkeszeg; másfelé is használatos, pl. MTsz.: szápakeszeg,szápókeszeg). Minden bizonnyal a korábbi latin tudományos Abramis sapa terminus fajnevéből terjedt el a magyarban. Szláv eredetű halnevünk; vö. orosz sopá, sápá, lengyel sapa, cseh sapa ’ua.’, melyet a német is átvett: Zope ’ua.’. A tudományos latin név Peter Simon Pallastól származik, így közelebbről az oroszból való. Népetimológiai alakulat a cápakeszeg (N. Jankó: czápkeszeg | ÚMTsz.: cápa keszeg ’ua.’). A halat minden bizonnyal hegyes orra miatt hasonlítják a cápához. A szápakeszegből származik a cápkeszegen keresztül. Kerekkeszeg nevét (HalK.; R. 1791: kerek-keszeg Dugonics 1791, 1884: kerekkeszeg Nyr. 13; N. ÚMTsz.: kerekkeszég, kerek keszeg) a bagolykeszeg magas, lapított teste, jellegzetesen lekerekített orra után kapta.

További társneve a laposkeszeg R. 1794: lapos-hal (Grossinger). ÚMTsz.: laponya bűke ’satnya, bélféreg miatt puffadt hasú dévérkeszeg’. Másutt az országban a név lapota, lapinda, lapiska, lapkó, laposka, lapinta alakváltozatai használatosak. Származékszó a lap alapszóból, a halnév a keszeg jellegzetes alakját írja le. A magyarból való a kárpukr. laposko ’Rhodeus sericeus’ (Vladykov) és a ro. lopiscă, N. lopistea (Gyurkó). A pleincnyi, pleicnyi (K.) a Szigetközben használatos neve, mely német eredetű; vö. osztrák Pleinzen (EIWF.), bajor Pleinze (BÖWb.), stájer pleinze ’ua.’ (StWsch.).

Az Azovi-, a Fekete- és a Kaszpi-tengerbe észak felől beömlő folyókban él. Előfordulásának nyugati határa a Duna, amelyben felúszik egészen Bajorországig. Teste magas, oldalról lapos. Fejének alakja és félig alsó szájállása alapján különböztethető meg legjobban a laposkeszegtől. Csapatosan megtalálható Magyarország valamennyi nagyobb vizében. Igazi rajhal, táplálékát csapatosan keresi. Hatalmas tömegben ívnak, ilyenkor a folyómeder be van borítva a ragadós ikrákkal. Legnagyobb testhossza 30 centiméter lehet, amihez 60–70 dekagramm tömeg párosul. Húsa szálkás, de eléggé ízletes, zsírtartalma magas.

 

§ Citrombegyű bogyókapó (melanocharis longicauda) – Bogyó: csn, rlk

A fajt Tommaso Salvadori olasz ornitológus írta le 1876-ban.

Alfajai.

Melanocharis longicauda longicauda Salvadori, 1876

Melanocharis longicauda chloris Stresemann és Paludan, 1934

Melanocharis longicauda umbrosa Rand, 1941

Új-Guinea szigetén, Indonézia és Pápua Új-Guinea területén honos. Természetes élőhelyei a szubtrópusi és trópusi síkvidéki és hegyi Esőerdők , valamint másodlagos erdő. Testhossza 12 centiméter. Az elterjedési területe nagyon nagy, egyedszáma ismeretlen. A Természetvédelmi Világszövetség Vörös listáján nem fenyegetett fajként szerepel.

 

§ Goji bogyó (Lycii fructus) – Bogyó: csn, rlk

Az ördögcérna (Lycium) nemzetségbe tartozó egyes fajok ehető terméseinek neve. Angol wolfberry nevének magyar fordítása révén nevezik farkasbogyónak is. Az Ázsiából, főként Kínából származó aszalt gyümölcsöket gyógyhatása miatt fogyasztják.

Az ördögcérna (Lycium) nemzetség sok (80-130) faját nevesítik, mivel az egész világon elterjedt növénycsoportról van szó. Többük elkülönítése bizonytalan, mert esetleg csak a földrajzi elterjedés miatt kapott eltérő nevet egy lényegében egyező növény. Mivel a burgonyafélék családjába tartoznak, éretlen termésük nagy mennyiségű szolanint tartalmaz.

Lycium barbarum: Vékony vesszőkből álló tövis nélküli bokrot alkot. Kis levelei lándzsa alakúak, nyéllel, virága lilás. Termése vörös, ehető.

Lycium chinesis: Vékony vesszőkből álló tövis nélküli bokrot alkot. Kis levelei kerekded alakúak, nyél nélkül, virága lilás, tövise nincs. Termése vörös, ehető.

Lycium europaeum: Erősebb vesszőkből álló tövises bokrot alkot. Kis, húsos levelei lándzsa alakúak, nyél nélkül, virága lilás. Termése vörös, enyhén mérgező lehet. Fiatal hajtásai főzve ehetőek.

Atropa belladonna, vagyis nadragulya, melyet szintén neveznek farkasbogyónak is: Különálló, fásan elágazó növény. Levelei akár tenyérnyiek, tövistelen. Virága fakó lila. Termése fekete, erősen mérgező. A fentiektől könnyen megkülönböztethető, csupán nevében azonos.

Gyógyhatása. A goji bogyót, a piros színű, nyers termést elrágcsálva, a szárított bogyókat vagy vízbe áztatva teába (müzlivel, turmixokhoz), de akár főzve is különböző kásákkal fogyasztják. Fogyasztásának tulajdonítják a hosszan tartó fiatalos közérzetet, szépséget, erőt, kitartást. A világ több részén afrodiziákumként ismerik. A nagy mennyiségű C-vitaminon kívül 18-féle aminosavat és 21-féle ásványi anyagot is tartalmaz.

Termesztése. -25 °C-ig télálló, minden kerti talajon jól fejlődik. Szereti a napos, félárnyékos helyet. A növény erőteljes növekedésű, 4 m magasra is megnő, és a 2. évtől már teremhet. Egylaki növény, azaz nem igényel külön porzófát. Virágai nyáron élénk lilás színűek, augusztustól októberig pedig korallvörös bogyókat terem. Évente ritkító metszést igényel. Magról történő vetése bizonytalan kimenetelű.

 

§ Bojog – tudományos neve: erdei csigakél – (Aposeris foetida L.) – Bojog: csn További nevei: Bojog, büdös bojtorján, büdös zörgőfű, csigakék; magőr, bűzmál. – Term. r.: Fészkesek. Compositae.)

Évelő. 5–30 cm. Tőkéje csonkavégű. Szára leveletlen. Rózsában álló tőlevelei ékformán keskenyednek, kaczurosak. Szára egyfészkű; fészke 6–10 pikkelylevelű, melyek termésben csúcsukon összecsavarodnak; virágai sárgák. Termése öterű. Minden része kellemetlen szagú. Terem árnyas erdőkben, főleg bükkösökben, hazánk keleti felének a hegyvidékén (Sáros vármegyétől).

 

§ Bojtvirág – tudományos neve: közönséges gubóvirág – (Globularia Will kommii Nyma) – Bojt: csn

További nevei: Bojtvirág, golyóbisvirág. – Term. r.: Gubóvirágfélék. Globulariaceae.)

Évelő. 10–30. Tőlevelei lapiczkásak, hosszúnyelűek; a felsők lándsásak, nyeletlenek. Virágai kékek, szártetőző 1 cm átmérőjű gömböcskékben. Pártája szabálytalan; két porzója hosszabb, kettő rövidebb. Csészéje

csöve akkora, mint kihegyezett fogai. Termése föl nem kovadó makkocska. Terem mezőkön, cserjés helyeken szórványosan hazánk dombvidékén.

 

§ Közönséges bojtorján vagy nagy bojtorján (Arctium lappa) – Bojtorján: fk

Tévesen bogáncsnak is nevezik, de a bogáncs (Carduus) nemzetség fajainak minden része szúrós.

Európa, Ázsia mérsékelt égövi területein őshonos, de az egész világon elterjedt. Útszéleken, folyópartokon, nitrogénben gazdag, megbolygatott talajokon nő, időnként kiterjedt telepeket alkotva – de zöldségként is termesztik. A sötét, árnyékos helyeket nem viseli el.

Kétnyári növény. Tipikusan 60–150 cm magasra nő. Karószerű gyökere 30–60 cm hosszú, 2-3 ujj vastag, függőlegesen, alig elágazva hatol a talajba; húsos, belül fehér, kívül szürkésbarna, rosszízű, szagtalan. Az első éves egyed gyökere még tömör, húsos – ekkor kell begyűjteni –; a virágot hozó (másodéves) egyedek gyökere szivacsosodik, később üreges, pudvás szerkezetűvé válik. Erősen elágazó, pelyhes, szúrós szárán a barázdált tőlevelek nagyra nőnek, az első évben tőrózsát alkotnak. A szárlevelek szórt állásúak, nyelesek, szíves formájúak; felfelé haladva kisebbedők és rövidülő nyelűek; fonákuk szürkén gyapjas.

Július-szeptember környékén nyíló, 3-4,5 cm hosszú, bíbor vagy rózsaszínű, kizárólag csöves, ötcimpájú virágai hosszú kocsányon ülnek, ernyős fürtben álló fészkeket alkotnak. A horgos végű, hátragörbülő fészekpikkelyek a virágokkal megegyező hosszúak vagy hosszabbak, gömbszerűvé nagyobbítva a virágzatot. A pikkelyek egymással is összetapadva könnyen beleakadnak a juhok, kutyák szőrébe vagy a ruhába. Termése sárga szőrbóbitás, bordázott kaszattermés.

Friss hajtása zöldségként használható, elkészíthető főzeléknek, ám csak kevés helyen használják fel erre; Japánban gobō (牛蒡 vagy ゴボウ), Koreában uong (우엉), Olaszországban és Portugáliában bardana néven ismerik.

Drogként szárított gyökerét használják fel (Bardanae radix) (gyűjthető fajok ezen kívül az A. minus és az A. tomentosum). A népi gyógyászat vértisztító orvosságnak használta, vizelethajtó és izzasztószerként teakeverékek alkotórészeként. Serkenti az epe elválasztását, reuma és bőrbetegségek kezelésére is felhasználják. Olajos vagy szeszes kivonatait bedörzsölőszerként, fürdőolajként használják reumatikus fájdalmak ellen, illetve hajhullás, korpásodás kezelésére is alkalmazzák.

 

§ Bojtosmókus (Rheithrosciurus macrotis) – Bojtos: csn

A rejtélyes bojtosmókus (Rheithrosciurus macrotis) Borneó, Indonézia, Brunei és Malajzia sűrű erdeiben él. A ritkán látható állatról a biológusok szinte semmit nem tudnak. A helyi emberek körében az a hiedelem él róla, hogy képes önmagánál jóval nagyobb állatokat is megtámadni és állítólag szereti a vérüket meginni, ezért sokszor csak “vámpírmókusként” emlegetik.

A bojtosmókus akár kétszer akkorára is megnőhet, mint fajtársai. Különleges ismertetőjegye a bolyhos farka, ami 30 százalékkal nagyobb mint a teste, ezzel pedig ő a rekorder az állatvilágban. Egyelőre nem tudják pontosan, hogy milyen célt szolgál a hatalmas farok, de valószínűleg azért fejlődött ekkorára,

hogy az állat nagyobbnak látszódjon, és így elriassza a potenciális támadókat.

Andrew Marshall, a Michigani Egyetem biológusa és kollégái nemrég 35 videokamerát állítottak fel az indonéziai Gunung Palung Nemzeti Park területén, hogy megpróbáljanak felvételeket készíteni a rejtélyes állatról. Egy példányt sikerült is megörökíteniük, de a bojtosmókus csak pár másodpercre volt látható.

A felvételen jól látható, ahogy a mókus a levelek között keresgél valamit. A kutatók most abban reménykednek, hogy további felvételeket tudnak készíteni az állatról, és ezáltal többet megtudhatnak a “vámpírmókus” táplálkozásáról, viselkedéséről, és arról, hogy van-e bármiféle alapja a róla szóló legendáknak.

 

§ Mogyoró bojtoscsészegomba – tudományos neve: Közönséges mogyoró-csészegomba – (Encoelia furfuracea) – Bojtos: csn

Syn.: Mogyoró bojtoscsészegomba

Termőteste 5-20 mm átmérőjű, általában szabálytalan alakú, többnyire csoportosan nő, elszáradt, halott faágakon. A zárt csésze külső része erősen korpás, bézsbarnás színű, gyapjas, könnyen letörölhető. Kinyílva válik láthatóvá belső termőrétege (hymenium) - színe vörösesbarna. A csésze széle kinyílott állapotában tépett szélű. Szaprofita, csak halott fán él. 

Ez a gomba mogyoró- és égerfák kéregbontását végzi, a kéreg alól feltörő termőtestei szakítják fel az ág kérgét. Megjelenése az enyhe téli és

tavaszi hónapokban várható, hidegtűrő gomba. A tömlősgombák közé tartozik, Étkezésre alkalmatlan. 

eme nemzetség számos fajának meghatározásához a szubsztrátum fa faj megfigyelése és ismerete is szükséges.

Az Sclerencoelia fascicularis ritkább, mint az E. furfuracea, tavasszal és ősszel jelenik meg. Megkülönböztethető állandó szubsztrát választásáról, nyárfa fajokon nő. A termőtestek csoportosan jelennek meg, többé-kevésbé kerek formájúak, a csésze széle szürkésfehér.

E két gyakoribb fajnál ritkább fajok is előfordulnak különböző fafajokon. Az Encoelia fimbriata fűzfán, míg az Encoelia fuckelii rózsaféléken nő. E fajok kis termetűek, 3-15 mm átmérőjűek. 

 

§ Péterfi-bóka – tudományos neve: Péterfi-csüdfű (Astragalus peterfii) – Bóka: csn

További nevei: Péterfi-bóka vagy mezőségi csüdfű (Astragalus peterfii)

Nevét Péterfi Márton kolozsvári mohakutatóról kapta.

Morfológiai szempontból azonos a Kelet-Ukrajnában honos Astragalus pallescens M. Bieb. fajjal, ami ellenben tetraploid, az erdélyi faj pedig oktoploid.

A Péterfi-csüdfű egy Erdélyben keletkezett faj, amelynek eredete a sztyeppékre vezethető vissza. Az erdélyi Mezőség endemikus növényfaja, amely Magyarszováton és Magyarkályán határában fordul elő mintegy 200 hektárnyi területen, 24 000 tővel (2015-ös adat). Megvédése érdekében a magyarszováti Bánffy-hegyen botanikai rezervátumot hoztak létre.

50 centiméteres magasságra nőhet. Szárát és leveleit szőrzet borítja. Virága halványsárga.

 

§ Bronzos bokorpattanó (Nothodes parvulus) – Bokor: csn

bronzos bokorpattanó – Sas-hegy, kopogtatás, 2012.V.19., 2012.VI.12., Merkl O. Pheletes quercus (Olivier, 1790) – barna bokorpattanó – Sas-hegy, 1925.V., Diener H. Prosternon tessellatum. A fényes bokorpattanó (Pheletes aeneoniger), szintén hegyvidéki állat.

A pattanóbogár-félék (Elateridae) a rovarok (Insecta) osztályában a bogarak (Coleoptera) rendjébe, azon belül a mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe tartozó család.

Mintegy 9000 fajukból Magyarországon körülbelül 170 él. Fajai (a sarkvidékek kivételével) az egész Földön megtalálhatók.

Testük karcsú. Mélyen a torba süllyedő, lefelé hajló fejüket a mell álladzója betakarja. A felső ajak jól fejlett, a 11 vagy 12 ízes Csápok a szemek előtt erednek.

Lábfejeik ötízűek. Az elülső és a középső lábpár csípői nyitottak, a hátulsókat lemezszerű combfedők takarják. Lábaik olyan rövidek, hogy a hátára eső

bogár, nem, illetve alig éri el velük a földet, ezért pattanókészülékével támaszkodik fel. Ez hirtelen lökéssel a magasba veti a bogár testét, és az megperdülve a talpára esik vissza. Ha ez elsőre nem sikerül, addig próbálkozik, amíg fáradozása sikerrel nem jár. A pattanókészülék miatt a bogár teste meglehetősen különös. A hatalmas izomzat a párnaszerűen domborodó előtorban foglal helyet. Ez a has két oldalán hátul rövid, a mellközép elülső szélén lévő bemélyedésbe szorosan belefekvő tüskével végződik. A készülék működtetéséhez a bogár, torát és testvégét erősen az aljzathoz feszítve, felemeli hátát, a melltő tüskéjét erővel a mellközép gödröcskéjének tövéhez nyomja, majd abba hirtelen becsúsztatja. Eközben szárnyfedőinek tövét erősen odaüti az aljzathoz, hogy az ellenlökés a magasba vesse.

Népiesen drótféregnek nevezett, hosszúra nyúlt, hengeres vagy kissé lapított, erősen kitinizált lárváik kemény sárgás vagy barnás testéből hat rövid láb nő. Felépítésük némileg a lisztbogáréhoz hasonló, de a fejük alakja és állása egészen más: a drótféreg feje lapított, a fejtetőn többnyire homorú, elülső széle fogacskázott. Felső ajka nincsen, alsó állkapcsának külső karéja kétízes, a belső pedig egyszerű. Utolsó potrohgyűrűje vagy kihegyesedik, vagy két tüskével végződik; ez a fajok lárváinak fontos határozó jegye.

A drótférgek mindenevők, de az egyes fajok életmódja, táplálkozása erősen eltérő lehet. Többségük termőföldben vagy fakorhadékban él, és a legkülönbözőbb elhalt vagy élő növényi részekbe befurakodva eszi azokat. Többük a fák magvait, a kalapos gombákat, kerti növények húsos gyökerét vagy gumóját, fák és bokrok gyökérrügyét vagy gyökerét károsítja; a termesztett növényekben és a fiatal fenyőcsemetékben tetemes kárt okozhat. Némelyikük megeszik a tetemeket, felfalja más rovarok lárváit, sőt fajtársait is.

Lárvaállapotuk elég hosszú, némely fajé akár öt évig is eltart. Többnyire élénk bábjuk csak rövid ideig pihen.

A növényevő imágók főként fákon, virágokon élnek. Áttelelnek, és tavasszal rakják le petéiket. Egyes, a trópusi Amerikában élő pattanóbogarak a Szentjánosbogarakhoz hasonlóan világítanak a sötétben.

Ismertebb fajok:

fésűscsápú pattanóbogár (Corymbites pectinicornis) (Linnaeus)

piroshátú pattanóbogár (vérvörös pattanóbogár, Elater sanguineus) (Linnaeus)

zöld pattanóbogár (Corymbites virens) (Schrnk.)

egérszínű pattanóbogár(Brachylacon murinus) (Linnaeus)

vetési pattanóbogár (Agriotes lineatus) (Linnaeus)

mezei pattanóbogár (Agriotes ustulatus) (Linnaeus)

réti pattanóbogár (Agriotes sputator) (Linnaeus)

világító kukuzsó (kukujóbogár, Pyrophorus noctilucus, Pyrophorus noctiluca) (Linnaeus)

szurkos pattanóbogár (Athous haemorhoidalis) (Fabricius)

szerecsen pattanóbogár (Athous niger ) (Linnaeus)

kék pattanóbogár (Limoniscus violaceus) (Müller, 1821)

 

§ Bokor – pl. magyal – (Ilex) - Bokor: csn

A cserje vagy bokor inkább kertészeti, mintsem botanikai kategória. Olyan fás szárú növények tartoznak ide, melyek a fáknál alacsonyabbak (kevesebb mint 5–6 m magasak) vagy alacsonyan elágazó száruk van. Sok növényt cserjének vagy fának is be lehet sorolni, a fejlődésük során tapasztalt körülmények határozzák meg, melyikké fejlődnek. A két változatot a magyar nyelv meg is különbözteti, például bodzabokor, bodzafa.

A cserjék változatai (zárójelben néhány példa):

nyáron zöldellő, nagy levelű cserjék (mogyoró, bodza)

vesszős termetű cserjék (rekettye)

örökzöld keménylombú cserjék (babér, magyal)

tövises cserjék (borbolya, sünzanót, kökény)

tűlevelű cserjék (boróka)

törpecserjék (áfonya, különleges forma: kúszó rácscserjék)

félcserjék (szuhar, bodorrózsa, napvirág)

cserje alakú félparaziták (fagyöngy)

 

§ Óriás bokrosgomba (Meripilus giganteus) – Bokros: csn

Számos legyező alakú termőtest nő sűrűn egy közös tönkszerű részből, akár 80 cm-es csoporttá, az egyes „kalapok" széle világosabb, 1-3 cm vastagok, 10-30 cm az átmérőjük. Felszínük sugarasan hullámos, körkörös, aranybarna sávok díszítik. Termőrétege fehéres, krémszínű, sértve feketedik, pórusos, 3-5/mm. Húsa rostos, krémszínű, kellemes gombaszagú és -ízű. 

élő és holt lombos fán, főleg bükkön, júniustól októberig fordul elő, ritka. Fiatalon ehető, de öregen rostos.

Jellegzetes színe és termőhelye miatt legfeljebb a kénsárga színű, puha húsú, főleg fűzön termő sárga gévagomba (Laetiporus sulphureus) fajjal téveszthető össze. 

 

§ Emberbolha (Pulex irritans) – Bolha: csn

Madarakon és emlősökön élősködő rovarok. A világon mintegy 2000 faj ismert, ebből a Magyarországon 1992-ig 82 fajt írtak le.

A bolhák 1–4 mm nagyságú sötétbarna, szárnyatlan rovarok. Testük oldalról lapított, fejük kicsi, szájszerveik szúrásra és vérszívásra módosultak. Szívókájukat a felső állkapocs és a felső ajak alkotja, az alsó állkapocs (maxilla) pedig késszerű és a bőr átvágására szolgál. A hátsó pár lábuk erőteljes ugróláb, a testmérethez képest hatalmas ugrásokat tesz lehetővé. Lárváik lábatlanok, rágó szájszerveik vannak, a legyek nyűveire emlékeztetnek, de testük sörtézett.

A kifejlett állatok vérrel táplálkoznak. A lárvák nem szívnak vért, hanem a gazdaállat fészkében, odújában élnek és szerves törmelékkel táplálkoznak. Több fajnál is ismert, hogy a szaporodási időszakban a kifejlett bolhák rendkívüli vérmennyiséget szívnak, és emésztetlen, alvadt vért ürítenek, a lárvák ezt fogyasztják. A bolhafajok egy része csak vérszíváskor keresi fel a gazdaállatot, és gyakran annak fészkében, odújában élnek.

A nőstények elsősorban a gazdaállat fészkében, odújában (olykor lakásban, a padló repedéseibe, porba vagy szemétbe) rakják le petéiket. A gazdaállatok testére rakott peték is rövid időn belül ide hullanak. A peték tojás alakúak, szürkésfehérek, kb. 0,5 mm nagyságúak. A lárvák 2-12 nap múlva kelnek ki, 9-15 nap alatt, két vedlés után kokont szőnek maguk köré és bábozódnak. A bábállapot mintegy 4-14 napig, de olykor akár több hónapig is tarthat. Három-négy évig is életben maradhatnak, jól bírják az éhezést, bár ha tehetik, naponta szívnak vért.

Jelentős fajok:

Az emberbolha (Pulex irritans) vöröses vagy sötétbarna, csaknem fekete színű és 0,2–0,4 cm hosszú. Fejének oldaláról hiányzik a többi bolhára jellemző, kemény kitines fogakból álló „fésű”, szeme aránylag nagy, lábai pedig erősen sörtézettek. Bábja tojás alakú, kezdetben fehér, majd sötét színű. Sertésen és emberen egyaránt élősködik.

A kutyabolha (Ctenocephalides canis) és a macskabolha (Ctenocephalides felis) fejének és előtorának oldalán tüskévé módosult sörtékből álló „fésű” segíti a szőrzetben való mozgást. Életmódjuk hasonló az előbbihez. Az utóbbi faj hazánkban gyakrabban fordul elő embereken, mint az emberbolha.

Terjesztett betegségek. A keleti patkánybolha (Xenopsylla cheopis) a bubópestis terjesztésével olykor az emberi történelmet is befolyásolta. A pestis ma is jelentős veszély például Közép-Ázsiában.

A kutyabolha és a macskabolha az emberen is képes vért szívni, és ezáltal különböző fertőző betegségeket terjesztenek. Nyáluk allergiás reakciót válthat ki. A kutya- és a macskabolha köztesgazdája egyes galandférgeknek, melyek az embert is veszélyeztethetik. Terjeszti továbbá a „macskakarmolásos betegség” kórokozóját.

 

§ Mezei bolhafű (Pulicaria dysenterica) – Bolha: csn

A mezei bolhafű előfordulási területe Európa és Ázsia nyugati része. Észak-Amerikába betelepítették. Évelő növény, amely sűrű csomókban nő, főleg Gyökérhajtásokkal terjed. Körülbelül 60 centiméter magasra is megnőhet. A virága mindig a növény tetején nő ki. Virága tipikus őszirózsafélékre jellemző fészekvirágzat, 40-10 darab fészekpikkely és 20-30 darab szirom alkotja; színezete sárga. Levelei váltakozva helyezkednek el, és átölelik a

szárat. A szára és levelei olyan sós nedved tartalmaznak, melyek ehetetlenné teszik a rovarok számára.

Sokféle élőhelyen képes megélni, a száraz Földközi-térségi

 bozótostól egészen a mocsaras területekig.

 

§ Boli – tudományos neve: balin - (Leuciscus aspius) – Boli: csn

1. N. ragadozó őn.

2. ezüstös balin: mell- és hasúszója tövén piros színű keszeg; Blicca björkna.

Ragadozó őn jelentésében Aspius aspius. Igen korai felbukkanású halnevünk a magyar írásbeliségben;R. 1395 k.: balyn hal ’ragadozó őn’ (BesztSzj.), 1405 k.: balin (SchlSzj.), 1435 k.: balen (SoprSzj.), 1570: bwlin (TermtudKözl. 26), 1794: balind (Grossinger), 1833: bajin, bőjin, bójin-hal (Kassai), 1856: baliny ’ua.’ (Bielz). Az egész magyar nyelvterületen használatos a nyelvjárásokban, a név alakváltozatai: ÚMTsz.: balin, balind, bálind, ballin, boli, balinkeszeg, bálintkeszeg, bálló keszék, bál | Hal. 33: balint,bálint, polind,pólind | HalK.: boin, bolyin | SzegSz.: bálinthal, ballin.

A balin vagy ragadozó őn felfelé nyíló szájával a felső vízrétegekben keresi táplálékát, akár a küsz vagy a garda, elsősorban ezekre vadászik, de néha apró fogasokat is elkap. Villámgyorsan csap zsákmányára izmos, karcsú testével. Közép- és Kelet-Európa vizeiben általánosan elterjedt. Hazánkban is él minden jelentősebb folyó- és állóvízben. Fennáll a túlhalászhatóság veszélye. 1997-ben azt írják egy tanulmány szerzői (Tölg, Specziár és Bíró. In: ÁK. 82), hogy a balin tömegszázalékos aránya nem változott az 1970-es években tapasztaltakhoz képest. Az idősebb korosztályok élőhelye a nyílt víz, a fiataloké inkább a partközeli vízterület. Horgászata rendkívül élvezetes, jól fogható legyező módszerrel, villantós vagy kishalas pergetéssel. A balin a legkisebb értékű az úgynevezett nemeshalak csoportjában. Noha 6-7 kilogrammos egyedsúlyt is elér, és húsának – szakszerűen elkészítve – jó az íze, a fogyasztók általában mégsem értékelik sokra szálkássága miatt.

 

§ Bolyhosvirág – tudományos neve: vidrafű vagy hármaslevelű vidrafű (Menyanthes trifoliata) – Bolyhos: csn

További nevei: bolyhosvirág, keserű háromlevelű fű, pároshere, vidraelecke, vízi elecke, keserű lóhere; és habár nem áll rokonságban a lóherékkel (Trifolium), a belőle készített drog egyik latin neve (Trifolii fibrini folium) ez utóbbi nevével kapcsolatos.

Az északi félteke zsombékosaiban,láprétjeiben, égeresekben található meg, főleg sík vidékeken. Európa nagy részén előfordul, Ázsiában és Észak-Amerikában a kipusztulás szélén áll. Magyarországon többek közt a Gödöllői-dombságban és a Csombárdi-rét Természetvédelmi Területen él. Gyógynövény, Magyarországon védett.

Lágy szárú, 10–30 centiméter magas, évelő vízinövény. Pionír faj. Az iszapban vízszintesen kúszó, mintegy ujjnyi vastag gyöktörzséből fejlődnek önálló kocsányokon a hosszú nyelű, hármasan összetett levelei, később pedig ugyancsak külön kocsányon a virágzat.

A levélalapokat 5–10 cm hosszú, hártyás szélű hüvely jellemzi; az összetett levelek mindhárom levélkéje nyeletlen, kopasz, húsos, 3–10 cm hosszú, elliptikus, hullámos élű, erezetük élrefutó szárnyas. A növény Magyarországon április-május környékén virágzik.

Laza fürtben csoportosuló Virágainak sziromlevelei fehér, piros vagy lila színűek, cimpákra tagolódnak, jellegzetesen fehér rojtosak. Borsó nagyságú tokterméseiben sok mag fejlődik.

Gyógynövény. Hármasan összetett leveleit (legfeljebb 3 cm hosszú kocsánnyal) gyűjtik drognak (vidrafűlevél, Trifolii fibrini folium vagy Menyanthidis trifoliatae folium). A száradás során 6 kg-nyi frissen szedett levélből lesz 1 kg száraz levél. A drog szagtalan, íze keserű.

A vidrafűlevelet hagyományosan étvágygerjesztőnek és hízókúránál használják forrázat (tea) vagy kivonat formájában, gyomorkeserű-likőrök alkotóeleme. Fokozza a gyomornedv-elválasztást és a nyáltermelést, továbbá gátolja prosztaglandinok és a leukotrién B4 bioszintézisét és emiatt különleges gyulladásgátló hatása van. A népi gyógyászatban lázcsillapításra használják (ezt azonban a hatóanyagok nem magyarázzák). A homeopátia

 lázrohamok, fej- és izomfájdalom esetén alkalmazza. Többféle gyógykészítmény alkotóeleme.

A vidrafűlevélnek előírás szerint alkalmazva nincs ismert káros mellékhatása. Keserű íze megakadályozza túlzott fogyasztását, ami hányást okozhat. Napi

adagja maximum 1 g.

Fűszernövény. Ugyancsak levelét használták korábban sör ízesítésére.

 

§ Bojog – tudományos neve: erdei csigakél – (Aposeris foetida L.) – Bojog: csn

További nevei: Bojog, büdös bojtorján, büdös zörgőfű, csigakék; magőr, bűzmál. – Term. r.: Fészkesek. Compositae.) –

Évelő. 5–30 cm. Tőkéje csonkavégű. Szára leveletlen. Rózsában álló tőlevelei ékformán keskenyednek, kaczurosak. Szára egyfészkű; fészke 6–10 pikkelylevelű, melyek termésben csúcsukon összecsavarodnak; virágai sárgák. Termése öterű. Minden része kellemetlen szagú. Terem árnyas erdőkben, főleg bükkösökben, hazánk keleti felének a hegyvidékén (Sáros vármegyétől).

 

§ Boncs – tudományos neve: télizöld meténg – (Vinca minor L.) – Boncs: csn

További nevei: Billing, boncs, bőrvéng, erdei puszpáng, földi borostyán, folyó fű, loncz, mirtuszkoszorú, szászfű, százfű, téli- v. örökzöld. – Term. r.: Meténgfélék. Apocynaceae.)

Évelő. 30–60. Lecsepült szára gyökerező, átellenesen álló levelei rövidnyelűek, kerülékesek, bőrneműek, fölül kiemelkedő erekkel, örökzöldek és fényesek. Pártája égszínkék, ritkábban halványkék v. rózsaszínű; csöve rövid, rónán elterülő karéjai csonkítottak. Van két magháza, egy közös bibeszállal. Terem árnyékos erdőkben, az ország minden hegy- és dombvidékén. Helyenként természetesen hiányzik is, másutt meg seregesen fordul elő. Ültetik kertekbe, sírokra, és koszorúkat is fonnak belőle.

 

§ Bondor – tudományos neve: ördögszekér – (Eryngium campestre) – Bondor: csn

ernyős virágzatú, szúrós gyomnövény; Eryngium campestre.

iringó J: tüskés gyomnövény; Eryngium.

mezei iringó: ördögszekér.

Ördögmotolla J: ördögszekér.

Az ördögszekér 1775-ben bukkan fel a magyar írásbeliségben: „Ördögkeringő: …ördög-rakollya, ördögszekér” (MNy. 6). Összetett szó, birtokos jelzős szókapcsolatból forrt össze.

A névadás szemléleti alapja az, hogy ennek elszáradt kóróját a szél kitépi, és sebesen görgeti. Az ördög előtag nyomatékosítja a gyors mozgás képzetét.

Az Eryngium campestrének az ördögszekér mellett használatos hasonnevei [ördögbordája, ördögnadrág, ördögrokolya (R. 1578: eordegrakolya Melius), ördögcsokor] és számtalan társneve a növény rendkívüli ismertségét bizonyítja. Plinius centum capita neve alapján kapta százfejűfű, százfőfű, százfű nevét. A különböző nyelvjárások az alakja miatt a bócérkata, bondor néven ismerik, az élettani hatása motiválta a böfögtető nevét, végül a pusztán görgetett száraz kórója alapján a forgófű, boszorkánykerék, keringő, mezei iringó, motolla, ördögbocskor, ördögkeringő, ördöglova, ördögmotolla, szélhajtigóré nevet kapta. A terméságazatok neve a nyelvjárásokban futóbogáncs vagy pusztai boszorkány.

Szúróssága alapján az istenátkozta-tüske, kampóc, lajtorjástüske, mezei töviseslapu, tüskésballangó nevei terjedtek el. Német neve is Kratzdistel, azaz

’karcolótövis’. Szintén a növény szúrósságára utal a farkastüske Komárom megyében, a macskatüske Kecskeméten és a szamárkóró neve Kiskunfélegyháza környékén.

Hívják továbbá szamártövisnek is [a Magyar Fűvész Könyvben (1807: MFűvK.) átkozott szamár-töviss az’Eryngium campestre’] Jánoshida, Borsa, Gyergyó, Kalotaszeg és Torda környékén. Nevezik szamárkórónak is az ördögszekeret. Idegen nyelvi megfelelője a francia chardon aux ânes ’ua.’ A szamárköhögési-tövis az Eryngium planumnak Erdélyben (Péntek–Szabó: a kalotaszegi Bábonyban) használatos nyelvjárási elnevezése. A névadás indítéka a növény tapasztalt (vagy vélt) gyógyító hatása. Az összetétel előtagja a betegséget jelöli, amelyet vele gyógyítani lehet. A virágzatot vagy a herbát főzik meg teának, mely köptető; szamárköhögés

kezelésére használják.

Az iringó a „deákból vett” nemi név, a latin szó pedig a görögből való. Az iringó nyelvújítási szó, Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály szóalkotása (1807:

MFűvK.). Diószegi Sámuel Orvosi Fűvész Könyvében ugyanígy szerepel (1813: OrvF.). Az iringó az „Új nemi nevek laistroma” fejezetben azoknak a neveknek sorában olvasható, „meljek Deákból lágyítódtak”. Az antik növénynév már Pliniusnál szerepel, a latin eryngion, erynge Theophrasztosz görög erüggion, erügge, erüggosz terminusának átvétele. Olasz neve ugyancsak eringio. A latin Eryngium nemzetségnév a ’takács’ jelentésű görög éruggon szóból való görög növénynév folytatója, megvan az olasz népnyelvben is a cardone ’takács’ jelentés a cardone, cardo stellato, cardone delle vigne, cardone a cento capi nevekben. Hívják az olasz népnyelvben salate del diavollo, azaz ’ördögsaláta’ (ME.) néven is.

Nevezték régen sátánlőtte fű néven is. Gróf Eötvös Miklós 1705-ben gróf Károlyi László gyógyítására ezt küldött erdélyi katonák tanácsára. A Magyar Tájszótár szerint ezt a nevet a székelyföldi nyelvjárásokban használják.

Régi neve a szúnyogtövis (1604: Szenczi, 1762: PPB., 1775: Csapó, 1832:Kresznerics, 1835: Kassai, 1873: Ballagi), ma nyelvjárási név Kalotaszegen. A dúsan ágas, szúrós tő alapján kapta a növény ezt a nevét. Mint Csapó József leírta a növényt: „tüskés fejei vagynak nékie”. A szúnyogtövis először Szenczi Molnár Albert szótárában bukkan föl, talán a német Mückendistel ’szúnyogbogáncs’ mintájára.

A Hortobágyon pinalajtorja a neve. „Míg fiatal, mindig áll. Ha megvénül, szaladgál” – mondja a hortobágyi rigmus az őszi széltől hengergetett ördögszekérre.

Az erdélyi Magyarózdon vénasszansegg a neve. Hasonló nevet adtak egy gombafajunknak, a ’Clitocybe Eryngii’ a szaknyelvben az ördögszekér gomba terminussal ismeretes. A névadás indoka az, hogy ez a

legelőkön, mezőkön és réteken élő gomba elsősorban az ördögszekér gyökerével él együtt. Sajátságos növénytársulásban találhatjuk meg ezt a kellemes szagú

és ízű gombát, mely nyersen, szárítva és főzve is jól felhasználható.

Az ördögszekér virágai gömbszerű tömött ernyőkben állnak. A levelek szúrós tövisesek. Az ernyő gallérja is tüskés, gyakran hamvasan futtatott. Száraz,

félszáraz gyepek, legelők, pusztai gyepek, útszegélyek növénye. Kedveli a sík, gyakran köves, mésztartalmú talajokat. A száraz élőhelyekhez nemcsak bőrnemű leveleivel alkalmazkodik, hanem olyan gyökerei is vannak, amelyek 2 méter mélységig hatolnak le.

Régóta gyógynövény, szaponinokat tartalmaz. Diószegi (1813: OrvF.) azt írja, hogy „nyers gyökerének főtt vize, a’ belső részekbenn megnyúlosodott és megtsipősödött nedvességeket felolvasztja, és lassanként a’ testből kitakarítja; a’ honnan, a’ sínlődő betegek hasznosan élhetnek vele.” Vértisztító, görcsoldó hatású. A népi gyógyászat menstruációs zavaroknál eredménnyel használta.

 

§ Keleti bongó (Tragelaphus eurycerus isaaci) – Bongó: csn

A csavartszarvú antilopokon belül legközelebbi rokonai a Nyala és a nagy kudu. De jelentősen különbözik is e fajoktól, például a nőstények is viselnek szarvat a bongóknál. Emiatt olykor különálló nembe is sorolják, mint a Boocercus nem egyetlen képviselőjét. A legújabb kutatások szerint lehet, hogy a Jávorantilopok (Taurotragus) nemével áll közelebbi rokonságban. Erre utal a mindkét ivarnál jelenlevő szarv, farkuk alakjának hasonlósága.

Bissau-Guinea, Guinea, Libéria, Sierra Leone, Elefántcsontpart, Burkina Faso, Ghána, Togó, Benin, Kamerun, Egyenlítői-Guinea, Gabon, a Közép-afrikai Köztársaság és a Kongói Demokratikus Köztársaság sűrű bozótosaiban, bambuszerdeiben és zárt esőerdeiben honos.

Ettől a területtől elkülönülve Szudán déli részén, Ugandában, Kenyában és Tanzániában is előfordult egykor. Ott elsősorban a hegyvidéki erdők lakója volt.

Két alfaját különböztetik meg. A nyugati bongó (Tragelaphus eurycerus eurycerus) Nyugat- és Közép-Afrika esőerdeiben még viszonylag gyakori fajnak számít, de az erdőirtás azért fenyegeti. Másik alfaja a keleti bongó vagy más néven kenyai bongó (Tragelaphus eurycerus isaaci). Ez Kelet-Afrikában, Szudán déli részén, Ugandában, Kenyában és Tanzániában, elsősorban hegyi jellegű erdőkben élt. Mára biztosan csak Kenya területén fordul elő, a többi helyről feltehetően kipusztították. A Természetvédelmi Világszövetség

 az alfajt a „veszélyeztetett” kategóriába sorolja.

Testhossza 170–200 centiméter, farokhossza 50–65 centiméter, marmagassága 110–130 centiméter, testsúlya 250–280 kilogramm. A hímek egynegyeddel nehezebbek, mint a nőstények. Mindkét ivar visel szarvakat, ezek hossza 75–100 centiméter, a nőstényeké rövidebb. Szarvuk színe Elefántcsont fehér. A nőstények szarva vékonyabb. Fülei nagyok. Gesztenyevörös szőrzetén 12–14 keresztcsík húzódik, lábain fehér foltok vannak. Arcán fehér keresztcsík és pofafoltok láthatóak. Az erdőlakó antilopok közül ez a faj nő a legnagyobbra.

Alkonyatkor és éjszaka aktív faj. Nem territoriális faj. 4–7 állatból álló családi csoportokban él, amelyeket egy tehén vezet, gyakran egy bika kíséretében. A bikák inkább többnyire magányos életmódúak, vagy agglegénycsordákban élnek. A kiadós legelőkön vagy a sónyalóknál több család is laza, nyílt csoporttá

egyesülhet.

Bár a bongó elsősorban a hegyi erdők bambuszzónájában él, a Bambusz semmi esetre sem a kedvenc eledele. Leveleket, hajtásokat, sarjakat eszik, alkalomadtán a hátsó lábaira is felágaskodik egy-egy jobb falatért. Ellenségei a leopárdok.

Fogságban fűtött szálláshelyen tartják. Állandó, 20–22 °C körüli hőmérsékletet igényelnek. Nyáron egész nap a kifutóban tartják, ahol szükségük van árnyékoltabb területre, ahol elrejtőzhetnek a tűző nap elől. Trópusi faj révén érzékeny a hidegebb időre, így ekkor csak rövidebb ideig engedik ki a szabadba. A fogságban tartott példányokat – a friss lombozaton kívül – főzött rizzsel, szénával, sárgarépával és a legkülönfélébb gyümölcsökkel táplálják.

Udvarlásnál a hím kinyújtott testtel megy a Nőstény mellett. Mintegy 9 hónapnyi vemhesség után egyetlen 20 kilogramm súlyú borjú születik. Születése után a borjú néhány napig a bozótba rejtőzik. Ezután anyjával együtt csatlakozik a csoporthoz.

 

§ Bonito – tudományos neve: csíkoshasú tonhal (Katsuwonus pelamis) – Bonito: csn

A makrélafélék (Scombridae) családjába tartozó faj. Nemének egyetlen faja.

Ez a tonhal az összes trópusi és mérsékelt övi óceánban, és tengerben megtalálható; kivételt képez a Fekete-tenger. Gyorsaságára jellemző, hogy egy megjelölt tonhal száztizenkilenc nap alatt kelt át az Atlanti-óceánon a Vizcayai-öböl és Új-Anglia között, ami naponta 40 

mérföld, azaz 64,4 kilométer megtételét jelentené akkor is, ha egyenesen, megszakítás nélkül haladt volna.

A csíkoshasú tonhal általában 80-100 centiméter hosszú, de 40-45 centiméteresen már felnőttnek számít; a legnagyobb kifogott példány 110 centiméteres és 34,5 kilogrammos volt.

14-16 hátúszótüskéje, 14-15 hátúszósugara és 14-15 farok alatti úszósugara van; a farok alatti úszóján nincsen tüske. 41 csigolyája van. Az úszóhólyagja is hiányzik. Háti része sötét lilás-kék, míg hasi ezüstös 4-6 sötét, hosszanti csíkkal. Testének nagy részén nincsenek pikkelyek, kivéve az Oldalvonal mentén és a testközepének tájékán.

A 15-30 Celsius-fokos vízhőmérsékleteket kedveli. Gyors úszó, nyílt vízi hal, amely 50 000 fős csapatokban is megfigyelhető. 0-260 méteres mélységek között lelhető fel. Kisebb halakkal, rákokkal, fejlábúakkal és puhatestűekkel táplálkozik. A csíkoshasú tonhal a nagyobb halak és cápák áldozatául eshet, legfőbb ellensége azonban az ember, amely nagy hálókkal és horgászbotokkal fogja ki a halat.

A hal húsát frissen, fagyasztva, konzervdobozban tárolva, szárítva, sózva és füstölve árulják.

Az eddigi megfigyelések szerint 12 évig él. Néha ciguatera-mérgezést okozhat.

A tonhalak között a csíkoshasú tonhal a legtermékenyebb, emiatt nem veszélyeztetett, habár az ember ipari mértékben halássza is.

 

§ Bonobó (Pan paniscus) – Bonobó: csn

Az utolsóként felfedezett emberszabású majomfaj. 1929-ben bukkant maradványaikra egy német kutató egy belga múzeumban. Eleinte a közönséges csimpánz (Pan troglodytes) alfajának gondolták, és ezért törpe csimpánznak nevezték, de azóta kiderült, hogy ez egy külön csimpánzfaj, amely mintegy 2,5 millió éve vált külön a közönséges csimpánztól.

A bonobók szabadon már csak a Kongó-medencében, a Kongói Demokratikus Köztársaságban élnek, azon belül is főként a 36 ezer négyzetkilométeres Salonga Nemzeti Parkban.

Az elmúlt két évtizedben létszámuk az orvvadászat eredményeként mintegy negyedére (kb. tízezer egyedre) csökkent. Állatkertben is keveset tartanak. A nőstények körülbelül 9 éves korukban, amikor ivaréretté válnak, elhagyják családjukat, és új csapatba költöznek: így elkerülik a vérfertőzést és növelik a faj genetikai diverzitását. Napjainkban a Kongó-medence bonobói olyan kevesen maradtak, hogy egymástól teljesen elkülönült közösségekben élnek, és ez már a faj fennmaradását veszélyezteti.

Nappal kisebb csoportokban járkálnak, és így gyűjtenek élelmet, de sötétedéskor megint összegyűlnek, és az éjszakát a fák között épített fészkeikben töltik.

Főként növényekkel táplálkoznak, de kisebb gerinceseket, férgeket és rovarokat is esznek.

Súlyuk és magasságuk nem különbözik lényegesen a csimpánzokétól, de kecsesebb alkatuk miatt kisebbnek tűnnek. A csimpánzokhoz hasonlóan sok hímből, sok nőstényből és kölyökből álló (akár száz fős), szétváló-egyesülő

csoportokban élnek, de a csimpánzoktól eltérően a bonobóknál a nőstények a dominánsok. A hímek között a domináns nőstény fiai tartanak rendet.

Főként szaporodási viselkedésük hasonlít az emberéhez. A bonobók nem pusztán a szaporodás érdekében élnek szexuális életet: az örömszerzés és a társas kötelék erősítése is fontos hajtóerő. A nőstények folyamatosan készek a párzásra, szemben például a csimpánzzal, ahol a nőstény erre csak termékeny napjain hajlandó. Párosodás előtt a bonobó hím megkörnyékezi a nőstényt – de nem agresszíven, erejét fitogtatva, hanem ajándékot (például ételt) kínál neki. A

nőstény elutasíthatja a közeledést. Ha két bonobócsapat találkozik, nem kezdenek el harcolni, hanem üdvözlik egymást, ételt cserélnek, és szexuálisan is közelednek egymáshoz.

A bonobók konfliktusaikat nem agresszíven, hanem szexszel oldják fel. Ezzel függhet össze az, hogy a nőstény bonobók genitáliája nem csak havonta egyszer duzzad meg, hanem a szoptatás néhány évét kivéve állandóan duzzadt. A csapatba felvételét kérő nőstény kiválaszt egy domináns nőstényt, éjjel-nappal követi őt, és gyakran összedörgölik genitáliáikat. Pár hét után a többiek teljes értékű csapattagnak fogadják el a jövevényt, aki 1–2 évvel a csatlakozás után

szüli első utódját. A szülő és a kölyök kapcsolata az első 3–4 évben nagyon szoros, ez alatt a nőstény nem is szül újabb utódokat.

A bonobó mamák vérmes kerítőnők. Ha valaki úgy érzi, hogy anyukája túlságosan belemászik a magánéletébe, mostantól csak gondoljon a bonobókra. A törpecsimpánzoknak is nevezett főemlősök nőstényei ugyanis hihetetlenül aktív szerepet vállalnak utódaik párkeresésében: segítenek fiaiknak párt találni, őrt állnak, amíg az ifjú pár párosodik, de a cél érdekében akár közösülés közben is képesek megtámadni és elrángatni a kinézett nősténytől a rivális hímet.

Ez a stratégia remekül működik: azok a fiatal hímek, akik anyjukkal egy csoportban élnek, háromszor annyi utódot hoznak össze, mint anyátlan társaik. A módszer az úgynevezett nagymama-hipotézissel rokon, amely szerint az emberek körében az idősebb nők szaporodóképes koruk után is képesek növelni reprodukciós sikerüket azzal, hogy segítenek a fiatalabb generációk gondozásában.

Az idősebb nőstény bonobók a jelek szerint valami nagyon hasonlót művelnek: fiaikon keresztül akkor is képesek javítani a leszármazási vonal túlélési esélyeit, ha esetleg maguk már nem szaporodnak, mondja Martin Surbeck, a lipcsei Max Planck Evolúciós Antropológiai Intézet munkatársa.

A bonobók matriarchális csoportokban élnek, amelyeket egy-egy idősebb nőstény vezet, és fiú utódok rendszerint anyjukkal maradnak, amíg párt találnak maguknak.

A faj másik érdekessége, hogy tagjai pusztán társas érintkezés céljából is gyakran közösülnek, vagyis a szex egyáltalán nem korlátozódik az utódnemzésre.

Surbeck és társai a kongói Salonga Nemzeti Parkban tanulmányozták az állatok egy 35 fős csoportját, és ennek során figyelték meg, hogy a bonobó anyák mennyire aktívan részt vesznek fiaik szerelmi életében. A vizsgálatok szerint a párosodási kísérleteket gyakran megzavarják a fajtársak, és az anyák egyrészt ebben segítenek: őrt állnak és elzavarják a többieket, köztük a rivális hímeket is.

Ha azonban nem saját fiuk párosodik, az anyák maguk válnak zavaró tényezőkké: akár fizikailag is megtámadják a másik hímet, hogy elzavarják azt a nőstény közeléből. A hím gyakran meg is futamodik, ugyanis ha túl agresszív ellentámadásba kezd, azt kockáztatja, hogy a csoport nőstény tagjai ellene fordulnak, mondja Surbeck. De az anyák a termékeny nőstények megközelítésében is segítenek: odamennek a kiszemelt egyedhez, és bolhászni kezdik annak bundáját, így a fiú könnyebben közel kerülhet a nőstényhez.

Ahogy a kutatócsoport legújabb tanulmányából kiderül, a módszer abszolút beválik, azok a fiúk ugyanis, akiket segít bonobó anyjuk, háromszor annyi utódot nemzenek, mint azok, akiknek nem segít a mama. Surbeck szerint mindezek alapján nem kizárt, hogy a bonobó anyák menopauzán is átesnek, ami az emberen kívül csak nagyon kevés emlős fajra jellemző.

 

§ Borvirág – tudományos neve: borágó (Borago officinalis L.) – Bor: csn

A borágófélék (Boraginaceae) családjába tartozó fűszernövény; a magyar népnyelv uborkaszagú fűnek is nevezi. További népies nevei: borrach, borrágó, borvirág, báránynyelv, hegyes útifű, kerti ökörnyelv, pirítófű, ürömfű, ökörnyelv, tetűvirág.

Afrikában, Kis-Ázsiában és Dél-Európában őshonos.

30–160 cm-re növő, egynyári növény. Főgyökere répaszerű, erősen elágazó oldalgyökerekkel. Szára üreges, bokrosodó. Levelei szórt állásúak, tojásdad alakúak, az alsóknak hosszú nyelük van.

Könnyen szaporodik, a házikertekben magról állandóan felújul. Az idősebb növényeket fele hosszukra visszavágva új hajtásokat hoznak. Szárait, Leveleit és a virágok csészéjét serteszőrök borítják. Virágzata kevés virágú forgó. Virága égszínkék, néha rózsaszín vagy fehér színű.

Az ötszirmú, csillag alakú pártából kilógnak a fekete porzók. A magház négy részre tagolódik, mindegyikben 1-1 résztermés fejlődik. Ezek kb. 4–6 mm hosszúak, ovális alakúak, sötétbarna színűek, 2-3 évig csíraképesek.

Csillag alakú virágait akkor hullatja el, amikor azok ehetővé válnak. Használhatjuk őket salátákba, savanyúság eltevésénél, de köretek és sütemények díszítésére, a legtöbb esetben szárítva is. Kellemes, enyhén sárgadinnyére emlékeztető illata jól illik a limonádéhoz.

Fiatal, zsenge levele apróra vágva gyenge ízű levesekhez, hideg italokhoz, krémsajtba, szendvicsek ízesítésére, mártásokhoz, salátákhoz alkalmas, azonban

kis mennyiségű pirrolizidin-alkaloid tartalma miatt májproblémák esetén ajánlatosabb kerülni a fogyasztását.

Zöldségként való felhasználása hasonló a spenóthoz. Németországban nagyon kedvelt zöldség. A "zöld szósz" összetevője, amely Frankfurt am Mainban (frankfurti zöld szószként ismert), Közép-Hessenben és a kasseli térségben különböző receptek alapján elkészítve a hesseni nemzeti konyha jellegzetes étele.

A kb. 3 mm-es sötét magjaiból borágómagolajat nyernek ki.

Virágát fűszerként salátákba, köretek és sütemények díszítésére használják, akár szárítva is. Teának főzve jó vizelethajtó; főleg vese- és hólyagbántalmak

esetén ajánlott. A borágó leveleinek forrázata serkenti a stresszre reagáló mellékvesék működését, tehát alkalmazható például pánikbetegség esetén szorongás oldására.

Borogatásként gyulladt bőrfelületre, toroköblítésre, naponta többször alkalmazható.

A borágó olaj gyulladt és száraz bőr ápolására alkalmas.

 

§ Közönséges borbálafű(Barbarea vulgaris) – Borbála: lk

Termesztésből is ismert, de vadon is növő, finom saláta- és főzeléknövény, aminek levelei egész évben megtalálhatók és gyűjthetők. Legfinomabb persze virágzás előtti levele, mint szinte minden vadnövény esetében, aminek a levelét gyűjtjük. Enyhén csípős tőlevelei akár egész télen is szedhetők, ha nincs hó.

A téli gyűjthetőség és a csípős levelek miatt máshol téli tormának vagy téli zsázsának is nevezik. Borbálafűnek is azért hívják – utalva Szent Borbálára

– mert a bajban, mint Borbála, az éhezőnek minden évszakban “segített”.

Vadon tápdús, nedvesebb helyeken, pl. erdőszéleken, cserjések szélén, füves udvarokban, zavartabb réteken, kerítések melletti gyepsávokban fordul elő.

A keresztes virágúak családjába tartozó, 30-100 cm magasra növő, évelő, élénk kénsárga virágú, hosszú becőtermésű, szórt állású szárlevelekkel rendelkező növény. Amit gyűjtünk, a tőlevei tőlevélrózsát alkotnak, szárnyasan hasogatottak, sokszor teljesen a középső levélérig behasítottak. A levélszárnyak

lekerekítettek, a levélvégeken szinte teljesen kerekdedek. A tőlevél legutolsó, csúcs-levélszárnya legtöbbször jóval nagyobb, mint a többi. Levelei tehát jellegzetes alakúak, és fontos, hogy szőrtelenek. Levélszínük inkább sötétzöld és fényes zöld.

Családjában több hasonló, sárga virágú, és némileg hasonló levélzetű faj van. pl. zsombor (Sisymbrium) fajok, repcsény (Erysimum) fajok. Tőlevelei a vízpartokon növő, bár nem sárga, hanem fehér virágú kakukktormák (Cardamine) leveleire is hasonlítanak. A családjában több, más, ehető is van, de vannak mérgezők is, pl. a violás repcsény.

Gyűjthető, ehető növényi részek: fiatal levelek, fiatal virág

Gyűjtése: Virágzás előtt kell gyűjteni leveleit a tőrózsából. Ősztől, télen át, áprilisig. Ha a virághajtást nem hagyjuk kifejlődni, akkor még tovább gyűjthetünk jó ízű leveleket egy tőről.

Virágzása: április-május, termésérlelés: május vége június.

Felhasználás: Nyersen salátákba, fűszervajba, hideg túrós és tojásos ételekbe tehető. Virágzás után, ill. az idősebb levelek kesernyések és keményebbek, ezeket előfőzve, a főzőlevet leöntve használhatjuk. Ehető a virághajtás is, bimbósan vagy kinyílva is; szép dísz egy salátában, szendvicsen is. Csak frissen

érdemes használni, megszárítva sokat veszít értékeiből.

Táplálkozási értéke, hatásai: Jellegzetes csípős ízét mustárolaj-glikozidja adja, ami fertőtlenítő hatású, baktériumok, gombák és vírusok ellen is ható anyag. Régen U-vitaminnak is nevezték, de nem igazi vitamin. Ez az anyag más káposztafélékben is megvan, és a növények egyéb vegyületeivel együtt (flavonoid, vitaminok) hatva fontos a betegségek megelőzésében. Ellenjavallat: Nagy mennyiségben nem ajánlott fogyasztani, vesebetegek kerüljék fogyasztását.

 

§ Pettyeshasú borbélymadár (Capito niger) – Borbély: csn

A bajuszosmadárfélék (Capitonidae) családjába tartozó faj.

A pettyeshasú borbélymadár elterjedési területe Dél-Amerika északkeleti erdeiben van. Előfordulásának déli határát az Amazonas, nyugati határát a venezuelai Branco-folyó képezi. A következő országokban található meg: Venezuela, Brazília (Amapá, Pará, Roraima), Francia Guyana, Suriname és Guyana.

 

§ Sóskaborbolya (Berberis vulgaris) – Borbolya: lk

 A borbolya (Berberis) a boglárkavirágúak (Ranunculales) rendjének borbolyafélék (Berberidaceae) családjába tartozó növénynemzetség. 450-500 lombhullató és örökzöld, 1-5 méter magas, tövises cserjefaj tartozik ide, melyek Európa, Ázsia, Afrika, Észak- és Dél-Amerika mérsékelt és szubtrópusi éghajlatain őshonosak. Közeli rokonságban vannak a mahónia nemzetséggel, egyes botanikusok nem is tekintik külön génusznak, hanem a Berberis-hez sorolják a mahóniákat. Ennek oka a nyilvánvaló megkülönböztető bélyegek hiánya mellett az, hogy a két nemzetségbe tartozó számos faj képes egymással hibrideket alkotni. A két nemzetség hibrideinek jelzése: × Mahoberberis.

A gyűjtők tevékenysége folytán díszcserjeként ültetve és elvadulva is elterjedtek, különböző változataik és természetes hibridjeik alakultak ki, és rengeteg fajtát nemesítettek tovább.

A nemzetségre jellemzőek a kétalakú hajtások; a hosszúhajtások alakítják ki a növény formáját, a rövidhajtások mindössze 1–2 mm-esek. A hosszúhajtások levelei nem fotoszintetizálnak, hanem háromágú, 3–30 mm hosszú tövisekké módosultak; a tövissé módosult levelek hónaljában nőnek a fotoszintetizáló levelű rövidhajtások. Ezek a levelek 1–10 cm hosszúak, egyszerűek, tüskés vagy sima szélűek. Csak a fiatal borbolyák növesztenek leveleket a hosszúhajtásokon, 1-2 éves korukra beáll a nemzetségre jellemző rövidhajtásos-hosszúhajtásos lombrendszer.

A lombhullató fajok (pl. Berberis thunbergii, B. vulgaris) szépségét főleg változatos, fényes sötétzöld, ősszel vöröses vagy akár bronzszínű leveleik adják. Egyes kínai örökzöld fajok (pl. B. candidula, B. verruculosa) leveleinek fonákja vakító fehér, ami szintén vonzó látványt nyújt.

A sárga vagy narancsszínű virágok magánosan, vagy legfeljebb 20 virágból álló fürtben nyílnak. 3–6 mm hosszúak, az általában azonos színű csésze- és pártalevelek száma 6, körönként hármasával állnak. Az apró bogyótermés 5–15 mm-es, megérve vöröses vagy sötétkék színű, gyakran hamvas rózsa- vagy ibolyaszín viaszos bevonattal; alakja hosszúkás vagy gömbölyded is lehet.

Leveleinek, sárga virágainak, lombhullás után is sokáig díszlő vöröses terméseinek dekoratív hatása miatt díszcserjeként ültetik. Betörések elleni védelemként is felhasználják, sűrű növése, fájdalmas, nehezen gyógyuló sebet ejtő tövisei miatt sövényként, és ablakok alá is telepítik.

Valaha sárga festékanyagot vontak ki szárából, gyökeréből és kérgéből.

A sóskaborbolya (Berberis vulgaris) a búza súlyos gombafertőzésének, a feketerozsdának (Puccinia graminis) köztesgazdája, ezért több helyen tiltják telepítését.

A borbolyák számos fajának C-vitaminban gazdag, fanyarkás ízű termése ehető, egyes országban (a fő termelő Irán) aszalt gyümölcsként árulják, vagy éppen lekvárt készítenek belőle.

 

§ Erdei borda-haraszt (Blechnum spicant) – Borda: csn

További nevei: Bárgy, esztelen fű, felemás rostika, mókus borda. – Term. r.: Páfrányfélék. Polypodiaceae.)

Évelő. 15–30 cm. Levele hosszúkás, lándsás, mélyen szárnyasan hasadt és kétféle: a külsők meddők, szélesek, közelebb álló szeletekkel; a belsők termők, keskeny, egymástól távolabb álló szeletekkel, fonákukon a szeletek főere mentén álló spóratokcsoportokkal, melyek éréskor látszólag egészen beborítják a szeletek fonákát. Tenyészik nyirkos erdőkben az északi és keleti hegyvidéken, valamint Vas vármegyében. Spóraérés: 7–9.

 

§ Hársaknázó bordásmoly (Bucculatrix thoracella) – Bordás: csn

A valódi lepkék (Glossata) közé sorolt szemtakarós bordásmolyfélék (Bucculatricidae) családjának egyik, Magyarországon is élő faja.

Szerte Európában elterjedt, hazánkban mindenfelé megtalálható, gyakorinak mondható faj. 8–12 mm fesztávolságú Szárnya sárga, barnásszürke rajzolattal. Évente két nemzedéke kel ki; az első májusban, a második július–augusztusban rajzik, ezért a hernyók nyaranta kétszer aknáznak tápnövényeik levelében. Fő tápnövénye a hárs (Tilia), de megtalálható a Juharban (Acer), a Gyertyánban (Carpinus) és a bükkben (Fagus) is.

 

§ Feketedő bordás-őzlábgomba (Leucoagaricus badhamii) – Bordás: csn

Kalapja 3-10 cm átmérőjű, fiatalon kúpos, harang alakú, majd kiterül, közepén tompa, széles púppal. Felszínét kezdetben krémfehér alapon finom világosbarna

pikkelyek díszítik, majd vörösbarnán foltosodik, közepe mindig sötétebb. Finoman, sugarasan szálas, filces, majd később kissé pikkelyes, felszakadozó.

Berepedező szélén fehéres burokmaradványok lehetnek. Érintésre a gomba minden része sáfrány színűre, majd vérvörösre színeződik, később majdnem feketévé válik. 

Lemezei szabad lemezállásúak, sűrűn állók, fehértől krémszínűn át halványsárga, nyomásra rozsdabarnán foltosodnak. 

Tönkje 3-7 cm hosszú, karcsú, bázisa többé-kevésbé hagymás, finoman rostos, pikkelyes, fehéres, gyenge gallérral, sérülésre azonnal vörösödik. 

Húsának szaga nincs, íze savanykás. 

Spórája fehér, 6,0-7,2 (8,0) x 3,5-4,2 ľm. 

Nyár közepétől késő őszig terem, egyesével vagy néhányadmagával lombos és vegyes erdőkben, parkokban, üvegházakban, ruderális élőhelyeken. Homoki akácosoknak, nyárasoknak éppúgy gombája, mint ligeterdőknek. Talajlakó szaprotróf, meszes talajhoz kötődik, nem erdőtípushoz. Mérgező faj (Funga Hungarica). 

Hasonló fajok: vörösödő Leucagaricus fajok (pilatianus, meleagris, americanus stb.). 

 

§ Borókaszú (Phloeosinus aubei Perris) – Boróka: lk

2–2,5 mm-es, zömöktestű faj. Barnásfekete, lábai és csápjai világosabbak. A mediterráneumban, a Krímben, a Kaukázusban és Kis-Ázsiában fordul elő. Korábban Magyarországon a nagyon ritka fajok közé tartozott. A 90-es évek rendkívűl aszályos és meleg időjárása kedvezően hatott a borókaszú északi irányú elterjedésére. Egyre több helyről érkezett jelzés kártételéről. A faj életmódjával Reiderné Saly k. és Podlussány (1994) foglalkozott részletesen. Tápnövényei a Juniperus communis, J. excelsa, Thuja és Cupressus fajok. Veszélyességét fokozza, hogy kifejezetten elsődleges kártétele is van! Az új nemzedék nemzői – hasonlóan a Myelophilus piniperda fajhoz – a friss hajtásokba furakodnak, azokat csőszerűen kivázasítják. A megtámadott részek vörösödnek, lehullanak. Anyameneteit a törzsben készíti. Monogám faj, ennek ellenére anyamenetei 3–4 karúak, ugyanis egyszerre két nőstény is él a menetekben. Ritkán álló álcameneti végén a bábozódás a szijácsba mélyedten valósul meg. Az áttelelés nemző alakban történik a törzsekben készített telelő járatokban. Évente 2 nemzedéke várható.

 

§ Boróka-kígyógomba (Mycena juniperina) – Boróka: lk

Kalapja 2,5-8 mm átmérőjű, félgömb, paraboloid, végül domború alakú, közepe némileg nyomott vagy gyakran kicsit púpos, feltűnően barázdált, fehéren deres,

halványbarna vagy sárgásbarna, barnássárga, közepe gyakran sötétebb, széle felé fehéresre halványodik. 

Lemezei ívesek, szélesen tönkhöz nőttek, gyakran kis foggal jellegzetesen a tönkre futók, halvány sárgásszürkék vagy bézs színűek, élük fehéren deres. 

Tönkje 3-5 x 0,5 mm, csúcsán és néha a bázisában is kiszélesedik, porcos, ívelt, csúcsa felé üreges, bézs- halványbarna színű, deres, bázisa finom fehér szálakkal csatlakozik a szubsztráthoz. 

Húsa nagyon vékony, fehéres. Szaga nem jellegzetes vagy kissé savanykás, íze jellegtelen. 

Spórája 9-12 x 8-10,5 ľm, gömbölyded, gömbös. 

Fán élő szaprotróf,nyártól tél elejéig, elszórtan vagy kisebb csoportokban, élő álló (gyakran mohával borított) közönséges boróka (Juniperus

communis) kérgén. Ugyancsak előfordul görög borókán (Juniperus excelsa) és vörös borókán (Juniperus oxycedrus) is. Ritka, vagy figyelmen kívül hagyott

gombafaj (VL3). Nem ehető. 

 

§ Közönséges boróka (Juniperus communis) – Boróka: lk

a ciprusfélék családjába tartozó örökzöld növényfaj. Fűszer- és gyógynövény. Népies nevei: apró fenyő, borostyántüske, borosán, borovicska, fenyőtüske, borsikafenyő, borsfenyő, fenyőmag, gyalogfenyő, törpeboróka, töviskés fenyő, borókafenyő, gúzsfenyő, pattanófenyő, komkék.

Cirkumpoláris faj, tehát az északi féltekén az Óvilágban és Észak-Amerikában is közönséges; az északi féltekén valószínűleg ez a legelterjedtebb ciprusféle. Elterjedési területe észak és dél felé is túlnyúlik az északi flórabirodalom határain – az Egyenlítőhöz közeledve 2500 m-ig felhatol. Az egyetlen, Magyarországon is honos borókafaj.

3–5 m (ritkán akár 8 m) magasra növő, örökzöld cserje. Sudara bókoló. A nőivarú egyedek rendszerint elfekvők, a hímivarú példányok inkább feltörekvők, esetenként oszloposak. Kérge szürkésbarna, kicsit bordás, rostos, szalagosan lefoszló. Hajtásai fölfelé törők vagy bókolók; a fiatal hajtások bronzosak.

Pikkelylevelei egyáltalán nincsenek. A hármas örvökben a hajtásokra merőlegesen álló, 1–2 cm hosszú, árszerűen szúrós levelei lapos tű alakúak, alma- és citromillatúak. Fonákuk zöld, a színük ezüstös, amitől a növény szürkészöldnek látszik.

Rövid, hengeres porzós virágai az előző évi hajtások levélhónaljaiból, a kicsi, rügyszerű termős virágok a levélhónaljakból növő törpehajtásokon nőnek.

Második éves, érett, sötét kékesfekete, hamvas-fényes, meghúsosodott, a fekete borsnál valamivel nagyobb szemű tobozbogyója (galbulus) a borókabogyó (Juniperi fructus); a bogyós gyümölcsök egyike. Az első évben zöld marad, és csak a második, ritkábban a harmadik évben érik be, ezért ugyanazon a növényen gyakorta érett és éretlen bogyók is láthatók. Az érett bogyó fényes feketéskék, átmérője 5–10 mm, bevonata kékes-hamvas, viaszos.

Gyökérzete ritkásan ágazik el, emiatt az átültetést rosszul tűri.

Kétlaki növény. Lassan növő, fényigényes, szárazságtűrő faj, amely meszes és mészmentes talajon egyaránt megél. Rendkívül alkalmazkodóképes és ennek megfelelően változékony is.

Bár a miénknél némileg hűvösebb éghajlaton (Európa középhegységeiben, a Brit-szigeteken) érzi magát igazán otthon, hazánk legtöbb tájegységén megtalálható. Magyarországon főleg a karsztfennsíkokon (Aggteleki-karszt, Bükk-fennsík) nő, ahol a legelőkön, felhagyott gyümölcsösökben a galagonyával és a kökénnyel együtt jelenik meg. Védett, jégkorszaki reliktumnak tekintett ún. ősborókás nő a Duna-Tisza-közénének meszes homokjain – ez a Kiskunsági Nemzeti Park egyik büszkesége. Maga a közönséges boróka nem védett növény, de ez a növénytársulása (borókás-nyáras, Junipero-Populetum) veszélyeztetett és védendő fás társulás, a boróka pedig az Alföld egyetlen, őshonos fenyőféléje. A Dél-Dunántúlon mészmentes homoktalajon alakult ki a legeltetés hatására a Barcsi-ősborókás.

Társulásait főleg a beerdősülés veszélyezteti, ezért védelmének leghatékonyabb módja a legeltetés visszaállítása (a legelő állatok a szúrós levelű borókát kikerülik).

Pionír fajként megjelenik minden, kissé rontott termőhelyen (legelőkön, cserjésekben, erdőirtásokon). Jelentősebb alföldi termőhelyeit:

a kiskunságiak: bócsa–bugaci ősborókás, orgoványi rétek, csévharaszti borókás, kéleshalmi homokbuckák borókaligetei mellett a Barcsi Tájvédelmi Körzet borókását is természetvédelmi területté minősítették.

Az egyes tűleveleket kettő–hét évenként hullatja le. Hazánkban május közepén virágzik.

Régebben – főleg a homok megkötésére – gyakran ültették is, mivel a szárazságot jól tűri. A nagyvárosok szennyezett levegőjén viszont gyorsan legyengül, és súlyosan károsítják a pajzstetvek.

Oszlopos termetű változatait kertekben dísznövénynek ültetik. Régóta használják fűszernek, főznek belőle lekvárt és borókapárlatot, és felhasználják a gin, jenever ízesítésére is. Olaját és a zöld részek lepárlása után fennmaradó kátrányt már az ókori Egyiptomban is használták a balzsamozó szerekben – az olajat gyógyításra is. Ma rovarriasztó szerek és illatszerek alapanyaga.

Jól gesztesedik, ami mutatós faanyaggá teszi. Szabálytalan évgyűrűjű fája sűrű rostú, közepesen kemény, tartós, kellemes illatú. Jól faragható, jól fényezhető, ezért dísztárgyak, dobozkák készítésére, „berakásra” használható. Fáját a rómaiak füstölőkben használták.

A „fenyődivat” előtti időkben Európában és Észak-Amerikában is kedvelt karácsonyfa volt – helyenként ma is használják még e célra.

Élelmiszerként a bogyója használatos, változatos célokra. Fűszerként frissen vagy szárítva, egészben vagy őrölve használjuk – különösen a vadhúsokhoz, de mártások, pácok ízesítésére, sőt húsok füstöléséhez is kitűnő. Kellemes illata miatt a húspácok és húsfüstölő szerek egyik legfőbb alkotórésze. A grillezett húsok borókás füstben finom aromás ízt kapnak. Az egészben vagy felezve használt bogyót tálalás előtt ki kell szedni az ételből. Használják főzelékek, saláták, savanyú káposzta, marinírozott halételek, sonkapácok ízesítéséhez is.

Szatmári tőtike receptTormalevél tőtike recept

A csípős, édes-kesernyés, zamatos, nagyon aromás ízű bogyójából desztillálják a borókaolajat, ami fűszer- és likőreszenciák alapanyaga.

Különböző borókapárlatok ízesítője, ritkábban alapanyaga. Közülük Magyarországon a legismertebb a borovicska és a gin.

Termése a Magyar Gyógyszerkönyvben, ill. az Európai Gyógyszerkönyvben Junipero galbulus néven drogalapanyagként szerepel.

Gyógyteakeverékekben: vizelethajtó, emésztést serkentő, vesekőoldó, epekőoldó hatású. Kitűnő izzasztó hatású;, főleg reumatikus panaszokra jó. Vizelet- és szélhajtóként, étvágyfokozóként, epe- és vesekő-oldószerként valamint hurutos megbetegedéseknél, valamint köszvény és csúz ellen is alkalmazzák. A bogyókból lekvárt is készítenek, melyet epe-, és veseműködést serkentő szerként fogyasztanak.

Más gyógynövényekkel: csalán, ezerjófű, bengekéreg, nyírfalevél, tárnicsgyökér, veronikafű.

kevert teája: csúz, köszvény, ízületi bántalmak elleni gyógytea.

 

§ Borosgomba – tudományos neve: piruló galóca - (Amanita rubescens) – Boros: csn

A kalaposgombák (Agaricales) rendjébe, ezen belül a galócafélék (Amanitaceae) családjába tartozó faj.

A kalap 10-15 centiméter szélesre nő meg. Ekkor esernyőhöz hasonlóan félgömb alakúvá válik, és húsbarna-vöröses felszínén nagyszámú finom fehéres-sárga vagy rózsaszín burokmaradvány-darabka látható, ezeket az eső könnyen lemossa. A lehúzható félbőr alatt a hús rózsaszínű. A Fehér lemezek a tönktől többé-kevésbé távol és sűrűn állnak, idősebb korban gyakran rózsaszín foltossá válnak. A tönk hosszúsága eléri a 15, néha 18 centimétert, 1-4 centiméter vastag, húsa eleinte telt, később szivacsos. Kezdetben fehér alapszínén csupán enyhe rőtes árnyalat látható, végül azonban határozottan vörössé válik. A gallér nagy, lelógó, fehéres-rózsaszínű és erősen rovátkolt.

A piruló galóca június–júliustól egészen októberig lomberdőkben, fenyvesekben elterjedt és gyakori. A gombaismerők nem csupán azért értékelik, mert korán megjelenik, hanem azért is, mert kiadós étkezési gomba. Tartósan nedves idő után esetleg földízű lehet. Nyers állapotban ne fogyasszuk, mert megárthat.

 

§ Boros-berkenye (Sorbus borosiana) – Boros: csn

A rózsafélék családjához tartozó faj.

Egész Európában elterjedt, több mint 100, cserje- vagy fafajt magába foglaló nemzetség. A berkenye nemzetség tudományos neve (Sorbus) a „fanyar” jelentésű kelta „sor” szóból eredeztethető, mely nyilván a termés ízére utal.

 

§ Borosta – tudományos neve: süllőhínár – (Myriophyllum) – Borosta: csn

Víz színe alá merülő, sallangos levelű növény.

A szaknyelvi és nyelvjárási névben az összetétel előtagjával, török eredetű süllő halnevünkkel (Lucioperca sandra) vízinövényeket, általában tüskés hínárféléket

jelölnek. A névadás szemléleti háttere a halfaj szúróssága és a növénnyel közös élettere. A Myriophyllum süllőfű hasonneve tájnyelvi elnevezés a Balaton

környékén. A németben a süllőfű tükörszava a Schillkraut, mely’Chelidoium majus’ jelentésű.

A süllőhínár társnevei – melyek szintén az álló- vagy lassan folyó vizekben a víz alatti hínár fontos alkotójának az örvösen álló leveleire utalnak –, a borosta, tóborosta és a vízi kapor. Ugyanígy alakfestő nevei a lókefe és az ezerlevél. Ez utóbbia német Tausendblatt tükörfordítása. A német terminus

pedig a süllőhínár latin tudományos nevének, a Myriophyllum (&lt; görög müriosz ’számtalan’; phüllon ’levél’) elnevezésnek a megfelelője; a növény szárán szétágazó számtalan levélre utal.

 

§ Borostyánszú (Kissophagus vicinus) – Borostyán: csn, lk

Továbbá: Mesocoelopus niger - borostyánálszú.

Szú-félék (Scolytidae vagy Ipidae)

Az ormányosok hadában a szúfélék azok, amelyek sajátságos egyének kifejlődésére vezettek. A szúfélék többnyire igénytelen és dísznélküli barna vagy feketés bogarak, melyek ormánya alig észrevehető, térdes csápjuk pedig bunkóval végződik. A legtöbb szúbogár apró, néhány milliméteres, legnagyobb képviselőjük egy brazíliai óriásszú, a Phoeotrupes grandis Er., melynek testhossza eléri a 15 mm-t. Eltekintve kis termetüktől, a szúfélék jól kifejlődött ösztönökkel rendelkeznek, amellett mint a fák pusztítói, erdőgazdasági szempontból bírnak nagy fontossággal.

Részletekbe menő áttekintés a különféle szúvakról:

A szúfélék fiasításuk elhelyezésére a fák fás részeit, tehát a fát és a kérget választják ki és csak kevés faj fejlődik máshol, mint például a lóhereszú (Hylastinus trifolii Müll.) a lóhere gyökerében, vagy a datolyaszú (Coccotrypes dactyliperda F.) a datolya csontos magvában. Amikor a fiasító fára repülnek, rendszerint együtt találjuk a két ivart, és pedig vagy párosával repülnek, mint a nagy fenyőháncsszúja (Hylesinus piniperda L.) esetében, vagy pedig társasan, mint a betűző szú (Ips typographus L.) és más fajok esetében, amikor több hím és nőstény társul egymással. A bogarak gyorsan fúrják át a kérget és egész testükkel a törzs belsejébe hatolnak, a befúrás nyílása mint kerek kapu megmarad. Ezt a nehéz munkát némely fajoknál a hím, másoknál a nőstény végzi, a fiasító menetek kirágása azonban a nőstény feladata, ez rágószervei segítségével azután egy vagy több menetet rág ki, amelyek fajok szerint meghatározott irányban haladnak. A szílfa nagy és kis kéregszújánál (Scolytus scolytus F. és Sc. multistriatus Marsh.) az anyamenet párhuzamosan halad a törzs hossztengelyével a kéreg alatt. A tölgykéregszú (Sc. intricatus Ratz.) anyamenete vízszintes irányban, tehát a rostokra merőlegesen halad, mint egyágú vízszintes anyamenet. Némelykor a bejárati nyílásból kétágú vízszintes anyamenet indul ki, mint például a kőrisfa nagy háncsszúja (Hylesinus crenatus F.) esetében, amikor az anyamenetek a középen összefüggnek és a bogár hol az egyikben, hol a másikban fúr, amíg munkájával elkészül. Ha azonban a befúrási nyíláson keresztül a hímet több nőstény követte, úgy mindegyik nőstény külön anyamenetet rág a maga részére, ilyenkor különleges alakú, úgynevezett csillagos anyamenetes rágványok keletkeznek, mint például a kétfogú fenyőkéregszú (Pityogenes bidentatus Hbst.) és más szúvak esetében. Minden szúféle saját mintája, saját stílusa szerint épít, illetve rág és ettől csak akkor tér el, ha ezt bizonyos akadályok megkívánják, például, ha szomszédos rágványok menetei közel esnek és így kénytelenek azokat más irányban folytatni. Amíg a nőstény az anyamenet rágásával van elfoglalva, közben ivadékáról is gondoskodik, az anyamenetben bizonyos távolságban egymástól rágott kis mélyedésekbe lerak egy-egy petét. Nemsokára azután megjelennek az apró, fehér, barnásfejű, csápok, lábak és szemnélküli, hasuk felé görbült lárvák, melyek szülőhelyüktől kiinduló és folyton szélesbedő, kissé kígyózó lárvameneteket rágnak és ezek végében, a kiszélesített bölcsőben alakulnak bábbá. A kikelő friss bogár később ott helyben kifelé átfúrja a kérgét, hogy kijusson a szabadba.

A kéregszúvak anya- és lárvamenetekből álló rágványa leggyakrabban a kéreg- és a faállomány határában, a nedvvezető rétegekben fekszik. Ha megtámadott és kiszáradt fák korhadó kérgét leválasztjuk és akár a kérget, akár a törzset megszemléljük, ott láthatjuk a szabályosan elkészült, sokszor díszes faragványokra emlékeztető rágásokat. A bogármenetek ilyenkor vagy a kéregbe, vagy a faállományba mélyednek jobban, rendszerint azonban egyformán láthatók mindkettőben. Minthogy éppen a kéregalatti rétegekben halmozódnak fel leginkább fehérjék és másféle táplálóanyagok, a kéregszúvak lárvái bőviben találják meg a kellő táplálékot.

Máskép áll azonban a dolog a fásszövetben költő fajok esetében, mert ezek menetei a fa belsejében feküsznek. A nőstény a kérgen keresztül a fásszövet mélyébe fúrja anyamenetét, amelyből azután szintén az egyes fajok szerint más és más rendszerben haladnak a fiasító menetek, amelyek mindegyikébe a nőstény egy-egy petét rak. Ilyen rágványa van a sávos fenyőszúnak (Xyloterus lineatus Ol.). Ez a hengeres, 3 mm hosszú fekete bogár, melynek lába, csápja, előtorának töve és feketesávos szárnyfedői sárgák, a fenyők fás szövetébe rágja fekete anyamenetét, melyet alakja után létramenetnek neveznek. A bevezető csatornából két vízszintesen futó költőmenet ágazik el az évgyűrűk irányában, ezek felső és alsó részében, egyforma távolságban, a nőstény apró fülkéket rág és azokba egy-egy petét rak le. A lárvák rövid meneteket rágnak ki, amelyek létra fokainak megfelelően vannak elhelyezve, és amelyekben később bábbá is alakulnak. A kifejlődött bogarak a költőmenet és a befúrás nyílásán keresztül jutnak a szabadba.

A sávos fenyőszú rágványa a kemény fás szövetben megvédi az ivadékot külső ellenségektől, pl. a harkályoktól és más állatoktól, azonban silányabb táplálékot nyujt, amely a táplálócsőben sem nyer teljes feldolgozást és sokszor felhasználatlanul jut újra ki. Escherich figyelte meg egy ízben, amint ilyen bogarak saját társaik ürülékét mohón ették. Minthogy a fiatal ivadéknak fejlődéséhez jó táplálékra van szüksége, úgy a sávos fenyőszú és rokonai gombatenyésztőkké váltak. A belül fekete, mintegy kiégetettnek tetsző költőmenetek színét finom penészbevonat okozza, melyből mikroszkópnyi vékonyságú szálak haladnak mindenfelé a fa állománya mélyébe, hogy abból a táplálóanyagokat elvonja. A felvett táplálóanyagokat a gombák részben conidiumok képzésére, részben ambrózia halmozására használják fel. A bogarak és lárváik az ambróziát eszik, sőt egyeseknek ez egyedüli tápláléka. Úgy látszik, mintha az ambrózia csak a bogarak behatására képződik és mintegy azok tenyészanyagának tekinthető. Az ambróziát evő szúfélék fajonként más és más gombát tenyésztenek. A sávos fenyőszú pl. a fenyők kék rothadását okozó gombáját tenyészti meneteiben, hogy annak ambróziájához jusson. A gomba spóráinak elvetéséről is gondoskodva van, a fiatal bogár testét borító szőrökön megtapadnak a spórák és így a rajzó bogár azokat magával viszi újonnan alapítandó tanyájába.

A szú-félék ivadékuk elhelyezése céljából a legkülönbözőbb fákat keresik fel. A betűző szú (Ips typographus L.) majdnem kizárólag csak a lúcfenyőben, a majdnem époly hosszú nagy fenyőháncsszú (Hylesinus piniperda L.) az erdei fenyő és egyéb Pinusok kérge alatt fejlődik. A szú-félék egyáltalában előnyben részesítik a fenyő-féléket. Nüsslin szerint a fenyőt (Pinus) 26 faj, a lúcfenyőt (Picea) 14 faj és a jegenyefenyőt (Abies) 4 faj támadja meg. A lombos fák közül a tölgyet és szilfát 7–7 faj, a kőrist 3 faj keresi fel. Az összes többi fenyő-félének és lombos fának csak egy, legfeljebb két gazdája akad. Ezek a számok azonban nem teljesen pontosak, mert vannak mindenevő szú-félék és olyanok is, amelyek rendes fájukról alkalomadtán másra is átmennek. A szú-félék különben értenek hozzá, hogy a nekik legjobban megfelelő fákat kiválasszák, ezek rendszerint már senyvedő, elhaló, halálraítélt fák, melyeknek az elpusztulását csak siettetik. A szú-félék csak másodlagos kártevők. Erős, egészséges fákat nem bántanak, legfeljebb akkor tesznek ebben kivételt, ha olyan tömegesen lépnek fel, hogy egészséges fákra is kényszerülnek. A beteges fákat ilyenkor hamarosan ellepik, úgyhogy a később érkezők kénytelenek mint elsődleges kártevők az egészséges fákat megtámadni. Az első támadók ilyenkor belefulladnak a kifolyó nedvbe és gyantába, de annyi jön utánuk, hogy a fák nem tudnak az állandó támadásnak ellenállani és hamarosan elsenyvednek. Ilyenképpen, különösen a kéregszúvak támadása folytán, már óriási erdőségek estek ezeknek az igénytelen rovaroknak áldozatul. Kevésbbé veszélyesek a fásszövetben tenyésző szú-félék, mert ezek nem akadályozzák meg a nedvkeringést, azonban alkalmatlanná teszik a fát ipari célra való felhasználásra.

A szú-félék között a háncsszúvak (Hylesinini) a legegyszerűbbek, amelyek még leginkább emlékeztetnek az ormányosok Cossonini-nemzetségére. Ezek hengerestestű bogarak, oldalt kerekített előtorral, mely a fejet csak félig takarja és potrohuk haslemezei egyenesen sorakoznak egymás után, nem képeznek meredek lejtőt. A harmadik lábfejízük kétkaréjos. A háncsszúvak, az említett lóhereszú kivételével, mind fákban fejlődnek. A fekete fenyőháncsszú (Hylastes ater Payk.) hosszúra nyúlt, hengeres, fekete bogár, pontozottan rovátkás szárnyfedőkkel. Már kora tavasszal hagyja el téli szállását és laposan elfutó, elhalt fenyőgyökereket választ ki tanyájául. A nőstény hosszirányú, kissé hajló meneteket rág, melyekből a lárvák szabálytalan irányban összekúszáltan haladó meneteket vezetnek tovább, úgyhogy ennél a fajnál rendszeres rágványról még nem beszélhetünk. Amíg a fekete fenyőháncsszú lárvái erdőgazdasági szempontból teljesen közömbösek, addig a bogarak, különösen a friss költésből valók, a 3–10-éves fenyőkre vetik magukat, összerágják kérgüket, aláaknázzák azt és így ezeket fonnyadásra és elhalásra kényszerítik, miáltal érzékeny károkat okoznak. Csalétekül kihelyezett kéregdarabokból és fogóárkokból való összegyüjtésükkel védekezhetünk legjobban kártételük ellen.

A nagy fenyőháncsszú (Blastophagus piniperda L.) az egész palearktikus táj fenyveseinek lakója. A 4–4.5 mm hosszú bogár friss, éretlen példányai szalmasárgák vagy világosbarnák, az érett, kifejlődöttek sötét feketésbarnák, előtora előrefelé keskenyedő, felül szétszórtan pontozott, csápostora hat ízből áll és elül hegyesedő. Szárnyfedői pontozottan barázdások és a második köztér kivételével a közterekben hátul szemcsézett. A fenyő kérgén ülő tölcsér alakú fehér vagy sárgás gyantaképződmények elárulják, hogy bogarunk megtámadta a fát. Már kora tavasszal, melegebb vidéken februárban, másutt március–áprilisban, rajzik a bogár és miután a pár összetalálkozott, megfelelő fát keres ki és annak vastag kérgébe furakodik. A kéregrepedésben elrejtett lyuktól induló egyenes menet eleje görbült, kampós. Helyét az említett gyantatölcsérek vagy a kiszórt rágóliszt árulják el. A rágóliszt barna és fehér farészecskékből áll, mert a menet a kéregbe és a fába is mélyed. A menetben csak a bogárpárt találjuk. A nőstény által kirágott menet álló fán fölfelé vezet, kampós eleje pedig alul marad. A nőstény fúró munkája esős időben lassan, száraz időben gyorsabban halad előre, közben pedig kis bemélyedésekbe lerakja egy-egy petéjét, összesen mintegy 50, szabad szemmel még meglátható petét. Amint a menet elkészült és a peték lerakattak, a hím és a nőstény elhagyja építményét és amennyiben előbb el nem pusztulnak, felrepülnek a fák csúcsára, hogy ottan kedvük szerint falatozzanak, új erőket gyüjtsenek.

Közben az elhagyott rágásban új élet kezdődött, minden petéből kikelt egy fehéres lárva, mely a védő vastag kéreg alatt nyugodtan eszi a kéreg tápdús rétegét és kirágja kígyózó lárvamenetét. A lárva növekedésével a menet is szélesbedik, míg a kifejlődött lárva magának kerek üreget nem készít, melyben bábbá alakul át. A teljes kifejlődés időtartama a klimatikus viszonyoktól függ, rendes körülmények között június második felében vagy július elején kész a friss bogár, mely megkeményedése után azonnal keresztülrágja a kérget, hogy a szabadba jusson.

A frissen kelt bogarak szaporodásra még nem érettek, előbb kiadós táplálkozásra van szükségük, ezért felkeresik a nedvdús, friss fenyőhajtásokat és néhány cm-rel a csúcs alatt befurakodnak azokba s hosszában kirágják belüket. Amint egy ilyen hajtást elpusztítottak, hozzálátnak a másodikhoz és a többihez, ebben a falatozásukban csak a hűvösebb időjárás gondoskodik kis megszakításról, amíg az ősz hűvös napjai és éjjelei be nem következnek. Ilyenkor a bogarak elhagyják a fák koronáját és a földön vagy a fenyőtörzsek tövének kéregrepedései alatt keresnek menedéket, de kora tavasszal már talpon vannak, hogy szaporításukat megkezdhessék. Némely évben egy második nemzedék kifejlődése is lehetővé válik. Ugyancsak egy második nemzedék megalapozásához látnak hozzá sok esetben a fiasítás elvégzése után, a fenyőkorona hajtásaiba vonult, öreg bogarak is, ha regeneráló táplálkozásuk sikerrel járt és az időjárás kedvező.

A nagy fenyőháncsszú veszélyes erdőkárosító. Kártételét nem a fiasításával okozza, hiszen láttuk, hogy beteg fákat szemel ki erre a célra, hanem a fiatal hajtások kilyukasztásával okozza a bajt. Ezeket a kirágott hajtásokat az első szélroham letöri, a fák koronája szabálytalanná válik, a fák pedig elgyengülnek.

A kis fenyőháncsszú (Blastophagus minor Hartig) életmódja megegyezik nagyobb társa életmódjával, külsőleg pedig abban tér el tőle, hogy szárnyfedőin hátul a második közterecske is szemcsézett. A kis fenyőháncsszú tavasszal rajzik és különösen a fenyők törzsének felső részére és ágaira repül, azokra a helyekre, amelyek vöröses vagy zöldes, síma kéreggel borítottak. Ott vízszintes, kettős anyamenetet rágnak mélyen a fába és pedig úgy, hogy a befúrás helyétől ellenkező irányban, jobbra és balra haladnak a menetek. A lárvamenetek függőlegesen indulnak az anyamenetből és mély bábüreggel végződnek. Ez a bogár is kirágja a friss fenyőhajtásokat, úgyhogy erdőgazdasági jelentősége azonos a nagy fenyőháncsszúéval.

Ha kőrisfák törzséről vagy nagyobb ágairól leszedjük száraz kérgüket, azt élesen rajzolt, szabályos szúrágásokkal találjuk díszítve. A fa ilyenkor olyannak tűnik, mintha művészi kézzel faragták volna ki, pedig csak szúvak egyszerű munkájáról van szó. A kettős, vízszintes anyamenetek a kőrisfa kis háncsszújának (Hylesinus fraxini Panz.) munkájára vallanak. Ez egy apró, alig 3 mm hosszú, tömzsi bogár, melynek szárnyfedőit világosabb és sötétebb pikkelyek teszik tarkává. Csápostora hét ízből áll, bunkója hosszúkás és hegyes. Hasonló a rágása a kőris nagyobbik, mintegy 5 mm hosszú és feketeszínű, nagy háncsszújának (Hylesinus crenatus F.). Ennek kettős anyamenete aránylag rövid, annál hosszabbak azonban a gyakran kúszáltan összefolyó lárvamenetei. A peterakás után a kőris háncsszúvai szintén táplálkozni mennek, akárcsak a fenyőn élő rokonai. Ők is a fák koronáját keresik fel és itt a zöld kéregben hosszú, szabálytalan, gyakran 2 cm-es meneteket rágnak ki, amelyek rákos daganatok kifejlődésére adnak okot.

A háncsszúvak között legérdekesebb jelenség talán a farontó óriás háncsszú (Dendroctonus micans Kug.), a mi legnagyobb szúfélénk, amely eléri a 8–9 mm hosszúságot. Színe fekete, de felül sárgásszürke szőrözettel fedett, teste hosszúkás, csápostora ötízes, tojásforma szeme ép, szárnyfedői pontozottan barázdások. Tápnövénye a lúcfenyő, csak ritkán téved más fenyőfélére. Legjobban a 20–40 éves fák felelnek meg ízlésének, különösen ha azok törzsrésze sebzett, mert az ilyen sebhelyeken furakodik leginkább be. A nőstény szabálytalan menetet rág a kéreg alatt és petéit nem kis kamrákba, hanem egy csomóban rakja le. A kikelő kis lárvák is közösen, egy irányban rágják ki a kéreg rétegeit, úgyhogy nem számos lárvamenetet, hanem családi menetet találunk magunk előtt, amelynek belsejében, rágóliszttel körülvéve alakulnak bábbá a kifejlődött lárvák. A kikelt bogarak nem hagyják el a családi fészket, hanem eleinte ujjasan elágazó meneteket rágnak a kéregbe és csak azután hagyják azt el, amikor a fajfenntartás gondja nehezedik rájuk. Kártétele veszélyes, mert nagy barna gyantatölcsérek által jelzett folytatólagos támadásai a fák pusztulását eredményezik.

A kéregszúvak (Scolytinae vagy más néven Eccoptogastrinae) potroha hátul rézsútosan lemetszett. Habár rágványuk különféle, életjelenségeik mindazonáltal sok megegyezőt mutatnak, például azt, hogy az öreg bogarak rövid életűek, a párosodás és petelerakás után rövidesen elpusztulnak, egy második nemzedék létrehozására alkalmatlanok. Máskép áll ez a friss bogarakkal, ezek kifejlődésük után azonnal párosodnak és létrehozzák a második nemzedéket. Kivételt csak a nyírfa kéregszúva (Scolytus Ratzeburgi Jans.) képez, mert neki évenként csak egy nemzedéke van. A nyírfa kérge alatt lévő rágványa hosszú, függőleges anyamenetből és az ebből elágazó lárvamenetekből áll. Feltűnő, hogy az anyamenetből a bejárati lyukon kívül több nyílás vezet kifelé, állítólag a menet jobb levegőztetése céljából. Így a nyírfa fehér kérgén sokszor látunk függőleges vonalban elhelyezett nagy fekete lyukakat, amelyek elárulják azt, hogy ez a bogár megtámadta a fát.

Nagyobb jelentőséggel bírnak a gyümölcsfák kéregszúvai, ezeket nálunk két faj képviseli, a fénylő fekete, 3.5–4.5 mm hosszú nagy gyümölcsfakéregszú (Scolytus pruni Ratz.), melynek csápja és lába vörösesbarna, előtora szétszórtan pontozott, szárnyfedői pontozottan rovátkosak és a félakkora kis gyümölcsfakéregszú (Scolytus rugulosus Ratz.), melynek szárnyfedői a csúcson világosabbak és előtora erősen ráncolva pontozott. Mindkét faj megtámadja a különféle gyümölcsfákat és a megtámadott ágak elszáradását, sőt a törzs elpusztulását okozza. Rágványát könnyen ismerhetjük meg, a befúrási lyukból meredeken fölfelé vezet az anyamenet a kéreg alatt, mely úgy, mint a hosszú lárvamenetek és a bábok kerek bölcsője, a fába is bemélyed. A nagy gyümölcsfakéregszú anyamenete kis tágulattal kezdődik.

A valódi kéregszúvak (Ipinae) között szintén számos fontos kártevővel találkozunk, ezek gömbölyű feje az előtor alatt rejtőzik, harmadik csápízük hengeres, hasuk nem rézsútos. A szárnyfedők csúcsán többnyire mély öblösödést találunk, melynek szélét fogak szegélyezik. Azokról a pusztításokról, amelyeket ezek a bogarak okoztak, már régi feljegyzések tanuskodnak. Már a XVII. század krónikásai megemlékeznek egész fenyvesek kiszáradásáról a német középhegységben és arról az izgalomról, amely e miatt mutatkozott. Egész erdők kiszáradtak, százezerszámra pusztultak ki a fák, a nélkül, hogy az okával akkoriban tisztában lettek volna. Egy 1699. évi leírás szerint „megfigyelték, hogy a fekete ganajbogarak erősen a fához kapaszkodnak, farkukat a kéregbe fúrják és ürüléküket behányják. Ettől fekete nyűvek nőnek, melyek mélyen a fába rágják magukat”.

Akkoriban tehát az ártatlan ganajbogarakat gyanúsították meg, pedig a baj okozója nem lehetett más, mint a betűző szú (Ips typographus L.). Ez a 4.5–5.5 mm hosszú, vöröses vagy szurokbarna és molyhos sárga szőrökkel fedett szú egész Európában, Franciaországtól Szibíriáig és Lapphontól az Alpokig elterjedt, de szerencsére rendesen nem nagy számban, mindenütt megtaláljuk a fenyvesekben. A betűzőszú a nyolcfogúakhoz tartozik, szárnyfedői meredek csúcsa szélén ugyanis 4–4 foga van, melyek közül a harmadik a legerősebb.

Az első enyhe tavaszi napokon a bogár már ott repül lomhán téli szállása körül és újra eltűnik, ha az időjárás hidegebbre fordul. Csak a kitartó meleg napsütés és mintegy 20 °C-os meleg levegő csalja ki nagyobb számban, amikor egész rajok szállnak a levegőben. Leginkább beteges, vén, elhaló, 80–100 éves fákat keresnek fel, az egészséges fákat csak tömeges előfordulásuk esetén támadják meg. Először a fatörzs felső részét a korona alatt lepik el és csak a később érkezők szorulnak mind lejjebb és lejjebb. Tápnövénye a lúcfenyő, az erdei és vörösfenyőt csak kivételesen támadja meg. Ha a betűző szú kiszemelt magának egy megfelelő helyet a törzsön, a hím kezdi meg a munkát, függőlegesen átfúrja a kérget, majd mélyebben egy kis kamrát készít, ebben folyik le a párosodás. Minden hímet 2–3 nőstény kíséri, melyek mindegyike függőleges anyamenetet rág magának. Ennélfogva a párzási üregből két vagy három anyamenet indul ki, ezek közül egy fölfelé és kettő lefelé irányul, vagy megfordítva. Amíg a nőstények ezzel a munkával vannak elfoglalva, addig a hím sem marad tétlen, szárnyfedőcsúcsán lévő kivájásával felveszi a rágólisztet és hátrafelé mászva kitolja a befúrási nyíláshoz és kiszórja azt. Így gondoskodik a közben újra párosodó hím a menetek tisztaságáról. A kikelő lárvák jobbra-balra rágják sűrűn egymás mellett álló meneteiket, úgyhogy nemsokára előttünk fekszik az a szabályos rágvány, mely Linnét arra vezette, hogy azt nyomdabetűkhöz vagy jelekhez hasonlítsa és ezért a bogarat betűző szúnak nevezze.

A kéreg alatt létesített rágvány csak akkor teljes, ha a lárvamenetek végén a szélesebb bábbölcsők is elkészültek. Ezekben találjuk a bábokat és később a friss bogarakat, utóbbiak eleinte a bölcső körül rágnak, azután kirágják magukat, elrepülnek és megkezdik az ivadékról való gondoskodásukat. Kedvezőtlen időjárás esetén a friss bogarak kirepülése hosszabb halasztást szenvedhet, ilyenkor szabálytalan, elágazó meneteket rágnak. A betűző szú esetében egy második nemzedék sorsát mindig az időjárás határozza meg. A régi vagy öreg bogarak a nehéz költőmunka következtében nagyon kimerülnek és többnyire el is pusztulnak, habár kedvező körülmények között, rövid pihenés után, ugyanabban az évben a második nemzedék megalapozásához is hozzálátnak.

Nemcsak a középkorban, hanem újabb időkben is borzasztó pusztításokat végzett a betűző szú, így Nüsslin szerint Közép-Németországban, különösen a Harz-hegységben 1772-ben kezdődött egy nagy pusztítás, amely 1781–83-ban érte el tetőpontját és csak 1787 körül szűnt meg. A zellerfeldi erdőkerületben akkor körülbelül hárommillió fát pusztított el a betűző szú.

A mult század 70-es éveinek kezdetén a Cseh- és a Bajor-erdőben dühöngött a bogár. Kártételét erős viharok és hótörések készítették elő, amikor sokezer kidöntött fatörzs elősegítette elszaporodását. A kidöntött fák a rajzó bogaraknak hamarosan nem voltak elegendők, úgyhogy sok milliójuk az egészséges fákra támadt. Az erdők megmentésére sokezer ember sokévi munkájára volt szükség. A Cseh-erdőben 104.100 hektár erdőt támadott meg a betűző szú, úgyhogy 2.7 millió köbméter fa eltakarítása vált szükségessé.

Mindenütt, ahol a betűző szú veszélyes munkáját végzi, hozzátársul egy 2 mm hosszú, szárnyfedőcsúcsán 6 fogacskával felfegyverzett bogárka, a rézmetsző szú (Pityogenes chalcographus L.). Ő a betűző szútól elkerült vékonyhéjú törzsrészeket és az ágakat keresi fel, de sokszor a betűző szú menetei közé ékeli a fába is jobban bemélyedő rágványát. A rézmetsző szú anyamenetei csillagszerűen ágaznak el a kéregben bennmaradó párzóüregből.

A lúcfenyő fájában erősen bemélyedő csillagos rágványa van a barázdásfarú szúnak (Ips laricis F.). Ez a szú alig éri el az 1.5 mm-t, szárnyfedője csúcsán csak egy barázdaszerű bemélyedése van, melyet fogacskák nem szegélyeznek és nősténye aranysárga szőrkefével borított homlokáról ismerhető fel.

A valódi szúvakhoz nemcsak kéreg-, hanem fásszövetben fejlődők is tartoznak, mint a már említett sávos fenyőszú (Xyloterus lineatus Ol.), mely létrás rágványával a fa ipari felhasználását gátolja meg. Fajrokona a varratos bükkfaszú (Xyloterus domesticus L.), körülbelül 3 mm hosszú, szárnyfedői csak a varrat mentében feketék, csápja és lába pedig sárga. Létrás rágványát nemcsak bükkbe, hanem tölgybe, nyírfába és más lombos fákba is rágja.

Egyéb fásszövetben fejlődő szúvak közül még a púpos szúról (Anisandrus dispar F.) kell megemlékeznünk, mely a tölgyet, bükköt és más lombos fákat, különösen pedig gyümölcsfákat támad meg. Feltűnő a púpos szú ivari különbözősége, amíg ugyanis a 3 mm hosszú, vörösessárgacsápú és lábú fekete nőstényének szárnyfedői fínoman pontozottan rovátkosak, addig a majdnem gömbölyű, 2 mm hosszú hím repülni sem tud. A már szülőhelyén megtermékenyített nőstény kirepül és ágakba és vékony törzsekbe fúrja merőlegesen a fába mélyedő aknáját, melyből jobbra-balra fiasító meneteket rág az évgyűrűknek megfelelő távolságban, amelyekből azután merőlegesen a másodlagos menetek ágaznak ki. A nőstény az elsődleges és a másodlagos menetekben helyezi el petéit. A lárvák nem rágnak meneteket, miután nem táplálkoznak fás részekkel, hanem csak a meneteket bélelő ambroziagomba szolgál táplálékukul. A bogár veszedelmes kártevő, mert rendesen teljesen egészséges gyümölcsfákat támad meg, rágásával erős nedvkifolyást okoz és hamar elpusztítja a megtámadott fákat. Sok kártételét jegyezték fel, amikor sokszáz fa esett neki áldozatul.

A szúfélékhez sorolandók még a főleg Japánban elterjedt Scolyplatypinaek, melyek a szúfélékhez hasonlóak, fejük azonban nem rejtőzik a tor alatt. A törzsszúvak (Platypinae) szintén a melegebb vidékek lakói, ezek abban különböznek a valódi szúvaktól, hogy első lábfejízük hosszabb, mint a többi íz együttvéve. Ezek is a fák törzsét fúrják meg, és pedig előszeretettel a keményfájú lombos fákat vagy öregebb fenyőket, amelyekbe mélyen fúrják be menetüket a fás szövetekbe. A törzsszúvakat nálunk csak a tölgy törzsszúva (Platypus cylindrus F.) képviseli. Az Egyesült-Államok déli részében honos rokonáról, a Platypus compositus Sayról azt írják, hogy nőstényét rendszerint több hím kíséri és ezek sokszor elkeseredett harcot vívnak egymással, amikor a szárnyfedőjük csúcsán lévő tüskéknek nagy hasznát veszik.

 

§ Borostyán-szegfűgomba (Marasmius epiphylloides) – Borostyán: csn, lk

Kalapja 0,1-0,8 cm, kezdetben fehér, majd tejfehér-vajsárgássá válik.

Lemezei nagyon ritkák, 7-8 helyezkedik el a kalap körében, többé-kevésbé szabad szemmel kivehetőek, fehér színűek, a kalap szélét nem mindig érik el.

Tönkje vékony, nyúlánk, felül fehér, a bázisa felé okkeres-barnás színbe megy át.

Elhalt, nedves, korhadó borostyánleveleken találkozhatunk vele, a téli hónapokban. Hidegkedvelő, korhadékbontó gomba. Nem ehető.

 

§ Közönséges borostyán (Hedera helix) – Borostyán: csn, lk

A zellerfélék (Apiaceae) családjába tartozó faj.

Közép-Európában egyetlen elterjedt faja. Európa nagy része mellett Délnyugat-Ázsiában honos. Kedvező környezetben (fákon, kőszirteken, falakon) 20–30 méteresre is megnő, de függőleges felület híján a talajt is beteríti.

Örökzöld cserje, levelei 4–8 cm hosszúak, 3–10 cm-es nyéllel. A léggyökerekkel kapaszkodó szárakon a fiatal levelek tenyér alakú árnyéklevelek, a közvetlen napfénynek kitett, virágzó, termékeny szárakon a kifejlett levelek szív alakúak, fénylevél típusúak.

A borostyán a heterofilia klasszikus esete. Az ötkaréjos levelű, fiatalkori, meddő alak a földön kúszva sűrű, örökzöld gyepet alkot és többnyire árnyékban él. A fák koronájába, sziklára vagy falra léggyökerekkel felkapaszkodva fokozatosan alakul át ékvállú rombos tojásdad levelű, zömök hajtású, időskori alakká. Ez hozza ősszel, szeptember-októberben a gömbös ernyőkben álló, zöldessárga virágokat a borsó nagyságú, fekete termés tavasszal érik.

Virágai kicsik, a virágzat 3–5 cm átmérőjű ernyő. A zöldessárga virágokban sok a nektár, ami a méhek és más rovarok fontos tápanyaga. Késő nyártól késő őszig virágzik. Termései apró fekete bogyószerű húsos csontárok, amik a tél vége felé érnek meg, és bár az ember számára mérgezőek, sok madár fontos táplálékai.

Kedvelt dísznövény, számos változatát nemesítették ki, így például van sárga vagy sárga-fehér tarka levelű, lila szárú és lassan növekedő fajtája is. Magyarországon teljesen télálló, felhasználható árnyéki talajtakaróként, romok, fatörzsek, falak, kerítések befuttatására. Napos helyen ajánlott öntözni. Több száz évig is élhet jó adottságú területeken. Néhány fajtája:

'Arborescens' – az alapfaj világos helyen kialakult időskori termő fajtája. Dugványozással szaporítható, de árnyékos helyen visszafejlődik meddő hajtásrendszerű növénnyé.

'Conglomerata' – törpe növekedésű, lehajló majd elfekvő fajta 1–3 cm-es levelekkel. Sziklakertbe kiváló.

'Balkon' – Tömött gyepet alkotó, sokszorosan elágazó hajtásrendszerű, magyar fajta. Balkonládába kiváló, de gyeppótlónak is igen jó.

'Glacier' – Közepes méretű leveleinek alapszíne szürkészöld, a széle felé ezüst színű és fehér foltos.

'Ivalce' – Fodros szélű, élénkzöld levelei közepes méretűek. Rövid ízközű, kompakt fajta.

'Perint' – A 'Balkon' fajtánál valamivel lazább és gyorsabb növekedésű magyar fajta.

'Woerner' – Fagytűrő és gyors növekedésű, északnyugat-európai fajta, kerekded levelekkel és feltűnő, fehéres levélerekkel.

H. h. f. poetarum (Nyman) McAllister et A. Rutherf. – görög borostyán; zöld vagy vöröslő hajtású, narancssárga termésű. DK-Európában és a Kaukázusban, Kis-Ázsiában honos.

A borostyán sok levélváltozatát mint hidegházi cserepes ámpolnanövényt is szaporítják. Ezek közül a zöld levelűek a szabadba is ültethetők.

Drogja háziszerként nem használható, mert erős hatású. A borostyán drogja alkotórésze köptetőknek és görcsoldóknak is. Allergiás reakciót válthat ki azon személyeknél, akik érzékenyek a falkarionolra.

 

§ Borsgomba – tudományos neve: piruló galóca - (Amanita rubescens) – Bors: csn, fk

A kalaposgombák (Agaricales) rendjébe, ezen belül a galócafélék (Amanitaceae) családjába tartozó faj.

A kalap 10-15 centiméter szélesre nő meg. Ekkor esernyőhöz hasonlóan félgömb alakúvá válik, és húsbarna-vöröses felszínén nagyszámú finom fehéres-sárga vagy rózsaszín burokmaradvány-darabka látható, ezeket az eső könnyen lemossa. A lehúzható félbőr alatt a hús rózsaszínű. A Fehér lemezek a tönktől többé-kevésbé távol és sűrűn állnak, idősebb korban gyakran rózsaszín foltossá válnak. A tönk hosszúsága eléri a 15, néha 18 centimétert, 1-4 centiméter vastag, húsa eleinte telt, később szivacsos. Kezdetben fehér alapszínén csupán enyhe rőtes árnyalat látható, végül azonban határozottan vörössé válik. A gallér nagy, lelógó, fehéres-rózsaszínű és erősen rovátkolt.

A piruló galóca június–júliustól egészen októberig lomberdőkben, fenyvesekben elterjedt és gyakori. A gombaismerők nem csupán azért értékelik, mert korán megjelenik, hanem azért is, mert kiadós étkezési gomba. Tartósan nedves idő után esetleg földízű lehet. Nyers állapotban ne fogyasszuk, mert megárthat.

 

§ Fekete bors (Piper nigrum) – Bors: csn, fk

A bors vagy borscserje (Piper) a borsvirágúak (Piperales) rendjének és a borsfélék (Piperaceae) családjának névadó nemzetsége. Legismertebb képviselője a fekete bors (Piper nigrum) fűszernövény.

Számos más fűszernövényt nevezünk ilyen-olyan borsnak, mint például: Szegfűbors, szecsuani bors, német bors, csomborbors, Cayenne-bors. Ezek a közönséges borsnak nem rokonai, csak hasonló alakjuk vagy csípős ízük miatt kapták ezt a nevet.

 

§ Borsikagomba – tudományos neve: piruló galóca - (Amanita rubescens) – Borsika: lk

az osztatlan bazídiumú gombák (Homobasidiomycetes) osztályának kalaposgombák (Agaricales) rendjébe, ezen belül a galócafélék (Amanitaceae) családjába tartozó faj.

A borsikagomba a borsgomba címszó alatt részletesen olvasható.

 

§ Borsika – tudományos neve: borsfű – (Satureja hortensis) – Borsika: lk

Vörös pettyes virágú fűszer- és gyógynövény; Satureja hortensis.

1570 körül Lencsés György kéziratos Ars Medicájában és 1578-ban Melius Juhász Péter Herbariumában olvasható: „Thymbra Görögül, Satureia, Cunila, az az, Méhec füue, arnyéka, auagy Borsfü.” 1583-ban Clusiusnál (NomPann.), 1590-ben Szikszai Fabricius Balázsnál, 1604-ben Szenczi Molnár Albert szótárában, 1656-ban Kájoni János könyvében bukkan fel a név.

Borsika a neve Benkő Józsefnél (1783: NclB.), borzsika Földi Jánosnál (1793), majd szerepel a borsika a Magyar Fűvész Könyvben (1807: MFűvK.) és Márton Józsefnél (1807), illetve Kassai szótárában (1833).

Az ótörök eredetű bors származéka, illetve összetétele. A Juniperus communis neveként, melynek a magyarban borsfenyő neve is van, átvette a borsika szót a román nyelv; vö. borşică. Német neve is Pfefferkraut.

Ma a tengerihínár, tengerifű, korábban azonban a borsfű (borsika, csombor, csombord) társneve volt az angolnafű (R. 1911: Nsz.), ez a halnévvel (angolna

’Anguilla anguilla’) képzett botanikai fajnév. Mindkét esetben a jelölt növények hosszú szárára utal az elnevezés, mert a halnév egy kígyószerű halat jelöl (ennek latin neve is az anguis ’kígyó’ névvel van összefüggésben).

Egyéves fűszer- és gyógynövény. Magyarországon vadon nem terem. Egyike a legősibb fűszernövényeknek. Már régen fölfedezték, hogy fertőtlenítő sajátsága

az egész emésztőrendszerre kedvező hatású.

A Satureja genusnév a latin saturare ’jóllakni, telítődni’ igéből képzett régi római növénynév; magyarázata az, hogy a növény kedvelt fűszerük volt. Ebből a szóból való a növénynek a Gazdasági Lapok folyóiratban már 1855-ben említett magyar szátorja neve. Más névmagyarázat szerint mivel serkentőszer és igen keresett, a nemi vágyat fokozó szer volt, a Satureja, azaz szatír nevet kapta. Mivel a rómaiak a borsikafüvet a mitológiai szatírokkal, a kéjsóvár, félig kecske, félig ember alakokkal hozták összefüggésbe, akik züllött orgiákat rendeztek, a természetvizsgáló Plinius a nemi vágy serkentőjének, afrodiziákumnak tekintette.

Már Dioszkuridész említi, hogy a hüvelyesek fogyasztásánál segíti az emésztést, és megakadályozza a felfúvódást. Vergilius egy vidéki életet dicsőítő versében a borsfüvet mint aromás növényt írja le, s kiemeli, hogy érdemes méhkaptár mellé ültetni.

A rómaiak egész Európában elterjesztették és népszerűvé tették. A germán törzsek főleg babételek ízesítéséhez használták, emiatt babnövénynek, Bohnenkrautnak keresztelték el. A németek mind a mai napig azt tartják, hogy a borsfű felettébb alkalmas a bab kellemetlen hatása, a szélszorulás ellen is. A Britanniában megtelepedő germán szászok úgy tartották, a borsfű valamennyi ételt jóízűvé teszi, s a növény angol neve is innen származik: savory, azaz ’ízletes’.

A középkor kezdetén elsősorban Itáliában termesztették. Azokban az időkben a kerti borsfűnek keresztelt fajta volt a legnépszerűbb, a bencések minden füvészkertjében díszlett. Hildegard von Bingen a XII. században köszvény ellen ajánlotta. Matthiolus is felfedezte nemi vágyat serkentő tulajdonságát, valamint nagy adag alkalmazásával magzatelhajtó hatását.

A népi gyógyászatban étvágytalanság, bélhurut esetén, felfúvódás ellen használják. Babbal főzve állítólag csökkenti a bab felfúvó hatását. Ezért teszik

más, nehezen emészthető ételekbe is, lencsefőzelékbe, hurkába.

A Szigetközben bécsi rozmaring, csombord néven ismerik. Borspótlónak használták a háborús években, káposztában ma is kedvelt fűszer.

Virágzáskor, júliusban szedik, és kötegekben felaggatva szárítják.

 

§ Borsózsizsik (Bruchus pisorum Linné) – Borsó: csn

4-6 mm nagyságú, zömök testű, tojásdad alakú. Fekete alapszínű testét rozsdabarna pikkelyszőrök fedik fehéres foltokkal.

A megtermékenyített nőstény 130-170 borostyánsárga petét rak le életében, amelyet zselatinszerű váladékkal a borsó hüvelyére ragaszt. A peterakás két hónapig is elhúzódhat. A petéből a lárva kb. egy hét múlva kel ki, és a borsó hüvelyén keresztül a magba hatol. A 4-6 mm hosszú, barna fejű ráncos lárva (kukac) a borsószem belsejében tartózkodik. Minden borsószemben csak egy lárva képes fejlődni. Az 5-6 hétig tartó lárvaállapot alatt a lárva a mag jelentős részét elfogyasztja. A kifejlett lárva a mag héját körben megvékonyítja, és ezen az ablakon át a "bábkamra" áttetszik. A bábállapot kb. 2 hétig tart. A kifejlett rovar a bábkamrát csak akkor hagyja el, ha kitinváza már megkeményedett, vagy a kedvezőtlen körülmények erre kényszerítik.

A raktározott borsóban, a borsószalmában, a fák kérge alatt, a száraz avarban, vagy a magtár repedéseiben, réseiben telel át. Telelőhelyét közvetlenül a borsó virágzása előtt hagyja el, és 16 o C hőmérsékleten, valószínűleg a borsóvirág illatának hatására repülve keresi fel a borsótáblákat. Az imágók sziromlevéllel, porzóval, szár- és hüvelyrészekkel táplálkoznak.

Elsősorban a borsóban található, de a csillagfürtben, a szegletes lednekben és a csicseri borsóban is kifejlődik.

A fertőzött zöldborsón a lárva behatolási helyét egy ideig tűszúrásszerű kis fekete lyuk, majd kis dudor jelzi. Az érett borsón a bábkamra sötét folt alakjában tűnik át, amelyet "ablakos" borsónak neveznek. Az elhagyott magon 2-3 mm nagyságú kerek kerek lyuk látható, ez a lyukas borsó.

A raktárakba passzív úton kerül be, a szabadban repül.

Család: ZSIZSIKFÉLÉK – Fam: Bruchidae

Kis, 1,5–5 mm nagyságú, zömök testű bogarak, alakban átmenetet képeznek a Phytophaga és a Rynchophora had között. Szárnyfedőik a farfedőt általában fedetlenül hagyják, végük lemetszett, lekerekített. Felületüket sűrű szürkéssárga szőrzet fedi. Csápjuk 11 ízű, egyszerű. A fej ormányszerűen megnyúlt, a nyakpajzs előrefelé szűkülő, kúp, vagy harang alakú. Elülső és középső lábaik vékonyak, a hátsó lábak viszont erőteljesek, megvastagodtak. Különböző növények magvaiban fejlődnek, legtöbbjük a pillangósvirágúakat részesíti előnyben. A hüvelyeket még a szabadban megfertőzik, de kártételük csak a raktárban jelentkezik. A fajok egy része a raktárakban is képes fertőzni. A zsizsikek legtöbbje mint raktári kártevő ismert, sok fajuk komoly mezőgazdasági, kertészeti jelentőséggel bír. Kaszab (1967) szerint faunaterületünkön 57 faj fordul elő. Nagy a veszélye a terményekkel történő elhurcolásnak.

Erdészeti szempontból egy fajnak van jelentősége:

Zanótzsizsik – Bruchidius fasciatusOlivier

További ismertebb és mezőgazdasági, raktározási szempontból jelentős fajok:

Babzsizsik – Acanthoscelis obtectus Say

Borsózsizsik – Bruchus pisorum Linné

Lencsezsizsik – Bruchus lentis Frölich

Lóbabzsizsik – Bruchus rufimanus Boheman

Lednekzsizsik – Bruchus atomarius Linné

 

§ Zöldborsó (Pisum sativum) – Borsó: csn

A borsó vagy veteményborsó, kerti borsó, kultúrborsó, termesztett borsó (Pisum sativum) a pillangósvirágúak családjába tartozó növényfaj.

Tápláléknövény, az emberiség egyik legrégibb kultúrnövénye. Fontos fehérjeforrásnak számít az emberi táplálkozásban, manapság elsősorban zöldségként és állateledelként kerül felhasználásra. Magyarországon a veteményes kertekben mindenütt megtalálható kedvelt zöldségféle. Szántóföldi paraszti termesztése elsősorban a Tiszántúlon (Hajdú-Bihar, Szolnok, Békés megyék), illetve a Dunántúl némely körzeteiben (Fejér és Tolna megye) alakult ki. Termesztett változatai több vad őstől származnak.

Termesztésbe vétele i. e. 4–5000 évvel Közép-Ázsia központi és déli területein (Afganisztán, Irán, Turkesztán) történhetett és a neolitikus kultúrákkal terjedt el Európában. A bronzkorból bőséges régészeti leletek bizonyítják Kárpát-medencei és nyugat-európai ismeretét. A magyarság még a vándorlása idején ismerhette meg. A magyar borsó szó ótörök eredetű.

Az alapfaj gyökere mélyre hatol, oldalgyökerei gazdagon behálózzák a talajt, rajtuk nitrogéngyűjtő baktériumok élnek. Hajtása felálló vagy elfekvő dudvaszár viaszos bevonattal; levélkacsban végződik. Levelei szárnyasan összetettek, hamvasak, széles pálhájuk van. Virágai fehérek, magánosak vagy kevés tagú fürtben állnak. Termése hüvely. Áprilistól júliusig virágzik.

A termesztett fajták különböznek a szártagok hosszúságában és színében, a pálhalevelek és a lomblevelek alakjában, a hüvely méretében és a termés alakjában.

Termesztett alakkörei:

Alapvetően három fajtacsoportot különböztetünk meg, de ezeken belül más szempontok, bogyó nagysága, színe alapján is osztályozzák:

Cukorborsó: a terméshüvely belső, rostos rétege hiányzik, hüvelyestül fogyasztják.

kifejtő borsó: magjuk sima, cukortartalmuk gyorsan alakul át keményítővé, rövid idő ál a betakarításukra. Ide tartoznak az étkezési száraz (zöld vagy sárga magvú) borsók is.

Velőborsó: a cukortartalom lassan alakul át keményítővé, hosszabb ideig zsenge marad.

Termesztése. A borsót eredetileg száraz állapotban fogyasztották. A zöldborsófogyasztás a a 15–16. századtól jött szokásba Nyugat-Európában. Eleinte a hüvelyével együtt főzték meg. A 16–17. századi magyar botanikai irodalom kétféle borsót különböztetett meg: az apróbb magvú mezei borsót és a nagyobb magvú kerti borsót. Magyarországon bárhol termeszthető, a hideget jól tűri, egyes fajták a −10 °C-ot is károsodás nélkül elviselik. Nagy melegben a szemek aprók maradnak.

Március, április hónapban szakaszosan vetjük, egyes fajták között egy-két hét különbséggel. Talajban nem válogat, tápanyag-, vízigénye közepes, ha a téli csapadék bőséges volt, akkor csak a virágzásakor öntözzük.

A termésmennyiség és a minőség miatt nagyon fontos a legmegfelelőbb betakarítási időpont kiválasztása. Túl korai szedésnél alacsony lesz a termésátlag, viszont zsenge, édes szemeket kapunk, míg a túl kései szedésnél a minőség lesz rossz, kemények, nehezen fővők lesznek a szemek.

A szedést követően hűvös helyen tároljuk a feldolgozásig, eltevésnél, gyorsfagyasztásnál törekedjünk arra, hogy két-három órán belül tudjuk feldolgozni.

A szárazborsó legnagyobb része borsódaraként az állattenyésztésben kerül felhasználásra, akárcsak az élelmiszer előállításból származó borsó takarmányliszt és a borsókorpa a hántoló malomból. Magas tápanyagtartalma miatt a szárított borsót is használják etetéshez. Továbbá a borsót zöldtakarmányként és zöldtrágyázáshoz is használják.

Eredetileg az emberi táplálkozáshoz is szárazborsót használtak, melyet elsősorban borsópürének készítettek el. Napjainkban elterjedt még a borsóleves. A 19. században jelent meg a borsókolbász. A szárazborsó teljes borsóként (maghéjjal) és félborsóként (maghéj eltávolításával) kerül felhasználásra.

Manapság Közép-Európában a borsót főleg nyersen fogyasztják. Gyakran kerül konzervekbe és mélyhűtött formában is árusítják.

A nyers, zsenge friss cukorborsó kedvenc gyerekcsemege. Cukorborsó leves, és főzelék készülhet belőle, de más levesek, rizses köretek, párolva saláták ízesítője, kiegészítője. Az egészséges, friss borsóhüvely a belső rétegének eltávolítása után ehető, a borsólevesben is nagyon jól használhatjuk.

 

§ Közönséges borz (Meles meles) – Borz: csn

A menyétfélék (Mustelidae) családjába tartozó faj. Ez a faj a borzformák (Melinae) alcsaládjának névadó tagja és egyben az alcsalád legismertebb faja is. Hogy alcsaládbeli rokonaitól elkülöníthető legyen gyakran használják rá az európai borz vagy az eurázsiai borz elnevezést is.

Hatalmas területen él Eurázsiában az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig, beleértve a Brit-szigeteket és Japánt, délen Vietnám jelenti az elterjedésének határát.

Egész Európában elterjedt faj, kivéve a kontinenstől távolabb eső szigeteket, mint Korzika, Szardínia, Szicília és Ciprus, ahonnan hiányzik.

Erdős területeket kedvel, olykor városi parkokban is előfordul. Hegyvidéken 2000 méteres magasságig fordul elő.

A borz nagyjából 56-90 centiméter hosszú (ebből 11-20 centiméter a farok) és 6,6-16,7 kilogramm testtömegű állat. A hímek valamivel nagyobbak, mint a nőstények.

Szőrzete jellegzetes mintázatú, hasa fekete, háta viszont ezüstszürke. Pofája fehér, rajta az orrától a szemén át a füléig húzódó fekete sávval.

Nappal sűrű aljnövényzetű erdőkbe vonul vissza, de elsősorban nyíltabb területeken keresi táplálékát. Esetenként felkeresi a kultúrterületeket is, amely tulajdonsága miatt kártevőnek tartják. Jellegzetes mozgásáról, hangos csörtetéséről messziről felismerhető, bár óvatossága miatt ritkán látható. Alkonyat után aktivizálódik, a nappalt üregében tölti. Egyes területen – mint Szibériában és Észak-Európában – téli álmot alszik. Mindenevő, gerincteleneket, kisebb gerinces állatokat (madarak, rágcsálók, hüllők), magokat, erdei gyümölcsöket, gyökereket és gombát fogyaszt, híresen torkos állat.

Sokáig azt hitték, egyedül él, csak a legutóbbi vizsgálatok tárták fel szociális hajlamait. Kiterjedt, sokszor negyed hektáros közös üregrendszerben él egy-egy, legfeljebb 12 egyedből álló klán. Az 1,5 méter átmérőjű alvókamrák a bejáratoktól 10 méterre, a föld alatt 2-3 méterre találhatók. Vannak más rendeltetésű területek is, napozók, játszóhelyek stb. Az üregrendszert az egymást követő generációk akár évszázadokig is használhatják, gyakran még akkor is ragaszkodnak hozzá, amikor a külső környezet már nem megfelelő számukra. Az üregrendszer ez idő alatt egyre bővül, akár több hektáros hatalmas rendszerek is létrejöhetnek. Egy angliai üregrendszer vizsgálata során kiderült, hogy a 879 méter hosszú alagútnak 178 bejárata és 50 kamrája van. A becslések szerint közel 70 tonna föld kitermelésével épült fel.

A klántagok genetikai analízise elárulta, hogy a közeli rokon egyedek maradnak együtt. A család vezetője a domináns hím és nőstény. Annak ellenére, hogy a vezérhím több nősténnyel is párzik, csak a főnőstény tudja felnevelni sikeresen kicsinyeit. Előnyét úgy biztosítja, hogy megöli az alacsonyabb rangúak kölykeit. Más nagycsaládban élő állattal szemben a családtagok nem segítenek be a kölykök gondozásába, viszont az üregrendszer fejlesztésében és karbantartásában igen.

A klánok 50-150 hektáros, egymással alig átfedő területeken élnek, amelyet szagmintával, ürülékükkel és vizeletükkel jelölnek. A territóriumukat hevesen védik. A klánok főleg nőstényekből állnak, a fiatal hímek elvándorolnak, és addig magányosan járnak, míg nem tudnak valamely új klánhoz csatlakozni. Érdekes módon a melegebb vidékeken kisebb a klánok létszáma, sőt valahol párban, illetve egyedül is élhetnek. Egy elmélet szerint éppen a hidegebb, zord időjárás kényszeríti csapatba a borzokat, mert így tudnak hatékonyan ekkora, védelmet jelentő üregrendszereket ásni és fenntartani.

Késő téltől a nyárig tartó időszakon belül párzanak, de az embrió fejlődése szünetelhet, beágyazódása késhet akár 10 hónapig is. A párzás után 11-12 hónappal 2-6 kölyköt ellenek. Rendszerint februártól márciusig ellenek, majd a kis borzokat őszig nevelik. Ivaréretté 1 éves korukra válnak. A borzok maximum 16 évig élnek.

 

§ Fakúszó borz – Borz: csn

A szirtiborzfélék (Procaviidae) az előpatások rendjének egyetlen élő családja. Mintegy három Nem és hat ma élő Faj tartozik a családba.

A család az alábbi nemeket foglalja magában: Fakúszó borz, Fokföldi fakúszóborz, Nyugat-afrikai fakúszószirtiborz.

A szirtiborzfélék teste megnyúlt, hengeres, fejük aránylag nagy, orruk elöl kihegyesedik, felső ajkuk hasított. Hosszuk 31 cm és 55 cm közé tehető. Orruk

és szemük kicsiny, de előreugró, rövid, széles és kerek fülük csaknem elvész bundájukban. A nyakuk rövid és vaskos, farkuk csökevényes. Végtagjaik középhosszúak és meglehetősen gyengék, elülső lábuk négy, a hátsó három, az utolsó ujjpercig bőrhártyával összekötött ujjban végződik, és ezeket a hátsó végtag belső ujja kivételével lapos, pataszerű köröm burkolja. Csupasz talpukon több, rendkívül simulékony, kérges bőrpárna emelkedik. Ezeket mély barázdák választják el. Sajátos, tapadókorongszerű talpberendezésüknek köszönhetően a függőleges felületeken is képesek felmászni.

Testüket és végtagjaikat puha, sűrű nemezes bunda borítja; a szőrszálak gyökerükön hullámosak, ezért nincs szükség külön piheszőrökre. A szirtiborzok pofáján, mellén és hátán néhány merev tapintószőr mered ki; a háton az ágyék táján eltérő színű folt vesz körül egy szőrtelen, csupasz bőrdarabot, ahol a hátmirigyet találjuk.

A szirtiborzok állkapcsa feltűnően erős. Az alsó állkapocs hátul széles és magas, mint a páratlan ujjú patásoké. Oldalsó metszőfogai hiányoznak, úgyhogy a felső állkapocsban mindkét oldalon csak egy, az alsóban két–két, hézaggal elválasztott metszőfog ül. A felsők háromélűek, csaknem félkörbe görbültek, és hegyük kopása következtében élesek; az alsók egyenesek. A fogüregek messze hátranyúlnak. Szemfoguk nincs, úgyhogy a metszőfogak és a hét (négy előzápfog és három őrlőfog), hátrafelé növekvő zápfog között is űr tátong. A zápfogak koronája hol magasabb, hol alacsonyabb. Apró könnycsontjuk a szemüreg belső zugában, a felső állkapocs és homlokcsont között kissé előreugrik, mint az elefántoké és az orrszarvúké. belső fülük a páratlan ujjú patásokéra emlékeztet.

a legtöbb emlőséhez hasonlóan fejlett, miként látásuk is. Gyomrukat egy válaszfal két részre tagolja: a bal oldaliban elraktározzák a táplálékot, majd a jobb oldaliban megemésztik. Epehólyagjuk nincs, az anyaméh egyszarvú, a herék a test belsejében, szorosan a vesék mögött helyezkednek el.

Az Állatot már réges-régen jól ismerték. A bibliában emlegetett „safan” nyilván a szíriai és palesztinai szirti borzot (Procavia syriaca Schreb.) jelentette.

Mózes a safanokat a hasadt ujjú kérődzők között említi és tilalom alá helyezi (Mózes 11:5); ez a magyarázata annak, hogy Abesszíniában a keresztények és a mohamedánok ma sem eszik. Egyebütt, különösen Észak-Arábiában a Beduinok szívesen fogyasztják, és ezért vadásszák is.

Egy elmélet szerint Hispánia róluk kapta a nevét, ugyanis a föníciai utazók az Ibériai-félszigeten élő nyulakat szirtiborzoknak nézték. (A "spanim" szó a föníciai nyelvvel rokon héberben is szirtiborzot jelent.)

 

§ Borzfű – tudományos neve: henye magiszák (Asperugo procumbens L.) – Borz: csn

További nevei: Borzfű, zordonka.

egyéves. 15–75. Ágas szára lecsepült; dús nedvű, törékeny és horgasszőröktől ragadós. Levelei hoszszúkás kerülékesek, kivált élükön erősen érdesek. Csészéje maradó, a virágon csöves, 5-metszetű, a termésen összenyomott 1–15 cm széles, öblösen 5-fogú és mindenik foga között még egy kisebb foga van; 5-ágú koronára emlékeztet. Pártája violaszínű, később kék, torkában 5 pikkelylyel. A termés kocsánya hátra görbült. Makkocskái bibircsesek.

Terem parlagokon, kerítések mentén, kertekben, szóval emberi lakóépületek közelében az egész országban.

 

§ Osztrák borzamag (Pleurospermum austriacum) – Borza: csn

60–100 (–150) cm-es magasságot is elérő, élesen barázdált, erőteljes szárú, évelő, kopasz növény. Levelei 1–3-szorosan hármasak. A levélkék viszonylag nagyok (4–10 cm hosszúak), lándzsásak vagy tojásdadok, bevagdalt hegyes-fűrészes szélűek, ą a levélgerincre futók. A gallér- és gallérkalevelek hasogatottak, szeldeltek. Az ernyő és az ernyőcske sugarai érdesek. A szirmok aprók, fehérek. A termések elliptikusak vagy kerek-tojásdadok, 5–10 mm hosszúak, élesen bordásak.

Virágzása június – augusztus / VII – IX (– X.)

Mészkedvelő montán faj; magashegyi bükkösök, szurdokerdők, sziklaerdők, törmeléklejtő-erdők növénye.

Közép-európai flóraelem. Bükk, Mátra, Börzsöny, Soproni-hegység, Kőszegi-hegység.

Az APIACEAE család fajainak felismerése, meghatározása alaposságot igényel. A virágszínen és a levelek, levélkék alakján kívül fontos bélyeg a gallér- és gallérkalevelek hiánya-megléte, valamint a termés alakja, bordázottsága, mérete. Az e fajjal azonos termőhelyeken előforduló nagy földitömjén (Pimpinella major) levelei egyszeresen szárnyaltak, gallérlevele nincs, kissé bordázott termése 3–4 mm hosszú.

Természetvédelmi értéke 50 000 Ft

 

§ Mezei borzon – tudományos neve: bojtorjános szamárturbolya - (Torilis Anthriscus) – Borzon: csn

További nevei: Mezei borzon, sertetalp, szamárpetrezselyem, televényturbolya, tüskemag.

Kétéves. Egyéves, 50–80 cm. Hengeres szára gyöngén barázdált, rásimuló szőröktől érdes. Levelei kétszer szárnyasak; hosszúkás levélkéi fűrészesek. Ernyője 3–9-sugarú s a gallérja rendszerint annyi levelű, a hány sugárból áll az ernyő. A gallérkája is soklevelű. Szirmai fehérek v. pirosasak. Terméskéi számos, kissé ives, de nem horgas tüskéktől borzasak.

Terem árkok, utak, mentén, erdők szélén az egész országban.

 

§ Bengáli botsáska (Medauroidea extradentata) – Bot: csn

A természetben élő populációk állapota ismeretlen. Nevével ellentétben Vietnám területén, Annam régióban, bozótosokban él. A Nőstény 90-120 mm, a hímek 70 mm hosszúak és karcsúbbak. A nőstények középső pár lábán kis lebenyek vannak, szemeik között két jellegzetes tüske, „szarv”, mely már nimfaként megjelenik.

Színezetük világosbarna, szürkésbarna, sötétebb és sárgásabb foltokkal, ritkán sötétbarnák vagy zöldek. Mindkét Ivar szárnyatlan.

Első lábaik tövében kis bemélyedés látható, ami arra szolgál, hogy amikor a rovar előrenyújtja első két lábát feje ebbe a kis vájatba kerül. Ez teljesen egyenes, botszerű külsőt kölcsönöz neki.

Fogságban táplálható szeder, galagonya, tűztövis, mogyoró, rózsa, málna, ribizli és gólyaorr levelével. Egy kutatás szerint a téli fagyok idején -amikor a természetben fellelhető takarmányok száma erősen lecsökken-, a legjobb takarmány a salátalevél és a fagyasztott tölgylevél a számukra. Éjszakai életmódot folytat, csak akkor kezd táplálkozni, ha teljesen lement a Nap. Mozgása közben oldalra himbálózik, ringó ágat utánozva. Veszély esetén gyorsan képes menekülni.

Természetes ellenségei elsősorban a madarak, valamint kisebb emlősök, melyekkel szemben legjobban az álcázással tud védekezni.

A szürke alapon változatos barna mintázatú peték 3 mm nagyságúak. 2-6 hónap alatt kelnek ki belőlük a 10 mm-es nimfák; a fejlődés hossza hőmérsékletfüggő. Ha a nőstény talál magának hímet, akkor gyakran párosodnak. Szűznemzéssel

(parthenogenesis) is szaporodik. Rövid életű, összesen 5-7 hónapig él, de fogságban akár egy évig is elélhet. Nagyjából 6 alkalommal vedlik, mielőtt elérné ivarérettségét, ami körülbelül 3 hónap alatt következik be. A kifejlett nőstény az utolsó vedlése után két héttel kezd petét rakni; naponta

legfeljebb ötöt helyez a talajra.

Viszonylag könnyen tartható faj, kezdők számára ideális. Jól szellőző, magas inszektáriumra van szükségük. A hőmérséklet 25-28 °C-on, a páratartalom 75-80% körül az ideális. A szaporodáshoz elég a szobahőmérséklet. Főként szűznemzéssel szaporodnak. A terrárium mérete legalább 40 x 40 x 60 legyen. A tápláléknövényeket minden este - lehetőleg desztillált vízzel - le kell locsolni, mert nem tudják csak a táplálékból felvenni a vizet.

Az aljzatnak -annak ellenére, hogy a rovarok sohasem jönnek le-, fontos szerepe van a páratartalom fenntartásában, valamint a peték védelmében, melyeket

a nőstények a talajra szórnak. Nedves homokon vagy terráriumföldön a peték a kikelésig maradhatnak. Ha a homok világos, akkor a peték láthatók is.

Megfelelő tartási körülmények között olyan jól szaporodnak, hogy a nimfákat időnként más terráriumi állatok -például kaméleonok-takarmányozására használják fel.

Először 1949-ben került Európába, ahol hamar a terraristák és a biológusok

kedvelt rovarává vált könnyű tartása és termékenysége miatt. A biokémiai kutatásokban is gyakran használt modellszervezet. A Phasmid Study Group a PSG-5 és a PSG-24 kódokon tartja nyilván.

Rend: Phasmatodea – Botsáskák

Közepes vagy nagytestű rovarok. A leghosszabb recens rovar (végtagokkal együtt kb. 55 cm hosszú) közéjük tartozik. Az álcázás nagymesterei: testük gyakran száraz faágra vagy levélre emlékeztet. Fejük viszonylag kicsi, rajta változó méretű és formájú, általában fonalas csápok, két összetett szem és ritkán pontszemek (néhány faj hímjein) vannak. Szájszervük rágó jellegű; növényevők. Toruk változó mértékben, gyakran erősen megnyúlt, járólábaik viszonylag nagyok, könnyen ledobódnak (autotómia), de a lárvák vedléseik során azokat valamelyest képesek pótolni. Első pár szárnyuk kicsi, pergamenszerű (tegmen), a második pár, legyezőszerűen összehajtható hártyás szárnyuk azonban fejlett lehet, sok fajuk röpképes is. Több fajnál azonban a szárnyak teljesen hiányoznak.

Számos faj az előtoron nyíló mirigyek mérgező, riasztó szagú váladékának külvilágba juttatásával védekezik a ragadozók ellen (esetenként akár fél méterre is képesek kipermetezni azt), mások ilyenkor a feltűnő színű hátsó

szárnyukat nyitják ki ijesztésképpen. Potrohuk megnyúlt, hengeres vagy lapított. Tojásrakók. Alapvetően trópusiszubtrópusi csoport, világszerte eddig közel 4000 fajuk ismert. Európa déli részén is őshonosak, de a kontinens nyugati részén különböző helyekről (pl. India, Új-Zéland) behurcolt fajok is megtelepedtek. Epimorfózissal fejlődnek, gyakori náluk a szűznemzés.

 

§ Botpálma (Rhapis excelsa) – Bot: csn

A botpálma a pálmafélék családjába tartozó, Kína és Japán területéről származó növény. Leveleivel díszítő, mutatós szobanövény, mely otthonunk látványos dísze lehet.

Az üzletekben leggyakrabban a törpe botpálmának is nevezett kisebb termetű Rhapis humilis-t, valamint a nagyobb méretű botpálmát a Rhapis excelsa-t forgalmazzák. Előbbi kb. 1méteres magasságot érhet el, míg utóbbi nagyobb edényben is jól mutat nagyjából 2méteres termetével.

A botpálmával kapcsolatos érdekesség, hogy az egyetlen olyan pálmanemzetség, mely alkalmas bonsaiként való nevelésre is.

A nem napos, világos vagy félárnyékos, télen hűvös 5-10 fokos, nyáron meleg környezetet kedveli. Szabadban is tartható félárnyékos helyen május közepétől nyár végéig. Jól érzi magát nem huzatos lépcsőházakban is.

Tavasszal és nyáron bőségesen öntözzük, télen kevesebb vizet kapjon. Tápoldatozni kis adag tápoldattal lehet májustól augusztusig. A többi évszakban hagyjuk el a tápoldatozást. Időnként permetezzük vízzel a leveleit, így biztosítva a megfelelő páratartalmat, és megelőzve a takácsatkák megjelenését.

Átültetéséhez használjunk T egységföldet, vagy homokkal kevert kerti földet. Az átültetés általában akkor válik szükségessé, ha a gyökérlabda már kitüremkedik a növénytartóból. Szaporítása történhet magról, vagy sarjról. A leválasztott sarjat elültetjük külön cserépbe és ugyanúgy neveljük tovább, mint az anyanövényt.

Kártevők közül a takácsatkák jelenthetnek rá veszélyt, ha túlságos meleg és száraz levegőjű helyen tartjuk, ezek a körülmények kedveznek a takácsatkának. A száraz levegőjű, meleg helyre a barnuló és száradó levelek is figyelmeztetnek.

 

§ Közönséges bozótiantilop (Tragelaphus scriptus) – Bozóti: csn

A tülkösszarvúak (Bovidae) családjába tartozó faj.

Ezt az antilopot, korábban azonosnak tartották a Delamere bozótiantiloppal (Tragelaphus sylvaticus); mindkettőt az egykori bozóti antilop alfajainak vélték. Azonban a kutatások és a DNS-vizsgálatok bebizonyították, hogy két önálló fajról van szó, továbbá nem is közeli rokonai egymásnak, mivel a szóban forgó antilop inkább a nyalával (Tragelaphus angasii), míg a Delamere bozóti antilop a bongóval (Tragelaphus eurycerus) és a szitutungával(Tragelaphus spekii) áll közelebbi rokonságban.

A közönséges bozótiantilop előfordulási területe Afrika nyugati és középső részén van. Szenegáltól Mauritánia déli részén és a Száhil övön keresztül, keletre egészen Etiópiáig és Eritreáig, valamint délre Angoláig és a Kongói Demokratikus Köztársaságig található meg. A közönséges bozóti antilop déli elterjedési területe és a Delamere bozóti antilop legészakibb élőhelyei fedik egymást, úgyhogy egyes helyeken, mint például Angolában és a Kongói Demokratikus Köztársaságban mindkét állat előfordul. A Kongó-medencéből

 hiányzik.

Kis és közepes termetű antilopfaj. Talán a legkisebb csavartszarvú antilop. Szőrzetének színe vöröstől a sárgásbarnáig változik. A testén jól kivehető függőleges, és legalább egy vízszintes világos csík van. A nemek egyforma színűek. Nyugattól kelet felé, a mintázata egyre elmosódottabbá válik.

A váltakozó erdő-szavanna mozaikos élőhelyeket kedveli, azonban megél az esőerdőben, a félsivatagban és a hegyi erdőkben is.

 

§ Bozsor - tudományos neve: agárkosbor – (Anacamptis morio) – Bozsor: csn

A kosborfélék vagy orchideafélék (Orchidaceae) családjába tartozó védett növény.

A kosbor-fajoknak virágzó állapotban két gumója (ikergumója) van. Amelyik a csúcsán a föld feletti szárat viseli, az az idősebbik, az úgynevezett anyagumó, ennek belsejéből a tartaléktáplálék már a föld feletti szárba vándorolt, ezért az anyagumó fonnyadt, ráncos és megbarnult. A mellette levő fiatalabb gumó

a leánygumó. Ennek rügyéből fejlődik a következő évi szár. A leánygumó duzzadt, sima, fehér.

Az agárkosbornak gumói épek, gömbölydedek. Szára 8–20 cm magas, kevés levelű, levelei lándzsásak vagy keskenyek, visszás tojásdadok. A szár aljából egy csomó fehér-fonalas járulékos gyökér ered. Virágzata laza, rövid, 6-10 virágú fürt. Murvái többé-kevésbé olyan hosszúak, mint a magház, bíborszínűek.

Virágai sötét vagy világosabb bíborszínűek, zöld erezettel, ritkábban rózsaszínűek vagy fehérek. A virág lepellevelei az ajak kivételével rövidek, tompa sisakformára összeborulók, mézajka szélesebb, mint amilyen hosszú, bíbor ibolyaszínű, sötétebb pettyekkel, háromkaréjú. A középső karéj erősen kicsípett. A sarkantyú hengeres, kissé felfelé kunkorodó. Porzói a bibeszállal összenőttek. Magháza tompán háromszögletű, haterű, csavarodott úgy, hogy a többi virágrészek megfordítottak, azaz a bimbóban alul levő részek a virágzáskor fent vannak és fordítva. Termése 3 kapoccsal nyíló tok, amelyben sok, apró és könnyű mag fejlődik. Április-május-júniusban virágzik.

Az agárkosbor föld alatti gyökérgumóit a múltban felhasználták terápiás célokra, nyálkahártyavédő és ingercsökkentő anyagként. Ma a kosborból készült gyógyszerek semmilyen szerepet nem játszanak, mert szinte mindenhol természetvédelmi oltalom alatt állnak.

Szára 8–20 cm magas, de maximum 60cm-re megnövő évelő növény. Réteken, nedves homoki gyepekben, sztyeppekben él. Az Alföldön ritkán, szikes pusztákon is előfordul.

A Magyar-középhegységben és a Dunántúlon gyakori, az Alföldön szórványos, többek közt a Kisalföld, a Bodrogköz, a Keszthelyi-fennsík, a Mátra, valamint a Cserhát területén él

 

§ Vesefoltos böde (Chilocorus renipustulatus) – Böde: csn

Nem gyakori hazai katicafajunk. Fákon - elsősorban lombhullatókon - él, kb 3-4mm, kerek, kicsit kihajló szegélyű bogár. Teljesen fekete, csupán két ovális piros folt díszíti szárnyfedőit. Lárvái kis mini-sünökre hasonlítanak, barnásak, hátoldalukon számos fekete tüskével. Mind a kifejlett bogár, mind a lárva apró termetű tetvek, atkák vadásza.

Bebábozódáskor a levélre tapasztják magukat a lárvák, majd a felrepedt

lárvabőr alatti bábbőr is láthatóvá válik. Amikor kibújnak a bábból, a levetett bábbőr üresen marad a levélen.

 

§ Szudéta bögöly (Tabanus sudeticus) – Bögöly: csn

A bögölyfélék vagy bögölyök a Kétszárnyúak rendjének Légyalkatúak alrendjének egyik családja.

A bögölyök közepes vagy nagytermetű, zömök, erős, vaskos legyek. A Szudétabögöly, mely hazánkban főképp a hegyvidékeken fordul elő − az egyik legnagyobb európai légyfaj a maga 2,5–3 cm-es hosszával. Nem sokkal marad el mögötte a Marhabögöly, mely ugyancsak nagyobbra is megnőhet, mint 2,5 cm.

Fejük nagy, félgömb alakú, olyan széles, mint a tor, sőt egyes esetekben még szélesebb is. A fejen található hatalmas összetett szemeik lehetnek csupaszok, de hosszabb-rövidebb szőröket is viselhetnek. A szemek színe változatos. Ritkább esetben egyszínű (sárga, barna, zöld vagy kék), inkább jellemző a több szín, vagyis az alapszínhez képest eltérő színű sávok, foltok, zegzugos vonalak lehetnek. A Hímek szemei a fejtetőn összeérnek, a nőstényekét szélesebb vagy keskenyebb homlokléc választja el egymástól. A fejen foglalnak még helyet a szájszervek is. Szájszervük szúró-szívó típusú. Erős, vaskos szívókájuk a tőr alakú felső ajakból, és a páros állkapocsból, illetve a rágókból tevődik össze. Mindezt körülveszi az alsó ajak, amelynek szabad végén két félkör alakú szívópárna ül. A nőstény szájszervének szúrósertéi a vérszíváskor szétroncsolják a hajszálereket, vagy felsértenek más kisebb eret. A kiömlő vér kis tócsák formájában összegyűlik a szövetek között, és innen szívja fel az állat, majd juttatja a belébe (egy szíváskor akár 0,2 cm³ vért is felvehetnek). A szívás közben a sebbe véralvadásgátló anyagot fecskendeznek, hogy ne alvadjon meg a szövetek közé került vér. Így az állat szívása után még hosszú ideig vérezhet a felsértett bőr. A vaskos szívóka bedöfésekor gyakran az idegvégződések és az idegszálak is megsérülnek, ezért olyan fájdalmas a bögölycsípés.

A toron találhatók a nagy, erőteljes szárnyak, melyekkel rendkívül gyorsan, biztosan, és elég hangosan, zümmögve repülnek. A lábaik eléggé hosszúak, vele gyors mozgásra képesek a sima, függőleges felületeken is.

A bögölyök rendszerint gúla vagy sapka alakú sűrű csomókba rakják henger vagy orsó alakú petéiket, nedves talaj vagy víz fölé nyúló növények szárára vagy leveleire. A pete színe a lerakáskor még tejfehér, majd sötétedni kezd, fajtól függően a barnásszürkétől a szénfeketéig változhat. Az egy csomóban lévő peték száma jelentős, kb. 300−500 db. A petékből a lárvák hamar kikelnek, 2−4 nap elteltével. Kikelésük után a nedves talajra vagy a vízbe pottyannak. Itt ragadozó életmódot folytatnak, és nagyra, 2,5−4 cm hosszúra is megnőhetnek. A lárvaállapot fajoktól függően 1−2 évig is eltart, majd következik a bebábozódás. Bábjuk a lepkék bábjához hasonló múmiabáb. Ennek színe is kezdetben világosabb, majd besötétedik. A bábállapot 10−23 napig tart, ezután a kifejlett bögölyök kirepülnek.

Hazánk egyik legnagyobb legye a marhabögöly, amely elérheti a 2,5 cm-t. Főképp az Alföldön gyakori, ahol a déli, meleg órákban aktív. Főképp a szarvasmarhákat kínozza, de az embernél is próbálkozik a vérszívással. Az embert legtöbbször ez a bögölyfaj támadja meg.

A mi éghajlatunk alatt a bögölyök tavasztól őszig aktívak. A korai fajok már április-májusban elbújnak, a legtöbbjük viszont – melegkedvelő állat lévén – csak június−júliusban kezd repülni. Ilyenkor tömegével találkozhatunk velük. Aktivitásukat a napi hőingadozások is befolyásolják. Reggel még szinte repülni is alig tudnak, a késő-délelőtti, déli és kora-délutáni órákban a legaktívabbak, ilyenkor a mezőkön szinte mindig hallani a hangos zümmögésüket. Azonban esősebb napokon – egy-két faj kivételével – teljesen eltűnnek. Az év folyamán legkésőbb még szeptemberben találkozhatunk velük, de ekkorra már a jelentős hőmérsékletcsökkenés következtében elpusztulnak.

Táplálkozási szokásaik eléggé egységesek. A hím bögölyök soha nem szívnak vért, kivétel nélkül nektár- és virágporfogyasztók, így virágokat látogatnak, esetleg kifolyó növényi nedveket szívogatnak (például Gyümölcsök nedvei). A nőstények is kedvelik és felkeresik a növényi eredetű táplálékot, de a peték érleléséhez szükségük van kiegészítő táplálékként melegvérű állatok vérére, főképp az Emlősök vérét szívják. Mivel szúrásuk igencsak ingerli a megtámadott állatot, nem képesek egyszerre sok vért felszívni, így amíg jóllaknak, sok állatot végigjárnak – éppen ez az alapja a betegségterjesztésüknek. Gyakran még elhullott állatokról is megkísérlik a vérszívást.

A bögölyök családja további négy alcsaládra osztható fel, melyeken belül számos nemzetség és faj van. Az egész Földön elterjedtek, fajszámuk mintegy 2300, ebből Közép-Európában 70−75 faj található meg. Hazai fajok száma pedig mintegy 50.

A bögölyök egészségügyi jelentősége megkérdőjelezhetetlen, mivel sokféle betegség terjesztői. A leghatékonyabb és egyben leginkább környezetbarát védekező módszer ellenük a bögölypeték élősködőinek terjesztése az érintett területeken. Egyes hártyásszárnyúak lárvái ugyanis – mint például a fürkészdarazsak lárvái – a bögölyök által lerakott petékben fejlődnek ki. A kifejlett bögölyök gyakran esnek nagyobb testű ragadozó rovarok, így Szitakötők vagy rablólegyek áldozatául. Természetesen a madarak is nagy számban pusztítják őket.

 

§ Bögrevirág (Campanula medium) – Bögre: csn

A bögrevirág (Campanula medium) közepesen magas termetű, kétnyári növény, mely csupros harangvirág néven is ismert. Nevét csuporra hasonlító, fehér, lila, vagy rózsaszín színben játszó virágairól kapta. Virágzásában tavasz végén, valamint a nyár első felében gyönyörködhetünk. Kiváló vágott virág, vázába téve sokáig dísze lehet a lakásnak. Levélzete alul kerek és nagy, felül lándzsaszerű, fogazott szélű levelekből áll.

Napos, világos vagy félárnyékos helyre egyaránt ültethetjük, jó vízáteresztő képességű, lúgos vagy semleges kémhatású talajba. A megfelelő fejlődéshez és virágzáshoz, rendszeres öntözést igényel.

Erős szélben, viharban kidőlhet ezért célszerű karózni.

Kártevőkre és betegségekre is érzékeny, betegségek közül a lisztharmat, kártevők közül a csigák, meztelencsigák, levéltetvek és takácsatkák is károsíthatják.

Szaporítani tavasszal lehet magról. Mivel kétnyári növény, első évben csak a levelei fejlődnek ki, virágokat a második évben hoz majd.

 

§ Európai bölény (Bison bonasus) – Bölény: csn

Vadon élő, barna gyapjas szőrű, széles homlokú európai, illetve észak-amerikai szarvasmarhaféle; Bison.

Magyar írásos forrásokban először 1395 k. fordul elő: „bosellus: belÿn” (BesztSzj.), majd 1405 k. belem, bwlen (SchlSzj.), 1611: böliny (MA.), 1708: ua. ’Bison’ (PP.). A középkori Ma­gyarországon gyakori vad volt, amit bizonyítanak a bölény összetételű helynevek és a korabeli krónikák is.

A bölény név török jövevényszavaink sorába tartozik; vö. bask. Bülen jávorszarvas’, alt. bulan ’ua.’, tat. bolan ’szarvas’, csuv. pêlan ’ua.’ (TESz.). A szóvégi -n palatalizálódott. A jelentésváltozás úgy érthető, hogy eleink egy később megismert, némileg hasonló állatra ruházták azt a nevet, amelynek eredeti megnevezettje már régen nem volt látókörükben.

Korai latin–magyar szójegyzékeinkben (BesztSzj. 1395 k., SchlSzj 1405 k.) szerepel már a belend növénynév. A bolondítófű ismert elnevezései még a bölény állatnévvel képzett összetételek, a bölény, bölén, böllény etnobotanikai terminus népetimológiai alakulat. A bölény állatnév alakváltozatai között szintén megtaláljuk a belény, sőt a belénd szót a nyelvjárásokban. A lat. bison ’bölény’név folytatója a legtöbb idegen nyelvi neve; vö.ném., ol., fr., norv., dán bison, le., cs., ukr., szln., or., blg., örm., holl., alb., héb. bizon (W.).

A bölény a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjében a kérődzők (Ruminantia) alrendjébe és a tülkösszarvúak (Bovidae) családjába tartozó tulokformák (Bovinae) egyik neme. A mérsékelt öv legnagyobb szárazföldi emlőse. Testfelépítése a szarvasmarháéhoz hasonló. Két ma élő faja, az európai bölény ’Bison bonasus’ és az amerikai bölény ’Bison bison’, közel állnak egymáshoz, csak néhány kevésbé lényeges tulajdonságban különböznek. Az európai bölényt a legújabb időig sokszor összetévesztették a vad őstulokkal ’Bos primigenius’, amely az ókorban és középkorban szintén élt még Közép-Európában, és ezzel együtt a szarvasmarha ősének tekintették. Az európai bölény a középkorban még gyakori volt Európa erdeiben, Európa legnagyobb részén az újkorban pusztították ki végleg.

Magyarországon 1735-ben a Bakony vadjai között még megemlítik. Az utolsó Kárpát-medencei példányt 1814-ben ejtették el Erdélyben, Udvarhely megyében. Az utolsó vadon élő európai bölényt 1927-ben lőtték le a hajdani Szovjetunióban.

 

§ Bölénymag – tudományos neve: nadragulya – (Atropa belladonna) – Bölény: csn

Erős szárú, harang alakú virágú, fekete bogyótermésű mérgező növény; Atropa belladonna.

A TESz. szerint 1490 körül már felbukkan a magyar írásbeliségben: „Egressus… in agrum repperit mandragoras: natragula”, 1500 körül natragulya. Az 1517-ben napvilágot látott Ortus Sanitatis magyar glosszái között 1525 körül „Mandragora vir. és M. femine – natragwlya”. A név Murmelius szótárában 1533-ban, Lencsés György kéziratos orvosbotanikai művében 1570 körül (Ars Medica) és Melius Juhász Péternél 1578-ban mandragora, natragulya. Clusius pannóniai flóraművében 1583-ban (NomPann.) ’Arum’, illetve ’Mandragora’ jelentéssel szerepel a natragulya. Calepinus szótárában 1585-ben és Szikszai Fabricius Balázsnál 1590-ben ’Aloite’. Egy csonka latin nyelvű természetrajzi műben a XVI. században: natragwlia ’Madragoras’. A Dorstenius-féle Botaniconba bejegyzett magyar növénynevek között 1703-ban nadragulya. Csapó Józsefnél 1775-ben natragulya, nagy-dragulya (illetve álom-hozó-fü). Benkő Józsefnél 1783-ban (NclB.) natragulya, nadragulya, nagydrágula, nagydragula. Ez utóbbiak népetimológiai átalakítás eredményei, 1798-ban Veszelszki Antalnál is szerepelnek. Ő közli még a szintén népetimológiai nádraguba, valamint a növény álomhozófű, el-alutó-fű és bolondfű neveit. Diószegi Sámuelnél 1813-ban (OrvF.) nadragulya. Alakváltozata a matraguna, maszlagos nadragulya, natragulya, natragula, nadrabulya, nádraguba (a Szigetközben maszlakos nadragula, netrebula, Magyarózdon matrabuna).

A növény görög eredetű latin neve vándorszóvá vált. A magyarban jövevényszó, kapcsolata a latin mandragora növénynévvel, illetve az ennek megfelelő olasz

mandragola szóval kétségtelen. A magyar nadragulya névhez hangtanilag igen közel állnak a déli szláv szavak, mint például szerbhorvát natragulja, szlovén

nadragula. A mandragora antik terminus, Celsus, Columella és Plinius műveiben szerepel a latin mandragoras neve, mely a már Theophrasztosznál és később

Dioszkuridésznél is olvasható görög mandragoras ’ua.’ átvétele. Az ókori szerzők a növényt narkotikumként és afrodiziákumként írják le.

A tudományos fajnév díszítő jelző (latin bella donna ’szép asszony’), és azzal van összefüggésben, hogy a növénynek pupillatágító hatása van. Ezt az atropin

nevű alkaloid idézi elő. Az európai reneszánsz idején a hölgyek szemükbe cseppentették, hogy tekintetük fénylő, pillantásuk csábító legyen. A magyarban

is van ennek megfelelő elnevezés; vö. szépasszonyfüve. A franciában szintén belladone, belladame, az angolban és olaszban belladonna. De összefügg a név

a növény régóta ismert pszichedelikus és afrodisztikus hatásával is. Theophrasztosz ugyanis, amikor a nadragulya gyógyhatásait írja le, a következő pontos receptet közli, és azt állítja, hogy az így elkészített szer elfogyasztása után csábító nőalak jelenik meg az illető szemei előtt: „A növény leveleit árpamagokkal keverve hatásosan gyógyíthatjuk a fekélyeket, a levágott gyökér ellenben ecetbe áztatva orbánc és köszvény gyógyítására, illetve altatóként és szerelmi bájitalként is felhasználható. Borban vagy ecetben kell áztatni, kis darabokra vágni, majd pedig akasszuk ki egy időre a füstre.” Ez az ókori csábító nőalak feltűnik azután Erich Brukal Belladonna című XIX. századi metszetén, melyen egy nadragulyától elbódult férfit meglátogat a növény erotikus-csábító szelleme, Belladonna, a „szép nő”. Tény, hogy a nadragulyafélék kiváltotta bódulatban az egyénnek gyakran támadnak erotikus és szexuális látomásai.

Az Atropa genusnév Linnétől ered. A legenda szerint Marcus Aurelius hadseregét – amikor Kr. e. 34-ben a Római Birodalom keleti terjeszkedésének érdekében a parthusokkal háborúzott – nadragulyával mérgezték meg. A három párka közül Atroposz vágta el az élet fonalát. Az Atropa (&lt; görög atroposz ’elháríthatatlan, megakadályozhatatlan; a halál’) tehát azt a növényt jelöli, amelynek hatása végzetesen halálos, nincs ellenszere.

A nadragulya mérgező voltára utal sok társneve. Ilyen a farkasbogyó (R. 1807: MFűvK., 1843: Bugát); a növény bogyószerű, mérges termését juttatja kifejezésre az elnevezés, akárcsak a nadragulya ördögbogyó, ördögszőlő, mérgescseresznye, bolondbingó, R. (1783. NclB.) álomhozó-fü, el-alutó-fü, bolond-fü (&lt; német Dollkraut, Dollwurz) vagy német Schlafapfel, azaz ’álomalma’hasonnevei. A farkasbogyó német tükörszava a Wolfsbeere. Szintén ilyen a régen szaknyelvi, ma nyelvjárási farkascseresznye (1807:MFűvK., 1833: Kassai; ÚMTsz. Privigye vidéke | MNöv.:Vas megye). Megfelelője a német Wolfskirsche; alighanem ennek alapján, tükörfordítással honosodott meg a név a magyar botanika szaknyelvében. A névadás alapja a növény sötétvörös, feketés, cseresznyéhez hasonlító bogyótermése, mely veszedelmes; innen a pejoratív értelmű előtag az összetételben. A Magyar Fűvész Könyv szerzői mérges tseresznye néven is szerepeltetik

(1807: MFűvK.). Német elnevezése is Tollkirsche, azaz ’veszett cseresznye’. A cseresznyeszerű gyümölcsök veszettséghez hasonló mérgezési tüneteket okoznak. Erre utal a magyar veszettfű elnevezés is.

A magyar népnyelvben a nadragulyás kifejezés (Vas, Göcsej, Zemplén; HGy.) az eszeveszett, bolond ember jelzője. A bölénymag elnevezés a jókora, cseresznyéhez hasonlító bogyóra utal (R. 1903: NövTanKözl. 2, 1908: Zelenyák, 1911: Nsz.). A nyelvjárásokban Veszprém környékén ismert. A nadragulyának igen sok társneve utal mérgező tulajdonságára; vö. dühösfű, ördögbibirkó, álomfű, kábitó bogyó, mai nyelvjárási álomhozófű, altatófű, bolondítófű. A Szigetközben régen altatásra

használták. „Ha azt a tüskés gumót megfőzik, és teába rugós tehénnek beadják, ollan szelíd lesz, mint a bárán, ekábíttya, ugyhó a gyerek is evezette a

vásárbo. Ha valaki a gyerekkel vezettette a tehenit a vásárra, az biztos hogy rugós vót.”

Azonban elővigyázattal kell használni, erre már régóta figyelmeztetnek a növénnyel foglalkozó művek. Fuchsius 1542-ben napvilágot látott munkájának XVII. századi magyar bejegyzései között azt olvassuk, hogy a „Natragulia igen trefas fű, hasznais uagion s megh is trefalia az embereket az kik nem tudnak vele

bany.” Kubinyi Ágoston 1842-ben megjelent könyvében szemléletesen írja le hatását, óva int tőle, mert „A’ belsőképeni veleélés szédülést, tántorgást,

szomjuságot, szemkáprázást, félrebeszélést okoz; a’ beteg’ szemfénye kiterjedtté lesz, nem nyelhet, bohóskodik, ökröndözik, hányásra erőködik, nagy dühösségbe jő, fogait csikorgatja, ellankad, végtére, ha vagy rosszul, vagy későn gyógyittatik meghal.” Ugyanakkor már a növény gyógyhatásával is tisztában lehet, hiszen megjegyzi, hogy „Rettentő hatásánál fogva orvos’ kezéből véve… némely betegségek ellen hatalmas gyógyszer.” Szerencsés adagolással, hozzáértő doktorokkal használva a veszedelmes méreganyagok orvossággá alakíthatók. Foglalkozik a növény mitológiai szerepével is: „e’ babonás régibb korban (melly hála istennek! józanodó népünk’ világosb eszével most már meg nem fér) a’ csalók e’ növény’ részeiből boszorkányírt, lidérczzsírt, kanördöghájat vagy kenőcsöt készítettek. A’ki ezzel megkente testét, természetesen megtébolyodott ’s érzékei felmagasztaltattak.”

Feljegyezték, hogy a nadragulya gyökerét arra is használták, hogy az udvari ebédek kellemetlen vendégeitől megszabaduljanak. Már az első fogásukba belekevertek egy kevés nadragulyagyökér-kivonatot, amitől a vendég nem tudott nyelni, s el kellett távoznia a lakomáról. Az emberhez hasonló gyökerű nadragulyát buzgón keresték és gondozták. Hozzáértéssel kellett kitépni a földből. Árkot kellett vonni körülötte úgy, hogy legvégső gyökere még a talajba kapaszkodjon, azután fekete kutyához kellett kötni, amely kitépte, ha elszólították a helyéről. Az állat, mihelyt kihúzta a gyökeret, a halál fia lett. A keresett gyökér a hit szerint csupa jótéteményt hozott gazdájára, szerelmet, szerencsét, boldogságot, a feleségre pedig termékenység szállt. Ugyanakkor kellőképpen ápolni kellett a gyökeret, borral locsolni, minden újholdkor patyolatingecskébe bújtatni.

Az 50–200 centiméter magasra megnövő nadragulya a bükkös erdők, erdei vágások igen-igen mérgező növénye, amelyet a felsőháromszéki nép natyfű, nagyerejűfű, tudósfű, szerencsefű néven ismer; szerencsehozónak, tudósnak, általában nagy erejűnek tart. Helyét a népi hiedelemvilágban feltűnő biológiai tulajdonságai révén foglalta el: kora tavasszal, szinte a hó alól dugja ki hajtásait; nyár közepén „elment”, vagyis teljesen leszáradt. Ha ráépítették az épületet, még

a küszöbön belül is – napfény, eső hiányában is – két évig élt. Nyelvjárási nevei is mutatják, hogy különös becsben tartott növény. Számos hiedelem kapcsolódik hozzá, mágikus erejéről a magyar etnikum egész területéről ismer a néprajztudomány szórványos adatokat. A vendéglősök körében a Szilágyságban keresett növény lehetett: „Áss a küszöbbe matragulyát s nem viheti el senki a szerencsét s te is otthon ülő lész.” „Áss a hordók ászokfája alá matragulyát, megjön a szerencséd, elkél a borod”; „árujják a piacon es”, és „Brassóba es vót”. A Székelyudvarhely környéki Siklódon a boszorkányok a fenti módon – küszöb alá ásott nagyfűvel rontottak.

Kuruzslás, varázslás eszköze is volt, rontani és gyógyítani lehetett vele, amint az a szegedi boszorkányperek vallomásaiból kitűnik. A boszorkányszombat résztvevői varázskenőccsel kenték be magukat, a boszorkányzsír összetevői között szerepelt a farkasbogyó is, melynek hatóanyaga egyes kutatók szerint a bőrön át fölszívódva a repülés, zuhanás érzését kelti.

 

§ Bölöny – tudományos neve: bolondító beléndek – (Hyoscyamus niger L.) – Bölöny: csn

További nevei: Bolondító csalmatok, csalmás beléndek, bilin, belindek s más kiejtéssel, bölöny, bolondító-fű, disznóbab, csábítófű. – Term. r.: Ebszőlőfélék. Solanaceae.)

Kétéves., néha Egyéves. 30–60. Az egész növény hosszú, ragadó szőröktől bársonyosan molyhos. Levelei tojásdadok, öblösen fogasak; az alsók nyelesek, a felsők félig szárölelők. Virágzata leveles kunkor. Pártája 2–4. cm. h., szennyessárga violaszinű erezettel, torka is violaszinű. A csésze maradó, éréskor 20–25 mm. h. s a bögrealakú, felül kupakkal nyíló sokmagvú toktermést magába zárja. Terem parlagokon, útak mentén kertekben, az egész országban.

Van tisztán csak sárga virágú, erezet nélküli és mindig Egyéves. alakja; ez a H. pallidus Kit. Minden része kellemetlen és erős szagú, szinte bódító. Mérges; egyúttal orvosi növény; hatóanyaga a hyoscyamin.

 

§ Bőrfutrinka (Carabus coriaceus) – Bőr: csn

A ragadozó bogarak (Adephaga) alrendjébe és a futóbogárfélék (Carabidae) családjába tartozó faj.

A bőrfutrinkát csaknem egész Európában megtaláljuk, Nagy-Britanniában hiányzik. Ma már állománya erősen csökken.

A bőrfutrinka 4 centiméteres hosszúságával a legnagyobb termetű közép-európai futóbogár. Csupán az óriás futóbogár (Carabus gigas) múlja felül 6 centiméteres nagyságával. Ez azonban csak Délkelet-Európában él, ezért a bőrfutrinka könnyen felismerhető.

Feje, csápjai és lábai feketék. Szárnyfedői kékes-szürkék.

A bőrfutrinka ligetes erdők, erdőszegélyek, száraz hegyoldalak, kertek és parkok lakója. Tápláléka csigák, hernyók, bogarak, de érett gyümölcsöket is fogyaszt.

Bőrfutrinka – Carabus coriaceusLinné

Legnagyobb futrinka fajunk. Nagysága elérheti a 40 mm-t is. Egyszínű fekete, a szárnyfedők bőrszerűen ráncoltak – innen az elnevezés. Sokszor talajjal szennyezett, sáros. Gyakran található pl. talajgödrökben, ültetőgödrökben.

 

§ Bőrgomba – tudományos neve: mérges pókhálósgomba – (Cortinarius orellanus) – Bőr: csn

Syn.: Mérges bőrgomba, rókaszínű pókhálósgomba 

Kalapja 3-8 cm széles, narancsos-rókaszínű, narancsbarnás vagy sötét vörösbarna, felülete finoman szálas, nemezes, szinte bársonyos, közepe gyakran tompán púpos. Lemezei narancsvörösesek, majd rozsdabarnásak, szélesek, vastagok, ritkán állók. Tönkje hengeres, alul elvékonyodó, sárgás, rozsdasárgás, felülete sima vagy gyengén szálas, véluma sárgás, múlékony, csak nagyon fiatalon látható. Húsa halványsárgás, kissé retekszagú. 

Júliustól októberig, lomberdőben, főleg tölgy alatt nő, savanyú talajokon, melegkedvelő, hazánkban ritka gombafaj. Halálosan mérgező! Méreganyaga a vesét és a májat károsító orellanin. A súlyosabb esetek 2-3 napos lappangási idő után halálos kimenetelűek lehetnek. Az enyhébb mérgezésből, amely lappangási ideje lényegesen hosszabb (akár 17 nap is lehet), a beteg többnyire maradandó károsodás nélkül felgyógyul. 

Hasonló faj. A csúcsos pókhálósgomba tönkje övezett. 

 

§ Bőrlevél (Bergenia) – Bőr: csn

A kőtörőfűfélék (Saxifragaceae) családjába tartozó, Közép-Ázsiában, Afganisztánban,Kínában, a Himalája térségében őshonos 10 fajt számláló nemzetség.

A nemzetséget Karl August von Bergen német botanikusról és orvosról 1794-ben nevezték el Bergeniának.

Örökzöld, 40–45 cm magas, gyöktörzses évelő növények.

A vaskos bőrlevél levelei spirálisan elrendezettek, 6–35 centiméter hosszúak és 4–15 centiméter szélesek, fényesek, bőrszerűek és szív alakúak, gyakran hullámos vagy fogazott éllel. A szívlevelű bőrlevél levelei akár 70 cm hosszúak is lehetnek.

Virágai március közepétől június legelejéig virágoznak. A virágszár a rebarbara

 szárához hasonló színű. Bugavirágzatai kúp alakúak, a virágok többnyire sötét rózsaszínűek, de van világos rózsaszín és ciklámen színű változata is. Félárnyékos helyen érzi jól magát.

Dísznövény. Szívós növény, félárnyékos helyen érzi jól magát. A szélsőséges éghajlatot is elviseli, akár −35 C-ot is kibír. A legtöbb talajban megél, de a nedves, humuszban gazdag talajt jobban kedveli. Ősszel vagy tavasszal ültethető, tőosztással szaporítható. A hidegnek, erős téli szélnek kitett helyeken a szél ellen védeni kell.

Fajai közül a Bergenia crassifolia-t, Bergenia cordifolia-t és különböző hibridek fajtáit kertekben gyakran ültetik.

Gyógynövényként. A B. crassifolia természetesen vagy mesterségesen fermentálódott leveleiből frissítő teát főznek Szibériában. A gyöktörzs kivonatait többféle célra használják. Egyes fajok kivonatait régóta használják az ajuravédikus gyógyászatban vesekő, és egyéb kiválasztószervi betegségek kezelésére.

 

§ Zöldes bronzmoly (Roeslerstammia erxlebella) – Bronz: csn

Közép-európai faj, hazánkból szórványosan került elő. Ibolyás-bronzos színű, fényes szárnyának fesztávolsága 14–15 mm. Évente egy nemzedéke kel ki; a lepkék május–júniusban rajzanak. Vegyes erdőkben nappal repül, de éjszaka a mesterséges fény is vonzza. A hernyók ősszel a Hárs (Tilia) levelein élnek.

 

§ Görög bronzpáfrány (Didymochlanea truncatula) – Bronz: csn

A páfrányok igen népszerű szobanövények már a 19. század eleje óta, de a központi fűtéses lakások levegője túl száraz nekik, ezért előbb-utóbb tönkremennek. Másfajta fűtési módszereknél a lakás hőmérsékletének pár fokkal csökkentése már kedvezően hat a növényekre. A páfrányok nem megfelelő fejlődését többnyire a huzat, a száraz levegő, a tűző napfény, a cserépben pangó víz, a sok kalciumot tartalmazó vezetékes víz, és a tömény tápoldat okozza. Az öntözővíz lehetőleg legyen lágy és szobahőmérsékletű. Locsolni és permetezni rendszeresen kell, tápoldat csak nyáron szükséges.

Néhány páfrányfaj:

Pelyhes vénuszfodorka (Adiantum hispidulum)

Lilanyelű vénuszfodorka (Adiantum raddianum)

Aspidium

Merev fodorka (Asplenium antiquum)

Madárfészekpáfrány (Asplenium nidus)

Púpos bordapáfrány (Blechnum gibbum)

Püspökbotpáfrány (Cibotium)

Serlegpáfrány (Cyathea)

Sarlós babérpáfrány (Cyrtomium falcatum)

Azori nyúlmancs (Davallia bullata)

Kanári nyúlmancs (Davallia canariensis)

Páfrányfa (Dicksonia)

Görög bronzpáfrány (Didymochlanea truncatula)

Őszi pajzsika (Dryopteris erythrosora)

Struccpáfrány (Matteuccia struthiopteris)

Barlangi pajzsospáfrány (Microlepia speluncae)

Szobapáfrány (Nephrolepis exaltata)

Királypáfrány (Osmunda regalis)

Kereklevelű pillepáfrány (Pellaea rotundifolia)

Gímpáfrány (Asplenium scolopendrium)

Kétágú szarvasagancspáfrány (Platycerium bifurcatum)

Nagy szarvasagancspáfrány (Platycerium grande)

Édesgyökerű páfrány (Polypodium)

Krétai szárnyaspáfrány (Pteris cretica)

Keskeny szárnyaspáfrány (Pteris ensiformis)

Díszes szárnyaspáfrány (Pteris tremula)

 

§ Bubor – tudományos neve: búbos pacsirta – (Galerida cristata) - Bubor: csn

A verébnél nagyobb, barnásszürke, hasznos énekesmadár. Alauda.

Helynévben már 1338-tól adatolható: Pacirtasteluk (OklSz.). A pacsirta köznév szintén korai felbukkanású, 1405 k.: pachir (SchlSzj.), majd 1430 k.: „alauda:

pachir” (SchlGl.), 1525 k.: pachÿrta (MNy. 11), 1712 k.: pacsérta (OklSz.), 1816: pacsérka, pacsér (TESz.); a népnyelvben MTsz.: pacsirka.

A régebbi, hangutánzó pacsir denominális -ta képzővel bővült alakja (mint pl. bóbita). Hangalakja a madár csicsergő, pityegő hangját adja vissza. Hasonló

felépítésű pityer és csücsörke neve is.

Vas megyében csibolyó a pacsirta (MTsz.). További neve a népnyelvben a R. 1838: stisiike,süsölék, süsütke (Tsz.); N. Nyr. 17: süske | uo. 17: süsöke. Zalában szantu-pityér (Nyr. 2), a Székelyföldön R. 1838: szántóka (Tsz.), szántóka-madár (Kriza:Vadr.). A búbos pacsirta a butykás-Kató (Nyr. 9), R. 1841: bubor (MTsz.).

A pacsirta szólása a hidegben: Csiki szűr, csíki szűr! (Székelyföld); Kicsi csűr, kicsi csűr! (Szilágyság).

Az ősi indogermán laiwaz-hangutánzó tőből fejlődött a pacsirta R. germ. laiwarikon neve, ebből való az ófn. lerihha ’ua.’ (DWb.), aln. levark, lauerk,

lark ’ua.’ (W.); vö.óang. lāferce, ang. lark, holl. leeuwerik, ném. Lerche, sv. lärka ’ua.’ (uo.).

A pacsirtafélék (Alaudidae) a madarak osztályának verébalakúak rendjébe tartozó családja. 19 nem és 92 faj tartozik a családba. Európa, Ázsia és Afrika

területein honosak. A család valószínű keletkezési helye Afrika, ma is ott él a legtöbb faj. Európában és Ázsiában már sokkal kevesebb fordul elő, Ausztráliát pedig természetes úton csak egyetlen faj érte el.

Csőrük erős, egyenes. Az emberek kedvelik a pacsirták hangját, főleg a mezei pacsirtáét, emiatt ezt a fajt távoli területekre is betelepítették. Az erdei pacsirta ’Lullula arborea’ Európában, Nyugat-Ázsiában és Észak-Afrikában él. Homokpuszták, fákkal tarkított dombok lakója. Felső teste és szárnya fakó rozsdabarna, a farcsík inkább szürkésbarna. Feje tetején, dolmányán és vállain feketés-barna foltok vannak. Nyáron főleg rovarokkal és magokkal táplálkozik. Kora ősszel Dél-Európába és Észak-Afrikába vonul. Magyarországon rendszeres fészkelő.

 

§ buckabagoly (Staurophora celsia) – Bucka: csn

a bagolylepkefélék (Noctuidae) családjába tartozó faj.

A buckabagoly a mérsékelt égövben szigetszerű foltokban él, északon a 64. szélességi fokig. Különösen gyakori Németországban, továbbá Dániában, ritkább Bajorországban, az Alpok völgyeiben és Kelet-Magyarországon. Északnyugat-Európában és Angliában hiányzik.

A buckabagoly elülső szárnya 1,8-2,4 Centiméter hosszú. Az elülső szárnyon látható élesen határolt, szabálytalan alakú, kanyargós szélű, világoszöld foltok alapján, amelyeket barna sávok választanak el egymástól, a buckabagoly annyira feltűnő a bagolylepkefélék között, hogy semmi mással össze nem téveszthető. Az elülső szárny külső szegélye sötétebb barna, a hátulsó szárny barnásszürke, a tövén és a közepén világosabb mezőkkel.

A buckabagoly a meszes homokterületeket kedveli. Fenyvesekben és elegyes lomberdőkben, leginkább azok szélén, nyiladékain és tisztásain él. Lápokon, fenyéreken, ritkábban ligetekben, kertekben és parkokban is előfordul. Repülési ideje szeptembertől november végéig tart.

 

§ Magyar bucó (Zingel zingel) – Bucó: csn

A sügérfélék (Percidae) családjába és a bucó nemébe tartozó védett faj.

A Duna és a Dnyeszter vízrendszerében található meg ez a nagy természeti értéket képviselő, de gazdasági szempontból jelentéktelen, sajnos egyre szűkülő elterjedési területet magáénak tudható halfaj, melyet a Magyar Haltani Társaság internetes szavazásán a 2014-es év halának választottak meg.

A magyar bucó Magyarországon fokozottan védett hal, eszmei értéke 100 ezer Ft.

 A faj elterjedése szűk területre a Duna és a Dnyeszter vízgyűjtő területére korlátozódik. Magyarország vizeiben nemcsak őshonos, hanem a faj kialakulása és elterjedése is a Duna-medencében ment végbe. Magyarországi élőhelyeként ismert a Mosoni-Duna, a Rába, a Lapincs, a Pinka, a Strém, a Marcal, az Ipoly, a Dráva, a Mura, a Tisza, a Szamos, a Keleti-főcsatorna, a Hármas-Körös, Kettős-Körös, Sebes-Körös, Fekete-Körös, Fehér-Körös és a Maros folyó.

Általában 20–30 cm és nagyon ritkán 50 centiméter hosszúságot is elérő fenéklakó hal. Orsószerűen megnyúlt a teste, melynek keresztmetszete csaknem henger alakú és a farok felé folyamatosan vékonyodik. Keskeny faroknyele rövidebb, mint a második hátúszó tövi részén mért távolság. Felülről lapított hosszúkás a feje, mely háromszög alakot formáz. Szeme nagy, egymástól függetlenül tudja mozgatni és orrához viszonyítva átmérője fele olyan nagyságú. Szája testéhez viszonyítva nem nagy és a nyílása alsó állású. Közepes méretű, kopoltyúfedő hátsó peremén erős tüske található, az elő kopoltyúfedő hátsó része fogazott.

Pikkelyei apróak, érdesek és erősen tapadnak, 83-95 darab van az oldalvonalán egy sorban. Két hátúszója távol helyezkedik el egymástól, az elsőben 13-15

tüskés, a másodikban 16-20 lágy elágazó sugár van. Nincs úszóhólyagja. Háta és oldalai sárgásbarnák, benne 6-7 elmosódott sötét sávval vagy folttal tarkított rész színesíti. A hasának színe ezektől eltérően fehéres.

A folyóvizekben az erősebb és gyengébb áramlásban fordul elő, mivel az áramlásmentes területekről elhúzódik. Magas oxigénigényű reofil halfaj, példányai a folyók medrében, a parttól viszonylag távol keresik táplálékukat. A vízszennyezésekre kevésbé érzékeny mégis jelentősen lecsökkent az állománya. A folyókon megépülő vízlépcsők lassú áramlási viszonyokat hoznak létre és emiatt veszélyeztetik az állományát. A duzzasztók felső szakaszán nem találja meg életfeltételeit és szaporodásához szükséges iszapmentes aljzatot is elveszíti.

Életmódjához igényli a nagy vízteret, ezért a kisebb folyóvizekben nem tud megélni. Tavakba kerülése esetén elvándorol vagy elpusztul. Mozgása szakaszos, hirtelen kifutásokból és pihenő szakaszokból áll. Táplálékát a görgetett hordalékból szedegeti össze és étrendjét az apróbb fenéklakó szervezetek, puhatestűek, férgek, lárvák, esetleg szerves törmelék, Halikra és halivadék jelenti.

Szaporodása március végétől májusig tart. Előre elkészített fészekgödörbe a folyók erősebben áramló homokos és sóderes szakaszain ívik. Ikrái 1,5 mm nagyságúak és egy nőstény körülbelül 5000 darabot rak le belőle. A megtermékenyített ikra a fészekre rárakott vékony kavicsréteg alatt fejlődik egészen kikelésig.

 

§ Szárnyasmagvú budavirág (Spergularia maritima) – Buda: csn, fk

Őshonos Európában, Észak-Afrikában, Nyugat-Ázsiában, Közép-Ázsiában, a Kaukázusban, az indiai szubkontinensen Pakisztánban, más helyekre (Ausztrália, Amerika) behurcolták.

Tengerparti homoktalajok, szikes-sós iszaptársulások jól elkülönülő növényfaja; Magyarország, illetve a Pannonicum flóratartomány szélsőséges sóháztartású helyein fordul elő: a kontinentális sziknövényzeten belül a szukkulens sziki vegetáció sziksófüves-sóballás társulásaiban, valamint az

egyéves szikes tófenék- és iszapnövényzet növénytársulástani

 rendjében (kiszáradó szikerekben, mélyebb kocsinyomokban stb.).

A szárnyasmagvú budavirág rövid életű évelő növény. Raunkiær életforma-osztályozása szerint hemikriptofita. 8–40 cm-esre nő meg, Szára felálló, gazdagon elágazó. Húsos, szálas, hegyes végű, kb. 4 cm hosszú Levelei lapítottak, alul hengeresek. Tövüknél hüvelyszerű, hártyás Pálha található. Virága 7–12 mm széles, az öttagú virágtakarót rózsaszín, az alap felé fehéredő sziromlevelek, köztük rövidebb, zöld csészelevelek alkotják. Virágonként többnyire 10 a porzó- és 3 a bibeszálak száma. 6–12 mm hosszú

Termése három kopáccsal nyíló, lecsüngő toktermés.

Hasonló fajok:

Sziki budavirág (Spergularia salina)

Piros budavirág (Spergularia rubra)

 

§ Budai-berkenye (Sorbus budaiana) – Budai: csn

A lisztes berkenye (Sorbus aria) rokonsági körébe tartozó több mint negyven, közelrokon és átmeneti hibridogén eredetű állandósult kisfaj egyike. Önálló faji besorolása a nemzetközi botanikai színtéren vitatott, emellett nem túl szerencsés az sem, hogy személynévi eredetű magyar neve majdnem azonos a már korábban leírt budai berkenye nevével.

Magyarországon 1982 óta védett faj, természetvédelmi értéke jelenleg (2017-es állapot szerint) 10 000 forint.

 

§ Bugatölcsér – Buga: csn

Eme növénynemzetség fajai Észak-Amerikából és Kelet-Ázsiából származnak. A bugatölcsérek lombhullató vagy részben örökzöld, évelő növények. Méretük, fajtól függően a 10 centiméter és a 3 méter között van.

A következő 5 alnemzetségbe 301 fajt sorolnak be:

Penstemon subg. Dasanthera ,

Penstemon al . Dissecti ,

Penstemon al. Habroanthus ,

Penstemon al .

Penstemon és Penstemon al. Saccanthera .

 

§ Bükkös buglyospáfrány (Phegopteris connectilis) – Buglyos: csn

10-50 cm magas, Geophyta életformájú. Vékony, kúszó rizómájú, jellegzetes alakú páfrány. A levelek szórtan (nem rozettában) állnak. A levélnyél kétszer hosszabb is lehet a ą háromszög alakú lemeznél. A levéllemez sárgás- vagy szürkészöld, 5–15 cm széles, nem áttelelő. A lemez színe-fonáka az ereken pikkelyszőrös. A levél felszíne szórtan hosszú szőrös, fonákja sűrűn rövid szőrű. A levélszárnyak a gerincnél rendszerint összefolynak egymással. Az alsó levélszárny gerince jellegzetesen ívelt, kackiás bajusszerű. Spóraérése július – augusztus

Mészkerülő; friss, nyirkos talajt jelez. Üde talajú, mohapárnás lombos erdők, bükkösök, szurdokerdők, égerlápok, szivárgóvizes, árnyas üde lomberdők, égerligetek, néha telepített fenyvesek, erdei fenyvesek, lucosok páfránya.

Zemplén, Bükk, Börzsöny, Visegrádi-hegység, Bakony, Soproni-hegység, Kőszegi-hegység, Vasi-dombvidék, Vend-vidék, Őrség, Göcsej, Dél-Zala növénye.

Jellegzetes, bársonyos tapintású páfrányfaj, amely közelebbi és távolabbi rokonaitól is jól elkülönül.

Természetvédelmi értéke 5000 Ft

 

§ Bujár – tudományos neve: északi búvár – Bujár: csn

Rövid szárnyú, kitűnően úszó és bukó (északi) madár.

A búvár madárnévként 1577-től adatolható (KolGl.: búár), ezután 1590: buar (SzikszF.), 1643: bujár (Com:Jan. 1643), 1702: buár (Miskolczi), 1793: buvár (Grossinger), 1801: búvár (Földi). Alakváltozata a nyelvjárásokban a R. 1838: buár (Tsz.) | Nyr. 9 és 17: bujár, vizi-bujár | uo. 5: búvó.

A madár neve onnan ered, hogy víz alá bukással szerzi halakból álló táplálékát. Áldozatát víz alatt kapja el, igen mélyre is lemerül. Édesvízben csukára, sügérre, pisztrángra és tokfélékre, sós vízben lepényhalra, tengeri pisztrángra és heringre vadászik. Más nyelvekben is hasonló neve van; vö. lat. szaknyelvi mergus (se mergo ’merül, bukik’), ném. Taucher (< tauchen ’merül’), fr. plongeon (< plonger ’merül’) (KissMad.), ném. Seetaucher, Tauchente (Nyr. 1911).

A fehércsőrű búvár ’Gavia adamsii’ lat. szaknyelvi faji neve Edward Adamshajóorvos nevét őrzi. A sarki búvár ’Gavia arctica’terminus a lat. szaknyelvi Colymbus arcticus és a ném. Polartaucher (KissMad.) fordítása, hasonlóidegen nyelvi neve az ang. arctic diver, fr. plongeon arctique, sp. colimbo arctico (EL.). A sarki búvár északi jelzőt kapott: 1801: északi karakatna (Földi), 1841: északi bukdár (Vajda). Ugyancsak fordítással, a lat. szaknyelvi Colymbus borealis, Gavia septentrionalis ’ua.’ névből való az északi búvár (Madh.) ’Gavia stellata’ elnevezés. Mivel e madár Magyarországon télen fordul elő, a Velencei-tónál jeges bujár (uo.) volt a neve. A jégi búvár (uo.), jeges búvár (uo.) ’Gavia immer’ a ném. Eistaucher ’ua.’ (Brehm) terminus fordítása, alapja az, hogy az örök hó és jég birodalmában honos madár. A szaknyelvi lat. Colymbus Adamsi ’ua.’ alapján alkotta Herman Ottó első magyar nevét fordítással: Adams-búvár.

A búvárfélék (Gaviidae) a madarak osztályának a búváralakúak (Gaviiformes) rendjébe tartozó egyetlen család. A búvárok az északi félteke hideg vidékein honosak, de vándorolnak, így ősszel és télen hazánkban sem idegenek. Kitűnő úszók, lábaik a farokhoz közel helyezkednek el, ami az úszást könnyíti, de a szárazföldi mozgást esetlenné teszi. Az északi búvár ’Gavia stellata’ Európában, Ázsiában és Kanada sarki területein költ. Nagyobb kiterjedésű tengerpartokon és nagy tavakon telel, például az Atlanti-óceán, a Földközi-tenger, a Fekete-tenger környékén. Magyarországon a Dunán és a Balatonon lehet látni néhány párt.

A jeges búvár ’Gavia immer’ Kanadában, az Amerikai Egyesült Államok egyes területein, Grönlandon és Alaszkában költ. A párok életük végéig együtt maradnak, és ugyanabban a fészekben költenek. Magyarországon ritka átvonuló. Kanada egydolláros érméjén a jeges búvár látható. A sarki búvár ’Gavia arctica’ főként Európában és Ázsiában nagy és tiszta vizű tavak környékén költ. Leggyakrabban a Fekete-, Földközi- és Balti-tenger környékén telel. Magyarországon a Balatonon kis számban rendszeresen előfordul. Két percig is képes a víz alatt maradni. A fehércsőrű búvárt ’Gavia adamsii’ a jeges búvártól egyedül szalmasárga csőre különbözteti meg, amely egy kicsit felfelé hajlik.

 

§ Nagy bukó (Mergus merganser) – Bukó: csn

A récefélék (Anatidae) családjába tartozó faj.

Izlandon, a Brit-szigeteken, Európa és Ázsia északi részén, Kamcsatkáig költ. Szigetszerűen előfordul Európa más tájain is. Észak-Amerika középső részén is megtalálható.

Természetes élőhelyei a tűlevelű erdők, mérsékelt övi erdők, tengerpartok, tavak, folyók és patakok környékén.

Magyarországon rendszeres átvonuló és téli vendég, október és április között észlelhető. Kisebb csapatokban halban gazdag tavaknál és folyóknál tűnik fel. A

Dunakanyarnál már fészkelését is észlelték.

Testhossza 58-72 centiméter, a szárnyfesztávolsága 82-97 centiméter, a hím testtömege 1300-2100 gramm, a tojóé kisebb, 900-1700 gramm.

A hím feje és háta fekete, fejhez simuló tollüstökkel. A tojó feje vörösesbarna, háta kékesszürke. Hegyes, a csúszós halak megfogására alkalmas csőre van.

Nyáron általában rovarokkal és rákokkal táplálkozik, télen szinte kizárólag kisebb halakat fog a víz alá merülve.

Fészkét korhadt fák üregébe rakja, és pehelytollal béleli ki. A fészekalj 7-14

Tojásból áll, melyeken 32 napig kotlik. A fiókák kikelésük után 24-36 órával már elhagyják a fészket, és 8-10 nap múlva már kis halakat is fognak. A költésben és a fiókák felnevelésében csak a tojó vesz részt.

Az elterjedési területe rendkívül nagy, egyedszáma viszont ismeretlen.

 

§ Bundásbogár (Epicometis hirtaPoda) – Bundás: csn

Szipolyok – Anisoplia spp.

Az ide tartozó fajok gyakoriak, de erdészeti jelentőségük nincs. Közös jellemzőjük, hogy a nemzők fejpajzsa hosszan megnyúlt, csúcsa előtt befűzött és felhajló. A Kárpát-medencében 14 faj fordul elő (Endrődi 1956). Gabonafélék kártevői. Gyakoribb fajok:

Vetési szipoly – Anisoplia segetumHerbst

Osztrák szipoly – Anisoplia austriacaHerbst

Keresztes szipoly – Anisoplia agricolaPoda

Gabonaszipoly Anisoplia tempestiva Erichson

Széles szipoly – Anisoplia lataErichson

Orrszarvú bogár - Oryctes nasicornis Linné

24–45 mm-es, nagytestű, igen dekoratív bogár. Fényes vörösbarna, a hím fején felfelé álló, hátrahajló nagy szarv, az előtoron pedig széles keresztirányú taraj található. A nőstény fején kis bütyök, előtorán elől kis bemélyedés. Korhadékban, odvas fákban, komposztban, fűrészporban él. Fürésztelepek környékén gyakori. Kifejlődése több évig tart.

Bundásbogár – Epicometis hirtaPoda

Társnevei: gubás bogár, szőrös szipoly, szőrös virágbogár, szik bogár

Syn: Cetonia hirtellaLinné, Tropinota hirtaPoda, T. hirtellaLinné, T. nigrinaMulsant, T. subfasciata Mulsant

A 8–13 mm nagyságú bogár hosszú, felálló sárga szőrökkel fedett. A szárnyfedőkön apró fehér foltok, nyakpajzsán hosszanti barázda. Mindenütt nagyon gyakori. Májusban jelenik meg, tömeges a keresztes- és fészkes virágzatúak virágain, nagyon szereti a pitypang virágát.

 

§ Bunkó – tudományos neve: magyar bucó – (Zingel zingel) – Bunkó: csn

Sügérféle kis ragadozó hal.

A magyar bucó ’Zingel zingel’ fajnak szintén számos társneve ismert, pl. furkó, bunkó, barátbunkó, orsósügér neveken is említhetik.

A bucó (magyar bucó) szócikkben részletesebben olvasható róla.

 

§ Sáfrányszínű bunkógomba (Clavulinopsis helvola) – Bunkó: csn

Syn.: Sáfrány gyep-korallgomba 

Termőteste 3-7 cm magas, 2-4 mm széles, bunkó alakú, hosszanti barázdákkal, kívül egységesen világossárga, arany-, viasz- vagy narancssárga. Nagyon változatos megjelenésű. Egyszerű, gyengén görbülő, vagy csavarodó pálcika éppúgy lehet, mint nyúlánk bunkó, vagy kissé elágazó korall. Csúcsa tompa, néha ellaposodik, máskor kissé hegyesebb.

Termőrétege a gomba felületén található. Húsa halványsárga, rugalmas, rostos, később kissé vizenyős, törékeny, illata, íze nincs, vagy kissé kesernyés. 

Szeptembertől novemberig, egyenként vagy kis csoportokban nő, mohás réteken, öreg gyepekben és ritkásabb erdők talajában. Agyagos vagy homokos talajokat jelez, melyek nitrogénben szegények. Az erősen legeltetett vagy trágyázott területeket, szennyezett talajokat messze elkerüli. Hazánkban ritka gombafaj. Nem ehető. 

 

§ Színeslevelű bunkóliliom (Cordyline fruticosa) – Bunkó: csn

A bunkóliliomok, sárkányfák és jukkák egymás közeli rokonai, mindhárom csoport egy-egy nemzetséget jelent, amelyek ugyanabba a családba, az agavéfélék közé tartoznak. Ezek a növények népszerűek. A sárkányfákat és a bunkóliliomokat a gyökerük alapján lehet egymástól megkülönböztetni: a sárkányfák gyökere sárga, míg a bunkóliliomoké fehér. A három csoport felépítése hasonló: levélrozettájuk sűrű, tömötten áll, aminek a közepéből hajtanak ki a friss levelek, egyúttal az alsók elpusztulnak. Idővel hosszú, a pálmatörzshöz hasonló törzsük alakul ki.

Néhány fajuk:

Színeslevelű bunkóliliom (Cordyline fruticosa)

Vörös bunkóliliom (Cordyline rubra)

Sávos sárkányfa (Dracaena deremensis)

Kanári sárkányfa (Dracaena draco)

Illatos sárkányfa (Dracaena fragrans)

Húsoslevelű sárkányfa (Dracaena godseffiana)

Tarka sárkányfa (Dracaena marginata)

Kónya sárkányfa (Dracaena reflexa)

Guatemalai pálmaliliom (Yucca gigantea)

Pompás pálmaliliom (Yucca gloriosa)

 

§ Burbola – tudományos neve: sóskaborbolya – (Berberis vulgaris) – Burbola: csn

Sárga virágú, hosszúkás levelű, piros, ehető bogyójú erdei cserje; Berberis vulgaris.

A magyar írásbeliségben a fai sóska elnevezés már a XVI. századtól adatolható: Lencsés György kéziratos orvosbotanikai munkájában (1570 k.: Ars Medica)

és Clusius pannóniai flóraművében (1583: NomPann.) bukkan fel, majd szerepel Pápai Páriz Ferenc Pax Corporisában (1690). Benkő Józsefnél (1783: NclB.)

sóska-fa, sóska-tövis, fái sóska. Diószegi Sámuel Orvosi Fűvész Könyvében (1813: OrdF.) a „Tulajdon Fajnevek (Nomina Trivialia)” sorában sóskafa.

A sóskaborbolya, sóskafa összetételek a borbolyatermésnek a sóskáéhoz hasonló íze alapján jöttek létre.

Helyenként fái sóska, leánysóska, leánysom, leánysóskafa, pöszme, sóskabokor, sóskatövis, borbolyabokor, ürömborbolya, veresegres vagy nyúlsom a neve,

ami elterjedtségét és ismertségét bizonyítja. Utóbbi nyúlsom neve régi etnobotanikai terminus, Kitaibel Pál jegyezte fel először Sümegen 1799-ben, majd Pethe Ferenc ismerteti ilyen néven 1805-ben. Ma is használatos a Balaton mellékén (FöldrKözl. 22: Balaton melléke | NéprÉrt. 33: Cserszegtomaj). Levelét, sőt édes ízű bogyóját is megeszik a gyerekek. Ez utóbbi miatt kapta nevének -som utótagját. A nyúl- előtag az összetételben pedig az erdei termőhelyre utal. A nyelvjárásokban nyúlsóskafa néven is ismerik a Berberis vulgarist [Péntek–Szabó: fáji sózsnya (Vista), nyúlsóskafa (Szucság)].

A ma is használatos tudományos név, a Berberis arra utal, hogy az arabok, régi nevükön a berberek voltak a cserje elterjesztői. Ma már tudjuk, hogy a sóskaborbolya őshonos Európában, és ősi, közép-európai gyümölcstermő növény. A XVI. század füvészei ezen a néven ismertették, sőt Matthiolus 1563-ban megjelent, Dioszkuridész növényeit tárgyaló füveskönyvében a cserje nevét magyarul akarta kifejezni, és így írt: „Irom barbara, id est vinum barbarum”.

Nyilván azt akarta írni, hogy üröm borbolya, de úgy értelmezte, hogy idegen, vagyis barbár bor az, amit a növény gyümölcséből készítenek. A belga Clusius

pannóniai flóraművében megjegyezte, hogy a „berberis frequentissimus per has provincias”, vagyis a borbolya igen gyakori a tartományban. Clusius 1574 és

1583 között járt a dunántúli tájakon, a cserje tehát akkoriban közönséges volt ott.

Lippay János szerint „a fájisóska, vadsom, deákul berberis egy bokor inkább, hogysem valami derekas fa… szeptemberben-októberben szép, piros, hosszúkás

szőlőcskéje olyan, mint a som, de közelről nem olyan nagy. Mikor megcsípi a dér, akkor meglágyul és édesecske, de nem igen.” Azt is leírta, hogy egyes

helyeken bort készítenek belőle, amely évekig is eláll, és igen hasznos hasfájás esetén. A „tüzes és dögletes hideglelés” ellen használták a sóskaborbolyából

készült bort, de azok is éltek vele, „akiknek émelygett a gyomruk, és nem emésztették meg az ételt”.

Mátyus István Ó és Új Diaetetica című művében a borbolyáról azt jegyezte meg, hogy „magostól a mézbe bécsinálják vagy egybeteszik és liktáriumnak [lekvárnak] megfőzve csemege gyanánt eszik vagy pedig ennek levével nádmézzel táblácskákat csinálnak és azokat szomjúság és forróság ellen rágogatják”. Diószegi Sámuel Orvosi Fűvész Könyvében azt írja, hogy „A’ sóska Borbojának érett gyümöltse, kedves savanyú ízű, hivesítő, senyvedésnek ellent álló erővel bír, tzitrom savanyúság helyett lehet vele élni, és vele Puntsot is készíteni … A’ Patikákbann készítenek belőle kedves ízű szirupot, és pogátsákat; ezek is igen jók a’ rothasztó hideglelésekbenn.” Gyógyászati haszna mellett ír egyéb felhasználásáról is abban az időben: „Gyökerének héjja a’ fát, gyapjút, szattyánt szép sárgára festi. Tserjéje eleven sövénynek igen jó.”

A sóskafa gyümölcsét a legutóbbi időkig is még sok helyen felhasználták, cukorral befőttet készítettek belőle. Az érett bogyók kifacsart levét befőzték, és szikvízzel üdítőitalként fogyasztották. A kifacsart bogyók maradékából ecetet állítottak elő. A cserje vesszőiből kötőtűket, cipószegeket, fogvájókat,

pipaszárakat, sétabotokat készítettek. A cserje francia vinette neve is arra utal, hogy a bogyó erjesztett leve közel áll a borhoz. „Nincs a berberisnek

olyan része, amelyet ne lehetne valamire felhasználni” – írta F. P. Chaumeton Flore medical című könyvében. A Csallóközben nedves sárga háncsát megfőzve

sárga festék készítésére használták még a múlt században is. A szűcsök és csizmadiák a fehér irhabőrt ezzel festették sárgára. A Szigetközben leánysom, burbola néven ismerik, régen a birkabőr festésére használták. A Berberis amurensis termését Kínában fogyasztják.

A közönséges sóskaborbolyának néhány változatát tetszetős lángoló piros vagy skarlátvörös lombozata és csillogó, színes bogyói miatt kerti dísznövényként

is ültetik. Az őszi kert szép díszei. Legedzettebb örökzöld cserjénk a babérborbolya, szépek tüskés, fodros, bőrszerű, fényes, sötétzöld levelei. Érdekesek tavasszal nyíló sárga, nagy virágbugái, ősszel pedig sötét bíborszínű bogyói. A téli hónapokban is gyönyörködtetnek a hóból kitülekedő színes levélzetükkel.

 

§ Burecs vagy kerti borágó (Borago officinalis L) – Burecs: csn

A borágó (Borago officinalis L.) a borágófélék (Boraginaceae) családjába tartozó fűszernövény; a magyar népnyelv uborkaszagú fűnek is nevezi.

További népies nevei: borrach, borrágó, borvirág, báránynyelv, hegyes útifű, kerti ökörnyelv, pirítófű, ürömfű, ökörnyelv, tetűvirág.

Afrikában, Kis-Ázsiában és Dél-Európában őshonos. 30–160 cm-re növő, egynyári növény. Főgyökere répaszerű, erősen elágazó oldalgyökerekkel. Szára üreges, bokrosodó. Levelei szórt állásúak, tojásdad alakúak, az alsóknak hosszú nyelük van. Könnyen szaporodik, a házikertekben magról állandóan felújul. Az idősebb növényeket fele hosszukra visszavágva új hajtásokat hoznak. Szárait, Leveleit és a virágok csészéjét serteszőrök borítják. Virágzata kevés virágú forgó. Virága égszínkék, néha rózsaszín vagy fehér színű. Az ötszirmú, csillag alakú pártából kilógnak a fekete porzók. A magház négy részre tagolódik, mindegyikben 1-1 résztermés fejlődik. Ezek kb. 4–6 mm hosszúak, ovális alakúak, sötétbarna színűek, 2-3 évig csíraképesek.

Csillag alakú virágait akkor hullatja el, amikor azok ehetővé válnak. Használhatjuk őket salátákba, savanyúság eltevésénél, de köretek és sütemények díszítésére, a legtöbb esetben szárítva is. Kellemes, enyhén sárgadinnyére emlékeztető illata jól illik a limonádéhoz.

Fiatal, zsenge levele apróra vágva gyenge ízű levesekhez, hideg italokhoz, krémsajtba, szendvicsek ízesítésére, mártásokhoz, salátákhoz alkalmas, azonban kis mennyiségű pirrolizidin-alkaloid tartalma miatt májproblémák esetén ajánlatosabb kerülni a fogyasztását.

Zöldségként való felhasználása hasonló a spenóthoz. Németországban nagyon kedvelt zöldség. A "zöld szósz" összetevője, amely Frankfurt am Mainban (frankfurti zöld szószként ismert), Közép-Hessenben és a kasseli térségben különböző receptek alapján elkészítve a hesseni nemzeti konyha jellegzetes étele.

A kb. 3 mm-es sötét magjaiból borágómagolajat nyernek ki.

Kitűnő tulajdonságai főleg kalcium- kálium- és egyéb ásványi só -tartalmának köszönhetők.

Flavonoidokat, alkaloidokat és némi illóolajat tartalmaz. Magjában sok a gamma-linolénsav: ez az értékes Zsírsav csökkenti a vér zsír- és koleszterin-szintjét, gyógyszerek alkotórésze.

Virágát fűszerként salátákba, köretek és sütemények díszítésére használják, akár szárítva is. Teának főzve jó vizelethajtó; főleg vese- és hólyagbántalmak

esetén ajánlott. A borágó leveleinek forrázata serkenti a stresszre reagáló mellékvesék működését, tehát alkalmazható például pánikbetegség esetén szorongás oldására.

Borogatásként: Gyulladt bőrfelületre, toroköblítésre, naponta többször alkalmazható.

Borágó olaj: A gyulladt és száraz bőr ápolására alkalmas.

 

§ Vaktetű burján – tudományos neve: libapimpó – (Potentilla anserina) – Burján: csn

1. ötszirmú, sárga vagy fehér virágú, szárnyalt vagy összetett levelű növény; Potentilla.

2. fűzfa barkája. libapimpó J: sárga virágú, kúszó szárú, gyakori gyomnövény; Potentilla anserina.

A vaktetű burján (N. Zelnik: Pusztina | NépismDolg. 4) ’Potentilla argentea’ moldvai csángó és gyimesi neve. A névadás miértjére vö.: vaktetű, mely a lábfej

viszkető hólyagocskáinak neve Gyimesbükkön, és ezeknek ellenszere a növény főzete. A burján utótag ’dudva, gaz, gyom’ jelentésű szláv jövevényszó a magyarban.

A növény a falusi udvarok, libalegelők és libaúsztatók környékének libatrágyában gazdag, nitrogéndús talaját kedveli. Hasonneve a pipefű és a

 

§ Busa (Hypophthalmichthys) – Busa: csn, rfk

A pontyfélék (Cyprinidae) családjába tartozó nem.

Eredeti élőhelye Kína, a Kárpát-medencében nem őshonos. A 60-as évektől végzett rendszeres telepítések miatt a magyarországi folyókban és néhol tavakban két faj, a pettyes busa és a fehér busa is gyakran előfordul. Természetes körülmények között a fehér busa már hazánkban is szaporodik, sajnálatosan a klímaváltozás kedvez ívásának. A balatoni halászatban jelentős szerepe van (a fogás közel 20%-a busa), ezért ott mesterségesen szaporítják. A busa külső megjelenése rendkívül jellegzetes, nagy testű, feje testéhez képes nagy, széles, szemei az állcsúcs vonala alatt helyezkednek el. Szája felső állású, úszói jól fejlettek, farokúszója mélyen bemetszett. Speciális szivacsos szűrőkészülékével kiszűri a víz baktérium- és planktontartalmát.

Húsa szálkás, közepes minőségű. Orvosbiológiai kísérletek szerint húsának rendszeres fogyasztása csökkenti a vér koleszterinszintjét, ezért húsát az érelmeszesedést megelőző élelmiszerek közé sorolják.

Fito- és zooplanktonnal táplálkozik.

 

§ Butabogár (Pentodon idiota) – Buta: csn

Sas-hegy, 1969.V.14., 1971.X.1., 1971.X.2., Szalóki D.

A butabogár (Pentodon idiota) a mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe és a ganajtúrófélék (Scarabaeidae) családjába tartozó faj.

Az óriásbogárformák alcsaládjának kisebbik magyarországi képviselője, az orrszarvúbogár egyetlen hazai rokona.

Pontusi elterjedésű faj. A laza talajokat kedveli, így megtalálható lösz, homok, szikes és csernozjom talajú száraz, fátlan területeken, illetve folyó- és tengerpartokon. Elterjedési területe magában foglalja a Fekete- és az Azovi-tenger partját, Oroszország és Ukrajna alföldi jellegű területeit, a Kaukázus szárazabb régióit, Európa nyílt, csapadékszegény területeit Kelet-Ausztriától a Balkánon át Törökországig.

A törzsalaktól (Pentodon idiota idiota) földrajzilag erősen elkülönülten, Dél-Európa és Észak-Afrika nyugati részén a Pentodon idiota memnon nevű alfaja él.

Magyarországon a síkvidékeken, laza- és középkötött talajon szórványosan sokfelé előfordul. Nagyvárosokban (Debrecen, Budapest: Óbuda, Csepel-sziget) is élnek jelentős populációi.

Gyűjtési adatai áprilistól júliusig vannak.

A butabogár 17–24 mm nagyságú, zömök, ovális testű rovar. Színe egynemű fekete. A két ivar közt nincs olyan szembeötlő eltérés, mint az orrszarvúbogár esetén. Az alcsaládban sokszor előforduló szarv ezen fajnál nem található meg, helyette mindkét ivarnál a fej homlokvarratán egy kis méretű, hegyes bütyök

van. Feje sűrűn pontozott.

Csápja 10 ízű, három utolsó íze elkülönült legyezőt alkot. Előtora egyenletesen boltosodó, csak a tövén nem szegélyezett. Szárnyfedői hátrafelé kissé kiszélesednek, finoman pontozottak, rajtuk 4, kettős pontsor húzódik. Hátulsó lábszárának vége lemetszett, ujjszerű nyúlványok nincsenek rajta.

Míg az óriásbogárformák nagy részének lárvái elhalt fában élnek, a butabogár - és a fajokban igen gazdag Pentodontini nemzetség valamennyi tagja - talajlakó. A nőstények nyár elején a földbe rakják le tojásaikat 3-4-es csoportokban. A tojásokból egy hónap múltán kelnek ki a lárvák (pajorok), melyek a talajban található növényi maradványokkal, gyökerekkel táplálkoznak. A 40–62 mm-esre is megnövő lárvák kétszer telelnek át, a második nyár végén bebábozódáshoz 15 cm mélyen bábkamrát készítenek. A bábállapot általában 2 hétig tart, az imágók már augusztusban kikelnek, de következő tavaszig még a bábbölcsőben maradnak.

Az imágók rajzása májusban kezdődik, és a párzás után a többségük hamarosan el is pusztul. A bogarak főleg nappal aktívak, de éjszaka lámpára is repülnek.

A butabogarat Ukrajnában és Oroszországban a gabona- és kukoricavetések kártevőjének tekintik. Kártételét régebben Magyarországon is megfigyelték, főleg a Tiszántúlon, ahol alkalmanként ma is tömegesen fordul elő.

 

§ Hosszúlevelű buvákfű (Bupleurum longifolium) – Buvák: csn

A zellerfélék családjába tartozó védett növény.

Júniusban–júliusban virágzik. Sziklás, mezofil erdőkben fordul elő. Franciaországban, Svájcban, Közép- és Délkelet-Európában, valamint Oroszországban található meg.

Magyarországon az Északi-középhegységben, a Bükkben, a Mátrában, a Dunántúli-középhegységben, a Pilisben, a Budai-hegységben, a Vértesben és a Bakonyban él. Magyarországon 2001 óta védett, természetvédelmi értéke 10 000 Ft.

Szára hengeres, vékony, felső részén dúsan elágazik, magassága általában 20 és 60 cm között van. Tojásdad alakú, ülő elhelyezkedésű alsó levelei szélesebbek, szélük ép, felületük enyhén viaszos, szárlevelei viszont keskenyebbek és szárölelőek vagy átnőttek. Közülük a felsők többé-kevésbé hegyes, tojásdad vagy hosszúkás–tojásdad alakúak, mélyen szíves vállal szárölelők, az alsók elkeskenyedő vállal ülnek, míg a tőlevelek hosszú nyélbe keskenyednek. Laza összetett ernyővirágzatában az ernyőcskék hosszú kocsánnyal rendelkeznek, a virágok színe halvány zöldessárga. Gallérja és gallérkalevelei kerekdedek, nagyok, épek. A növény termése sima.

 

§ Északi búvár (Gavia stellata) – Búvár: csn

Európában, Ázsiában és Kanada sarki területein költ. Telelni délre vonul, például az Atlanti-óceán, a Földközi-tenger, a Fekete-tenger környékére. Természetes élőhelyei a tavak, mocsarak és tengerpartok.

Magyarországon ritka kóborló, téli időszakban észlelhető. A Dunán és a Balatonon lehet látni néhány párt.

Testhossza 69-91 centiméter, Szárnyfesztávolsága 127-147 centiméter, testtömege 3600-4480 gramm.

Csőre enyhén kifelé hajlik. A tojó kisebb, mint a hím. Nászruhában a

Nyakán található rozsdavörös folt miatt lehetetlen összetéveszteni más búvárokkal. Nyugalmi ruhában hátoldala világosan pettyezett

Főleg halakkal táplálkozik, de ebihalakat, rovarokat, rákokat és férgeket is fogyaszt. A párok életük végéig együtt maradnak és ugyanazon a fészkelőterületen élnek. A többi búvárhoz hasonlóan vízinövényekből álló fészküket néhány évenként váltják. A tojó és a hím is kotlik, körülbelül 8 óránként váltják egymást. A fiókák 25 nap alatt kelnek ki, ilyenkor piheruhájuk egyszínű fekete vagy feketés barna.

Előfordulási területe rendkívül nagy, egyedszáma ugyan csökken, de nem éri el a kritikus szintet. Magyarországon védett, eszmei értéke 25 ezer forint.

 

§ Őszi fekete búzalégy (Phorbia fumigata) – Búza: csn

A kalászosok kártevői: A gabonák növényvédelme évszázadok óta elsőrendű fontosságú az emberiség számára. Ez a feladat ma még nagyobb odafigyelést igényel, mint évtizedekkel korábban. Az intenzív növénytermesztés olyan kártevők megjelenését segítette elő, melyek évtizedekkel ezelőtt kevesebb gondot okoztak. Az alábbiakban a gabonák legfontosabb rovarkártevőiről lesz szó, egy – egy faj rövid bemutatásával.

Már a terület kiválasztásakor törekednünk kell arra, hogy a talajlakó kártevőktől mentes legyen. A rosszul vetett szemeket (nem megfelelő mélység) a madarak és a mezei pocok fogyaszthatják. A csírázó magokat a drótférgek, áldrótférgek, a tavaszi vetéseket a mezei pocok és a bagolylepke hernyók károsítják.

A fiatal, még nem bokrosodott növényeket a gabonalegyek lárvái (Diptera) károsítják számos esetben a levelek sárgulását okozva. Ezek az őszi fekete búzalégy (Phorbia fumigata) és a csíkoshátú búzalégy (Chlorops pumilionis). Ez utóbbi faj első nemzedéke a tavaszi gabonákat, a második nemzedéke az őszi gabonákat károsítja, különösen a túl korai vetést. A tavaszi légykártevők közül a tavaszi fekete búzalegyet (Phorbia haberlandti) és az ugarlegyet (Delia coarctata) érdemes megemlíteni. A bogarak közül ősszel károsít a csócsárló (Zabrus tenebrioides), foltszerű károsítás jellemző a fajra. Tavasszal, ha száraz idő van, akkor a gabonapoloskák (Aelia spp., Eurygaster spp.) érési táplálkozásával, szívogatással okoznak kárt, aminek a következtében csak lassan következik be a szárbaindulás. Kártevőként jelentkezhetnek még a levéltetvek. A virágok és a szemek rágásával, kitúrásával vagy ezek fogyasztásával okoznak kárt a közönséges pejbogár imágói (Omophlus proteus), a gabonaszipolyok (Anisoplia spp.) és a mezei gabonamoly (Sitotroga cerealella) hernyói. Alkalmi kártevőként léphet még fel a közönséges fülbemászó (Forficula auricularia) is

 

§ Búza-kőüszög „2” (Tilletia tritici) – Búza: csn

Az üszöggombák rendje (Ustilaginales) 37 nemzetség mintegy 1000 faját öleli fel. Fajai veszedelmes növényi kórokozók, amelyek gazdanövényeikre erősen specializálódtak.

Túlnyomórészt egyszikűeken – rendszerint perjeféléken, Sásféléken vagy liliomféléken – élnek. A kétszikűek közül a szegfűfélék és a fészkesvirágzatúak családjait részesítik előnyben. Az üszögfertőzés jellegzetes tünete a fekete színű kitartó (áttelelő) spórák – klamidospórák – óriási tömegének megjelenése a gazdanövény egyes szervein (a szárakon, a leveleken, a virágokban és a terméseken). Ezektől a növényi részek égetteknek, elüszkösödötteknek tűnnek. Az üszöggombák kitartó spórái diploidok.

A rend a dérgombákkal (Taphrinales) mutat rokonságot. Fajai ugyanis életciklusuk haploid szakaszában élesztőszerűek és szaprotróf módon táplálkoznak, dikariotikus életszakaszukban pedig gazdaszervezethez kötődnek és parazitaként viselkednek.

A KUKORICAGOMBA, név szerint a huitlacoche vagy golyvásüszög, édes, kicsit füstre emlékeztető ízét már ősidők óta kedvelik Mexikóban. Más országokban ínyencfalatnak számít; van, ahol mexikói szarvasgombaként utalnak rá.

A huitlacoche kialakulását az Ustilago maydis nevű gomba idézi elő, mely a Zea mayst, azaz a kukoricát támadja meg kisebb vagy nagyobb mértékben. Majdnem

minden betakarításkor találnak ilyen termést, különösképpen a meleg, közepesen száraz területeken. A kutatók feltárták, hogy „az umami* ízhez kötődő négy aminosav közül három” megtalálható a huitlacochéból vett mintákban (Journal of Agricultural and Food Chemistry). A huitlacoche enyhén édeskés ízét a többi

ehető gombáénál nagyobb szénhidráttartalma adja. Aromaanyagot is szép számmal találtak ebben a csemegében, köztük például vaníliát is. Bár a huitlacochénak az íze a legcsábítóbb, a tápértéke sem elhanyagolandó — egyéb tápanyagok mellett C-vitamint, foszfort és kalciumot is tartalmaz.

Nem meglepő hát, hogy az aztékok értékesnek tartották a huitlacochét. Ők a cuitlacochin nevet adták neki, melynek a jelentése ’szunnyadó kinövés [kóros képződmény]’. A gomba később kapta a napjainkban használatos nevét. Mexikóban a huitlacochét úgynevezett quesadillában, azaz összehajtogatott, házi készítésű tortillába töltve szokás fogyasztani, de gyakran használják ennél valamelyest bonyolultabb ételekhez is, úgymint palacsintákhoz, levesekhez, illetve mártásokhoz.

Mostanában a gomba a génkutatók laboratóriumába is bejutott, ahol azt próbálják kikísérletezni, hogy miként lehetne kereskedelmi célokkal még több ilyen gomba kifejlődését előidézni.

Üszöggombák által okozott betegségek. Gazdaságilag fontosak a gabonafélék károsítói, például a búza-kőüszög (Tilletia tritici), a búza-porüszög (Ustilago tritici), a kukorica-

vagy golyvásüszög (Ustilago maydis) és az árpa-fedettüszög (Ustilago hordei).

 

§ Búza – Búza: csn

A búza (Triticum) a perjefélék (Poaceae) családjába tartozó növénynemzetség, mely a búzafajok és fajták változatos éghajlati igénye és jó alkalmazkodóképessége miatt széles körben elterjedt.

A Föld egyik legnagyobb területen előforduló gabonája, a sivatagok és a sarkvidékek kivételével szinte mindenütt termesztik. A népélelmezésben elfoglalt szerepével kiemelkedik a többiek közül. Kenyérgabona szerepén túl sokrétű felhasználás jellemzi, hiszen gazdag abraktakarmány, szalmája értékes alomanyag, és különböző részei ipari alapanyagként is felhasználhatóak.

A nemzetség egyedei a legrégibb termesztett növények közé tartoznak. A termesztés első ismert előfordulási helye a civilizáció bölcsőjének tekinthető termékeny félhold területére esik. A régészeti kutatások Egyiptom legrégibb emlékei között említik a búzát. A genetikai kapcsolat a természetes vad alakor (Triticum boeoticum) és a domesztikálódott alakor (Triticum monococcum, egyszemű búza) és a tönke búza (Triticum dicoccum) egyedei között azt mutatja, hogy i. e. 6000-5000-ben Törökország mai területén lévő Diyarbakır város környékéről terjedhetett el.

A hagyományosan legnagyobb búzatermelő Kínában az i. e. 2700-ban már termesztették és az ókori világ szinte, minden vidékéről találhatunk említést termeléséről vagy használatáról.

A nomád életmódot folytató magyarság honfoglalását követően a Halimba és Kovácsi területén feltárt sírok régészeti leletei alapján, bizonyítottan használták a honfoglalók a búzát. Az Árpád-kori Endrőd, Nagyfarkasdomb, Ártánd temetők feltárása alapján további számos búza lelet került elő. Az akkori fajták a kétsoros tönke búza (Triticum dicoccon), majd a közönséges búza (vagy kenyérbúza, Triticum aestivum) volt, de ismerték ennek alfajait a csupasz vetési búzát (Triticum aestivum subsp. vulgare), illetve a csupasz törpebúzát (Triticum aestivum subsp. compactum) és a tönkölyt vagy tönkölybúzát (Triticum aestivum subsp. spelta).

Magyarországon az évszázados múltra visszatekintő magyar búzafajtákat, köztük a legnevesebbet, a „tiszavidéki”-t, az 1863. évi szörnyű aszály elpusztította és helyére lengyelországi búzafajták kerültek. A katasztrófának is köszönhetően az 1870-es években elkezdődött a mai napig tartó nagyobb hozamú magyar fajták sikeres nemesítése.

 

§ Inka búza – tudományos neve: csüngő amaránt – (Amaranthus tricolor) – Búza: csn

A falusi kertekben gyakori dísznövény a csüngő amaránt. Egyik alfaját inka búzának is nevezik, minthogy magjából az őslakosok lisztet őrölnek, és kenyeret

sütnek.

Kevésbé ismerős az Amaranthus tricolor, mely Dél-Kínában és Indiában gyakori főzeléknövény; leveleit és fiatal hajtásait főzik, s az említett vidékeken

évszázadok óta termesztik.

Kevesen tudják, hogy ezek a nálunk oly népszerű dísznövények a Föld legrégebbi kultúrnövényei közé tartoznak, és amerikai őshazájukban, Közép-Amerikában és a dél-amerikai Andok-hegységben az indiánok első, szántóföldi termesztésbe vont növényei voltak.

A csüngő amaránt a Himalája vidékén szemestermény, keményítő-, olaj- és fehérjetartalmú magvaiért termesztik. A szemes amarántok magvait az említett területeken sokféleképpen hasznosítják emberi tápláléknak.

Őrölve kása, lepény és tésztaféle készül belőlük. Többnyire a szemeket a pattogatott kukoricához hasonlóan megpörkölik. A pirított magvak jó ízűek,

mézzel vagy sziruppal összedolgozva kalácsot készítenek belőlük, de felhasználják üdítő italok nyersanyagaként is.

A mai Latin-Amerikának a spanyolok általi elfoglalása idején az egykori azték birodalomban már jelentős gazdasági szerepe volt a csüngő amarántnak. Erről azok az adólisták is tanúskodnak, amelyekben meghatározták a tartományok beszolgáltatásait az uralkodó számára. Majdnem minden tartomány köteles volt évente 70000 hektoliter amaranthus-magvat is beadni.

Gazdasági jelentőségén túl a növény az azték vallási szertartásokban is jelentős szerephez jutott. A konkvisztádorok idejének krónikásai arról tudósítanak, hogy az aztékok legfontosabb ünnepi ceremóniái alkalmával az amarántot hadi istenüknek áldozták. Az ünnepség központjában állt egy óriási istenképmás,

amelyet amaránt- és kukoricalisztből, valamint mézből vagy az agávé levéből készítettek. Az ünnepségek végeztével a papok széttördelték, és mint az istenek

csontját és húsát – szétosztották a hívek tömegének, akik mély hódolattal elfogyasztották. Más táplálékot nem is volt szabad enni ilyen ünnepnapokon.

 

§ Kék búzavirág (Centaurea cyanus) – Búzavirág: lk

Dél-Európából származik, az őszirózsafélék (Asteraceae) családjába tartozó egyéves gyomnövény.

Egyéb nevei: dődike, égi virág, gabonavirág, kék búzavirág, kékvirág, sukolat, vadpézsma, vetési csüküllő, imolya, kék konkoly, zsukollat.

Mint a gabona gyomnövénye, megművelt területeken fordul elő, különösen a búza- és rozsvetésekben. Dél-Európai származású növény, ma már csaknem az egész földkerekségen elterjedt.

Vastag orsógyökerű. 20–100 cm magas, felálló. Bokrosan ágas szárú, a pókhálós szőrzettől szürke színű növény. Levelei változó állásúak, keskeny-lándzsásak, részben szárnyaltak. Virágfészkei magányosan ülnek a hajtások csúcsán. A szélső virágok „búzavirágkékek”, kétszer-háromszor olyan hosszúak, mint a belső, ibolyás színű, csöves virágok. Kaszattermésén fehér, narancsos vagy vöröses színű, finoman fogacskás szőrökből álló bóbita van. Magvai évekig megőrizhetik csírázóképességüket a talajban. Májustól júniusig virágzik, a később kelt növények még késő ősszel is nyílnak.

A növény kék virágait gyűjtik, amely annál értékesebb, minél jobban sikerül megőrizni eredeti színét. A gömbös fészkes virágzatot letörik, és kosárba szedve szállítják, majd kitépik a „sziromleveleket”, melyeket árnyékos helyen szárítanak. A sziromleveleket napfényen nem szabad szárítani, mert a virágok elveszítik eredeti kék színüket, kifakulnak.

Forrázatát külsőleg szemgyulladás borogatására, toroköblögetésre használják. Teáját magában nem fogyasztják, adalékként a drogját étvágyjavító, görcsoldó, erősítő teakeverékekhez adják. A Remény jelképeként is tekintenek rá. Ilyen értelemben szerepel Szabó Pál A falu bolondja című novellájában is, amelynek végén Pista, a falu árva bolondja a korábbi szalmavirág és papszakáll helyett búzavirágot tűz a kalapjába.

Észtország nemzeti virága és egyik szimbóluma a búzavirág (rukkilill)

 

§ Buzder – tudományos neve: keresztes galaj – (Galium Cruciata) – Buzder: csn

További nevei: Buzder, keresztes kásafű, keresztfű, keresztgyökér, mezei jázmin, ragadványfű, sérves fű, valaj. – Term. r.: Galajfélék. Rubiaceae.)

Évelő. 15–45. Töve terjedő. Levelei 4-ével örvben állanak, 3-erűek, sárgászöldek és szárastól szőrösek. Virágai a levelek hónaljában kurta ágú bogernyőben fejlődnek; az utolsó elágazás középső virágai porzósak és termősek, a két szélső pedig csak porzós. Pártája csöves és négymetszetű, sárga, mézillatú; terméskocsánykák hátragörbülők, az ugyanakkor lehajló levelek közé rejtőzők. Termése kopasz. Terem füves, cserjés helyeken, kivált a hegyvidéken,

az egész országban. Néha őszszel újra virit.

 

§ Buzgány – tudományos neve: patkány – (Epimys) – Buzgány: csn

Arasznyi nagyságú, hosszú farkú, barnás szőrű, hulladékon élő, kártevő rágcsáló; Epimys.

A patkány állatnév első latin–magyar szójegyzékünkben már szerepel, 1395 k.: „ſorax: patkan” (BesztSzj.). 1519-ben pathkan (JordK.), 1595-ben patkany

(Ver.). A nyelvjárásokban MTsz.: pockán | ÚMTsz.: petkány, potykán, potykány | Nyr. 5: buzgány,patkán | uo. 18: pockány | uo. 23: potkány.

Vándorszó az újgörög pondikosz ’pontuszi egér’ nyomán. Vagy az ol. N. pantegána, pantekána ’patkány’, vagy a szln. podgána (TESz.), podgan ’ua.’ (Nyr. 88) alak révén jutott a magyarba, ahol a szóvégi -a elmaradt (mint a beszéd, lapát, tömlöc stb. esetében is), s a szóvég palatalizálódott. A szlovákba

és onnan a csehbe a magyarból került; vö. szlk. potkan (W.).

A Székelyföldön malom-féreg (MNy. 6) a patkány egyik neve. A patkány nevet a vakondra is alkalmazzák az Ormánságban; vö. R. 1838: patkán, patkány, pockány ’vakandok’ (Tsz.).

A lat. mus terminus folytatója afszorb.wulka myš, aszorb.weliky myš, szárd mus (W.). A patkány ném. Ratte, ófn. ratta, rato (DWb.) származása a szótár

szerint ismeretlen. Nyilvánvalóan összefügg azonban az óang. ræt, ang., fr. rat, aszorb. rata, dán, norv. rotte, sp. rata ’ua.’ (W.) stb. elnevezéssel.

A patkány a rágcsálók (Rodentia) rendjében az egérfélék (Muridae) családjához tartozik. A köznyelvben patkány alatt leggyakrabban a vándorpatkányt vagy a házipatkányt értik. A nembe 69 faj tartozik.

A patkányok az egerektől testük nagyságában és farkuk hosszúságában különböznek. Lábaik sokkal zömökebbek, és farkuk számos pikkelygyűrűvel fedett. A vándorpatkány ’Mus decumanus’ nálunk a múlt század első felében jelentkezett. Nemcsak a házak körül, hanem a csendes folyók partjain s barlangokban is felüti tanyáját. A ház körül megtámadja a csirkéket, galambokat, házinyúlfiókákat, sőt néha a tyúkokat is. Beás a hízódisznók és kotlópulykák testébe, sőt még a kis gyermekeket is megtámadja.

A házipatkányt ’Mus rattus’ legelőször Albertus Magnus említi „német állat”

gyanánt.

 

§ Békabuzogány (Sparganium) – Buzogány: csn

Gömbös virágú, 30–60 cm magas vízinövény; Sparganium.

Benkő József révén került a magyar botanikai szaknyelvbe (R. 1783: NclB., 1807: MFűvK., 1835: Kassai, 1862: CzF., 1893: Pallas, 1925: MF.).

Idegen nyelvi nevei szintén ilyen névadási szemléletűek: orosz ezsegolovnyik, bolgár ezsowa glavica, lengyel jezoglowka, román buzdugan.

Előfordulási helyéről (békák élőhelye) nevezték el ezt a mocsári növényt. Az összetett szó buzogány utótagjának pedig az a magyarázata, hogy a „vízi tövisses disznó” termése „gömbölyű szúrós sulymos gyümőlts vagy buzgány” (MFűvK.). Az utótag találóan fejezi ki a termés régi buzogányra emlékeztető formáját.

Az érett termés fordított gúla, vagy gömb alakú. Terméskötéskor a virágfejecskék megnagyobbodnak, és élesen tüskés, rövid, hegyes csőrű terméssé alakulnak át. Egyszerűen buzogánynak is nevezikbunkós végéről,a régiségben kákabot (Szenczi 1604, Pápai 1708), botikós sás, vizi buzogányka (NclB.) volt a neve. A székelyeknél botikó, nádbotikó, nádbutikó, nádibutikó néven ismerik.

A németben is Kolbe, azaz ’buzogány’ a Typha, illetve összetételekben Sumpfkolbe, Teichkolbe, Wasserkolbe, azaz ’mocsári,

tavi, illetve vízi buzogány’.

A Sparganium erectum társneve a békasás (R. 1833: Kassai; N. Kassai: Hegyalja), szintén a vízinövény élőhelyére utaló név.

Vízi tövises disznó (R. 1783: NclB., 1807: MFűvK., 1833: Kassai, 1874: CzF., 1925: MF.; N. KertLap. 17) az ágas békabuzogány társneve, morotvák, patakok,

mocsarak partján tenyészik. A növény különös termése a névadás szemléleti alapja. A tövises disznó kifejezés a sündisznó társneve [R. 1590: sl dizno vagy

tvisses dizno (Szikszai), majd Szenczi (1604) és Pápai (1708) szótárában]. Sok nyelvjárás megőrizte, így a N. tövisdisznó, töviskes disznó szó használatára van adat egyaránt Erdélyből (Torda, Fogaras, Kalotaszeg, Szalonta, Zilah), Kárpátaljáról (Beregszász) és az Alföldről (Hódmezővásárhely, Debrecen), valamint a Hegyaljáról is.

 

§ Varratos bükkszú (Xyloterus domesticus Linné) – Bükk: csn

Társneve: nagy bükkszú

3–3,5 mm nagyságú szúfaj. Előtora rendszerint fekete, a szárnyfedők vörösbarnák, de a szárnyfedők széle és varrata keskenyen fekete. A varrat fekete színe a szárnyfedők végén gyakran kiszélesedik. A szárnyfedők végén hosszú szőrök vannak.

A Kárpát-medencében gyakori faj. Tápnövényei a Quercus, Fagus, Betula,Acer, Alnus, Tilia, Robinia, Sorbus és Prunus fajok. Rágásképe tipikus ún. „létrajárat”: A merőleges befurakodási járat nemsokára 2–5 felé elágazik és ezek a menetek az évgyűrűket követik. Ezekből lefelé és felfelé indulnak ki a nagyon rövid, néhány mm hosszú álcamenetek.

A varratos bükkszú is Ambrosia gombákat telepít meg járataiban. Gyakran együtt fordul elő a Xyleborus dispar fajjal.

 

§ Bükk-koronggomba (Neobulgaria pura) – Bükk: csn

Syn.: Peziza pura, Bulgaria pura, vörösbarna kocsonyás-koronggomba 

A termőtest korong formájú, zselés állagú, színe halvány rózsaszín, húsrózsás, világosbarna, világosabb éllel. Egy-egy korong átmérője legfeljebb 20 mm.

A korong pereme kiemelkedik a termőtestből. A termőréteg a korong tetejét borítja. A steril külső felület azonos színű vagy alig sötétebb, mint a termékeny felszín, olykor szemcsézett is lehet. A termőtestek kúposan tapadnak az aljzathoz, csoportosan nőnek, gyakran kisebb csomókban. 

Húsa vastag, szürkésfehér, áttetsző; szaga jelentéktelen, íze semleges, enyhe. 

Ősz - kora tél; elhalt, általában nem túl korhadt, kérgét még megtartó bükkfa rönkökön, gallyakon található. Korhadékbontó. Ritka faj. Nem ehető. 

Hasonló fajok:

Az Ascotremella faginea agyvelőszerűen tekervényes és mikroszkopikus jellemzőkben is eltér; Ascocoryne sarcoides, Ascocoryne cyliychnium, a Bulgaria inquinans nem bükkön él és fekete vagy sötétbarna. 

 

§ bükk vagy bükkfa (Fagus) – Bükk: csn

A bükkfafélék (Fagaceae) család névadó nemzetsége, 8-10 fajjal.

Régies nevei: bikk, bikkfa.

Alapvetően holarktikus, az északi mérsékelt öv lombhullató erdeiben elterjedt nemzetség; a közönséges bükk (Fagus sylvatica) a Magyar-középhegységben 600 m fölött zonális bükkös erdőtársulások meghatározó fája.

Koronája szétterülő; magányosan szabályos gömb alakúvá fejlődik, erdőben hengeres. Törzse sima, szürke. Fényes, zöld levelei kétoldalt szórtan állnak. A fiatal leveleknek édes, káposztaíze van és salátákban lehet használni.

Jelentéktelen külsejű, egyivarú virágai barkákba állnak össze; a porzós virágzat fejecskeszerű, a termősek párosával fejlődnek. Rügyei hegyesek, elállóak, orsó alakúak, 2 cm körüli hosszúságúak, színük fahéjbarna.

Termése fásodott, tüskés, háromélű, kupacsba zárt, négy kopáccsal nyíló makk; mivel a tölgy makkjánál kisebb, ezért gyakorta makkocskának nevezik. A bükkmakk ehető, és elég magas zsírtartalmának köszönhetően étolaj préselhető belőle. Fogyasztása nagy mennyiségben nem ajánlott a mérgező fagin tartalma miatt.

Lombhullató, 35-40 m magasra növő fa. Az elegyetlen bükkösök lombkoronája rendkívül zárt, emiatt cserje- és gyepszintjük is fejletlen. Virágait a szél porozza be.

Sokféleképpen hasznosítható, jól alakítható keményfa. Az egyenes szálú, nagy átmérőjű rönkökből sokféle félkésztermék állítható elő. Minden szerszámmal jól megmunkálható: késeléssel, hámozással furnér készíthető belőle. Gőzöléssel jól hajlítható, a hajlított (például thonet) bútorok gyártásának legfontosabb alapanyaga. Gőzölés nélkül könnyen vetemedik. Nem időjárásálló; külső térben gombák és rovarok is károsíthatják. Rajzolata jellegtelen, ezért felületét gyakran páccal, színezéssel, festéssel kezelik. Papír, farost, faszén és berimbau gyártására/készítésére is kiválóan alkalmas. Magas hőmérsékleten ég, a régi fazekasság kedvenc tüzelőanyaga volt.

 

§ Foltos bürök vagy egyszerűen bürök (Conium maculatum) – Bürök: csn

A zellerfélék (Apiaceae) családjába tartozó egy- vagy kétnyári növényfaj. Erősen mérgező, szervezetbe kerülése bénulásos halálhoz vezet.

Magassága 50–200 cm. Erőteljes, felálló, dúsan elágazó szárú növény. Levele kettő-négyszeresen szárnyalt, háromszög alakú, a levélkék hosszúkás, tojásdad-hosszúkás formájúak, puhák, lágyak. Elmorzsolva kellemetlen illatúak. Szára hengeres, gyengén barázdált, kopasz, deresen hamvas színű, alsó részén halvány vörösbarna foltok láthatók. Virágzata 8–20 cm sugarú összetett ernyő. Az egyes virágok 2 mm-esek, fehérek, ötszirmúak, a szirmok enyhén kicsípett csúcsúak. Az ernyő alatti gallérlevelek szálasak, hasogatott csúcsúak. A virág alól a gallérkalevelek hiányoznak. Termése két részre tagolt ikerkaszat, magjai barnák.

A foltos bürök a Mediterráneumból származik, de ma már a világon mindenütt előfordul mint mezei gyomnövény. Nedves, tápanyagdús talajt kedvel. Elterjedése Európa nagy része, észak kivételével. Magyarországon erdőszélek, gyomtársulások, útszélek, árok- és patakpartok gyakori növénye.

Fő hatóanyaga a koniin, mely a növény minden részében megtalálható (friss termésben 2-3%, a mennyiség a száradás során csökken). Hatására először az alsó végtagok bénulnak meg, majd ez felfelé halad, végül teljes öntudat mellett légzésbénulás miatt beáll a halál. Kisebb mennyiségben más piridinvázas alkaloidokat is tartalmaz: konhidrint, pszeudokonhidrint, γ-koniceint és N-metilkoniint.

A foltos bürök nedvét az orvosi tisztesfű (Stachys officinalis) és az édeskömény (Foeniculum vulgare) magjaival keverték össze, s ezt alkalmazták például a sztrichnin és más mérgek ellenanyagaként.

A 15–16. században a gyökereket köszvényes fájdalmak csillapítására használták, az 1760-as évektől rákos daganatok kezelését is végezték bürökkel.

Az ókori athéni (görög) törvénykönyvekben a „bürökpohár” a kiszabható halálbüntetés egyik nemeként szerepelt. Szókratészt is ilyen módon végezték ki, azaz a foltos bürök mérgével teli poharat kellett kiinnia, miután istenkáromlásban, valamint az ifjúság tévútra vezetésében találták bűnösnek. Platón – elsőként – ekkor írta le a mérgezési tüneteket. Ezt a mérgező gyomnövényt napjainkban gyógyászati célra már nem alkalmazzák, mivel kicsi a hatásszélessége (a hatásos és a halálos dózisa nagyon közel van egymáshoz).

 

§ Bűzpille – Bűz: csn

A selyemkóró mérgező növény, de ez a méreg nem hat a bűzpillefélékre, ami miatt a hernyóinak ez az egyetlen tápnövénye. Mi több, a mérget mind a hernyók, mind az Imágók elraktározzák, és ettől maguk is mérgezővé, illetve íztelenné válnak, amire a potenciális ragadozókat feltűnő színeikkel és mintázatukkal figyelmeztetik.

A selyemkóró vagy tejelőkóró, illetve selyemfű (Asclepias syriaca) a meténgfélék (Apocynaceae) családjába tartozó selyemkóró (Asclepias) növénynemzetség Magyarországon előforduló egyetlen faja.

Észak-amerikai eredetű, eredetileg a textilipar számára hozták az országba, agresszíven terjeszkedő évelő gyomnövény. Az őshonos fajok kiszorításával hatalmas károkat okoz. Özönnövény, irtása törvény alapján kötelező.

Köznyelvi magyar elnevezései: selyemkóró, közönséges selyemkóró, selyemfű, pamutkrepin.

Főleg az alföldi homokos talajokon terjed. Virága kellemes illatú. Termése 8–11 cm hosszú, ívelten elkeskenyedő csúcsú tüskés toktermés, sok repítőszőrrel rendelkező maggal.

 

§ Bűzgomba – tudományos neve: büdös pereszke - (Tricholoma sulphureum) – Bűz: csn

Népi elnevezések: Bűzgomba.

Család: Pereszkefélék

Család (latin): Tricholomataceae

Ehetőség (étkezési érték): Enyhén mérgező, gyomor- és bélbántalmakat okoz.

Alapfokú gombaszakértői tanfolyam része

Kalapja 3-7 cm átmérőjű. kezdetben domború, majd ellaposodik, gyakran púpos, széle sokáig begöngyölt. Színe élénksárga, esetleg okkerba hajló, a közepe néha vöröses barnás. A felülete többnyire csupasz, de lehet selymes, nemezes vagy finoman pikkelyes, szemcsés is.

Tönkje 5-10 cm hosszú, 0,7-1 cm vastag. Alakja karcsú, hengeres vagy kissé elvékonyodó, az alján általában görbül. Kénsárga színű, felülete szálas, rostos.

Lemezek, tráma: A tönkre szélesen vagy foggal ránőnek, ritkák és vastagok. Kénsárgák, kalapszínűek.

Húsa vékony, sárga színű. Puha állagú. Gallérja, bocskora és tejnedvve Nincs. Illata Világítógázra, propán-bután gázra hasonlító szagú vagy "fingszagú". Undorító íze van

Szeptembertől novemberig, lomb- és fenyőerdőben növő, elég gyakori faj.

Legjellemzőbb tulajdonságai:

Erős, undorító szag és íz

Görbülő tönk

Vékony termet

Megjegyzés: Jellegzetes szaga és színe alapján könnyen felismerhető.

 

§ Óriás bűzvirág – tudományos neve: Kerr bűzvirága - (Rafflesia kerrii) – Bűz: csn

A Rafflesia (bűzvirág) nemzetség egyik faja; a világ egyik legnagyobb virága.

Thaiföldön Szuratthani tartomány szimbóluma. Fajnevét az országban növényeket gyűjtő Arthur Francis George Kerr (1877-1942) ír botanikusról kapta.

A Maláj-félszigeten és Dél-Thaiföldön honos. Leghíresebb populációja Thaiföldön, a Khao Sok Nemzeti Parkban díszlik. A nemzeti park kiadványa szerint ritka és veszélyeztetett faj; ennek oka, hogy a helyiek gyűjtik. A Vörös listán nem szerepel.

Gazdanövényéből csak a piros virág tör elő. Az 50–90 cm átmérőjű virág szaga a rothadó húséra emlékeztet.

Kétlaki növény, amely a Tetrastigma kúszónövény nemzetség T. leucostaphylum, T. papillosum, T. quadrangulum fajain élősködik. A száraz időszakban, januártól márciusig virágzik. Főleg döglegyek porozzák be; ezeket bűzével vonzza magához.

A bennszülöttek gyógynövénynek tartják. Tudományosan nem bizonyított, hogy bármilyen élettani hatása lenne.

 

 

 

C fejezet; 33

 

§ Cakó – tudományos neve: gólya – (Ciconia ci conia) – Cakó: csn

­Fehér és fekete tollazatú, hosszú csőrű és lábú vonuló gázlómadár; Ciconia ci­conia.

A gólya társneve a tájnyelvi cakó, 1565 óta adatolható: czakő, czákó, ciko ’gólya’. Ismeretlen eredetű szó, nem túl valószínű feltevés szerint a madár

kelepelését utánzó hangfestő szó. A keleti nyelvjárásokból adatolt. Összefügghet a cankó madárnévvel. A gólya társneve még a hangutánzó gagó (Madh.), N.

gagólya (MTsz.); R. 1833: gagó gólya (Kassai); N. Nyr. 20: ua. | TESz.: góga, gógó.A székely nyelvjárási koszta (uo.) első előfordulása 1708 (PP.), majd

1833: koszta gólya (Kassai), 1838: ua. (Tsz.); N. Nyr. 8 és 14 és 15, NyK. 3: ua. Összefügg vele a N. koztorat ’ua.’ (TESz.). A bárza társnév elterjedt

tájszó a moldvai csángóban, a ro. barză’ua.’ átvétele, ugyanitt használatos a kokosztirk, szintén jövevényszó, a ro. cocostîrc ’ua.’ (KissMad.) került

át a magyarba. A népnyelvben használatos még MTsz.: bockó | Nyr. 10: bockó gólya | uo. 4: bocog elnevezése.

A fehér gólya (R. fejérgólya) állattani szakszó, idegen nyelvi megfelelője többek közt azang. white stork, fr. cigogne blanche, ném. Weißstorch, ol. cicogna

bianca, or.белый аист(EL.). A fi. kattohaikara (NA.) ’háztetőgólya’ jelentésű. Herman Ottó közli tarka gólya és emeletesveréb nevét (Herman 1914), előbbi

színezetére utal, illetve az utóbbi „Azért, mert a kéményre rakott fészke oldalaiban a veréb fészkel – tehát földszint.” A népnyelvben használatos még

papmadara elnevezése (ÚMTsz.) is.

Tudományos latin nevében tautonímia fordul elő, a gólya lat. ciconia nevéből alkotott terminus. Idegen nyelvi elnevezései között közös etimológiai csoportba

tartozik ennek alapján a fr., fri. cicogne, port. cegonha, ol. cicogna, sp. cigüeña (W.).

A gólyák a gólyaalakúak (Ciconiiformes) rendjén belül a gólyafélék (Ciconiidae) családjába tartozó egyes fajok elnevezése. Hosszú és egyenes csőrű, hosszú lábú gázlómadarak, amelyek többnyire édesvizek és mocsarak közelében költenek. Több fajuk hatalmas távolságot bejáró vándormadár. Miskolczi Gáspár 1702-ben megjelent művének kilencedik fejezetében írt a gólyáról: „I. A Gólya az ő gyenge fiait felette igen szereti és mindenek felett azon vagyon, hogy azoknak rendes eledeleket fogyatkozás nélkül kiszolgáltathassa. II. Mikor a Gólya fiak jól megtollasodnak, akkor az annyaik az ő repüléseket megpróbálják, és magok kalauzképpen előttök mennek, gyengeségekben őket segétik, mikor elsőben magokat repülésre adják. III. Ellenben a Gólya fiak is az ő apjokat s annyokat, minekutánna megvénhednek, csudálatos kegyességgel segétik, szorgalmatoson táplálják, könnyen meg sem engedik nékiek, hogy eledelt keresni fészkekből kifáradjanak, hanem ők járnak-kelnek és valamelly megöregedett szüléiknek szükséges, magok béhordják … V. Ez a Madár igen tiszta életben gyönyörködő. Amelly nősténnyel a hím közösködött, soha azt el nem bocsátja, ha pedig a nőstény más hímmel közösül, az ő párja több hímeket vévén maga mellé, azok előtt hegyes orrával keményen megbünteti és magától elűzi.”

 

§ Piroslábú cankó (Tringa totanus) – Cankó: csn

A szalonkafélék (Scolopacidae) családjába tartozó faj.

Eurázsiában fészkel, telelni délebbre húzódik; eljut Afrikába is. Átlagos testhossza 27-29 centiméter, szárnyfesztávolsága 60-66 centiméter, testtömege 85-150 gramm. Rovarokból és azok lárváiból, valamint rákokból és férgekből álló táplálékát a sekély vízben keresgéli. Hosszú lábai piros színűek. Tavak, mocsarak partján az alacsony fűbe rakja fészkét. Fészekalja 4 tojásból áll, melyen 23 napig kotlik. A kikelt fiókák rövid idő múlva elhagyják a

fészket, 25-35 nap múlva válnak önállóvá. Márciustól októberig tartózkodik Magyarországon, rendszeres fészkelő. Hazánkban fokozottan védett, eszmei értéke 250 ezer forint.

 

§ Carka – tudományos neve: szarka – (Pica pica) – Carka: csn

Fekete-fehér tollú, hosszú farkú madár; Pica pica.

A szarka már a XIII. századtól adatolható helynévben (TESz.), köznévként 1395 k. bukkan fel írásbeliségünkben: „Píca: зarka”(BesztSzj.), 1570 k.: sarka

madar,зarkalab fw (ArsMed.); a népnyelvben ÚMTsz.: carka.

Szláv jövevényszó, valószínűleg valamely déli szláv nyelvből; vö. szbhv., bosny., blg. svraka,szlk., szln. sraka, cs. straka, szorb,le. sroka, mac. Strá ka, or., ukr.сорока’szarka’ (W.). Átadója elsősorban a szlovák vagy a szlovén lehetett, mert a korai adatok szaraka formájúak, amely a srakából vezethető

le a legkönnyebben, a szó eleji mássalhangzó-torlódást feloldó járulékhanggal, a szarka a két nyílt szótagos tendencia alapján jött létre. A szláv szó

indoeurópai eredetre vezethető vissza. Átvette a litván is: šarka (uo.). A magyar szarka név átkerült a románba, érdekes, hogy ezt a ro. ţarcăszót (RKsz.)

használják – viszontkölcsönzéssel – erdélyi nyelvjárásokban: carka (Nyatl.). (A szarka főnévnek nyelvünkben átvitt értelemben ’ragadós kezű ember, alkalmi

tolvaj’ jelentése is van.)

A szarka érkező vendéget jósol csörgésével a háznak.

Hangja miatt kapta csörgőszarka (R. 1898: Nom.) nevét, hangutánzó ném. Tschocke, Schackelster, Schacker, Schackschack elnevezése (VNAE.) is. Hosszú farkáról kapta rudas (R. 1793: Grossinger), N. ÚMTsz.: durungfarku-szarka, Chernel: rúdas madár nevét. Más nyelvekben is hasonlóan hívják; vö.ang. long-tailed mag, ném. Langschwanz (VNAE.), észt pikksaba (KissMad.) elnevezéseit. Népnyelvi tarkaszarka, tarkajézus, cifraszarka nevei (uo.) tollazatára utalnak. A csángó kocofána (RKsz.) a románból való; vö. ro. coţofană’ua.’ (W.). A Székelyföldön R. 1838: bába-szarka ’havasi szarka’ (Tsz.).

Tautonímiával alkották a latin szaknyelvi elnevezést a szarka lat. pica nevéből.

Szólásban: Csörög, mint a szarka. Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka.

A szarka a verébalakúak rendjébe és a varjúfélék (Corvidae) családjába tartozó faj. Európában, Ázsiában, Északnyugat-Afrikában

és Észak-Amerika nyugati részén szinte mindenütt honos. Bokros és fás tájak, facsoportok és bozótosok, parkok lakója. Fekete-fehér tollazata és hosszú,

ék alakú szárnya van. A szarka mindenevő, a magoktól és rovaroktól kezdve tojásokig, madárfiókákig, dögökig mindent megeszik, néha nagyobb emlősöket tisztít meg a parazitáktól. A szarkapár tartós házasságban él, és nem túl szigorú teleken kitart a költőterületén. A fészket magasan a fák koronájában helyezik

el, vagy csupán néhány méter magasságban bokrokban, de mindig ujjnyi vastag, sokszor tüskés ágak sűrű szövevényében. Egyes párok háborítatlanul költenek az autópályák melletti bokrokban, mások a városok területén. A tojásokat egyedül a tojó költi ki, de a hím eközben eteti a tojót. Előszeretettel gyűjti

össze fészkébe a fényes, csillogó tárgyakat, ezért a folklórban mint „tolvaj szarka” él. A papagájhoz hasonlóan megtanítható az emberi beszéd utánzására.

Az egyetlen madár, amelyről tudott, hogy képes felismerni magát a tükörben. A szarka szívesen megtelepszik az ember közelében és ott, ahol kíméletet tapasztal, rendkívül bizalmas, vagy helyesebben tolakodó. Skandináviában, ahol bizonyos tekintetben szent madárnak tartották, nem is a kertekben, hanem az udvarokban tanyázott.

 

§ Célia – fukszia – (Celia Smedley) – Célia: lk

A Fukszia 'Celia Smedley'-nek gyönyörű, vöröseslila virágai és feltűnő, fehér bibéi vannak. Így együtt igazán vad összhatást mutat. Ez a fajta közepesen

télálló, jól mutat a kertben vagy a teraszon egyaránt. Igazi látványosság a virágzás idején!

Virágzása Június – Október.

 

§ Kúszó celler – Celler: csn

Familia: Umbelliferae.

Család: Ernyősök.

Kis termetű, kúszó szárú, csomókon gyökerező, évelő növény. A levelek egyszer szárnyaltak, a levélkék széles-tojásdadok, fogas szélűek. A

virágernyő hosszú kocsányú, galléros, néhány oldalsó ernyő ülő. A szirom hegyes, nem kicsípett, szétterülő. A termésháti bordái kiállók.

Virágzás: Június-augusztus.

Méret: 5-15cm

Patak menti növényzetben, iszaptársulásokban fordul elő. Ritka faj.

 

§ Cérnagiliszta (Enterobius vermicularis) – Cérna: csn

Törzs: Nematoda – fonálférgek. Közel 25 000 fajuk szabadonélő vagy parazita. Méretük 200 μm és kb. 50 cm közé esik. A Földön legnagyobb tömegben előforduló állatok. Fonálszerű testük sima, kutikulájuk alatt a bőrizomtömlő csak hosszanti lefutású izomrostokat tartalmaz, ez eredményezi szinuszoid, kígyózó mozgásukat. A nőstény valamivel nagyobb a hímnél.

Külsejük nem mutat feltünő morfológiai változatosságot, tanulmányozásuk és faji szintű azonosításuk szakembert igényel.

Enterobius vermicularis – cérnagiliszta vagy hegyesfarkú bélgiliszta. 5–13 mm hosszú, fehér endoparazita fonálféreg.

A peték a táplálékkal a vékonybélbe jutnak, ahol a lárvák kikelnek, kifejlődnek. Az ivarérett férgek a vakbélben tartózkodnak, párosodnak, majd a nőstények a végbélnyíláshoz mennek és petéiket annak redőibe rakják. A peték

irritálják a bőrt, viszketést okoznak. A petékkel szennyezett kézzel bevitt táplálékkal a gazda újrafertőzheti magát.

A peték oválisak, 50–60 μm méretűek. A cérnagiliszta mérsékelt övben elterjedt, elsősorban a gyermek népességben jellemző, napjainkban is rendszeresen előfordul.

Rend: Chromadorida

Család: Chromadoridae

Főként tengeriek, néhány édesvízi és talajlakó fajjal. A tengerieknél gyakrabban előfordul páros pigmentkehely szem.

Chromadorina bioculata. A nőstény 560–630 μm hosszú, Két kehelyszeme van. Algákkal gazdagon benőtt felületeken él. A testén található közel 130 apró serte rögzíti testét az algák között.

Rend: Rhabditida

Család: Bunonematidae

Bunonema reticulatum. Hossza 220–360 μm, aszimmetrikus felépítésű kutikuláján öt hosszanti, lécszerű bemélyedés látható, a jobb oldalon 24–42 szemölcsszerű duzzanat fut végig gyöngysorszerűen a test teljes hosszában. Mikroszervezeteket, törmeléket fogyaszt, mohapárnákban, humuszos talajban gyakori.

Család: Rhabditidae

Caenorhabditis elegans. Mérete 1000 μm körül van, áttetsző. Jellemzően hímnős és önmegtermékenyítéssel szaporodik. Előfordulnak azonban ivarérett hímek is amelyek a hermafrodita nőstényeket termékenyítik meg. Fejlődése gyors, a megtermékenyített petéből három nap alatt ivarérett állat lesz. Talajlakó, a mérsékelt övben fordul elő, baktériumokat fogyaszt. A genetika és a fejlődésbiológia első és egyik legfontosabb modellszervezete.

Rend: Tylenchida

Család: Anguinidae

Anguina tritici – búza fonálféreg. Testhossza 3–5 mm. Növényparazita, a legfontosabb gazdanövényei a búza és a rozs. A fiatal lárva kezdetben a hajtás külső részén tartózkodik, majd az éretlen búzaszemen gubacs növekedését idézi elő és sokadmagával annak belsejében tartózkodik. A fertőzött búzaszem színe sötét, keményebb a többinél. A búza fonálféreg ivarérett lesz, szaporodik, majd a földre lehulló termésben a második lárvastádium áttelel. Tavasszal a vízborítás hatására a talajban kibújik a következő nemzedék és egy folyadékfilm mentén felkúszik a növényre. Mára Európából ugyan sikerült kiirtani, de Afrikában és Ázsiában helyenként a gabonatermés jelentős hányadát veszélyezteti.

Osztály: Enoplea

Rend: Mermithida

Család: Mermithidae

A közel 600 faj ízeltlábúak és puhatestűek és gyűrűsférgek belső élősködői, a gazdát elpusztítják (parazitoidok). Az ízeltlábúak között főként rovarokban élnek, de pókszabásúakban, rákokban és soklábúakban is előfordulnak. Gazdaspecifikusak, a rovarparaziták között egyes fajok a gazdaszervezet lárvájában élnek, míg mások a kifejlett rovarban. A lárvában élő fajok kevésbé kötődnek egy adott gazdához, mint a kifejlett állatok élősködői. A kifejlett

fonálféreg nem tartózkodik a gazdában. Az utolsó lárvaalak (posztparazita forma) egy pengeszerű fog segítségével keresztülvágja magát a gazda kutikuláján. A nyílás olyan nagy, hogy a gazda többnyire elpusztul a jelentős

testfolyadék–veszteség miatt. A parazita gyakran hirtelen szabadul ki, például a kifejlett árvaszúnyog peterakása során, amikor a rovar teste a vízhez ér. Az utolsó stádiumú lárva a talajban vedlik, majd a kifejlett állatok párzanak.

A hím ezután elpusztul, a nőstény lerakja petéit. Egy gazdában több egyed is élősködhet. Az ember számára ígéretes alanyok a mezőgazdasági kártevők elleni biológiai védekezésben történő felhasználásra.

Hexamermis albicans. 14–22 cm hosszú, 4–8 preanalis és 5–9 postanalis ivari szemölcse van. Kozmopolita faj. Gazdaspektruma széles. A rovarok között gazdái egyenesszárnyúak, bőrszárnyúak, bogarak, kétszárnyúak, lepkék és hártyásszárnyúak lehetnek. Az erdőkárosító gyapjaslepke valamint a burgonyabogár mellett csigákból is kimutatták. Magyarországon a borostyánkőcsigából ismert.

Mermis nigrescens. Hossza 10–20 cm körüli, sáskákban fejlődik. A nősténynek egy páratlan kehelyszeme van. A megtermékenyített nőstény, eső után vagy erős harmatban felkúszik a növényekre és a levelekre rakja többszáz petéjét. A nőstény ezután visszatér a talajba. A petéket sugárirányban kígyózó lefutású nyúlványok övezik. A levélre rászáradó petéket a növénnyel együtt fogyasztják el a sáskák, így kerül az élősködő a gazdába.

 

§ Cérnagomba – tudományos neve: süngomba – (Hericium erinaceus) – Cérna: csn

Syn.: Közönséges süngomba, cérnagomba, szakállas süngomba

Termőteste 10-25 cm nagyságú, gumószerű, húsos, legtöbbször nyeletlen, fehéres színű. Felülete szálasan felszakadozó, sűrűn lecsüngő, hajlott, 2-5 cm hosszú, deres tüskékkel (csapokkal) fedett. Húsa fehéres, fiatalon puha, kissé rostos, később szívós. Szaga és íze nem jellemző. 

Szeptembertől novemberig háborítatlan, üde bükk- és tölgyerdőkben terem. Parazita és szaprobionta faj, az élő vagy fekvő, öreg fatörzsek repedéseiben, üregeiben és tuskókon nő. Szubsztrátumai elsősorban bükk és tölgyek. Veszélyeztetettség oka hazai és nemzetközi szinten: Az öreg erdők európai szintű ritkulása miatt indokolt a védettsége. A termőhely megőrzésével, a holt faanyag megtartásával biztosítható a faj fennmaradása. A tüskés sörénygombához (Hericium cirrhatum) hasonló helyzetű faj, az erdészeti gazdálkodás miatt csak a természetvédelmi területek nyújtanak számukra fennmaradási lehetőséget.

Különleges megjelenése, ehetősége és gyógyhatása miatt hazánkban valószínűleg gyűjtik. Szerepel a gombák védelmére alakult európai tanács (European Council for Conservation of Fungi) európai védelméről szóló javaslatában is. Természetvédelmi értéke: 5 000 Ft

 

§ Cérnakürt (Tracheliam caeruleum) – Cérna: csn

Évek óta igazságtalanul elfeledett növény. Pedig kompakt, tartós virágai, könnyű tartása miatt megérdemli a figyelmet. Falusi hangulatú kertekbe passzol a legjobban. 60-90 cm-es virágszárán fejlődő nagyfejű tömött virágai a kék minden árnyalatában pompáznak. Napos, jó vízgazdálkodású helyet kíván.

 

§ Mezei cickány – Cickány: csn

A cickányfélék (Soricidae) az emlősök (Mammalia) osztályának és az Eulipotyphla rendjének egyik családja. A családba ma 410 recens faj tartozik, de ezekből 5 faj nemrég kihalt. Az élő és nemrég kihalt fajok mellett számos fosszilis faj is létezik.

Kis termetűek, a legtöbbjük nem nagyobb egy egérnél. A legnagyobb faj a távol-keleti pézsmacickány (Suncus murinus) a trópusi Ázsiából, hossza 15 cm, testtömege 100 g. Az etruszk cickány (Suncus etruscus) 3,5 cm hosszú, és 2 g tömegű, és ezzel ez a faj a legkisebb ma élő szárazföldi emlős.

Általában a szárazföldön élnek, és ásnak, magvak, rovarok, férgek és más táplálék után kutatva. Egyes fajok kaptárba is behatolnak télire méhet enni. Ellenük is véd a 7 mm-es rács. Vannak fára mászó, föld alatt, hó alatt élő, vagy vízben vadászó fajok is.

Szemük kicsi, és nem látnak jól, viszont hallásuk és szaglásuk kiváló.

Mozgásuk gyors, anyagcseréjük élénk. Naponta legalább a testsúlyuk 90%-ának megfelelő mennyiségű táplálékot kell elfogyasztaniuk. A fogságban élő cickányok napi élelemigénye a testsúlyuk 50 és 200%-a között változik.

 Orruk hosszú, megnyúlt, ormányszerű. Hangjuk a madarak csiripelésére emlékeztet.

A mezei cickány és az erdei cickány mindenütt előfordul. Éjjel és nappal egyaránt tevékenykednek.

A cickányoknak van egy mirigyük a testük mindkét felén, ami Pézsmát választ ki, amit a legtöbb ragadozó nem kedvel. Azért lehet mégis találni a természetben megölt cickányt, mert valamilyen ragadozó, általában róka, ragadozó madár vagy Bagoly egérnek nézte és tévedésből ölte meg. Néhány állat azonban megeszi a cickányt, egyikük a gyöngybagoly, amely gyakran éppen a cickányokra specializálja magát.

Télen nem hibernálódnak, de anyagcseréjük lelassul. Testtömegük 30-50%-át is elveszítik, ami a csontok, a koponya és a belső szervek méretének csökkenésével jár.

A cickányoknak nem nő a foguk úgy, mint a rágcsálóknak, sőt, már születésük előtt elveszítik tejfogaikat. A fogak elhasználódása az idősebb cickányok problémája. Metszőfogaik hosszúak és élesek, rágófogaik a száj hátsó részében találhatók.

Jellemzően magányos életmódúak, a hím és a nőstény csak a párzás idején van együtt. Egyes fajok üreget ásnak maguknak. Egy nőstény cickány akár évi 10

almot is felnevelhet, különösen a trópusokon, ahol egész évben tudnak szaporodni. A szoptatás ideje 17–32 nap. A nőstény gyakran közvetlenül szülés után párzik, és miután elválasztott egy almot, már meg is szüli a következőt. Várható élettartamuk 12-30 hónap.

A cickányok más szempontból is különlegesek. Néhány fajuk mérgező, ami szokatlan az emlősök körében. A mérget a fog vájata vezeti a zsákmányba. A méreg több vegyületet tartalmaz, a rövidfarkúcickányok (Blarina fajok) méregmirigyeinek tartalma akár 200 egér életének kioltására is elegendő. Az egyik vegyülettel magas vérnyomást, egy másikkal migrént és izomidegrendszeri betegségeket kezelnek.

 A Blarina brevicauda faj nyála soricidint tartalmaz, ami egy lehetséges jelölt a petefészekrák ellen.

A denevérekhez és a fogascetekhez hasonlóan néhány faj képes echolokációra. Ezek a Sorex és a Blarina nemekbe tartoznak. Ide tartozik az erdei cickány, a Sorex vagrans, és a Blarina brevicauda. A madagaszkári tanrekfélék és a Patkányvakondfélék is rendelkeznek ezzel a képességgel. Ultrahangok rövid sorozatát adják ki. A denevérekkel szemben ezek kis amplitudójúak, széles sávúak, multiharmonikusak, és frekvenciamoduláltak. A közeli tájékozódásra használják, és nem a zsákmány felkutatására.

 

§ Cifrarák (Orconectes limosus) – Cifra: csn

A cifrarák és a jelzőrák a rákpestis kórokozójának hordozói, az őshonos fajokat megfertőzik, kipusztítják. Környezethez jól alkalmazkodnak, vízszennyezést tűrik. Invazív jellegüket szűznemzéses szaporodásuk is elősegíti (Weiperth et al., 2015).

A kaliforniai vörösrák mindenevő, agresszív területvédő (Weiperth et al., 2015). A virginiai márványrákra partenogenetikus szaporodás, nagy reprodukciós potenciál a jellemző (Weiperth et al., 2015; Puky, 2012). E két utóbbi faj egyelőre kis területen, csendes hódítóként van jelen.

A kínai gyapjasollós rák katadróm faj, nálunk nem szaporodik széles elterjedése nem várható. Ahol megjelenik, a töltések eróziójával az őshonos állatfajok élőhelyét csökkenti. Lárvája az embert és emlősöket megbetegítő tüdőmételykór parazita hordozója. Szerepel az IUCN 100 veszélyes betolakodó faj listáján (Lowe et al., 2000).

A cifrarák teste csupán 110–120 mm körüli. Feje felülnézetben kerekded, a nyaki barázda előtt és mögött a hátpajzs külső szélénél apró tüskék láthatók. A potroh hátlemezein barnásvörös foltok láthatók, erről kapta a magyar nevét. Az ollók a testmérethez viszonyítva kisebbek, mint az őshonos fajoknál. Az ollók carpus ízének belső oldala egy tüskébe fut ki. Idegenhonos faj, Észak-Amerikából telepítették be Németországba a 19. század végén, amikor a rákpestis a folyamirák-populációkon az első komoly pusztításokat végezte. Onnan került át Észak- és Nyugat-Európába, majd délkelet felé húzódva hazánkba, ahol lassan már országszerte elterjedt. Folyók csendesebb öbleiben, állóvizekben, alföldi csatornákban él.

 

§ Cigánybogár vagy fekete olajosbogár (Galeruca tanaceti Linné) – Cigány: csn

Kovábbi gyakori két polifág olajosbogár faj, melyek teste hátrafelé kiszélesedik, felületük durván pontozott, bordákkal:

Fekete olajosbogár vagy cigánybogár Galeruca tanaceti Linné

Barna olajosbogár Galeruca pomonae Scopoli

Feketebarna erdeifenyő levelész Luperus pinicola Duftscmid

Az előtor háta barnásvörös, combjainak vége és lábai, valamint a csápok töve sárga. Feje és előtora fényes, szárnyfedői ráncolva pontozottak.

Észak- és Közép-Európában fordul elő, Magyarországon is elterjedt. Hajlamos a tömegszaporodásra, időnként nagy tömegekben jelenhet meg. Követi fő tápnövényeit a fenyőféléket, mindenekelőtt a Pinus-féléket, de más fenyőkről is kimutatták. Különösen az erdeifenyőn gyakori. A bogarak a tűk alsó felét alulról felfelé végigrágják de a májusi friss hajtások kérgét is megrágják. Az elsőéves tűket szeretik. A peterakás helyéül Schwenke (1974) a talajtakarót és különböző lágyszárúakat jelöli meg, Győrfi (1957) a fűzeket említi. A 90-es években egyre több helyről érkezett jelentés fellépéséről. A vízháztartási zavarokal küszködő, l0–30 éves erdeifenyő ültetvényekben számítani kell megjelenésére.

Kék égerlevelész – Agelastica alniLinné

Teste tojásdad alakú, felül fémkék, vagy sötét ibolyaszínű. Csápjai és a lábak feketék. Szárnyfedői hátrafelé szélesedők. Felülete egyenletesen és sűrűn pontozott. 6–7 mm hosszú. Álcája fekete, szőrös.

Az egész palearktikus régióban előfordul. Tápnövényei az Alnus-fajok, de olykor előfordul Populus, Salix és Betula fajokon is. A bogár áprilistól augusztusig található. Mind a bogár, mind az álca a levelek, hajtások megrágásával erdészetileg káros lehet. Szereti a nedves, hűvös, árnyékos biotópokat. 25 °C felett álca és bogár a levelek aljára menekülve nyugalomban marad. Megrághatja a fiatal hajtást is. Nemző alakban telel át. Hosszú ideig tartó petézése során 6–900 petét is lerakhat (Győrfi 1957). Különböző fejlettségű imágók és álcák együtt fordulnak elő.

 

§ Cigánygomba – tudományos neve: ráncos fenyőgomba - (Cortinarius caperatus) – Cigány: csn

Az osztatlan bazídiumú gombák közé tartozó kalaposgomba. Nevezik még gyűrűs ráncosgombának vagy helyenként cigánygombának is.

Közepes termetű gomba, amely főleg magas hegységekben terem. Az Áfonya-zóna jellegzetes gombája, csak ott található, ahol áfonya is terem. Neve ellenére nem csak fenyőerdőkben, hanem lomberdőkben is előjöhet. A talajon terem, rendszerint egyesével, júliustól októberig.

Kalapja sárgásbarna, fakóbarna, fiatalon ráncosan, gömb alakban borul a tönkre, a tetejét pedig szürkés, pókhálószerű boholy borítja, amely idővel eltűnik. Habár a kalap idővel szétnyílik, a széle továbbra is ráncos marad. Jellemző átmérője 4 – 8 cm.

Lemezei sárgák, majd barnák lesznek, sűrűn állnak, felkanyarodók, fűrészesek.

Tönkje bőrszínű, galléros, a gallér barnás. Húsa fehéres-bőrszínű, törékeny, szaga nem jellemző, íze kellemes.

Néhány ártalmas pókhálósgomba fajjal lehet összetéveszteni, ezektől azonban megkülönbözteti jellegzetes ráncos kalapja, piszkosbarna gallérja és fűrészes lemezei.

 

§ Cigánymeggy 7 – Cigány: csn

Feltehetően magyar eredetű a Cigánymeggy fajtakör. Elsősorban ipari alapanyagként tartják számon (szesz és édesipar, valamint légyártás), de a Pándy klónok kiváló porzója is az ültetvényekben. A C. 7 klón gyenge növekedésű. Gyümölcse kicsi, sötét bordóra színeződő, puha húsú, erősen festőlevű. Sav és szárazanyagtartalma magas. Igénytelen és nagyon alkalmazkodó képes fajtakör. Öntermékeny, jó pollenadója a Pándy 279-nek és a Pándy Bb. 119-nek. Virágzása középkései. Érése június 15-18 körüli. Szárazon válik a kocsánytól ezért jól rázható. Téli fagyokkal szemben ellenálló. Koronája jellemzően gömb, kusza ágrendszerrel.

Cigánymeggy 404

A Pándy 48 klónkiváló porzója is az ültetvényekben. Virágzása középkorai. A C. 404 klón középerős növekedésű. Gyümölcse kicsi, sötétbordóra szineződő, puha húsú, erősen festőlevű. Sav és szárazanyagtartalma magas. Igénytelen és nagyon alkalmazkodó képes fajtakör. Öntermékeny, a Cigánymeggy klónok közül a legkisebb gyümölcsű. A C7-tel egyidőben szüretelhető.

Cigánymeggy 59

Gyenge növekedési erelyű, a Pándy 279 kiváló pollenadója ez az öntermékeny Cigánymeggy. Virágzása középkései, mint a C7. Érése későbbi a többi Cigánymeggynél, június 20-23-ra tehető. Megfelelő termesztéstechnikával a legnagyobb gyümölcsű Cigánymeggy.

 

§ Erdei ciklámen (Cyclamen purpurascens) – Ciklámen: lk

Neve az ógörög cyclos (kerek) szóból ered, népies nevei (kanrépa, disznórépa) arra utalnak, hogy egykor a makkoltatott kondák fontos tápláléka volt. A nemzetség 20 faja főleg Európa Mediterrán részein, a Közel-Keleten és Észak-Afrikában elterjedt.

Szép és illatos virágaikért gyakran tartják szobanövényként a szobaciklámen (C. persicum) fajtákat. Az egyetlen

Magyarországon őshonos faj, az erdei ciklámen (Cyclamen purpurascens) főleg az Alpokalján terem.

Szabálytalanul gömbös gumóik a föld alatt, vagy annak felszínén helyezkednek el. A levelek széles szíves, vagy vese alakúak, gyakran foltosak, általában tél végén jelennek meg, a száraz nyári időszakban elpusztulnak. A Virág csúcsálló, a szirmok száma 4 vagy 5, általában 180°-os szögben visszahajlók (ez a jellegzetesség már a bimbóban is megfigyelhető), színük rózsaszínű, ritkábban fehér. Apró terméseiket hangyák terjesztik. A valódi kétszikűek nagy részével ellentétben a csíranövényen csak egy sziklevél látható, mert a másik elcsökevényesedett.

A laza, tőzeges, sok tápanyagot tartalmazó talajt kedveli. A szárazságot nem bírja, ezért lakásban célszerű 2-3 naponta, bőségesen öntözni. A félárnyékot

kedveli; hő- és fényigénye egyaránt közepes. Magról szaporítható.

 

§ Cinderella-asztrild vagy hamuszürke asztrild (Estrilda thomensis) – Cinderella: lk

A díszpintyfélék (Estrildidae) családjába tartozó faj.

A fajt Jose Augusto de Sousa írta le 1888-ban.

Dél-Afrika nyugati részén, Angola és Namíbia területén honos. Természetes élőhelyei a Szubtrópusi vagy trópusi cserjések és szavannák. Állandó, nem vonuló faj.

Átlagos testhossza 11 centiméter, a nemek hasonlóak. A vörösfarkú asztrildhoz hasonló. Ennél a fajnál a fekete szín, a vörös színnel együtt, faroktollakon túl az oldalak alsó részére is kiterjed.

Az elterjedési területe nagy, egyedszáma viszont csökken, de még nem éri el a kritikus szintet.

 

§ Kék cinege (Cyanistes caeruleus) – Cinege: csn

A cinegefélék (Paridae) családjába tartozó apró termetű, közismert és közkedvelt madárfaj, az európai régió egyetlen sárga-kék cinegefaja. Nevezik még kékcinkének is.

A kék cinege alapvetően európai madárfaj. Gyakorlatilag az egész kontinens területén találkozhatunk vele, de Észak-Afrika Mediterrán területein és a Közel-Kelet kevésbé száraz vidékein is megél. Egyedül a különösen hideg övezeteket kerüli, de az ember közelségéhez jól alkalmazkodott.

A színpompás kis madár nevét kék fejtetőjéről és kékes szárny- és farokvégéről kapta. Csőre, torka, valamint fehér arcfoltjait közrefogó szem- és nyakszalagja fekete, hasa sárga, háta és szárnyai zöldes színűek. A számos alfaj közül az Észak-Afrikában és a Kanári-szigeteken élők élénkebb színűek, de hátuk és fejtetejük sötétebb, míg a perzsa alfaj fakóbb színezetű. Az európai alfajoknál megfigyelhető fehér szárnyfoltok sokszor hiányozhatnak.

A nemek egyformák. A kék cinege átlagos testtömege 9-13 gramm, hossza 11-12 centiméteres, szárnyfesztávolsága 17-20 centiméter körül mozog.

A faj hasznos kis rovarpusztító, kedvelt táplálékát lepke hernyók, pókok, poloskalárvák, lószúnyogok, bársonylegyek képezik. Állandó madár, telente kényszerűségből magvakat fogyaszt; ilyenkor rendszeresen felkeresi a madáretetőket, akár más madárfajok társaságában is. Szűkös kínálat esetén kóborolhat is.

Énekhangja vidám trilla, egyébként sokféle hangadása közül a legismertebb a „tszí-tszí-tszí-tszit”.

A kék cinege szaporodása különféle természetes és mesterséges erdőkhöz kötődik, mivel fészkét faodvakban rendezi be. Gyakori vendég a kihelyezett

fészekodvakban.

Az elfoglalt odvakban gyökerekből és fűszálakból építi fel fiókái jövendő lakhelyét, amit mohával és szőrszálakkal puhán kibélel. Évente kétszer költ. A költés ideje április–július között van.

Egy fészekalj kb. 12 tojásból áll, amelyeken a szülők felváltva kotlanak két hétig. A kikelő csupasz és vak fiókák fészeklakók, de alig 18-22 napon belül

kitollasodnak és kirepülnek. Addig gondos szüleik különféle

ízeltlábúakkal, különös szeretettel lárvákkal táplálják őket.

A magyarországi állomány az Északi-középhegységben, a Bakonyban, a Mecsekben és a Dél-Dunántúlon a legsűrűbb, és az Alföld délkeleti részén a legritkásabb. Becslések szerint Magyarországon 170–270 ezer fészkelő pár élhet.

Eszmei értéke 25 ezer forint.

 

§ Cinka – tudományos neve: méreggyilok – (Alexitoxicum vincetoxicum) – Cinka: csn, rlk

Méreggyilok, száraz erdőkben élő, fehér virágú mérgező növény; Alexitoxicum vincetoxicum.

Vadpaprika, méreggyilok.

Társneve a cinka, méreggyőző, méregölő, Szent Lőrinc füve. Az egész növény mérges.

Ebfojtófű (R. 1833: Dankovszky, 1868: Ballagi, 1893: Pallas) neve is

a növény súlyosan mérgező voltára utal. Ballagi Mór szótára szerint ’az ebekre mérges hatást gyakorló növény’. Csapó József (1775) azt írja a növényről,

hogy „dühös eb, kit megmart, igya gyakran e fű gyökerének főtt vizét”. Minden bizonnyal Dankovszky Gergely vette át – tükörfordítással – a németből; vö.

Hundswürger, mely a latin cynanchum (&lt; görög kyon, kynosz ’kutya’; anchein ’fojtani’) szó folytatója.

További társneve a fecskegyökér (R. XVIII. század: Nyr. 85, 1807:MFűvK., 1843: Bugát, 1864: CzF., 1869: Math. és TermTudKözl., 1872: FKézK., 1894: Pallas), mely németből való tükörszó, fordítással került a magyarba; vö. német R. 1745: Schwalben-wurtzel, mai Schwalbenwurtz. Átvette a román is: rînduniţă’Cynanchum vincetoxicum’. A névadás szemléleti háttere az, hogy a növény hüvelyes termésében gyapjas, széles magvacskák vannak, amelyek, ha megérnek, a füsti fecskéhez hasonlítanak.

Vincetoxicum, azaz ’méregölő fű’ neve onnan származik, hogy a növényt korábban pestis ellen használták. Az összetétel a ’győzz!’ jelentésű latin vince

és a toxicum ’méreg’ szavakból alkotott.

Fehér, kissé sárgás virágai, átellenes levelei, de még zöld termései is a hegyes paprikára emlékeztetnek, ezért vadpaprikának is nevezték.

A virág érdekes tulajdonsága, hogy a nektárkereső rovarok szipókájukkal egy szűk résbe jutnak, amelyből csak akkor tudnak kiszabadulni, ha a virágporcsomókat magukkal húzzák. Némelyikük úgy becsípődik, hogy a szabadulási kísérleteknél halálosan megsérül.

 

§ Cinke – tudományos neve: széncinege – (Parus caeruleus) – Cinke: csn, rlk

cinege J. széncinege | kék cinege: ilyenféle, de kisebb hasznos madár;.

Talán idetartozó a korai szószedeteink következő adata: 1395 k.: cheínger (BesztSzj.), 1405 k. czenegete (SchlSzj.). Köznévként 1512 k. bukkan fel biztosan nyelvünkben: „siuem lolköm Viragom czinigem” (Nyelveml.). 1533-ban czinge madar (Murm.), 1560 k. chyneghe (GyöngySzt.). A további szótörténeti adatok szerint tsinege, czinége, zenege, czinege, tzínegő madár, czénége, cinöge, cönöge, csenége (KissMad.). A nyelvjárásokban MTsz.: cinöge, 1841: csincsebebe (uo.)| ÚMTsz.: cinigë, cinyëge, cönöge, csenege | Nyatl.: cënige | Nyr. 12: cince.

Hangutánzó eredetű cinege szavunk, a cincog-féle igék családjába tartozik. A madár vékony, csipegő hangja a névadás háttere. A TESz. szerint valószínűleg igenévi származéka egy cineg igének; vö. R. 1787: „a’ bokrok köztt a’ gáborkák, ökör-szem madárkák és egyebek tzinegtek”. Szintén hangutánzó a cinke alak, ez 1787-től adatolható: tzinke.Ezután czinkő, tsinke, tzintze, cinke (uo.).

A nyelvjárási csincsere, csincserere ugyancsak hangutánzó eredetű; vö. csincsereg, csincserget; a Székelyföldön ’szól a cinege’ (EtSz., MTsz.). A szikora, szikorka (Nyatl.) jövevényszó a szlovákból; vö. cs. és szlk. sýkora,sýkorka, szorb sykora, sykorka, le. sikora (W.).

A cinegelat. szaknyelvi Parus genusneve a lat. parus ’cinege’ madárnév folytatója. A lat. caeruleus fajnév pedig a ’kék, feketés’ jelentésű lat. caeruleus szóból való. A kék cinege terminus szó szerinti német megfelelője a madár Blaumeise (WbZ.) neve. A színpompás kis madár,kedves nevén kék cinke elnevezését kék fejtetőjéről és kékes szárny- és farokvégéről kapta. A Panurus biarmicus russicus tudományos magyar neve a forrásokban általában szakállas cinege, de szerepel barkós cinege néven is, mivel kétoldali barkója van. Egyéb népnyelvi neve a nádi cinege, sárgacsőrű cinege (KissMad.). A bajszos-,barkós-, szakállas cinege a ném. Bartmeise ’ua.’ (Brehm) mintájára keletkezett a madár hegyes, széles barkója, azaz oldalszakálla alapján. A kormosfejű cinege neve pedig onnan ered, hogy feje tetején fekete sapka és torkán ugyanilyen színű sáv látható, amelyek világos arcfoltjait keretezik.

A barátcinege ’Parus palustris’ fekete fejtetőjéről és torkáról kapta nevét; R. 1793: barát-tzinege (Grossinger), 1799: barát czinke (Fábián), feketefejű cinege, barátfejű cinege (KissMad.). Ugyanez a névadási szemlélet háttere a pap-fejü cinege ’búbos cinege’ (MTsz.) név esetében. Szintén a színére utal a ném. Schwarzmeise, szbhv. sjenica crnoglava (uo.). A közönséges barátcinege (Chernel) a R. lat. szaknyelvi Parus communis ’ua.’ nyomán alkotott név, a faj gyakoriságára utal. A mocsári cinege társnév az élőhelyre utaló lat. Parus palustris és a ném. Sumpfmeise ’ua.’ tükörfordításával keletkezett. A tollazat színe az alapja szürke cinege, hamvas cinege nevének; vö. ném. N. grawmeise ’szürke cinege’, Aschmeise ’hamu-cinege’, Mehlmeise ’liszt-cinege’ (Brehm). A kormosfejű barátcinege (Chernel) ’Parus montanus’ neve fénytelen fekete sapkájára utal. Korábbi neve hegyi barátcinege volt (uo.), a német Bergmeise ’ua.’ mintájára alkotott terminus, a madár tartózkodási helye volt a névadás alapja; a szaknyelvi lat. Parus montanus is erre utal (’hegyi cinege’).

A búbos cinege ’Parus cristatus’ (R. bobitás-tzinege /Grossinger/; 1799: búbos czinke /Fábián/; N. Erdély: bóbás cinege, bóbitás cinke, kontyos cinege /Nom./; kontyos cinke /VNAE./) neveit hegyes bóbitájáról kapta. A barnásfekete fejtetejéről és nagy torokfoltjáról elnevezett füstös cinege ’Parus lugubris’ korábbi neve gyászcinke, gyászos cinke volt (uo.), amely tükörszó, a ném. Trauermeise ’ua.’ (KissMad.) fordítása. A fenyvescinege ’Parus ater’ arról kapta szaknyelvi, továbbá fenyőcinke nevét, hogy élőhelye kizárólag fenyves erdő. A németben is Tannenmeise ’fenyőcinege’, Hatzmeise ’gyantacinege’, a R. lat. szaknyelvi Parus pinetorum ’fenyvesek cinegéje’, fi. kuusitiainen, észt kuusetihane (KissMad.) a madár neve. A lappföldi cinege ’Parus cinctus’ első nevét, az örvös-cinkét Herman Ottó alkotta (Madh.). A lappföldi barátcinege a ném. Lapplandmeise ’ua.’ (NA.) mintájára jött létre. Korai fajnév a R. 1840: bába-cinege (MTsz.). A cinegének volt Borsodban R. 1835: sárga gerlice (Kassai) elnevezése is.

Szólásaink gyakori szereplője, pl. A cinege is örül a tökmagnak. Cinegének kóró a nyársa.

A cinegefélék népes családja 23 nemet és 162 fajt foglal magába, melyek közül 42 fajt 146 alfajra bontottak. A verébalakúak (Passeriformes) rendjébe, ezen belül a cinegefélék (Paridae) családjába tartozó apró termetű, közismert és közkedvelt madárfaj. A cinege a Csen­des-óceán szigeteinek kivételével az egész Földön elterjedt, legtöbbje mégis Európa és Ázsia mérsékelt égövében honos. A Kárpát-medencében gyakori. Eleven és mozgékony madár. Naphosszat egyik fáról a másikra röpköd, s szünet nélkül mászkál az ágakon; tulajdonképpen egész életük szakadatlan élelemkeresés. A nálunk élő madarak közül a cinegék a legeredményesebb rovarirtók. Énekhangja vidám trilla, egyébként sokféle hangadása közül a legismertebb a „tszí-tszí-tszí-tszit”.

A kormosfejű cinege ’Parus montanus’ alapvetően eurázsiai faj. Állandó madarunk, telente kényszerűségből magvakat és bogyókat eszik. Magyarországon a szakállas cinege szinte kizárólag csak a nagy, összefüggő nádrengetegek és mocsarak lakója. Nálunk a barátcinegék zömét a fényesfejűek adják. Három alfaj fordul elő, a közép-európai, a délnyugati és a retyezáti. A kék cinege télen-nyáron előfordul, hasznos. Téli etetéssel és mesterséges fészekodvakkal a kertekbe telepíthető.

 

§ Cinnia (Zinnia elegans) – Cinnia: lk

cinnia J: rézvirág.

Nemzetközi szó, a latinból származik. Noha van rézvirág társneve, melyet Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály adtak (1807: MFűvK.), a Zinnia elegans nevet nem egy fém, a cin motiválta, hanem J. G. Zinn botanikus, göttingeni orvostanár nevét őrzi. Cínea hasonneve is létezik a magyarban, de még számos társnevét ismerjük: ilyen a havanna, katonarózsa, kisasszonykonty, legényrózsa, pendelrózsa, ördögszem, szalmavirág, tűzvirág és a vasrózsa.

1796-ban került Európába. Mivel igénytelen, hálás növény, csakhamar elterjedt a kertekben.

 

§ Cirokmuslica (Stenodiplosis sorghicola) – Cirok: csn

A déli államokban gyakori. Korábban ellehetetlenítette a terület ciroktermesztését, de később az általa okozott kár mérséklődött. Ennek oka, hogy a cirok hozama nagyobb és a muslica természetes ellenségeinek száma megnőtt.

A muslica kis méretű, vörös testű légy. Petéit a virágzás időszakában rakja a toklász alá. A petékből kis fehér lárvák kelnek ki, melyek a magház nedvét szívogatják és megakadályozzák a mag kifejlődését. Kedvező körülmények között 14-20 naponta új generációjuk kel ki. A lárva a fejlődő magot károsítja.

Tavasszal a muslica a Johnson-füvet károsítja, és bugahányáskor telepszik át a cirokra, melynek minden fajtáját károsítják. A rovar a cirok bugában, a Johnson-füvön vagy a tarlómaradványon telel át lárvaalakban.

Egyik védekezési mód ellenük a nagyon korai vetés, ezáltal a virágzás még a cirokmuslica tömeges megjelenése előtt megtörténik. Rovarölőszeres kezelésnél több alkalmazás is szükséges.

további cirok-rovarkártevők

Az USA-ban a cirok állományokban legnagyobb veszteséget okozó kártevők a zöld levéltetű, a „Blissus leucopterus”, a cirokmuslica, a kukorica-levéltetű, a gyapottok bagolylepke hernyója, és az amerikai szövőlepke hernyója.

A zöld levéltetű (Schizaphis graminum) teste világoszöld, háta közepén sötétzöld csíkkal. A lábak vége, a szívócső és a csápok nagy része fekete. A szárnyas formák sötétebbek, mint a szárny nélküliek. A zöld levéltetű leggyakrabban a ciroklevelek alsó részein táplálkozik, de megtalálhatók az örvös hajtásokon is. Kansas állam déli régiójától északra ritkán telel át, itt azonban az őszi búza jelentős kártevője, elsősorban akkor, ha az enyhe tél lehetővé teszi az áttelelést. A kora tavaszi déli szelekkel a szárnyas alakok északabbra is eljutnak, és a búzát és egyéb kalászos gabonát fertőzik. A kis szemű növényekben kevés kárt tesznek. Nyár elején támadják meg a cirkot. Nebraskában és más államokban végzett kísérletek azt mutatják, hogy a szárnyas levéltetvek nagyobb valószínűséggel támadják meg a kopár táblákat, mint azokat, amelyeken a tarlómaradványok mennyisége nagyobb.

Néhány más gabona levéltetűvel ellentétben a zöld levéltetű által kiválasztott nyál toxikus a növényre. A toxin elpusztítja a növényi sejteket, melynek következtében a leveleken vöröses foltokkal tarkított sárga elszíneződés figyelhető meg. A vörös elszíneződés a fogékony fajtáknál még szembetűnőbb. Az eredmény állományveszteség, csökkent életképesség, rosszul telítődött buga, alacsony hektolitertömeg és végül alacsonyabb hozam.

Genetikai rezisztenciát is kialakítottak a zöld levéltetű ellen, de a kártevő biotípusai folyamatosan legyőzik a fajta rezisztenciáját. Az Integrált Kártevőirtás (IPM) rendszerét alkalmazva a biológiai védekezés esetenként eredményes lehet.

A poloskákhoz tartozó Blissus leucopterus a cirok levelein és a levélnyelein szívogató bodobács. A rovar a kalászos gabonákról kerül betakarítás után a cirokra. Kansas államban és tőle északra általában másznak, de később szárnyakat növesztenek és átrepülnek a cirokra, párzanak, majd petéket raknak. A petékből kikelt második generáció tovább károsítja a cirkot. A déli államokban ősszel egy harmadik generáció is kikel. A legnagyobb kárt száraz években okozzák; a hűvös, csapadékos időben elpusztulnak. A kalászos gabonák és a cirok táblái között végzett rovarölőszeres permetezés hasznos lehet, amíg a rovarok szárnyai ki nem nőttek. Kansas középső részétől délre a rovarok szárnyai már kifejlődnek, mire a kalászos gabonatáblákat learatják. Ilyenkor a táblák közötti mezsgyék permetezése hatástalan, de korai vetéssel, ellenálló fajták alkalmazásával vagy rovarölőszerek kijuttatásával a kár csökkenthető. Az imágó a füvek gyökércsomóiban vagy a tarlómaradványban telel át.

A cirok különböző fajtái és hibridjei különböző mértékben érzékenyek a Blissus leucopterus kártételére.

Egyéb kártevők. Egyes években a zöld kukorica-levéltetű (Rhopalosiphum maidis) komoly károkat okoz, ilyenkor nagy számban találhatók a begöndörödött levélben. Megakadályozza, hogy a buga kinőjön a hüvelyből. A levéltetvek által kiválasztott mézharmat ragacsos masszát alkot a bugán, és penészesedést okozhat, lehetetlenné téve a jó minőségű mag előállítását.

A cirok molylepke (Nola sorghiella) időszakosan okozhat károkat; elsősorban kései vetésű állományokban elpusztítja a fejlődő szemeket. Az Oligonychus pratensis atka toleránssá vált a peszticidekkel szemben és főként Texas államban károsítja a cirkot.

A kabócák kis kárt okoznak a cirokban még akkor is, ha a kukoricát teljesen elpusztítják. Ugyanakkor egyes cirokfajták leveleit szívesen fogyasztják. A kabócák megrághatják a fejlődő szemeket, de rovarölőszerekkel védekezhetünk ellenük. Afrikában és Ázsiában további kártevők is előfordulnak.

A cirok kártevői ellen alkalmazott biológiai védekezés módszerei:

A cirok kártevőinek számos természetes ellensége ismert, melyekkel hatékony az Integrált Kártevőirtás (IPM) rendszerén belül védelem érhető el. A sikeres biológiai védekezés alkalmazásakor a peszticidek alkalmazása csak akkor megengedett, ha a többi módszer kudarcot vallott.

A cirok kártevőinek természetes és bevált ellenségei a különböző katicabogárfajok. A katicabogár a levéltetvek ellen is hatékony. Leggyakoribb fajai a tizenkétpettyes katicabogár (Coleomegilla maculata) és a hétpettyes katicabogár (Coccinella septempunctata). A közönséges fályolka (Chrysoperla carnea) szintén levéltetvekkel és más puhatestű rovarokkal táplálkozik. A cirok kártevőinek parazitái közé tartoznak a zengőlégy és a kéksávos légivadász.

Egy parazita életmódot folytató darázs, a Lysiphlebus testaciepes a zöld levéltetvek közé rakja petéit és lárvája ezekkel táplálkozik. A Blissus leucopterus ellen a Beauveria bassiana gombával lehet védekezni.

Magyarországon a cirok betegségei és fontosabb kártevői az alábbiak:

A vírusos betegségek közül a kukorica csíkos mozaikvírusa, baktériumos betegsége a vöröscsíkosság, levélfoltosság. A gombás betegségek közül csírakori fertőzést okozhat a Fusarium, az Aspergillus és Pythium fajok. A gombás fertőzések okozta csírapusztulás fokozottan jelentkezhet hideg talajba történő vetésnél. Ellenük csávázással lehet védekezni. Előfordul még a levélpettyesedés, cerkospóra Shorgi gomba okozza.

A kártevők közül a talajlakó drótférgek, cserebogár pajorok, ellenük talajfertőtlenítéssel védekezhetünk, ha szükséges.

Tenyészidőben a levéltetvek, poloskák, takácsatkák és a kukoricamoly okozhat kárt.

 

§ Tarka cirok (Sorghum bicolor) – Cirok: csn

A cirok más néven cil, csil vagy cirköles, Erdélyben tatárka (Sorghum), a perjefélék (Poaceae) családjába tartozó növénynemzetség mintegy kétszáz fajjal. Mivel ezek közül több keresztezhető, a nemzetség rendszertani felosztása messze nem egyértelmű: amit egyes szerzők önálló fajnak tekintenek, az másoknál csak változat stb. Különböző célokra több faját termesztik.

A nemzetség Etiópia és Szudán sztyepp-Szavanna területein őshonos, de ma már a meleg mérsékelt égövig mindenfelé termesztik. Hazánk a cirok termesztésére alkalmas övezet északi határán található; a Magyarországon termesztett fajokat Olaszországból hozták be.

Európában – így hazánkban is – először csak a seprőcirkot

 honosították meg; a takarmánycirkokat Európában csak később kezdték nagyobb területen termeszteni.

A cirok magas, széles levelű pázsitkóró. A cirok a meleg tartományok növénye.

Fontosabb, termesztett fajok, illetve gyomnövények:

Seprőcirok (Sorghum vulgare Pers.),

Cukorcirok (Sorghum saccharatum),

Fenyércirok (Sorghum halapense)

Durra (Sorghum durah, Sorghum durra),

tarka cirok (Sorghum bicolor),

szudáni fű (Sorghum sudanese).

A seprőcirok erőteljes talajt kíván, gazdag talajon azonban durva szakállt nevel. Művelése megegyezik a tengeriével. Érés idején, október elején a cirokszárat tőből levágják, kévékbe kötik, behordás után pedig a cirokszakállt a nyak alatt 20–25 cm-re levágják, és nagyüzemi termelésnél mesterségesen, különben pedig csak szellős helyre felaggatva megszárítják, végül fakardokkal lesimítják róla a magot.

Magyarországon kicsinyben hagyományosan a kukoricaföldek

 Szélén művelték. Nagyban, egész táblákon viszont csak Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében, a 19. század végén termesztették. Katasztrális holdanként általában 4–10 mázsa cirokszakáll és 7–15 mázsa mag termett.

A fenyércirok évelő növény, amit ha egyszer sikerrel vetnek valamely területen, onnan nehezen irtható, mert gyöktörzsei minden irányban átnövik a talajt. A 19. században egy ideig nálunk is nagyon ajánlották a termesztését, de később felhagytak vele.

A seprőcirkot virágboga, a cirokszakáll végett termelik, hogy abból seprőt és egyéb ipari cikkeket készítsenek. A cukorcirkot és a seprőcirkot többször ajánlották takarmánynak, mivel kedvező időjárásnál kétszer is kaszálható, de igen gyorsan megkeményedik, így nem ér annyit, mint a tengeri-csalamádé (vágott, erjesztett kukoricaszár).

A cukorcirokból már a 19. században többször is megpróbáltak cukrot előállítani (különösen Amerikában), de sokáig nem tudták kikristályosítani a

cukrot, így az eljárás Magyarországon csak 1936 után, Surányi János

 kezdeményezésére terjedt el. A második világháború után nagy táblákban, főleg Békés és Csongrád megyében termesztették.

A tarka cirok termése és hajtása nemcsak takarmány, de sokfelé élelmiszernövény. Fogyasztásával azonban vigyázni kell, mert fajtájától és a korától függően mérgező. Ciánglikozidot tartalmazhat. Hasonlóképpen (lisztté őrölve) a seprőcirkot is használják élelmezésre.

Kínában és más ázsiai országokban cirokmagból égetett szeszes italokat készítenek, mint például a kínai baijiu és a tajvani kaoliang.

Hazánkban az 1920–1930-as években kezdtek takarmánycirkokat termeszteni, de nagyobb területen csak a második világháború után. Vetésterületük azóta is változó.

 

§ Citromlepke (Gonepteryx rhamni) – Citrom: csn

A fehérlepkék (Pieridae) családjába tartozó faj. 2013-ban Magyarországon az év rovarának választották.

A citromlepke szinte egész Európában előfordul, északra Dél-Skandináviáig, valamint a mérsékelt övi ázsiai területeken az Usszuriig. Északnyugat-Afrikában is megtalálható.

Az első tavaszi lepkék egyike. Élőhelyének pusztítása veszélyezteti a fajt. A citromlepke szárnyának fesztávolsága legfeljebb 57 milliméter. A Hím szárnyának felső oldala ragyogó élénksárga. Az első szárnyon jellegzetes bemélyedések vannak, a hátsó szárnya enyhén cakkozott. A Nőstény szárnyának felső oldala sárgásfehér, ezért röptében gyakran összetévesztik a káposztalepkével. Mindkét nem szárnyának közepén narancsszínű folt található. A kifejlett rovar szájszerve szívó, a Hernyóé rágó. A hernyó zöld, középen kissé megvastagodott, oldalán fehér csíkkal.

A citromlepke elsősorban a napfényes erdők lakója, de mivel jól repül, ligetekben, réteken, fenyéreken, kertekben és más kultúrterületeken is találkozhatunk vele, a hegységekben 2000 méterig.

A lepke többnyire egyedül repül szép időben. Az Imágó nektárt

 és szerves anyagok nedvét fogyasztja, a hernyó varjútövis (Rhamnus cathartica), kutyabenge (Frangula alnus) és madárberkenye (Sorbus aucuparia)

levelével táplálkozik. A lepke a kankalin (Primula sp.) virágába mélyeszti a szívókáját, hogy hozzájusson a nektárhoz. Ezzel virágport is felvesz, amit egy másik virágra juttatva segíti tápláléknövényének terjedését. Gyakran a borostyánban telel át, ahol jól elrejti világos sárgászöld alja és szárnyának kidomborodó erezete.

A párzási időszak északon kora tavasszal van, délen később. Északon két generációja fejlődik ki, délen három – az utolsó generációk csak a következő évben párzanak. A Petéből 7-14 nap alatt fejlődik ki. A hernyóállapot 3-7 hétig, a bábállapot 12-15 napig tart. Az imágó 9 hónapig él; eközben áttelel. Az áttelelt egyedek már március elején megjelennek, sőt néha enyhe februári napokon is láthatók, és májusig repülnek. Az új nemzedék júniustól októberig repül.

Legközelebbi rokona a dél-európai kleopátralepke (Gonepteryx cleopatra).

 

§ Citromgalóca ( Amanita citrina) – Citrom: csn

A galócafélék családjába tartozó, fenyő- és lomberdőkben előforduló, enyhén mérgező gombafaj.

Kalapjának átmérője 3–10 cm. A fiatal gomba kalapja domború, de idővel kilaposodik. Színe halvány citromsárga, esetleg fehér. Felülete lehet

a burokmaradványoktól krémszínűen foltos, de sima is. Széle nem bordázott, rajta csipkeszerű burokmaradványok lehetnek. A kalap bőre lehúzható, fénylő,

nedvesen kissé tapadós. Húsa puha, vizenyős, színe fehéres. Szaga a csírázó burgonyához hasonlít, íze kellemetlen.

Sűrűn álló lemezei szabadok, nem nőttek a tönkhöz. Színük fehér, idővel sárgásfehér; élük kissé csipkézett. Spórapora fehér. Spórái majdnem gömb alakúak, méretük 8-10 x 7-9 mikrométer.

Karcsú tönkje 7–12 cm magas, 1-1,5 cm vastag. Fehér vagy halvány citromsárga, belül üregesedik. Nagy, lelógó, bordázatlan gallérja szintén sárgás árnyalatú.

Bocskora nincs, csak egy jól fejlett, peremes gumó a tönk alján.

Eurázsiában, Észak-Amerikában, Észak- és Dél-Afrikában, valamint Ausztráliában egyaránt előfordul. Magyarországon gyakori. Tápanyagokban szegény, savanyú vagy enyhén savanyú talajú tűlevelű vagy lombos erdőkben él, ahol a fákkal (lucfenyővel, bükkel, tölggyel stb.) gyökérkapcsoltságot alakít ki. 500–1100 m tengerszint fölötti magasságon jellemző. A kemény, hosszan tartó fagyos időszakokat nem bírja. Augusztustól novemberig terem.

A citromgalóca elvileg ehető. Méreganyagokat tartalmaz, de a hallucinogén Bufotenin sütés-főzés hatására lebomlik, a galócák mérgező hatásáért leginkább felelős alfa-amanitin pedig nagyon kis mennyiségben található benne. Könnyen

Hasonlít hozzá a gyilkos galóca, de összetéveszthető az ehető akácpereszkével vagy gumós csiperkével is.

 

§ Citrom (Citrus × limon) – Citrom: csn

A citrom, más néven közönséges citrom, valódi citrom vagy európai citrom (Citrus × limon) a citrusformák (Citroideae) alcsaládjába tartozó Citrus

nemzetség egyik növény faja. Termése, melyet szintén citromnak hívnak, déli gyümölcs és egyben fűszer is.

Indiában fedezték fel, de ma már Európa déli részein, Ausztráliában valamint

Kaliforniában és Floridában is termesztik. A 3-5 méteres fa gyümölcse (citri fructus) egész évben terem.

Kis termetű, egész évben termő fa. Ágai tövisesek, fehér virágai illatosak. Narancstermése gerezdekből áll, a világos sárgászöld, rostos, lédús gyümölcshúsban a termés közepéhez közel ülnek a hosszúkás, kb. 1 cm hosszú, egyik végükön kihegyesedő magvak.

A perzsák már az időszámításunk kezdete előtt is termesztettek citromot. Arab kereskedők hozták be Európába, ahol csak nyolcszáz éve honosodott meg. Ma

is fogyasztott fajtáit a XVI–XVII. század óta ismerik. Hosszú pályafutása során alkalmazták a mérgezés ellenszereként, hatásosnak vélték kígyómarás ellen, ajánlották szívbetegeknek is. Hatásos vizelethajtónak, izzasztónak, vérzést elállító, sebösszehúzó szernek tartották, használták csuklás elállítására, gyógyították vele a gyulladt torkot, a reneszánsz kor elején pedig a levét a pestis gyógyszerének hitték.

Az 1600-as évek elején az orvosok fölvetették, hogy a citromlé gyógyítja, illetve megelőzi a skorbutot. Ezt a feltételezést igazolta James Lind hajósebész kísérlete: a skorbutos betegek egyik csoportjával citromot és narancsot etetett, a másik csoport almabort kapott, a harmadikat pedig gyógyszerrel kezelte. A citromot, narancsot fogyasztók állapota javult, szemmel látható volt a gyógyulásuk. A szenzációs eset után negyven évvel a brit Admiralitás kötelezte a Brit Királyi Haditengerészetet, hogy valamennyi tagja igyon meg naponta egy adag citrom- vagy narancslevet. A késlekedés miatt a négy évtized során hadseregnyi angol tengerész halt meg skorbutban.

A citrom serkenti az emésztést és erősíti a gyomrot. Mivel sok benne a C-vitamin, segíti a megfázásos betegségek megelőzését. A közkedvelt aromájú

Fűszert a külső héjából nyerjük. Az érett citrom a legértékesebb oldó és méregtelenítő gyümölcs – sajnos, nálunk nemigen kapható. A bolti citromot éretlenül szüretelik és utóérlelő vegyszerekkel permetezik, ezért héjának minősége gyengébb.

Bioflavon-tartalma vértisztító hatású, és regenerálja is a véredényeket.

Bélféreghajtó és puffadásgátló hatása is van. A citromlé fokozza a nyálelválasztást, csillapítja a szomjúságot, mivel oldja és eltávolítja a szervetlen sókat.

A citromlé hígítva is elpusztítja a kolera-, a diftéria- és a tífuszbaktériumokat.

Szinte nincs olyan betegség vagy gyengeségi állapot, amin a citrom ne segítene. A bőrnek is elsőrendű fiatalítója és regenerálója; megelőzi a kopaszságot, erősíti a fejbőrt, a hajhagymákat. Mandula- vagy avokádóolajjal

 elegyítve jó bőrápolószer. Ha ezt erősen a fejbőrbe dörzsöljük, hamarosan megszünteti a haj korpásodását, megakadályozza a hajhullást.

 

§ Citromfű (Melissa officinalis) – Citrom: csn

Az árvacsalánfélék (Lamiaceae) családjába tartozó, kellemes, citromra emlékeztető illatú, fehér virágú, évelő növény.

Népies nevei: orvosi citromfű, citromszagú melissza, méhfű, mézfű, igaz nádrafű, macskaméz, mézelke.

A Közel-Keletről származik, a mediterrán éghajlatot kedveli. Vadon csak szórványosan fordul elő, de kertekben sokfelé megtalálható. Drogként hajtásait (Melissae herba) és levelét (Melissae folium) szedik, a leveleket virágzása kezdetén, július-augusztus hónapokban.

Dél-Európában a görögök terjesztették el, a méhcsaládok kirajzásának megakadályozására használták. Nyugat-európai kolostorkertjeikbe a Benedek-rendi szerzetesek vitték át, miután a 9. században áthozták az Alpokon. Nagy Károly császár 810 táján rendeletben (Capitulare de villis) írta elő termesztését. Nyugat-Európában csak az ültetvényeken található; Magyarországon

 és Észak-Amerika egyes részein meg is honosodott.

Magassága elérheti a 150 cm-t. Levelei tojásdad alakúak, enyhén csipkézettek, fűrészesek, citromillatúak. A levelek a négyélű száron keresztben átellenesen állnak. Apró, fehér vagy enyhén pirosas virágai tízesével-húszasával a levélhónaljakban nyílnak, július-augusztusban. A növényre jellemző a pelyhesség és a kissé bozontosan szőrös szár is.

Meleg, napos helyen érzi jól magát. Április elején magról vetik vagy májusban palántázzák. Cserépben, balkonládában is nevelhetjük, akár a konyhaablakban

is. Magról zölddugványról vagy tőosztással szaporítják.

A citromfű leveleinek hatóanyagai az illóolajok (citronellál, citrál), a cseranyagok, a flavonoidok, a kávésav, a gyanta és a szaponin.

Vírusölő tulajdonsága miatt a belőle készített krém jól alkalmazható az

Ajakherpesz (Herpes simplex) helyi kezelésére. Teája és illóolaja is ideg- és szívnyugtató, görcsoldó. Serkenti az emésztést, és gyakran alkalmazzák fejfájás, álmatlanság, alvászavarok esetén is. Enyhíti az idegességet, így idegerősítőként kiváló gyógynövény. Szerepe van a depresszió oldásában is. Gyomorhurut, gyomorsavtúltengés, hányinger, puffadások idején különösen jó a citromfű. Izzasztó, szélhajtó, epeműködést serkentő hatása is ismert. Emellett javítja az emésztést, csökkenti a vérnyomást és a fejfájást és általános görcsoldó szer.

A bencés szerzetesek a kolostorokban a „szellemi”, azaz rövid italokba gyakran tettek citromfüvet. 1826-ban a „karmelita szellemből” aztán Marie Clementine

Martin karmelita nővér állította elő a Klosterfrau Melissengeist nevű gyógynövényszeszt. A Karmelitavíz néven ismert „csodaszernek”, amit a svájci

Paracelsus készített el elsőként, egyik fő hatóanyaga volt.

Virágaiból citromfűolajat (Aetheroleum melissae) desztillálnak, amit az illatszeripar is felhasznál különböző parfümök alkotórészeként. A rándulások gyógyítására használt ún. lóbalzsamnak is alkotóeleme.

Mivel távol tartja a szúnyogokat, nyári estéken érdemes virágcserépben az ablakba helyezni.

a növény latin neve, Melissa görög eredetű női név, jelentése: „mézelő méh”. A növény virágaiban ugyanis különösen sok a nektár, ezért a méhek fölöttébb kedvelik, amint erről már idősebb Plinius római író-polihisztor is beszámol.

A citromfű összetett névalak első írásos említése 1775-re datálható, amikor Csapó József debreceni főorvos elsősorban gyógyászati célokat szolgáló füveskönyvében, az Új füves és virágos magyar kertben czitrom-fü alakban szerepel. Az összetett szó előtagja a latin citrum (citromfa, tujafa, életfa), vagy a középkori latin citrum (citromfa, ennek gyümölcse) átvétele. A fű utótag magyarázó szerepűnek tekinthető.

A névadás alapját Barra István Növénytan című művében említik először: „nyers füve [...] czitrom szagu, melly szag száraz állapotban erőssebb”

 

§ Compó (Tinca tinca) – Compó: csn

Egyéb nevei: doktorhal, cigányhal. 2016-ban elnyerte az "Év hala" címet.

Európában, Szibéria egy részén és Anatóliában lévő síkvidéki, lassú áramlású, iszapos medrű folyók, állóvizek és mocsarak lakója. Magyarország állóvizeiben is gyakori.

A compó hosszúsága átlagosan 20-30 centiméter, legfeljebb 70 centiméter (7,5 

Kilogramm tömeggel). A compó teste zömök, erőteljes felépítésű, magas faroknyéllel. Szája kicsi, csúcsba nyíló, mindkét szájzugon egy-egy rövid bajuszszál lóg. Szemei kicsinyek. Garatfogai egysorosak: 4,(5)-5. Pikkelyei aranysárgák és nagyon aprók (az oldalvonal mentén 95-100 található), a vastag, nyálkás bőrbe mélyen beágyazódtak. A hátúszót 12-13, a farok alatti úszót 9-11 sugár támasztja, valamennyi úszó lekerekített.

A hím hasúszói megnyúltak, rajtuk a 2. sugár megvastagodott. A farokúszó gyengén öblösen bemélyedő szélű. Háta többnyire sötétzöld vagy sötétbarna, oldala világosabb, sárgarézfényű, hasoldala pedig sárgásfehér. 39-41 

csigolyája van.

A compó túlnyomórészt lassan folyó vizekben, valamint sűrű növényállományokkal benőtt, iszapos fenékű, sekély, melegebb vizű

Tavakban él. Óvatos, a fényt kerülő halfaj, napközben rendszerint a fenékre húzódik, és csak szürkületkor élénkül meg. Az iszapban keresgéli szúnyoglárvákból, férgekből és csigákból álló táplálékát, de növényeket is fogyaszt. A telet az iszapba ásva tölti. Fekete, sárga és piros színváltozata is előfordul.

2-3 évesen válnak ivaréretté. Május-júniusban ívik. 200-300 ezer darab, nagyjából 1 milliméter átmérőjű ikrát rak, ezek rátapadnak a vízinövényekre. A kelési idő 20 C-os vízhőmérséklet mellett körülbelül 3 napba telik. A frissen kelt, 4-5 milliméteres lárvák fején ragadós mirigy van, ezzel tapadnak meg a vízinövényeken, amíg szikzacskójukat felélik.

 

§ Észak-amerikai cukorbogár (Odontotaenius disjunctus) – Cukor: csn

A cukorbogár-félék a mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe tartozó család. Közel 500, általában nagytestű fajuk zöme a trópusokon honos, de mintegy 90 fajuk a nearktikus faunatartományban (Kanadától Mexikóig) él.

Megnyúlt testük jellemzően 20–43 mm hosszú, általában egyöntetű vörös, barna vagy fekete színű. Fejük keskenyebb az előtornál, sok fajnál szarvacskát figyelhetünk meg rajta. 10 ízű csápjuk van, amely egy 3 ízből álló legyezőben végződik. Szárnyfedőjük szélei párhuzamosak, felületük gyakran bordázott.

Észak-amerikai cukorbogár (Odontotaenius disjunctus)

A cukorbogarak (Passalidae) nem azért kapták a nevüket, mert édes ízűek vagy mert szeretik a cukrot – hanem a Negró cukorkára emlékeztetnek. A palearktikus faunabirodalomban (tehát Eurázsia mérsékelt övében) csupán 4 fajuk honos (Kínában, Japánban és Koreában). Észak-Amerikában csak 3 fajuk él bizonyítottan; Európában pedig egy sem. A trópusi-szubtrópusi vidékeken azonban annál gyakoribbak.

Nagytestűek, és mindig csapatosan fordulnak elő, így aztán vezető szerepet játszanak az elhalt fatörzsek lebontásában.

Bárhová megyünk a világban, a cukorbogarak mindenütt meglehetősen hasonlóan néznek ki: testük megnyúlt, hengeres vagy félhengeres, szárnyfedőik hosszanti barázdásak – valóban negróra hasonlítanak. Az egyes fajokat leginkább a fejük szerkezete alapján lehet elkülöníteni.

A cukorbogarak sajátos családi élete szinte egyedülálló a bogarak körében. A kifejlett egyedek (az imágók) nagy mennyiségű korhadt fát fogyasztanak, de az emésztésük igen kevéssé hatékony: a táplálékuk nagy részét szinte emésztetlenül ürítik ki. A bélcsatornájukban azonban a felaprított fához mikroorganizmusok társulnak, melyek odakint folytatják a lebontást. Ezt az anyagot a lárvák és az imágók is újra megeszik (a jelenség hasonló a nyulaknál vagy a tengerimalacoknál ismert "álkérődzéshez"), így végül hozzájutnak a felszívható tápanyagokhoz.

A lárvák (melyek a rokon szarvasbogarak, cserebogarak C-alakú pajorjaihoz képest sokkal mozgékonyabbak és egyenesebb testűek) így szerzik be a szükséges mikroflórát.

Ám ez még nem minden. A felnőtt cukorbogarak elő is készítik a táplálékot a lárváknak, és a bábozódáshoz szükséges kamrájuk kialakításában is segédkeznek. Ezt elsősorban a fiatal bogarak végzik, melyek a mélyfekete idősebbekkel ellentétben még hetekig vöröses színűek. Ráadásul "beszélgetnek" is a lárvákkal: 14 különböző hang kibocsátására képesek, amivel számos gerinces állatot is felülmúlnak!

 

§ Cukorgomba – tudományos neve: gyapjas tintagomba - (Coprinus comatus) – Cukor: csn

A kalaposgombák (Agaricales) rendjébe, ezen belül a csiperkefélék (Agaricaceae) családjába tartozó faj. A faj 2009-ben az év gombája volt.

A gyűjtő a fiatal, fehér gombát jellegzetes, csaknem hengeres alakjáról már messziről felismeri. Az 5-10 centiméter magas kalap nemsokára felnyílik, és keskeny harang alakúvá változik. Átmérője 3-16 centiméter. Felülete csaknem a csúcsáig üstökszerűen gyapjas, pelyhes, pikkelyes, eleinte fehér, később rózsaszínű, barnás, majd fekete. A lemezek sűrűn állnak és különböző hosszúak. A fehér, karcsú tönk 5-16 centiméter hosszú és 6-15 milliméter vastag, finoman szálas, rajta mozgatható gallér van, töve gumósan megvastagodott. A kezdetben annyira mutatós tintagomba végül kenőcsös, tinta fekete tömeggé folyik szét.

A gyapjas tintagombának tavasztól őszig egyre-másra jelennek meg termőtestei, egyenként vagy csoportosan, mindenekelőtt utak szélén, parkokban, kertekben, réteken, világos erdőkben, elsősorban trágyázott helyeken. A síkságoktól a középhegységekig széles körben elterjedt.

A gyapjas tintagomba fiatalon ehető gomba. Addig fogyasztható, amíg lemezei fehérek. Főzés során jellegzetes illata van, íze azonban kellemes; a fiatal

példányok elsőosztályú csemegegombák.

Sokáig úgy tartották, hogy ez a faj egy Koprin nevű anyagot tartalmaz, ami Alkohollal együtt fogyasztva mérgezéses tüneteket okoz. Ez a téves információ több szakkönyvben is előfordul. Más fajok, például a ráncos tintagomba, valóban tartalmazzák ezt a vegyületet, viszont a gyapjas tintagombából egyáltalán nem sikerült kimutatni, ezért az alkoholfogyasztástól nem kell tartózkodni.

A népi gyógyászatból ismert viszont a gomba vércukorszint-csökkentő hatása. A hatást azóta állatkísérletekkel is igazolták: eredményesen csökkentette a II típusú diabéteszben szenvedő egerek vércukor - és triglicerid szintjét. Egy vizsgálat igazolta, hogy a Gyapjas tintagomba por beadását követő 90 perc

után a glükóz mennyisége a vérben 41%-al csökkent és még 6 óra elteltével is 20% -os csökkentést mutatott.

 

§ Cukorrépa (Beta vulgaris subsp. vulgaris var. altissima) – Cukor: csn

A cukornád és a cukorcirok mellett a világon a legjelentősebb termesztett, Cukortartalmú ipari növény.

A cukorrépa a mérsékelt éghajlati övezetre jellemző, hő- és csapadékigénye a cukornádhoz viszonyítva csekély. A cukorrépa mélyen gyökerező tulajdonsága miatt az alsóbb (1–2 méter közötti) talajrétegek vízkészletéből is sokat képes felhasználni.

A cukorrépa a mérsékelt éghajlati öv növénye. Sokan a „leg”-ek növényeként is emlegetik, hiszen a termesztés során a legjobb tudást, a legjobb termőföldet és a legmodernebb agrotechnikát követeli meg.

Hosszúnappalos növény; évi hőösszeg-igénye 2500-2600 °C. Vízigénye nagy (550–600 mm), de az időjárás is nagymértékben befolyásolja a termesztés eredményességét.

A talajjal szemben igényes: a kötött, szikes talaj kedvezőtlen, ám a mély termőréteggel rendelkező, semleges kémhatású talajon viszont eredményesen lehet művelni. Igényes az előveteménnyel szemben is, hiszen a cukorrépa nagy mennyiségű tápanyagot és vizet vesz fel a fejlődése során. Legkedvezőbb elővetemény számára az őszi búza vagy az őszi árpa, melyek nyáron már betakarításra kerülnek.

A cukorrépa átlagosan 75% vizet és 25% szárazanyagot tartalmaz; cukortartalma (digessziója) 13-19% között változik. A Magyarországon megtermelt cukorrépa átlagos cukortartalma 16% körüli értéket mutat.

Vetése. A növényállomány megfelelő fejlődésének érdekében a cukorrépa laza és nyirkos magágyat, valamint helyes vetési mélységet (3-3,5 cm) igényel. A magok Magyarországon március végén, április elején kerülnek a talajba.

 

§ Czigányfű – tudományos neve: vízi peszérce - (Lycopus europaeus) – Czigány: csn

Az árvacsalánfélék (Lamiaceae) családjába tartozó gyógynövény.

20–120 cm magasra nő meg. A színén közép- vagy sötétzöld, fonákján szürkészöld lomblevelei keskeny tojásdad alakúak, 2–8 cm hosszúak, max. 4 cm szélesek, ülők vagy rövid nyelűek, kihegyezettek, durván és mélyen fogasak, a fogak többnyire előreirányulók. A nedves élőhelyen előforduló példányok alsó levelei inkább szárnyasan osztottak. Virágai: az 5 összenőtt csészelevél 2–4 mm hosszú, 5 merev és hosszasan kihegyesedő foggal. A 2 porzólevél szabad, kiáll a pártából, a 4 sziromlevél csővé nőtt össze, a pártacimpák 3–6 mm hosszúak, fehérek, a három alsóra piros pontos mintázat jellemző. A magház felső állású, a virágot legyek porozzák be. Termése 4 makkocska, részterméskére esik szét, amit a víz és a vízimadarak terjesztenek.

Dombvidéki és hegyvidéki részeken a feliszapolódó mocsarakban, nádasokban, égeres bozótokban és árkokban fordul elő. A lápokon, láperdőkben, azaz a nedves, időszakosan elárasztott, tápanyagban és bázisokban gazdag, sóderes humuszos, homokos vagy tiszta agyag- vagy tőzegtalajokon él.

 

§ Föveny czimbor (Elymus arenarius L.) – Cimbor: csn

További nevei: Hajfű, hajperje, lengyel zab, őzárpa, szálkapázsit.

Évelő. 100–175. Taraczkja messze kúszik. Az egész növény hamvaszöld. Kalásza 30 cm-nél is hosszabb; halászkái 3-virágúak, pelyvái lándsásak, puhaszőrűek. Északeurópai tengerparti növény s mint kitünő homokkötő növényt ültetik. Temesi homokpuszta, Szt.-Endrei sziget.

 

§ Czinegefű – tudományos neve: Szurkos mécsvirág – (Viscaria viscosa) – Czinege: csn

További nevei: Czinegefű, czinegeszegfű, szunyogfogó, enyves szegfű, enyvecske, szurokszegfű.

Évelő. 30–80 cm. Szára csupasz, felső részében azonban a csomók alatt enyves. Az alsó levelei lándsásak, nyélbe keskenyedők, a felsők keskenyek, mind, kivált töve felé, göndör szőröktől borzas. Virágai csomós fürtökben fejlődnek. Csészéje hengeres, buzogányalakú, 10 bordájú. Szirmai pirosak, ritkán fehérek, közepük kissé kicsipett. Tojásalakú toktermése a csészét éréskor széttépi.

Terem sziklás lejtőkön, réteken, cserjés helyeken, hazánk minden hegyvidékén.

 

§ Czinka – tudományos neve: Orvosi méregölő – (Cynanchum Vincetoxicum) – Czinka: csn

További nevei: Aesculapius fűve, czinka, ebfojtó fű, fecskefű, fecskegyökér, selymesmagú méreggyilok, Szt-Lőrinczfű, vad paprika.

Évelő. 30–70 cm. Töve terjedő. Levelei rövidnyelűek, kihegyezett tojásalakúak és átellenesek. Virágai a levelek hónaljában fejlődnek és laza, hosszúnyelű, fürtös bogernyőben állanak; édes illatúak. Pártája fehér, karéjai kerülékesek. 5–7 cm, hosszú termése duzzadt tőből kikúposodik. Magvainak hosszú, fehér

szőrüstökük van. Terem napos dombokon, cserjésekben, szikár erdőkben, az egész országban, 5–6, szálanként 7–9.

 Minden része erősen mérges és hánytató hatású.

 Hazánkban gyakori a megnyúlt, kigyódzó szárú, keskenyebb levelű alakja, a Cynanchum laxum Bartl. Rokona a pamutkrepin (Asclepias syriaca L. – Selyemkóró), melyet kertbe ültetnek.

 

 

 

Cs fejezet; 104

 

§ Csabafű – tudományos neve: Csabaíre vérfű - (Sangiusorba minor) – Csaba: csn, fk

A vérfű (Sangiusorba) nemzetség faja, ehető, évelő gyógynövény.

Európában, Észak-Afrikában, Délnyugat-Ázsiában honos. Magyarországon és Erdélyben is gyakori, főleg a száraz gyepekben, domboldalakon, általában meszes talajokon nő. Szárazságtűrő.

A 16. században feljegyzett monda szerint Csaba Hun királyfi a katonáit a „Csaba íre” nevű csodás fűvel gyógyította. A csabaíre a mindenféle vérzést elállító tulajdonságáról a Germán és szláv néphit is tud. Korábban egyes tájakon a hasznos földitömjént (Pimpinella saxifraga) is nevezték csabaírének.

30–70 cm magasra nő. Szára kopasz. Levele 9—17 levélkével szárnyas. Virágzata gombos vagy hengeres, zöldes, napos törzse oldalán bíborral befuttatva. Felső virágai ter­mők; a középsők gyakran kétcsúcsúak, az alsók porcosak. A porcos virágok sok porzójuk, sárga portokjaik hosszan kilógnak. A termő virágnak két bibeszála van, bibéje ecsetszerű. Termése 4–5 mm. átmérőjű: négy hártyás éle van, lapjai erősen ráncoltak. Terem napos, szikár helyeken, főleg hazánk déli felében.

A fűnek levelei, gyökere a legrégibb idők óta vérhasnál, véres vizeletnél, hasmenésnél, vérhányásnál, külső vérzéseknél hatásosan és eredményesen használnak. Vérhasnál a fűnek leveleit vörös borban főzik. (2 gr. levél egy deci borban.) Ugyanígy használandó hasmenésnél. Reggel, este kortyonként! egy csészével.

Vérhányásnál a gyökér porát mézzel vegyítve használják. Négy kávés kanállal a mézes porból, egy napra elegendő. Külső vérzéseknél vagy a leveleket rakjuk, vagy a gyökér porát hintjük rá, a sebes helyre. Borok ízesítéséhez is felhasználják. Az állatgyógyászatban is hasznosítják.

 

§ Vaskos csabak vagy csabakkeszeg (Telestes souffia) – Csabak: csn

A pontyfélék (Cyprinidae) családjába tartozó faj.

A Duna-medence bennszülött faja, ezért nagy természeti értéket képvisel. Veszélyeztetett és ezért megóvása élőhelyein, kiemelt fontosságú feladat. Magyarországon csak elvétve átsodródó példányokkal lehet találkozni.

A vaskos csabak a Duna és a Rajna középső és felső szakaszának gyors folyású vizeiben él, ritkábban tavakban is előfordul, például megtalálható a

Boden-tóban és az Alpokban 850 méterig.

Magyarországon a Felső-Tiszán és ennek mellékvizein, a Mura hazai szakaszán lehet elviekben találkozni vele, hiszen nagyon ritka. Egyetlen bizonyított előfordulását 2004-ben a Tiszán Tiszacsécsénél jelentették. Legközelebbi, de határainkon kívül eső populációi a Mura szlovéniai szakaszán, illetve kelet felé a Felső-Tiszában, valamint a Tisza romániai mellékfolyóiban és azok patakjaiban élnek.

A hal teste erősen nyújtott, oldalról lapított. Testéhez viszonyítva aránylag kisméretű a feje és a szemnagysága közepes. Kissé előrenyúló szája félig

alsó állású. Orra tompa és az orrnyílás vonalán túlér egy kissé a szájszöglete. 48-56 nagyméretű pikkelye van az oldalvonal mentén. Oldalvonala narancsszínű és fölötte az orrtól a farokúszóig egy kékesszürke sáv húzódik. Kistermetű hal testhossza 12-17 centiméter, ritkán haladja meg a 25 centimétert. 42 csigolyája

van.

A kavicsos szakaszokon fenéken tartózkodó rajhal. Tápláléka a vízfenéken előforduló plankton és apró gerinctelen szervezetek. Elfogyasztja a kisebb csigákat, bolharákokat, rovarlárvákat, de alkalomadtán algákat és a vízre hulló hernyókat is.

Március és május között csapatosan ívik, ilyenkor vízfolyások felső szakaszaira vonul és a sebesen áramló vízben, a kavicsos fenéken rakja le ikráit. Nászidőszakban megfigyelhető, hogy az oldalvonal színe kifejezettebb, emellett az uszonyok tövén, valamint a kopoltyúfedőn is halvány narancsos elszíneződést ölt magára. Az ivarérett hímek zömmel 10-12 centiméter hosszúak, az ikrások jellemzően ennél nagyobbak.

 

§ Csacska – tudományos neve: pásztormadár – (Pastor roseus) - Csacska: csn

A seregéllyel rokon, rózsaszín és fekete színű, időnként nálunk is fészkelő madár; Pastor roseus.

A név tükörszó, a ném. Hirtenvogel ’ua.’ (Brehm) fordítása. A névadási szemlélet háttere az volt, hogy a madár a legelésző gulya környékén is futkos tápláléka után. Angol neve is pastor-bird (VNAE.). A tudományos latin névben a Pastor genusnév megfelelője a magyar összetétel előtagja.

A latin faji elnevezés pedig a madár rózsaszínű testére utal, akár a szaknyelvi rózsaseregély (Sturnus roseus), N. rózsaszínű seregély, apró piros szarka,

rózsarigó (Petényi: Erdély), rózsaszínű seregélyrigó, rózsaszínű sáskaőr, rózsaszínű sáskamadár (KissMad.). Idegen nyelvi nevei között is számos rózsaszínre utaló terminus használatos, pl. ang. rosy starling, cs. špa

ek r ů žový, holl. roze spreeuw, fr. martin roselin, ném. Rosenstar, ol. storno roseo, sp. estornino rosado (EL.) stb.

1801-ben tsátsogó tsatskamadár néven említi Földi, 1904-ben csacska Petényinél, 1914-ben csacsogórigó Herman Ottónál. Csicsergő énekéről nevezték hangutánzó eredetű szóval. Szintén 1801-ben említi Földi bogarász tsatskamadár (< ném. Raupentöter ’hernyóölő’) és kukoriczakár (< ném. Maisdieb ’kukoricatolvaj’)

elnevezéseit, ezek a pásztormadár német neveinek tudatos magyarításai. Sáskamadár, sáskafaló rigó, rózsaszínű sáskaőr, rózsaszínű sáskamadár (KissMad.)

elnevezése kedvelt táplálékára utal, egyik német neve ugyancsak Heuschreckenvogel (Brehm), azaz ’sáskamadár’. A németben adatolható még Viehvogel, Viehstar, Viehamsel neve (Brehm) is, azaz ’szarvasmarha-madár’, ’szarvasmarha-seregély’, illetve ’szarvasmarha-rigó’.

A madár rendszertelenül jelenik meg, vannak évek, hogy nagy tömegekben jön Magyarországra. Vándorló természetére utal a ném. Zigeunervogel (uo.) és a mi

jöttment-madár és vándor serege (Petényi) nyelvjárási nevünk.

Kelet-Európa és Ázsia mérsékelt övi száraz sztyeppéin, félsivatagos területein él. Télen délre vonulva eljut Indiába és Észak-Afrikába is. Nagy

sáskapusztító, követi a rovarokat, így új területekre is elvetődik. Sziklás helyeken telepesen költ. Fészkét fűcsomókból, szalmából és levelekből építi,

szőrrel és tollal béleli ki. A Kárpát-medencében inváziós faj, egyes években meg sem jelenik, máskor hatalmas rajokban, május környékén érkezik.

 

§ Tavaszvégi csaja vagy áprilisi cserebogár (Rhizotrogus aestivus Olivier) – Csaja: csn

Társnevei: csaja, vörhenyes cserebogár, tavaszi cserebogár

Syn: Miltotrogus aequinoctialis Herbst, R. grandicornis Ballon

13–20 mm hosszú, egyszínű sárgásvörös. Csáplegyezője 3 ízből áll. A fejtor és a szárnyfedők válla és a test alsó fele is hosszú szőrökkel borított.

A Kárpát-medencében elterjedt faj. Jermy és Balázs (1990) a kötöttebb talajokról, Győrfi (1957) az alföldi homokokról említi. Fejlődési idejére vonatkozóan a szakirodalmi adatok eltérőek (2–3 év). A nemző nem táplálkozik. Nagyon korán, sokszor március végén már megjelenik, a fő rajzásidő április.

Tavaszvégi csaja (Rhizotrogus aestivus Olivier)

Társnevei: tavaszvégi vörhenyes cserebogár, nyári gyökérrágó

Syn: R. bimaculatus Herbst,R.gracilis Frölich,R.inanis Brahm

Kisebb termetű Rhizotrogus faj, csak 12–14 mm. Sárga, sárgásvörös színű, az előtor középen és a szárnyfedők a varrat mentén sötétebbek. Elsősorban a homokos talajokat kedveli, tömegesen gyűjthető a Kiskunságban, a Tengelici homokon, a Nyírségben és Budapest környékén. Rajzása májusban várható.

 

§ Borzas csajkavirág (Oxytropis pilosa) – Csajka: csn

A pillangósvirágúak családjába tartozó, sztyeppeken, sziklagyepeken előforduló eurázsiai növény.

A borzas csajkavirág 15–50 cm (ritkán 80 cm) magas, lágyszárú, évelő növény. Szára, levelei, virágai erősen szőrözött, bozontos. Felálló, erőteljes, sűrűn leveles szára többnyire tőből elágazó, sokszor pirosas színű. Összetett levelei páratlanul szárnyaltak, az egyes levélkék keskenyek, hosszúkásak, hegyes végűek. A levelek tövén két pálhalevél található.

Május közepétől júliusig virágzik. 1-1,5 cm-es halványsárga pillangós virágai tojásdad vagy megnyúlt, tömött füzérekbe csoportosulnak. A virág alsó csónakrésze szálkaszerű csúcsban végződik. Termése 1,5 cm hosszú, bársonyosan szőrös hüvelytermés. Kromoszómaszáma 2n=16.

Hasonlítanak hozzá egyes csüdfű-fajok, pl. a virágzó hólyagos csüdfű (Astragalus cicer); virágcsónakja tompa végű. Az eurázsiai sztyeppek növénye, innen terjedt Európába. Elterjedési területe nyugaton Franciaországtól Közép-Európán és Dél-Oroszországon keresztül egészen a Bajkálig, illetve Mongóliáig és Kína Hszincsiang tartományáig terjed.

Magyarországon a Zemplénben, a Gödöllői-dombvidéken, a Visegrádi-hegységben, a Pilisben, a Budai-hegységben, a Gerecsében, a Bakonyban, a Villányi-hegységben, a Kisalföldön, Mezőföldön, a Pesti-síkon, a Turján-vidéken, a Duna–Tisza közén, a Hajdúságban, a Nyírségben és a Tiszántúlon találhatók állományai.

Sztyeppek, homokos sztyepprétek, sziklagyepek, pusztafüves lejtők, löszpuszták, irtásrétek növénye. Jól viseli a bolygatott gyepi környezetet. Sziklagyepekben akár 4300 m magasságig megtalálható.

Magyarországon védett, természetvédelmi értéke 50 000 Ft.

 

§ Nagyfejű csajkó (Lethrus apterus) – Csajkó: csn

A hatodik hazai álganéjtúró, a röpképtelen nagyfejű csajkó (Lethrus apterus) pedig feltűnően nagy feje és előtora, fénytelen fekete színe, illetve a többi fajtól merőben eltérő viselkedése miatt nem téveszthető össze a tavaszi álganéjtúróval.

A tavaszi álganéjtúró rokonsági köre:

Az álganéjtúrófélék eddig leírt fajainak száma nem éri el a 300-at. A Geotrupinae alcsalád 150 faja az északi mérsékelt övben honos (Eurázsiában és Észak-Amerikában egyaránt); néhány fajuk a Himalája déli és keleti előterében is előfordul, illetve egy fajt betelepítettek Ausztráliába.

A Lethrinae alcsalád (a csajkóformák) 80–120 faja (a fajok önállósága sok esetben kétséges, ezért a bizonytalanság a fajszámot illetően) zömmel Közép-Ázsiában él, néhány faj eléri Kelet-Európát.

A Taurocerastinae alcsalád 3 faja Dél-Amerika déli részéről ismert.

A ganajtúró bogarak rokonságába tartoznak a csajkók, melyek hazája Közép-Ázsia, egyik képviselőjük azonban hazánk jól ismert szőlőkárosítója, a nagyfejű csajkó (Lethrus apterus Laxm.). Csápbunkójának utolsó két íze bemélyed a harmadik ízbe, akárcsak a hagyma levelei egymásba. Felsőállkapcsai nagyok és alul a nőstényeken apró, a hímeken nagy sarlóalakú foggal bírnak. A bogár fekete, tora széles, szárnyfedői rövidek és gömbölyödők. Hazánkon kívül a Balkán-félszigeten keresztül Dél-Oroszországig és Kis-Ázsiáig fordul elő.

A csajkó rokonaitól eltérően nem elégszik meg a trágya behordásával, hanem fiatal növényi hajtásokat szállít ivadéka ellátására és így elsősorban a szőlő levelét kedveli, amiért hazánkban és Oroszországban a szőlők károsítójaként ismerik. Ezt a tulajdonságát hazánkban a budai hegyek szőlőiben Koy Tóbiás már 1802-ben állapította meg. A szőlőn kívül mindenféle más fű és növény is tartozik éléstárához, így Erichson fűféléket és gyujtoványt, Mocsáry fűféléket, Horváth kendert, Tarnani repcét, lent, lucernát, takarmányrépát, kendert, búzát, fiatal gyümölcscsemetét, kerti és mezei virágokat látott behordani.

Életmódját nálunk Emich és Oroszországban Tarnani tanulmányozta. A hím erős rágójával lemetszi a szőlő vagy más növény zsenge hajtását és zsákmányával megrakottan, hátrálva behúzza azt földi lakásába, ahol a nőstény azt begyömöszöli. Küzdelmes harccal szerzi meg a hím párját, majd a párosodás után hozzálátnak földi lakásuk építéséhez. Először a kötött talajba mintegy 25–30 cm hosszú rézsutos folyosót fúrnak, mely azután hirtelen függőlegessé válik és 50–60 cm-nyire mélyed a földbe. A függőleges akna végén 6–8 galambtojásnagyságú kamra ágazik el, amelyekbe a behordott növényi részeket gyömöszölik be. A bevermelt anyag hamarosan elhervad és megfülled. Ennek tetejére rakja a nőstény petéjét, minden kamrába egyet-egyet. A hím ezalatt a bejáratnál őrködik, távoltartja a közeledő bogárságot és bemerészkedő társaival heves, ádáz harcot vív. Minden kamarában egy-egy lárva kel ki, amely a rothadt növényi táplálékot fogyasztja és körülbelül három hónap alatt eléri teljes kifejlődését, majd bábbá alakul és rövid elfekvés után már kész a bogár, amely csak a jövő tavasszal mutatkozik.

 

§ Havasi magcsákó (Dryas octopetala) – Csákó: csn

Mintegy másfél millió éve, a Duna-glaciális időszak több ismert növényeinek egyike. A kainozoikumi eljegesedés fázisainak jellegzetes éghajlatjelző növénye, a hideg éghajlatot kísérő növénytársulást Dryas-flórának nevezik.

A havasi magcsákó az Alpok, a Pireneusok, a Kárpátok, az Appenninek és a Balkán-félsziget hegyvidékein él, de az északi félgömb más magashegységeiben is előfordul, például a Skandináv-hegységben, Észak-Amerikában és Ázsiában is.

A havasi magcsákó örökzöld növény, kúszó-gyepes növekedésű, gazdagon elágazó szárú rácscserje; szárai csak 5–10 centiméter magasra emelkednek a talaj felszíne fölé, mirigyes szőrűek. A heverő részeken a levelek két sorba rendeződnek, a felemelkedő hajtásokon szórt állásúak. Rövid nyelű levelei hosszúkás elliptikusak, csipkés szélűek, szív vállak, mind végükön tompák, 0,5–1,5 centiméter hosszúak és 0,3–1 centiméter szélesek. Színük felül fényes zöld, fonákjuk ezüstfehéren molyhos. Virágai nagyok, nyolc, tejfehér , fordított tojás alakú szirommal, számos aranysárga porzóval.

A havasi magcsákó üde mészkő-törmeléklejtőkön, sziklán, napfényes erdeifenyvesekben, gyakran lemosódva, kavicsos folyópartokon nő. Leggyakrabban 1200–2500 méter közötti magasságban. A virágzási ideje június – augusztus között van.

 

§ Csalán-cickányormányos (Taeniapion urticarium) – Csalán: csn

Rovargyűjtés: Sas-hegy, 1883., Pável J.; Sas-hegy, 1916.IV., Diener H.

A cickányormányos-félék (Apionidae) az ormányosalkatú bogarak (Curculionidea) közé tartozó, számos fajt számláló bogárcsalád.

A család fajai között számos mezőgazdasági kártevő található. Magyarországon egyetlen fajuk sem védett.

Nevüket keskeny, gyakran elhegyesedő végű, Cickányokéhoz hasonló ormányukról kapták.

A család fajai az egész Földön elterjedtek, legtöbb képviselőjük a trópusi területek lakója. Világszerte mintegy 1900 leírt fajuk él, melyből Európában 308, Magyarországon 130 fordul elő.

A család tagjai apró termetű bogarak, a magyarországi fajok csak kivételes esetben haladják meg a 4 mm-es testhosszt. Testük körte alakú, hátrafelé kiszélesedő, előrefelé elkarcsúsodó. Ormányuk általában a fej hosszával megegyező hosszúságú, előfordulnak azonban lényegesen hosszabb ormányú fajok is. Bunkós csápjuk nem térdes, a csápbunkó 3 ízű. Testüket általában lesimuló szőrzet vagy pikkelyszőrzet fedi, színezetük általában fémes fényű vagy fekete, esetleg vöröses, vagy barna. Lárváik kukac típusúak, lábatlanok, erősen görbültek.

Mindegyik fajuk növényi táplálkozású, a legtöbb faj Pillangósvirágúakon (Fabaceae) vagy fészkesvirágú növényeken (Asteraceae) él. Fás szárú növényeken csak kevés fajuk táplálkozik. Tojásaikat a nőstények a tápnövénybe rakják, a lárvák a növény szöveteiben fejlődnek, legtöbbjük ott is

bábozódik. A legtöbb fajnál az imágók, másoknál a kifejlett lárvák telelnek át.

 

§ Nagy csalán (Urtica dioica) – Csalán: csn

Az egyik legismertebb gyom- és gyógynövény.

A „csalán” (csolyán) elnevezést valójában több faj gyűjtőneveként használjuk. Ezek azonban az ajakos virágú árvacsalánoktól virágszerkezetükben alapvetően különböznek. A növény pollenszórása június elejétől október végéig tart.

Egész Európában elterjedt, Magyarországon mindenütt közönséges.

Üde, nedves erdők, vágások, szurdokerdők, gyomtársulások, mocsarak növénye. Talajigénye nitrogéngazdag, ideális számára például az ültetett akácos. A talaj nitrogéntartalmának indikátora. Kedveli a nitrogénben gazdag romtalajokat is.

Magas termetű (kb. 50–150 cm magas), csalánszőrökkel borított, szögletes hajtású, indás évelő növény. Minden szervén megtalálható csalánszőrök, érintése fájdalmas, égető, viszkető érzést okoz, apró kiütésekkel. Ennek oka, hogy a csalánszőrök hangyasavat tartalmaznak. A csalánszőrrel a bőrszövet alá kerül a hangyasav, mely maró hatású, szúrós szagú, színtelen folyadék. Függőleges gyöktörzse szerteágazó gyökérben folytatódik, melyhez oldalra messze kúszó tarackokat is hajt. A levelek szíves-tojásdadok vagy lándzsásak, hosszan hegyesedők, durván fűrészes szélűek. A szár csoportosan nő, felálló vagy felemelkedő, üreges, négyszögletű.

A porzós virágok lecsüngő füzéreket, a termősek kis csomókat alkotnak. A növény kétlaki, a porzós és a termős virágok külön-külön egyedeken fejlődnek. Termése a makkocska, mely fénytelen szürke színű tojásdad és oldalról lapított alakú.

Kúszó gyöktörzzsel és maggal szaporodik. A bimbóban ívben meghajlott porzók kinyílásakor rugalmasan felpattannak, és kis felhőként szórják szét Allergén pollenjét.

Fontos gyógynövény, de számos hazai lepkefaj tápnövénye is. Régebben a növény friss hajtásával ütögették a reumásokat. Teáját évszázadok óta fogyasztják ízületi betegségek ellen. Erősítő, vizelethajtó, vértisztító, tejelválasztást serkentő teakeverékek alkotórésze.

Gyökerének alkoholos kivonatát samponokba, tonikokba, egyéb hajápoló termékekbe teszik hajhullást csökkentő, hajerősítő hatása miatt.

A konyhában is használatos gyógynövény: leveleit főzelékként, zsenge hajtásait tavaszi levesekben és salátákban fogyasztják, sőt néha sörhöz is használják fűszerként. Gyökere és levelei vizelethajtó és gyulladáscsökkentő hatásúak. Leveleit gyakran alkalmazzák epe- és májbántalmakra is. Az egész növényből kisajtolt nedv kitűnő tavaszi tisztítókúrákhoz, az egész kiválasztó szervrendszert felpezsdíti.

A Középkorban háborús időkben a kendert helyettesítették vele, belőle készítettek fonalat és szövetet. Levelének gyűjtési ideje március-április, gyökérzetét pedig ősszel vagy tavasszal szokás gyűjteni.

 

§ Holt csalány – tudományos neve: bársonyos árvacsalán – (Lamium amplexicaule L.) – Csalány: csn

További nevei: Bársony csalányka, holt csalány, kanafáj, szárölelő tátkanaf.

Egyéves. Áttelelő egyéves. 10–30 cm. Szára rendszerint lecsepült felegyenesedő ágakkal. Alsó levelei tojásdad kerekdedek, hosszúnyelűek, a felsők nyeletlenek, szárölelők. Egy-egy levél hónaljában 6–10 biborszínű virág fejlődik. A párta csöve vékony, egyenes és hosszú; belsejében szőrsor nincsen. Portokjai szakállasok. Terem mívelt talajon az egész országban.

 

§ Csaliféreg (Arenicola marina) – Csali: csn

A soksertéjűek (Polychaeta) osztályának a Capitellida rendjébe, ezen belül az Arenicolidae családjába tartozó faj.

A csaliféreg védett öblök vagy folyótorkolatok sötét, iszapos homokjában fordul elő a legnagyobb számban. Az Atlanti-óceán nyugat- és észak-Európai partjainál és a Földközi-tengerben él. A csaliférget használják ugyan horgászcsalinak, de az ember közvetlenül mégsem fenyegeti, a tengerbe kerülő olaj és vegyszerek viszont veszélyeztetik a létét.

A csaliféreg hossza 10-20, néha 25 centiméter, vastagsága 1-1,5 centiméter. Az állat zöldessárga vagy barnás színű, teste kör keresztmetszetű. A kopoltyúk

 a csaliféreg testén hosszában, középtájt helyezkednek el. Finoman elágazóak és dúsan erezettek, hogy a lehető legtöbb oxigént tudják felvenni. Az állatnak 13 vörös kopoltyúpárja van. Az ásást kis serték könnyítik meg.

A csaliféreg magányosan, lakócsőben él. A lakócsőnek két járata van. Az elülső járatrésznél az árapály friss homokot sodor a csőbe, amit a csaliféreg elfogyaszt, és a benne található szerves anyagokkal táplálkozik. Minden felhasználható tápanyagot hasznosít. A hátulsó járatrésznél a csaliféreg nyálkát termel, ami a homokszemcsékkel összetapadva megkeményíti a járat falát, s így a járat nem omlik be. Az állat féregmozgásokkal friss vizet szivattyúz a csőbe. A tengervíz friss vizével minden dagály oxigént hoz, eltávolítja a felesleges szén-dioxidot, és táplálékrészecskéket is tartalmaz. A csaliféreg ürüléke főként homokból áll. Ezt akkor üríti, amikor a táplálékrészeket kivonta belőle, azaz mintegy háromnegyed óránként. A kivetett homokot elmossa a következő ár.

A váltivarú állatok október közepén lakócsöveikből Petéket és spermákat bocsátanak a tengerbe. A szaporodási időszak két hétig tart. A Lárva a tengerfenéken fejlődik felnőtt állattá.

 

§ Csalogány – tudományos neve: fülemüle – (Luscinia) – Csalogány: csn

Szürke vagy barna tollazatú, szép hangú kis énekesmadár; Luscinia.

Ez a madárnevünk 1395 k. bukkan fel először: „dulcíſſona: filemÿle”(BesztSzj.), majd a szótörténet szerint fölemile, phwlemyle, filomele, filemwle, fÿlomela, fűlemüle, fil’mile, fülmile, fülemöle, fülmüje (KissMad.); a népnyelvben filemile, filumile, fülemina, fülyemülye (ÚMTsz.).

Latin eredetű fülemüle szavunkat labializáció, hangrendi illeszkedés, valamint az ikerszó-szerű könnyed hangzás igénye együtt hozta létre. Az első két

szótagra hathatott a madár szép hangja miatt beleértett fül szó is. A fülemüle név a görög Philoméla, egy ókori mitológiai személy nevéből származik, Pandion athéni király lánya nevéből köznevesült. Ennek az a magyarázata, hogy a monda szerint az üldözője elől menekülő királylányt az istenek fülemülévé változtatták.

A lat. philomela szó görög előzménye a gör. philosz ’barát’ és a mélé ’ének szavak összetételéből áll, tehát ’az ének kedvelője’. Meglehet, hogy nem az

ő neve köznevesült madárnévvé, hanem a madárnév vált személynévvé a mondában. A latin szó több európai nyelvbe is bekerült; vö. ang. philomel, sp. filomela, fr. philomèle, ol. filomela ’ua.’ (TESz.).

A madár társneve a bülbül és a csalogat szóból való csalogány. A fülemüle meg-megszakadó hangon énekel, a csattan, csattog igéből alakult a régi csattogány neve. 1841-ben Vajda dalabáj zenér néven írja le. Ez az elnevezés a dala bájos szó összerántásával és a zene -ér képzős származékából alkotott. A „fülemüle

álmú ember” szólást Grossinger idézi (1793), arra vonatkozik, hogy a fülemüle éjjel is szól.

A latin szaknyelvi Luscinia lusciniabinómen alapja a fülemüle lat. luscínia (WbZ.)neve.

A légykapófélék (Muscicapidae) családjához tartozó faj. Európában, Kelet-

és Közép-Ázsiában költ. A Kárpát-medencébe áprilisban jön, és szeptember közepéig marad, a telet Nyugat- vagy Közép-Afrikában tölti.

A földön vagy bokrok tövén található rovarokkal, férgekkel, pondrókkal táplálkozik, így a kert- és termőföld-tulajdonosok hasznos segítője. A legszebben daloló énekesmadár, a dal királyának is nevezik, az udvarló hímek hangja májusi éjszakákon zeng. Gégéje négy hangot képes egyidejűleg kiadni, zeneileg tökéletes akkordokat is énekel. Éjjeli éneke miatt a szerelem és a vágy jelképének is tartják. Mária-képeken és a mennyország ábrázolásain a lélek örök boldogság utáni vágyának megtestesítője. Ha a fülemüle fiatalkorában nem hallja társai énekét, akkor más fajok dallamát sajátítja el.

A fülemüle énekét Beethoven Pastoral-szimfóniájában komponálta meg. A horvát egy kunás érmének a fejoldalán ennek az énekesmadárnak a képe található.

 

§ Csapfű – tudományos neve: nyelves csodabogyó – (Ruscus Hypoglossum L.) – Csap: csn

További nevei: Csapfű, diadalmas fű, földi borostyánfű, lónyelvű fű, nyakcsapja, nyelves fű.

Cserje. 50–80 cm. Levélszerű ágacskái bőrneműek, nagyobbak, mindkét végükön kihegyezettek, de nem szúrósak. A hártyás fűnemű zöld és nagyobb murva hónaljában, több virága fejlődik. Tenyészik erdőkben túl a Dunán, Pozsony-, Temes- és Krassó-Szörény vármegyékben. 4–5.

 

§ Csapka – tudományos neve: pásztortáska - (Capsella bursa-pastoris) – Csapka: csn

A káposztafélék (Brassicaceae) családjába, a Capsella nemzetségbe tartozó egy- vagy kétnyári, fehér virágú, gyom- és gyógynövény.

Becőketermése táskaformájú, erről kapta nevét is.

Európában őshonos, de a világon sokfelé elterjedt. Kertekben, mezőkön, városi területeken útszélen, töltések mentén is megterem, mindössze nem túl száraz Talajra és elegendő napsütésre van szüksége. Egész nyáron virágzik, de legnagyobb tömegben áprilisban és májusban.

6–20 cm magasra nő meg, A szár elágazó, a Kocsányok a fő szár mellett terjednek szét. Tőlevélrózsás, alapi levelei lándzsásak és (kacúrosan) fogazottak, a felső levelek ép szélűek. A fehér virágok laza fürtökben nőnek, sugaras szimmetriájúak, négy szirommal. A magház és a becőketermések háromszögűek, ék alakútól a szív alakúig változnak („táska formájúak”), a lapos, felfelé álló termés a vékonyabb, csúcsos részével csatlakozik a kocsányhoz.

Magvai nedves környezetben viszkózus anyagot bocsátanak ki, amihez a vízhez kötődő életciklusú rovarok hozzáragadnak és végül elpusztulnak. Ez felhasználható a szúnyogok irtására, mivel a növény elpusztítja a szúnyog lárváit, így egyfajta proto-húsevő növénynek is tekinthető.

Parazitája: fehér sömör (Albugo candida)

Egyéb elnevezései: Palackfű, csapka, pásztorerszény, paptarsoly, pásztortarsoly, szűkésfű vagy szívkésfű, paperszény, békatarsoly, békalencse, büdös szaporafű, pásztor ostora

(Meliusnál), vérállatófű, porcogófű, vadmustár, élekhalok, gezemice, istentáskája, libazsázs.

Vidéken szokták gólyahírnek nevezni annak ellenére, hogy nem rokona a gólyahíreknek (Caltha spp.).

Ismert vérzéscsillapító hatása, gyulladáscsökkentő és vizelethajtó tulajdonsága is. Flavonoidokat, egy vérzéscsillapító peptidet, kálium- és kalciumsókat, kolint, tiramint tartalmaz.

Magvai, levelei és gyökere ehetőek. Kínában élelmezési céllal termesztik.

 A „hirtelensütött pásztortáska-levelek” (Sudden-fried Shepherd's Purse leaves) helyi ínyencségnek számítanak.

 

§ Csapósügér (Perca fluviatilis) – Csapó: csn

Népies nevei Herman Ottó összeállításában a következők: bules, dibbancs, dóber, dubár, dúber, dúbér, fésűshal, kandró, körmöshal, parcs, persli, rappihóhér, rétidurbincs, sígér, síngér, súdér, süget, sürge, süger, szolgabíró, möshal, paris, dübér, barsling.

Eurázsiában a gyors folyású hegyi patakok kivételével, szinte minden folyó- és állóvízben megtalálható. Mivel kedvelt horgászhal, eredeti elterjedési területén kívül betelepítették a Dél-afrikai Köztársaság, Új-Zéland és Ausztrália folyóiba is, ahol főképp Ausztráliában kifejezetten káros, invazív fajnak számít.

Legszívesebben a növényzet között tartózkodik. A fiatalok kisebb csapatokat alkotnak, az idősebbek egyedül élnek. A 30 cm hosszú és fél kg-os példányok ritkák. Tápláléka vegyes összetételű, elsősorban apró halakból áll. Éjjel nem táplálkozik.

3-4 éves korában ivarérett. Március-áprilisban 10-12 C hőmérsékletű vízben ívik. Páros ívó. Az ikraszemek kocsonyás anyagban csipkeszerű szalagot alkotnak, amelyet kemény aljzatra vagy vízinövényekre ragaszt. Egy-egy kifejlett nőstény 200 ezer ikrát is lerakhat. Ezután a szülők elhagyják az ívóhelyet. Az ivadék 2-3 hét alatt kel ki.

Legjobban gilisztával csalizott horogra kap. De pergetve is lehet fogni. Elkapja a kis gumihalat vagy a twister-t is.

Az Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezet (FAO) adatai szerint 2013-ban 28 920 tonna csapósügért fogtak ki; a legtöbbet Oroszország (15 242 t), Finnország (7666 t), Észtország (2144 t), Lengyelország (1121 t) és Kazahsztán (1103 t).

A csapósügér Finnország nemzeti hala.

 

§ császárpingvin (Aptenodytes forsteri) – Császár: csn

A tojó és a hím tollazata és testméretei megegyeznek egymással. Magasságuk eléri a 122 centimétert, míg testtömegük 22 és 45 kilogramm között mozog. Szárnyaik, hátuk és fejük fekete színű, mely élesen elválik testük alsó részétől, amelyet fehér színű tollazat borít. Mellkasi részük felső része halványsárga, nyakuk és fejük oldalsó része sötét, élénk sárga színű. Akárcsak a többi pingvinfaj, a császárpingvin is repülésre képtelen madár. Teste ugyanakkor áramvonalas, valamint szárnyaik lekerekítettek és inkább evezőlapátként funkcionálnak, mivel e madarak a tengeri életmódhoz alkalmazkodtak.

A császárpingvinek táplálékát túlnyomórészt halak alkotják, ám rákokat, krilleket, fejlábúakat és Kalmárokat is fogyasztanak. Vadászat közben e pingvinfaj egyedei akár több mint 18 percig is képesek egy légvétellel a víz alatt maradni, miközben elérhetik az 500 méteres mélységet. Több tulajdonságuk is rendkívüli módon alkalmazkodott a víz alatti életmódhoz, ilyen például a megerősödött hemoglobinjuk, amely lehetővé teszi az oxigénfelvételt nagyobb mélységekben is, valamint tömör csontjaik megakadályozzák, hogy a mélyben a tengervíz okozta nyomás összeroppantsa csontjaikat. A pingvinek képesek lecsökkenteni a metabolizmust, valamint a nem létszükségletű testfunkcióikat.

A császárpingvin az egyetlen olyan pingvinfaj, amely az Antarktiszon költ a téli időszakban. E madárfaj egyedei akár 50-120 kilométert is megtesznek táplálkozóhelyeik és költőhelyük között a csupasz jégen. Költőhelyeik

kolóniákat alkotnak, melyek akár a több ezres nagyságrendet is elérhetik. A tojó mindössze egyetlen tojást rak le, melyet a hím tart melegen, amíg a tojó elmegy táplálékért.

A vadon élő császárpingvinek jellemzően a húsz évet is megérhetik, ám egyes megfigyelések alapján vannak olyan egyedeik is, melyek elérik az ötvenéves kort, vagy még idősebbek is ennél.

Az Antarktiszon költenek, akkor, amikor javában tombol a tél, (Ez −40 °C hideget jelent, és 130 km/h-s viharokat.) A többi pingvinfaj a tél elől ilyenkor északabbra húzódik. Az Antarktiszt óriási kiterjedésű jég veszi körül, mivel befagy az óceán.

A császárpingvin elterjedési területe a Déli-sark körül a déli szélesség 66°-a és a déli szélesség 77.°-a közti területre terjed ki. Közel minden alkalommal

olyan helyet választ magának költés céljából, amely nem a mozgó jégtáblákon helyezkedik el. A tengerparttól nem távolodik el 18 kilométernél messzebbre,

mikor költőhelyét kialakítja. A költőkolóniák gyakran olyan helyen fordulnak elő, ahol sziklák, vagy jégfalak, jéghegyek védelmet nyújtanak a metsző antarktiszi szél heves lökései elől. Három állandósult költőkolóniáját ismerjük, melyek az Antarktiszi-félsziget és a Dion-szigetek közt (jelenleg nem használják), az Ausztrál Antarktiszi Területen a Taylor-gleccser végén, illetve leggyakrabban az Amundsen-öbölben helyezkednek el. 2009 óta a kolóniák elsősorban a selfjégen települnek, nem pedig a tengeren úszó jégmezőkön, főleg, ha a tengeri jég túl későn jelenik meg.

A legészakabbi területen elhelyezkedő költő populáció a Snow-szigeten található. Kóborló példányok megjelenését jegyezték fel a Heard-sziget, Dél-Georgia és Új-Zéland egyes pontjain.

2009-ben a császárpingvinek populációját 595 000 felnőtt egyedre becsülték, melyek 46 ismert kolóniát alkottak. A déli sarkkörön kívüli vidéken él a császárpingvinek 35 százaléka. Főbb költőkolóniák élnek a Washington-fok, a Coulman-sziget területén a Viktória-földön, a Halley kutatóállomás közelében a Colbeck-foknál és a Dibbie-gleccsernél.

A kolóniák létszáma állandóan változik, gyakran szomszédos külső fészkelőterületeket is kialakítva, melyek egy-egy partneri csoportból váltak ki.

A kifejlett császárpingvinek állva 110-130 centiméter magasságúak. Testtömegük 22,7 és 45,4 kilogramm közt változik. A két nem közül a hímek nehezebbek a nőstényeknél. E madárfaj az ötödik legnehezebb testtömegű madárfaj a világon a repülésre képtelen madarak közül.

E madarak súlya évszakonként változik, mivel a költési időszak során mindkét szülő sokat veszít testsúlyából, mire kikel és önállóvá válik a fióka.

A hím császárpingvinnek több mint két hónapot kell kibírnia a pár egyetlen utódjának tojását melengetve, mire a tojó ismét visszatér hozzá táplálékszerző

útjáról. E két hónapos időszak alatt a hím semmilyen táplálékot nem fogyaszt. A legtöbb hím császárpingvin mintegy 12 kilogrammot veszít testsúlyából, mire a fióka kikel a tojásból.

A költési időszak kezdetén a hím súlya 38 kilogrammot nyom, míg a tojók 29,5 kilogrammosak. A költési időszakot követően mindkét nem súlya 23 kilogrammra csökken.

Akárcsak más pingvinfajok, a császárpingvinek teste is áramvonalas, hogy ezáltal is csökkenteni tudják a víz ellenállását úszás közben és a szárnyaik is

inkább úszólábakra emlékeztetnek. A nyelvük befelé dőlő redőkkel bordázott, hogy megakadályozza a pingvinek által elejtett zsákmányok megszökését. A hímek és a tojók hasonló tömegűek és tollazatuk színe is közel azonos. A felnőtt egyedek háta, szárnyainak felső része, tarkója és fejük teteje és farkuk fekete

színű. Hasi részük és szárnyaik alja fehér tollazattal borított, mely a mellkasi rész felső részein halvány sárga színű, amely a nyaknál és a füleknél élénk sárga színbe megy át. Nyolc centiméteres csőrük felső része fekete, míg alsó csőrük lehet rózsaszínű, narancssárga, vagy lilás árnyalatú is. A fiatal egyedeknél a füleket borító tollazat, álluk és torkuk fehér színű, míg a csőrük fekete. A császárpingvinek többi testtájékát finom, szürke színű pehelytollak borítják, kivéve fekete fejüket és fejük fehér elülső részét. 2001-ben találtak egy teljesen fehér tollazattal borított fiókát, amely azonban nem bizonyult albínónak, mivel nem rózsaszínű szemei voltak.

A tojásból kikelés után átlagosan 315 gramm súlyúak, míg tollazatuk kifejlődésének idején már elérik a felnőtt egyedek testsúlyának a felét. A császárpingvinek sötét tollai barnás árnyalatúvá fakulnak az antarktiszi nyár novembertől februárig tartó időszaka során, majd ezt követően megy végbe a vedlés január és február közt. A vedlés mindössze 34 nap alatt végbe megy, amely más madárfajokhoz viszonyítva viszonylag rövid ideig tart. A régi tollak csak azt követően kezdenek el kihullani, miután az új tollazat eléri végleges hosszának az egyharmadát, ezáltal is csökkentve az okozott hőveszteséget. A régi tollazatot az új tollak tolják ki, míg nem elválik a bőrtől.

A császárpingvinek átlagos éves túlélési esélye 95,1 százalék, miközben e madarak átlagosan várható élettartama 19,9 év. Kutatások bizonyították, hogy

e madarak egy százaléka megérheti akár az 50 éves kort is. Ugyanakkor csak mintegy 19 százaléka éli túl a fiókák közül az egyéves kort. A császárpingvinek

állományának 80 százaléka idősebb, mint 5 év.

Mivel a császárpingvinek nem építenek fészket, amely egy biztos pontot jelentene számukra, amikor párjukat, vagy éppen fiókájukat kell megkeresniük, ezért kénytelenek voltak kialakítani egyedi hangjelzéseiket egymás helyének könnyebb beazonosítására.

Összetett hangjelzéseket alakítottak ki, melyek lehetnek gyanakvó hangvételűek is, mikor például nem teljesen biztosak benne, hogy a saját fiókájukról van szó, mely a legváltozatosabb hangjelzés-tartomány a pingvinek között. A hangokat kiadó egyedek két frekvenciasávot használnak váltogatva. A fiókák

szintén egy meghatározott frekvenciájú hangjelzéssel közlik szüleik felé, ha épp éhesek, vagy csak keresik őket.

A császárpingvinek költenek a világ madárfajai közül a legzordabb helyeken. A hőmérséklet elérheti akár a -60 °C-ot is, míg a széllökések sebessége akár

144 km/h is lehet. A jeges tengervíz hőmérséklete -1,8 fok körül alakul, amely jóval alacsonyabb, mint a császárpingvinek 39 °C-os testhőmérséklete. E

madárfaj azonban számos módon alkalmazkodott a jeges időjárási körülményekhez.

Tollazatuk biztosítja testük 80-90 százalékának hőszigetelését, amely alatt egy bőr alatti zsírréteg is védi őket a kihűléstől, amely a költési időszak

előtt akár három centiméteresre is vastagodhat. A zsírréteg azonban gátolja a pingvinek szárazföldön való mozgását, legalábbis a Magellán-pingvinekkel

összevetve, melyeknek kevesebb zsírréteg borítja testét.

Hallal, krillel, planktonokkal, tintahallal táplálkoznak, élelmüket a Tengerből szerzik. Akár 535 méter mélyre is képes lemerülni.

Tócsákból, tavakból isznak, vagy egyszerűen megeszik a havat. Ám ez legtöbbször nem fedezi vízszükségletüket, így a tengervizet kell meginniuk.

A pingvinek veséje az emberéhez hasonlóan nem képes arra, hogy megfelelő mennyiségű sót válasszon ki, ezért náluk is kifejlődtek azok a sómirigyek, amelyek sok más tengeri madárnál is megtalálhatók. A sómirigyek a

csőrükben, a szemük felett találhatóak, melyekkel kiszűrik a tengervíz sómennyiségének nagy részét. A só később a csőrükben elhelyezkedő orrnyílásokon kiürül. A pingvinek sómirigyei kifejezetten hatékonyak, mert 1 l tengervízből 3 dl édesvizet nyernek. A pingvinek emiatt takarékoskodnak a vízzel, ami abból látható, hogy Húgysavat ürítenek, ami anyagcseréjük pépes, kevés vizű, fehér, koncentrált végterméke, valamint nem izzadnak. Amikor Melegük van (például a galápagosi pingvinnek), tátott csőrrel párologtatnak, ilyenkor vesztenek jelentősebb vízmennyiséget.

Természetes ellenségeik a leopárdfókák, és elefántfókák, valamint a kardszárnyú delfin. Az emberek már évtizedek óta vadásszák őket zsírjukért, és mivel elrepülni nem tudnak előlük, könnyű prédák lehetnek.

Az ivarérettséget 3–6 éves korban éri el. A tojó az udvarlást követően egy szem tojást rak – ezen a hím kotlik, mert a tojók a vízhez indulnak táplálékért át a jégmezőkön, olyan helyre, ahol nincs befagyva az óceán. Az ott maradt hímek a kb. félkilós tojást a lábukon egyensúlyozzák az ott található bőrredőbe burkolva, ami védi a tojást a jeges hideg ellen. A hímek két hónapig – május és június ideje alatt (ez az Antarktiszon a tél ideje) – nem vesznek magukhoz

táplálékot, esetleg néha egy kis havat csipegetnek fel. A vastag zsírrétegnek kettős szerepe van: a melegítés, és a táplálék tartalékolása.

Ha nagy hóvihar tombol, a pingvinek szoros csoportba tömörülnek. Fekete hátukat a nap felé fordítják (már ha van nap), az jobban felveszi a meleget. A csoportban sokszor több ezer hím összebújva védekezik a hideg ellen. A pingvinek mozgásban vannak, cserélgetik a szélen állókat, így mindig más kerül a hideghez legközelebb, a kör szélére, és más a melegbe, a széltől, hidegtől védett közepébe. Ott a meleg a 26–35 °C-ot is elérheti.

Két hónap alatt a hímek testsúlya a felére csökken. A jelentős lesoványodást csak akkor venni észre, amikor a tojó visszatér: látszik, mennyivel „karcsúbb”

a hím. A visszatérő tojó átveszi a tojást, amelyből nemsokára kikel a fióka. Amikor átveszik a tojásokat, mindkét félnek ügyesnek kell lennie: ha a tojás

túl sokat kint marad a szabad levegőn, hamar lehűl, a héja megreped, és a benne lévő fióka elpusztul.

A hímek a tojás átadása után elindulnak a vízhez, hogy táplálkozzanak, de a leromlott állapota miatt nem mindegyik ér oda. Ekkorra a jégmező megolvad. Ez után közösen etetik és vigyáznak a fiókákra – nyolc hétig. A szülők hangja alapján találják meg a kis pingvint, ugyanis azok szorosan összebújnak, ha a szülők távol vannak. A fiókák közben lassanként levedlik pihetollukat, és a kifejlett példányokra jellemző vízlepergető tollazat jelenik meg rajtuk. A fiókáknak ekkor már nem kell sokat vándorolniuk a jégmezőn a tengerig.

 

§ Császárgomba, császárgalóca (Amanita caesarea) – Császár: csn

A kalaposgombák rendjén belül a galócafélék családjába tartozó Amanita nemzetség egyik ehető, Európa déli felében – így Magyarországon – is előforduló gombája.

Kalapja narancsvörös, tűzvörös vagy sárgásvörös, félgömb alakú, később kiterül; tetején néha fehér burokmaradványok vannak; széle finoman bordás; a kalapbőr lehúzható; átmérője 520 cm. Lemezei halványsárgák, majd élénk citromsárgák lesznek, sűrűn állnak, nem lefutók és viszonylag szélesek. Tönkje citrom- vagy aranysárga, hengeres, tömör, alul gumósan megvastagszik, 815 cm hosszú; a gallér is sárga, lelógó, felül enyhén bordázott; bocskora vastag, elálló, a tönkkel ellentétben fehér színű.

A fiatal gomba kacsatojás nagyságú is lehet, felül szélesebb, teljesen zárt, vastag fehér burokban van. A kifejlett gomba húsa sárgásfehér, a kalapbőr alatt sárgáspiros, a tönk közepétől lefelé fehér; illata kellemes, jóízű.

Spórapora fehér; a spórák gömbölyűek vagy tojásdadok, méretük 912 × 67 μm.

Mikorrhizás gombafaj, leginkább tölgyesben, szelídgesztenyésben található, de mindig csak a fák közvetlen közelében. Előfordul Fenyvesben és mogyoró alatt is. A melegebb vidékek gombája, a száraz, agyagos talajt kedveli. Melegebb nyárutókon néhol tömegesen is terem, de általában nem mondható gyakorinak. Júniustól októberig terem.

Közép-Európában egyre ritkább faj, délebbre jóval inkább elterjedt. Mediterrán faj, mely a Földközi-tengertől Észak-Franciaországig, Belgiumig, Németországban Pfalzig, Észak-Bajorországig, Szlovákiáig, valamint a Kaukázusig fordul elő. Néhol ettől a területtől északra is megtalálták már, így 1925-ben és 1941-ben Jénánál. Európán kívül elterjedt még Észak-Afrikában, Kelet-Ázsiában, Japánban és Észak-Amerika déli részén.

Jóízű gomba, már a rómaiak is nagyra becsülték íze miatt („fungorum princeps”), 2013 óta védett gombafaj, természetvédelmi értéke: 5 ezer Ft/példány.

 

§ Illatos császárfa vagy császárfa (Paulownia tomentosa) – Császár: csn

A Paulowniaceae családba tartozó lombhullató növényfaj. Régebben a tátogatófélék családjába sorolták.

Közép- és Nyugat-Kínából származik, Európa melegebb, kevésbé fagyos területein kedvelt díszfa.

A latin tomentosa jelentése ‘molyhos’, mely a levelek finom szőrözöttségére utal.

A PaulA császárfa általában 10-15 m magasra növő, közepes termetű fa, de elérheti akár a 25 m-es magasságot is. Nagy koronája szétterülő, laza, gyakran emeletes. Gyakran a korona alsó és középső ágai oldalirányban fejlődnek, s csak a felső ágakra jellemző a fölfelé törés. Törzse vaskos, és vagy egyenes, vagy már alacsonyan elágazó. Kérge szürke, barnásszürke színű, idős korban is sima marad, de nagy paraszemölcsök figyelhetők meg rajta.

Levelei csak a virágzást követően fejlődnek ki, nagy méretűek, 15-40 cm hosszúak és szélesek, szíves vállúak, hegyes csúcsúak, többnyire szív alakúak, de lehetnek enyhén karéjosak is (három- illetve ötkaréjúak); keresztben átellenesen állnak a hajtáson. A fiatal fákon hármas örvökben is állhatnak, és jóval nagyobbak, mint a kifejlett példányokon. Levelei a szívlevelű szivarfa leveleire emlékeztetnek, de nagyobbak annál.

Virágai 30-40 cm hosszú, hajtásvégi Bugákban állnak, Dél-Európában már március-április folyamán, Magyarországon áprilisban-májusban, Angliában júniusban nyílnak. A bugák oldalágai 5-15 cm hosszúak, a virágnyelek a csészéhez hasonlóan nemezesen szőrösek. A virágok nagyon illatosak, egyenként 4-6 cm hosszúak; csészéjük halványbarna színű, szőrös; pártájuk

 lila, liláskék vagy világoskék színű, trombita alakú pártacső, melynek karimája ötkaréjú, torkában pedig két sárga csík húzódik a cső hossza mentén; négy porzót tartalmaznak. A lehajló fürtökben csoportosuló, tojás alakú, de hegyes csúcsú, 3-4 cm hosszú toktermések eleinte zöld színűek, kissé ragadósak, őszre megérve barnára színeződnek és két kopáccsal nyílnak fel. A toktermés rengeteg apró, lapos, több hártyával körben szárnyas magot tartalmaz, melyek szél és víz segítségével terjednek. A vörösesbarna, nemezesen szőrös, zárt csészék takarják a mintegy 1 cm-es új virágrügyeket, melyek már ősszel – a terméséréssel egy időben – rövid, leveles hajtásokon kifejlődnek és áttelelnek, a hideg teleken azonban fagykárt szenvedhetnek. Ugyancsak könnyen elfagynak a fiatal példányok gyorsan növekvő, erőteljes hajtásai, mivel még az őszt követően is növekednek.

A gyökere 3 év alatt hatol kb. 2 méter mélyre, ami után a növény a felszíni hatásoktól nagymértékben függetleníti magát – szárazság-, fagy- és erdőtűz-tűrő

lesz. Károsodás esetén gyökérsarjról gyorsan újra fejlődik. Jól tűri a szennyezett levegőt és talajban sem válogat, pionír növény. Ha a talaj tápanyagban és vízben dús, akkor növekedése erőteljes, a talajt képes gyorsan kimeríteni. Fény- és melegigényes, a fagykárok elkerülése érdekében érdemes szélvédett, melegebb fekvésű helyekre, zárt udvarba ültetni.

Nagy, virágzó fa csak a mérsékelt öv melegebb területein válik belőle. A hűvösebb, hidegebb éghajlatú területeken vagy alacsony termetű fa, vagy a rendszeres visszafagyások miatt minden évben új tőhajtásokat fejlesztő bokor, s ez utóbbi esetben virágok ugyan nem jelennek meg rajta, levelei azonban akár félméteresek is lehetnek.

Levelei felhasználhatók takarmánynak, és gyökerei megakadályozzák a talajeróziót.

Díszfaként széles körben ültetik Európában parkokba, utcákba szép virágaiért és leveleiért. Európában először a 19. század végén egy franciaországi parkban volt látható. Magyarországon a 20. század elején gyakran ültettték, ezek közül a ma is élő példányok termetes fák. A hajtások visszavágásakor gyorsan növekedésnek indul és hatalmas levelei fejlődnek. Sarjról vagy gyökérdugványról, üvegházban magvetéssel szaporítják.

Kínában régi szokás, hogy lánygyermek születésekor ültetnek egy császárfát, és amikor a gyermek felnő és férjhez megy, kivágják a fát és abból készítik el az új pár bútorait. A császárfa-faragás egy művészeti ág Japánban és Kínában.

A könnyű, szárnyas magokat a polisztirol megjelenése előtt gyakran alkalmazták a 19. században a kínai porcelán szállításakor csomagolóanyagként.

Az Amerikai Egyesült Államokban inváziós faj.

 

§ Indás csatavirág (Polemonium reptans) – Csata: csn

A csatavirágfélék (Polemoniaceae) családjának névadó nemzetségébe tartozó, Észak-Amerika keleti részén őshonos növényfaj.

A nedves talajt kedveli. Dísznövényként is termesztik, több termesztett változata létezik. Európában a nemzetségből a kék csatavirág (Polemonium caeruleum) ismert.

Lágy szárú, évelő növény. 50 cm magasra nő, szárnyasan összetett, 5-13 levélkéből álló levelei 20 cm hosszúak is lehetnek. Április-májusban virágzik. A kékeslilás, hímnős virágok 1,3 cm hosszúak, ötszirmúak. Méhek porozzák be.

A szárított gyökerek kesernyés, csípős ízűek, egykor köhögés, megfázás, bronchitis, laryngitis, tuberkulózis, lázas és gyulladásos megbetegedések, mérges harapások, bőrproblémák kezelésére is használták. Ősszel kell begyűjteni őket, majd szárítva eltenni.

 

§ Csavarpálma (Pandanus) - Csavar: csn

A csavarpálmafélék családjába tartozó, Polinézia területén őshonos növény. A kertészetek kínálatában leggyakrabb a Pandanus veitchi és a Pandanus sanderi fordul elő.

Bár a nevében szerepel, hogy pálma, a csavarpálma valójában nem tartozik a pálmák közé. A kissé megtévesztő névadás oka, hogy keskeny, hosszú spirálisan növekvő levelei, a pálmák levélkoszorújára emlékeztetnek.

A csavarpálma jellegzetessége, hogy erős és hosszú léggyökérzetet fejleszt. Ez a növény eredeti élőhelyének és életmódjának következménye. Az erős gyökerek segítik a megkapaszkodásban, ha élőhelyét elárasztja a víz.

A csavarpálma legjobban világos, de nem tűző napos, kellemesen meleg, szobahőmérsékletű helyen érzi magát. Az átlagos szobahőmérséklet épp megfelelő a számára, ami fontos, hogy a helyiség, ahol tartjuk, ne legyen 18 foknál hűvösebb.

A csavarpálma vízigényes növény. Rendszeres öntözést igényel, az öntözéshez lehetőleg szobahőmérsékletű, lágy vizet használjunk. Túlöntözni azért nem kell. Ősszel és télen kevesebb vizet kapjon.

A növény érdekessége, hogy a levél sárga csíkozása, annál erőteljesebb, minél kevesebb a tápanyagtartalom. Tavasszal és nyáron elég kéthetente tápoldatozni, ősszel és télen elhagyhatjuk a tápoldatozást.

A csavarpálma szereti a párás környezetet, ezért érdemes a leveleit vízzel permeteznünk. Jó megoldás a közvetett párásítás is, azaz ha egy tálcára helyezzük, amit megtöltünk kaviccsal és vízzel.

A fiatal növényeket évente, tavasszal ültessük át B típusú virágföldbe. A nagy, idős példányokat elég csak nagyon ritkán átültetni. Utóbbiak esetében elég lehet a talaj felső rétegének cseréje, friss virágföldre.

A csavarpálma sarjakat hoz, ezeket leválasztva lehet szaporítani a legegyszerűbben. A kb. 20cm-es sarjakat vízben is meg lehet gyökereztetni nagyjából 1 hónap alatt.

Kártevők megjelenése nem jellemző a csavarpálma esetében. Problémát a szárazság, túlöntözés és a hideg (megfázás) okozhat.

 

§ Csekeszőlő – tudományos neve: sárfehér – Cseke: csn, fk

Sárgásfehér, illatos borszőlő.

Már a XIX. század elejétől adatolható szőlőnevünk (R. 1805: Gombás, 1812: Patay, 1821:Nagyváthy,1829:Görög), melynek a nyelvjárásokban különböző alakváltozatai használatosak [Feyér: sárfehér (Abaúj-miskolci borvidék) | Nyr. 4: sárfejér (Ádánd, Somogy megye) | Csoma: fejér sár (Somló) | Németh: öreg sárfehér, szagos sárfehér, zöld sárfehér].

Találó neve a fehér bogyóját és nagy fürtjét – mely nehéz, mint a sár – írja le egyes vélemények szerint. Igaza lehet azonban Gombocz Zoltánnak (MNy. 2)

abban, hogy a „sár előtag természetesen = sárga”; vö. sártök, sárvirág, sárfű, sárhajú, sárkörmű, sárlábú (madár), sárfűz, sárlevelű stb. Ez így van igen

nagyszámú – elsősorban korábbi – növénynévnél is a magyarban.

Társneve az izsáki sárfehér, fehér kadarka, huszár dinka és német dinka. Az izsáki elnevezést a híres ampelográfus, Németh Márton vezette be, a fajtacsoporton belül piros izsáki és fehér izsáki fajtát különböztet meg. Az izsáki (R. 1970:Feyér) helynévi eredetű szőlőnév, Izsákon a sárfehér a századfordulón teljes egyeduralomra jutott. Az eredetileg összetett szóban a jelzői szerepű előtag – jelentéstapadással – később vált önmagában szőlőnévvé. Buda, Bicske, Etyek környékén német dinka néven terjedt el, míg az Alföldön, Izsák környékén az izsáki sárfehér nevet kapta, az ottani határban 4000 kh-on termesztik. Kosztka László, a híres szőlészkedő izsáki gyógyszerész szorgalmazta a fajta széles körű termesztését.

Bátai a sárfehér társneve Borsodban már régóta (R. 1791: Balassa, 1798: Szirmay, 1803: Balassa, 1821: Nagyváthy, 1828: AgrTörtSzeml. 1981, 1858: G., 1896: Feyér, 1970: Németh).

Az észak-magyarországi nyelvjárásokból adatolt alakváltozatai Útm.: Borsod megye | Feyér: Miskolc | Németh: batai, bátyai.

Földrajzi név az alapja, az Arad megyei Báta helynévből való ez a fajtanév. A hasonló nevek (mint például pataki R. 1791: Balassa; mely nyilván Sárospatakról való szőlőt jelent) valamelyik fajta származására utalnak, de korántsem a végleges származásra, a fajta eredetére adnak választ. Egy-egy szűkebb vidék tájnyelvi nevei, melyek csak annyit árulnak el megbízhatóan, hogy az adott névadó közösséghez honnan jutott az illető fajta. Hasonló a névadási szemlélet háttere a sárfehér alFöldi nevének is (R. 1798: Szirmay, 1833: Kassai, 1856: Gyürky, 1857: SzőlFüz., 1861: FG., 1887: Goethe), mely a nyelvjárásokból is adatolt [BorFüz. 1869: alFöldi (Érmellék) | Útm.: alFöldi szőlő (Bihar) | Németh: alfödi, alföldy]. A fajta származási területére utaló név; más vidékeken az Alföldről odakerült fajtát egyszerűen a tájegység nevével jelölik, vö. például már Szirmay Antal (1810): „gatsai, batai, bakator és több All-Földi szőllőnek a’ nemei … a Hegyaljára a Tiszántúlról került”. Vö. még a tramini, beregi, tagyoni, budai, verseci stb. neveket.

Más a helyzet már a burgundi, csabagyöngye, zalagyöngye, cserszegi, Vértes csillaga, úrréti stb. szőlőnevekkel, melyek újabb, mesterséges névadás eredményei, és a névadás indoka ismert, helynévi utalásuk egyértelmű. Ismert fügér néven (R. 1844: Legrády, 1846: Jankó J.: A szőlőműv., 1857: SzőlFüz., 1858: FG., 1868: Entz, 1885:BorGazdLap., 1886: Hamm, 1909: BL. EmlFüz., 1935:Révai) is a sárfehér.

A népnyelvből a déli országrészből adatolt (MNy. 2: Dráva melléke, Baranya). Olasz eredetű gyümölcsnévből alakított szőlőnév, melynek minden bizonnyal a szőlőfajta édes íze az alapja. Születtek jócskán elfogadhatatlan

etimológiák, néhányan például a Fugger lengyel borkereskedőcég nevéből vélik leszármaztathatónak. A sárfehér csekeszőlő társneve még korábbról ismert [1805: tseke szőlő (Chaptal), 1856: czekeszőlő (Gyürky), 1870: cseke (CzF.)]. A nyelvjárásokból is adatolt [ÚMTsz.: cseke-szőllő (Sümeg vidéke) | BorFüz. 1869:

cseki (Rohonc)]. Az EtSz. szerint ismeretlen eredetű. De alighanem a cseke ’disznó’ szóval függ össze, a sárfehér szőlőfajta és a disznó dagonyázása a

sárban lehet a névadás szemléleti háttere. Szólás borközi állapotban: „cseke ne taszigál, kadarka ne taszigál”.

A sárfehér eredeti magyar szőlőfajta, mely a bálinttal és juhfarkúval a híres neszmélyi, a juhfarkkal és furminttal a híres somlai bort adta. Külföldön

csak a déli határunkkal szomszédos területeken ismert; csak Magyarországon és itt is csak néhány területen, elsősorban Izsák, Ágasegyháza, Kecskemét környékén termesztett fajta. Hosszú tenyészidejű, nagyon későn érő a sárfehér. A borszőlőfajták közül ennek a termésében van a legtöbb és legdurvább sav. Termőképessége nagy, fagyérzékeny, vízigényes fajta. Borából ma szinte kizárólag pezsgőt készítenek. Kozma Pál a sárfehérből nemesítette a mátrai muskotályt.

 

§ Fürge cselle (Phoxinus phoxinus) – Cselle: csn

A Phoxinus csontoshal-nem típusfaja.

Európai viszonylatban egyre jobban sebezhető fajnak tartják, hiszen érzékenyen reagál a környezeti változásokra. Hazai állománya is fogyatkozóban van emiatt.

Gazdasági jelentősége nincs, azonban élőhelyein bőséges táplálékot kínál a

pisztrángoknak, a péreknek és a domolykóknak. Társas életmódot folytató halfaj, még a patakok szűkös vízterében is rajokba tömörül.

A fürge cselle Európában majdnem mindenhol elterjedt délen a Pireneusokig és a Balkán-félszigetig bezárólag. Ezenkívül Ázsia

északi részén is honos a Bering-tengerig, az északi-sarkvidék régióiban nem fordul elő. A fürge cselle állománya elterjedési területének nagy részén stabil, a vízszennyeződés erősen veszélyezteti állományát.

Hazánkban főként hegy- és dombvidéki patakokban található meg. Az alföldi folyórészeken a vízszennyeződés miatt már nem fordul elő.

Az állat hossza 7–10, néha akár 14 centiméter is. A nőstény

 nagyobb, mint a hím. Teste erősen nyújtott, csaknem kerekded, csak a faroknyél lapított oldalról. Szájrése kicsi, végállású.

Pikkelyei kicsinyek, 80–90 van egy hosszanti sorban; oldalvonala többnyire nem teljes, a test közepe után megszakad. Hátúszója és farok alatti úszója 10–10 sugarú.

Garatfogai kétsorosak, 2.5–5(4).2. Háta és oldala gyakran olajzöld, gyakran sötét keresztsávokkal, oldala bronzos-fémes csillogású, hasa halványsárga vagy fehéres színű.

A hím az ívási időszakban vörösesre színeződik, és fején fehér dudorok nőnek. Ezt nevezik dorozsmának vagy más néven nászkiütésnek. A nőstény az ívási időszakban könnyen felismerhető kemény, ikrákkal

 teli hasáról. A fürge cselle két érzékszervvel: hallószervével és oldalvonal szervével érzékeli a rezgéseket. 38-40 csigolyája van.

A fürge cselle társas lény. Sekély, hideg vizek lakója. Kavicsos medrű,

Oxigéndús folyóvizeket és tavakat kedveli. Táplálékát csapatokban keresi, melyet vízben élő gerinctelenek, például férgek, rovarlárvák, rákok, vízre hullott repülő rovarok és egyes növényi anyagok, gyengébb növényi hajtások alkotják. Táplálkozáskor képes az állkapcsát előre tolni. Kedvelt étke a rablóhalaknak, de egyik nagy ellensége mégis a jégmadár.

Az ivarérettséget 1–2 éves korban éri el. Az ívási időszak áprilistól júliusig tart. Ekkor, a folyókban élő halak csapatosan felvonulnak a patakokban, míg a tavakban élők a partok közelébe húzódnak. A hímek oldala sötét zöldes-feketére, a hasuk vörösre színeződik. A nőstény kis csomókba akár ezer halványsárga, nyálkával bevont ikrát rak le a folyóágyba, ahol azok kövekre, kavicsokra vagy vízinövényekre tapadnak, és a hím megtermékenyíti őket. Az ikra átmérője 1–1,3 milliméter. A lárvák körülbelül egy hét múlva kelnek ki.

szakirodalom:

"Erich von Holst etológiai kísérletei során kioperálta egy fürge cselle elõagyát. Az ilyen hal ugyanúgy lát, táplálkozik és úszik, mint a normális egyed, kivételt csak egyetlen magatartásbeli jegy képez nála: nem törődik a rajjal. Bármilyen ok is készteti arra, hogy egyéni törekvéseit kövesse, nem habozik, nem mérlegel, nincs tekintettel senkire.

 Az elõagy nélküli fürge cselle mindig arra úszik, amerre neki kell, és láss csodát, rövidesen az egész raj követni kezdi. A megoperált állatot épp fogyatékossága emeli a többiek fölé: vezér lesz.

 

§ Szongáriai cselőpók (Lycosa singoriensis) – Cselő: csn

Legnagyobb hazai pókfajunk, 20-40 mm. Faji bélyeg, hogy a térdek és lábszárak alja fekete. Életmódjában eltér a legtöbb farkaspóktól. Homokos, szikes síkvidéken ássa a talajba 30-40 cm mély, függőleges járatát. A nyitott szájú cső mélyén leselkedik elsősorban sáskákból, szöcskékből álló táplálékára. Az anyapók a hátán felhozza kicsinyeit a felszínre napozni. Marása igen fájdalmas, de nem mérgező.

Közeli rokonával, a nála jóval gyakoribb, szintén száraz gyepekben előforduló pokoli cselőpókkal (Lycosa vultuosa) együtt védett.

Család: Lycosidae – Farkaspókfélék

Erőteljes, hosszú lábú, dúsan szőrözött, gyors futásra képes pókok. Szemeik három sorba rendeződtek. Az első sor négy apró szemből áll, a második sor két szeme a legnagyobb, a harmadik sor két szeme kisebb és hátratolódott a fejtetőre, így fölülről nézve csak a hátsó négy szemből kialakult trapézformát látjuk; ez nagyon jellegzetes a családra. Elsősorban nappal aktívak, lerohanással vadásznak. Számos fajuk a nedvesebb élőhelyeket kedveli (vízpart, tisztások, erdőszélek). Tavasszal gyakran találkozhatunk a petecsomójukat (kokon) utótestükhöz erősítve magukkal cipelő nőstényeikkel. Kikelés után az apróságokat is még sokáig hRendzzák a nőstények.

 

§ Csengőmadár (Anthornis melanura) – Csengő: csn

A mézevőfélék (Meliphagidae) családjába tartozó faj. A nem másik faját, a Chatham-szigeteki mézevőt (Anthornis melanocephala) a 20. század elején irtották ki őshazájában, az Új-Zélandhoz tartozó Chatham-szigeteken. A faj neve az Új-Zélandon őshonos maorik nyelvén Korimako .

A csengőmadár Új-Zéland endemikus madárfaja. A szigetország több szigetén is honos, így költ az Északi-szigeten, a Déli-sziget nyugati és déli részén, a Stewart-szigeten. Ezen kívül előfordul az Auckland-szigeteken is, ahol az ott szintén előforduló tuival együtt a legdélebbi képviselője a mézevőféléknek.

Az erdők lakója. A gyümölcsültetvényeken és kertekben is megjelenik.

Testhossza 20 centiméter. A kisebb testű mézevő madarak közé tartozik. Karcsú teste és hosszú, kihegyesedő farka van. Színezete egyszínű olajbarna. Feje szürkés, a farka alatt egy világos színű folt található.

Többnyire csoportosan a fákon keresgéli Rovarokból és nektárból álló táplálékát. Megeszi a bokrokon és kerti fákon lévő gyümölcsöket is, mellyel károkat is okoz. A mézevők többségével ellentétben nem túl agresszív faj. Előszeretettel társul más madarakkal, így pápaszemes madarakkal, a rokon tuival és a szintén endemikus óriás gyümölcsgalambbal is.

Magas fák ágvillájába durva rostokból készíti csésze alakú fészkét, melyet finom fűszálakkal, mohával, zuzmóval, néha tollakkal bélel ki.

A tojó 2–4 Tojást rak, melyeket egymaga költ ki 14 nap alatt. Közben a hím egy közeli fán ül és hangosan énekel. A kikelés utáni első négy napban az anya eteti a fiókákat nektárral és apró rovarokkal. Később a hím is segít az etetésben. A fiatal madarak három hét múlva repülnek ki a fészekből.

Az európaiak megjelenése után a betelepített emlős ragadozók (macskák, hermelinek, menyétek, görények) és a szintén betelepített madárfajok miatt (melyek részben táplálék- részben fészekkonkurensei) a csengőmadár valamennyire megritkult. Később jól alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez, így kivételes endemikus fajként ma sem fenyegeti semmilyen veszély. A külvárosi kertekben is megtalálta életfeltételeit.

A csengőmadár hangja jellegzetes, csengő hangú, melyről a faj a nevét is kapta.

 

§ Csengő – tudományos neve: kakascímer – (Rhinanthus) – Csengő: csn

Négyszögletes szárú, sárga virágú, füvek gyökerein élősködő gyomnövény; Rhinanthus.

Melius Juhász Péternél 1578-ban bukkan föl legelőször az elnevezés, majd számos más munkában szerepel (1706: Pápai, 1775: Csapó, 1783: NclB., 1798: Veszelszki, 1807: MFűvK., 1813: OrvF., 1834: Kassai, 1865: CzF., 1895: Pallas, 1902: TermTudKözl. 34;

N. Nyárády: kakascimer Marosvásárhelyen). A név szlovák megfelelője a štrká kuhítik ’Rhinanthus alectorolophus’.

A Rhinantus grandiflorus csörgő kakascímer növényt száraz toktermésében zörgő magvai miatt csörgőfűnek, csengőnek, csengőkórónak is hívják.

Mint Kassai József írja 1834-ben: Hegyalján tsörgő fű, tsengő fű. „Midőn ez megtsördül, üdeje van a’ rét kaszállásnak.” A németben is Klappertopf, azaz zörgőfazéka neve. A növénynek Radványban csörgősfű, a Hegyközben csörgőszerű fű, sőt kaszaalámegérőfű a neve: „mikor csörög, akkor munkához lehet fogni”. Erdélyben csërgő, zörgővirág, a románban cingău, cincău, ceangău a neve: „zörög, amint kaszálják”, innen a neve.

A kakascímerek egész nemzetségére az erősen felfújt, oldalról összenyomott és csaknem csupasz csésze jellemző. 1833-ban farkas-fog (Noszvaj vidéke) a ’tsörgő-fű’ Kassai szótárában. A címer utótag a ’tollbokrétán’ [R. 1490: „Quedam corrigia ad cassides pertinentia in quibus ponuntur criste czimer” (OklSz.)] kívül több más jelentéssel is bírt.

Magyarázatánál a régi ’bugás vagy füzéres, porzós virágzat (nádé, kukoricáé, rizsé)’ jelentésből lehetne kiindulnunk (R. 1760: Molnár J.; N. MTsz.:

czimber, Nyatl.: kukorica-címer: cimbëre). Valószínűbb azonban, hogy ennél a növénynévnél is a kakas taréjára történik utalás, ugyanis a címer szónak volt

ilyen jelentése is a régiségben: 1533: tzimer ’madár bóbitája; taraj’ (Murmelius), mely a magyarban – külső hasonlóság alapján – az ófrancia eredetű címer

[R. 1326: „cristam inferius descriptam, que vulgo Cymer dicitur” ’megkülönböztető ábrás jelvény’, 1395 k.: ua. ’tollbokréta a sisakon’ (BesztSzj.)] vándorszóból fejlődött ki.

A Rhinanthus nemzetségnevet Linné adta, egyesek szerint az ’orr’ jelentésű görög rhisz, genitivus rhinosz, mások szerint a ’reszelő, ráspoly’ jelentésű görög rhine szó az összetétel előtagja. Mindenképpen metaforikus elnevezés; az utótag a görög anthosz, azaz ’virág’ szó.

 

§ Apró csepplen (Radiola linoides) – Csepp: csn

1–10 cm magas, Therophyta. Apró, dúsan elágazó szárú, kopasz növényke. A levelek átellenesek, elliptikusak vagy tojásdad-elliptikusak, 1–3 mm hosszúak. A szirom és a csésze kb. egyforma, 1 mm hosszú, a szirom fehér, tompás vagy kicsípett csúcsú. A tok gömbölyű, 1 mm. Pionír homoki gyepek,.  időszakosan nedves szántók növénye.

Nyugat-Dunántúl, Őrség, Dél-Dunántúl növénye.

Természetvédelmi értéke 5000 Ft

 

§ Hegedülő csercincér – tudományos neve: csőszcincér – Cser: csn

Család: CINCÉREK – Cerambycidae

A bogarak, sőt az egész rovarvilág látványos, nagyon dekoratív képviselői. Legtöbb fajuk a fás növényekhez kötődik és ennek megfelelően tipikus erdei rovarok. A cincérek többnyire karcsú testű, hosszú csápú, élénk mozgású bogarak. Fejük rézsutosan előre áll (Prioninae és Cerambycinae alcsaládok), vagy függőlegesen lefelé irányul (Lamiinae alcsalád). Csápjaik hosszúak, nagyon gyakran a test hosszát is meghaladó méretűek, fonál alakúak, 11–12 ízűek, ritkán fűrészesek vagy fogasak. Petéiket tojókészülék segítségével a fák kérgére, kéreghasadékokba rakják. A legtöbb cincérálca xilofág, a fás növények kérge alatt él a fában. Tápnövényeikhez általában nem ragaszkodnak, sok fajuk polifág. Ugyanazon az élőhelyen a legkülönbözőbb növényfajok szolgálhatnak táplálékul. Álcáik háti-hasi irányban lapítottak, csontszínűek. Lábaik vagy nincsenek, vagy a 3 pár tori láb erősen csökevényes. Bábjaik szabad bábok A kibújási nyílás ovális, sok esetben a kifejlett álca készíti el a nemző számára. A legtöbb cincérfaj ciripelő hangot képes adni – innen a család magyar elnevezése. Az egész világon elterjedtek, közel 2000 fajuk ismert. Faunaterületünkön 257 faj fordul elő (Kaszab 1971).

Csőszcincér (Prionus coriarius Linné)

Társneve: Hegedülő csercincér

Feketésbarna, 24–40 mm nagyságú zömök bogár. A nyakpajzs oldalai élesek. Csápja fűrészes. Az előtor oldalain 3 éles fog található, a középső a legnagyobb. Lábai rövidek, erősek.

Egész Európában előfordul. Magyarországon főleg a hegy- és dombvidéki lomberdőkben gyakori. Soktápnövényű faj. Álcája a tölgy, bükk, fűz, kőris, nyír, szil, valamint a fenyők gyökerei között és öreg törzsek, rönkök fájában él. 3 évig fejlődik. Általában csak idős, beteg fákat támad meg. A bogár júliustól szeptemberig repül.

 

§ Kétalakú csertapló (Inonotus nidus-pici) – Cser: csn

Syn.: Xanthochrous nidus-pici.

A taplógombának ivartalan és ivaros termőteste ismert. Az ivartalan termőtestek a megtámadott cserfa törzsekben keletkező odú nyílása körül képződnek, gumósak, kezdetben sárgák, majd feketednek, repedeznek. Méretük 4-12 cm.

Az ivaros termőtest a cserfa üregeinek felső boltozatát rétegszerűen borítja be. 

A gomba által megtámadott törzsek az odú nyílása körül megjelenő ivartalan gumókról könnyen felismerhetők. Gyakran fekete nyálkafolyás is észlelhető.

A gomba a törzs faanyagának fehér korhadását okozza, jellegzetes a korhadt és az egészséges farészt elválasztó sötét határoló zóna. A támadás helyén a

törzs gyakran hordószerűen kiszélesedik. 

A törzsek fertőzése leggyakrabban ágcsonkokon, továbbá sebzéseken, fagyrepedéseken keresztül történik. Az ivartalan gumókon képződő klamidospórák vagy az ivaros bazidiospórák által. A megtámadott törzsekben korhadás, majd odú képződik. Az odú nyílása körül megjelennek az ivartalan termőtestek, amelyek fertőzőképes klamidospórákat termelnek. Az odú boltozatán fejlődő ivaros, csöves termőtest a bazidiospórák kiszórása után elhal és leválik, a következő tavasszal újraképződik. 

A csertölgy leggyakoribb törzskorhasztó taplója. Ritkábban egyéb tölgyeken és más lombos fafajokon is előfordul. 

A taplós törzsek eltávolítása az állományból, a sebzések kerülése a leghatásosabb védekezés ellene. Fontos a korai és jó ágfeltisztulás elősegítése. 

nem ehető faj. 

 

§ Csertölgy vagy cserfa (Quercus cerris) – Cser: csn

A bükkfavirágúak (Fagales) rendjébe, ezen belül a bükkfafélék (Fagaceae) családjába tartozó fa.

Az északi flórabirodalomban, ezen belül főleg a Mediterráneumban élő faj. Elterjedési területét két részre osztják: a déli Alpok, a nagyobbik rész súlypontja pedig a Balkán-félszigeten van; keleten Kis-Ázsia partvidékeiig, északon a Kárpát-medencéig terjed, és egy hosszú sávban behatol az Alpok hegyláncai közé. A kisebbik rész voltaképpen az Appennini-félsziget (a csizma sarka kivételével), délnyugat-Franciaország és Szicília északi csücske. Az egyik leggyakoribb magyarországi fafaj.

Koronája tömött. Kérge a mély bordák között vörösbarnán csíkos. Hajtásain, vesszőin megmaradnak a vékony, szálas levélalapi pálhák és pálhaképű rügypikkelyek. Fényes levelei a háromszögletű karéjoktól fűrészes élűek. Porzós barkái narancssárgák, a levelek hónaljában ülő termős virágainak külseje jelentéktelen. Nagy kupacsú, hosszú kupacspikkelyektől borzas, 2–4 cm hosszú, fényes makkjai két év alatt érnek be.

Fő tápnövénye a nagy szarvasbogár (Lucanus cervus) lárvájának, amely a fa gyökerei közt él, és azokkal táplálkozik akár 5 éven keresztül is.

Melegkedvelő, szárazságtűrő, fényigényes, de a szélsőséges időjárási viszonyokat is elviseli. Hosszú életű, de viszonylag gyorsan gyarapodó fa; a hazai tölgyek közül ez a faj nő a leggyorsabban. 80–90 éves korában vágásérett.

Bőségesen terem; valaha a rideg sertéstartás nagy őszi makkforrása volt. Fája a többi Tölgyénél jóval kevesebb csersavat tartalmaz, ezért nem tartós, szabad téren hamar korhad. Ezért az erdészek nem sorolják az ún. „nemes” tölgyek közé. Ipari felhasználását akadályozhatja az is, hogy hidegben a törzse gyakran megrepedezik. Mivel gyakran és sokat terem, tőről jól sarjad, jelentős területeket foglal el a nemes tölgyek és a bükk kárára, ezért a 20. században az erdészek törekedtek visszaszorítására.

Felhasználhatósága a különféle tartósító eljárásokkal egyre bővül. Az egyik legjobb tűzifa.

 

§ Májusi cserebogár (Melolontha melolontha) – Csere: csn, rfk

egy viszonylag gyakori európai bogárfaj, egyben a Kárpát-medence legnagyobb mezőgazdasági jelentőségű cserebogárfaja. A Melolontha bogárnem típusfaja.

Főleg európai előfordulású cserebogár, azonban Törökországban és Nyugat-Oroszországban is vannak állományai.

Az imágó 23–30 milliméter hosszú. A fej, az előtor és a Potroh szürkésfekete, a Szárnyfedők barnák. A potrohszelvények oldalán háromszög alakú világos foltok láthatóak, a szárnyfedőket ritkás fehér szőrzet fedi. A farfedő hosszú nyúlványban végződik. Májusi cserebogarat májustól június végéig lehet látni.

A cserebogár lárvája, a 4–5 centiméteresre is megnövő Pajor piszkosfehér színű, hátsó része felé sötétedik és vastagszik. Lábai a test elején, a barna fej közelében vannak. Rágói erősek.

Életciklusa. A májusi cserebogár teljes átalakulással fejlődik ki – a Kárpát-medencében 3, hidegebb vidékeken 4 év alatt. Ennek megfelelően hazánkban háromévenként, április–májusban tömegesen rajzik.

A megtermékenyített nőstény kevésbé árnyékolt, növényekkel sűrűn benőtt, fagymentes helyekre tojik 2-3 alkalommal; egy-egy csomóba 20–30 tojást rak. A tojások a talajnedvesség hatására duzzadnak meg, fejlődnek ki. A lárvák 30–50 nap múlva kelnek ki, többnyire június végétől. Először a tojásrakás évében,

a nyár végén vedlenek, másodjára a következő nyár elején Meleg és szélcsendes estéken bogarak zümmögve rajzanak a fák körül ekkor van a párkeresés.

A lárvák talajban vízszintesen és függőlegesen is sokat mozognak: a fiatal lárvák humuszevők; az idősebbek Polifág gyökérkártevők.

A legkárosabb az idős lárva. A lárva fejlődésének üteme függ a hőmérséklettől, a humusztartalomtól és a talajnedvességtől. Két telet tölt lárva alakban; gyakran 1 m mélyen. A lárva kora a fejtok méretéből állapítható meg (első év: 2–3 mm; második év: 3,5–5 mm; harmadik év: 6-7,5 mm). A harmadik év nyarának

közepén bábozódik nagyjából egy ásónyomnyi mélyen. A bábbölcsőben kialakult szabad bábból őszre fejlődik ki az imágó – ez azonban nem jön a felszínre, hanem a talajban telel át. A nőstények száma a rajzás vége felé mind kisebb lesz, mert a petelerakás után kimerülvén, elpusztulnak a földben. Közben a fák körül is már csak egyes hímek röpködnek, mert ezek is vagy végelgyengülésben vagy számos ellenségüktől megdézsmálva pusztulnak el. A kifejlődött pajor többnyire a harmadik, melegebb vidékeken már a második évben kis üreget váj magának a földben, ezt szépen kisimítja és benne alakul át bábbá. Már néhány hét mulva, körülbelül novemberben, megtaláljuk az üregben a kész, friss bogarat, amely azonban a meleg napsugarak csábítására csak a jövő év április végén vagy májusában hagyja el téli pihenőhelyét. A rajzási év többnyire csak kis területre szorítkozik, már közelfekvő vidékeken más évekre eshetik. A rajzási évek megismétlődése sem örökös, mert éghajlati viszonyok vagy számos ellenségük fellépése megváltoztathatja azt; sokszor még utórajzások is iktatódnak közbe, vagyis akkor, ha a cserebogár fejlődésében késés áll be és így a rendes rajzási évben még nem tud megjelenni.

Nálunk Magyarországon hároméves a rajzás a síkságon és dombvidéken, kivéve a Nagy-Alföld nagy részét, ahol nem, vagy csak szórványosan fordul elő; ilyen rajzási évek voltak 1899-től számítva 1902, 1905, 1908, 1911, 1914, 1917, 1920, 1923, 1926 és 1929.

Az imágók lombos fák leveleit szabálytalan karéjozással rágják (ritkábban a friss hajtásokat is) Alig 5-7 hétig élnek. Elsődleges szerepük a párosodás, amire általában az első-második héten kerítenek sort. A nőstény 10–20 centiméter mélyen, egyesével helyezi el 60–80 tojását. A tavaszi cserebogár frissen kifejlődő hajtásokat eszik, megrágja például a szőlő hajtásait, de különösen szereti a parkok, temetők, kertek díszfáinak, gyümölcsfáinak lombjait is. Ennek megfelelően komoly és súlyos kárt okoz, főként ha korábban és nagy tömegben bújik ki a pajorlétből. Éjszaka, hajnalban a hidegtől megdermedt bogarak a levelek hátoldalára tapadva mozdulatlanul képesek meghúzódni, észrevétlenül maradni. Mozdulatlanságukat még nappal is gyakran megtartják. A talajból kibújó cserebogarak (Melolontha melolontha) megjelenését a talajfelszínen látható 6–10 mm-es átmérőjű lyukak jelzik. Megjelenésük után azonnal táplálkozni kezdenek, hogy erőre kapjanak, ezt követi a társkeresés, a párosodás. A hároméves mellett van egy nagy, 30 éves gyakorisági maximumuk is.

 

§ Cseregalagonya vagy kétbibés galagonya (Crataegus laevigata) – Csere: csn, rfk

A rózsafélék (Rosaceae) családjába tartozó Crataegus nemzetség Kárpát-medencében is őshonos faja.

Kis fa, vagy cserje, amely a 10 m magasságot is elérheti. Egész Európában elterjedt, sűrű bokor, amelyet gyakran használnak élősövény kialakítására. 1–6 cm hosszúságú Levelei fényeszöld színűek. Ötszirmú, fehér vagy rózsaszín Virágai áprilistól júniusig nyílnak. Áltermése (csontáralma) ősszel, amikor megérik, vörös színű lesz.

Alfajok, változatok:

C. laevigata subsp. Laevigata. A levél legfeljebb 3,5 cm hosszú, a levélfonák érzugai nem szőrösek. A csészelevél olyan széles, mint amilyen hosszú. A Termés többé-kevésbé gömb alakú.

C. laevigata subsp. Palmstrushii. A levél nagyobb, legfeljebb 5 cm hosszú, a levélfonák érzugai szőrösek. A csésze hosszabb a szélességénél, a termés megnyúlt gömb alakú.

C. laevigata 'Paul's Scarlet'. A pirosvirágú galagonyának is nevezett 'Paul's Scarlet' változatot kerti dísznövényként ültetik, májusban nyílnak fényes, telt, vörös virágai.

A cseregalagonyát a szív izgalmi állapotának (rohamokkal járó szapora szívverés, extraszisztolé stb.) kezelésére javasolják, olyan felnőtt betegeknek, akiknek egészséges a szíve. Szervi szívbaj esetén csak kiegészítő kezelésként használják. Enyhe szívelégtelenség esetén is ajánlott, például jóindulatú koszorúér-elégtelenség vagy az idős szív fáradtságának kezelésére. Végül a központi idegrendszerre gyakorolt nyugtató hatása miatt, sokszor az orvosi macskagyökérrel (Valeriana officinalis L.) együtt, felnőttek és gyerekek enyhe alvászavarainak tüneti kezelésére használatos.

A kutatások igazolták a cseregalagonya pozitív hatását a szív- és érrendszeri betegségek kezelésében. A szívizom káliumpumpájára hatva erősíti azt, és

szabályozza ritmusát. Növeli a koszorúerek véráramlását is. Simaizom -ellazító hatása csökkenti a feszültséget. Értágítóként mérsékli a hajszálerek ellenállását. Végül, mivel csillapítja az erős szívdobogást, a cseregalagonya nyugtató hatást fejt ki a központi idegrendszerre.

A szívre gyakorolt erős hatása miatt csak szakorvos (kardiológus) tanácsára alkalmazza! A növény kivonatait is kizárólag orvosi rendelvényre fogyassza!

 

§ Közönséges cserepesteknős (Eretmochelys imbricata) – Cserepes: csn

A tengeriteknős-félék (Cheloniidae) családjába tartozó Eretmochelys Nem egyetlen tagja.

A két térítő között, az Atlanti- és a Csendes-óceánban,valamint a hozzájuk tartozó tengerekben él két alfaja: az atlanti területek lakója az E. imbricata imbricata, az indo-csendes-óceáni térségé pedig az E. imbricata bissa.

Megjelenése nagyon hasonló a többi tengeri teknőséhez. Lapított, testét teknőspáncél védi, a mellső végtagja viszonylag nagy; egyaránt segít az úszásban és a szárazon haladásban. A többi tengeri teknőstől azért különböztethető meg könnyen, mert a felső állkapcsa horgos, és emiatt a nyakrejtésre is képes fejvégződése csőrszerű. Páncéljának színezete kissé változhat, mivel alkalmazkodik környezetéhez és a víz hőmérsékletéhez. Bár e teknős életének jelentős részét a nyílt óceánban tölti, előfordul a sekély Lagúnákban és a korallzátonyok környékén is.

A modern halászat, a megváltozott környezet, a Környezetszennyezés nagy veszélyt jelent számukra és ezek miatt mára már a kihalás szélére került. Értékes páncéljából különböző használati tárgyakat, például edényeket, szemüvegkeretet, gombot, gitárpengetőt stb. készítenek. Húsának fogyasztása nem javasolt, mert toxikus anyagokat tartalmazhat. Az európaiak étrendjén nem is szerepel, mert hasmenést, hányást okozhat.

Él egy olyan hiedelem is, hogy rendszeres fogyasztása keléseket vagy daganatokat idéz elő, bár mindezek ellenére egyes törzsekben mégis rendszeresen eszik.

Kínában egy időben az ínyencek kedvence volt, és egyes indián törzsek szerint húsának fogyasztása különböző betegségektől megóv. Fogyasztása azonban egyáltalán nem ajánlott: nemcsak azért mert halálos mérgezést is okozott

már, hanem azért, mert veszélyeztetettsége miatt – a washingtoni egyezmény

 (CITES) alapján – befogása és a belőle előállított termékek forgalmazása tilos.

 

§ Cseresznyeilonca (Archips crataegana) – Cseresznye: csn, lk

A sodrólepkefélék (Tortricidae) családjának egyik, hazánkban is honos faja.

Ez a palearktikus faj egész Európában, Ázsia északi részén egészen Japánig és Észak-Afrikában terjedt el. Magyarországon mindenfelé megtalálható. Szárnyán világos és sötétebb barna foltok váltakoznak. A hímek szárnyának fesztávolsága 22–24 mm, a nőstényeké 24–28 mm. Egy évben egy nemzedéke kel ki úgy, hogy a peték telelnek át fatörzseken és vastag gallyakon. A hernyók rügyfakadáskor a korona felső részén berágnak a rügyekbe, majd a levelek fonákján táplálkoznak. Áprilisban bábozódnak és május második felében rajzanak.

Ez a polifág faj számos gyümölcsfán, erdei fán és cserjén megél. Többé-kevésbé állandó tagja a tavaszi molylepkeegyüttesnek, de gazdasági jelentősége nincs.

 

§ Cseresznye-mirigygomba (Craterocolla cerasi) – Cseresznye: csn, lk

Syn.: Ditangium cerasi 

A termőtest sokalakú, simától szabálytalanul göröngyös, agyvelőszerű, fodros vagy csészeformájú, rövid tönkkel, több ponton is szorosan rögzíti magát az

aljzathoz. Átmérője 10-40 (50) mm. Felülete sima, kocsonyás, puha. 

Ivartalan formája urna alakú, ugyanolyan színű és megjelenésű, mint a bükk-koronggomba (Neobulgaria pura). 

A spórák kolbász formájúak, simák, áttetszők, olajcseppeket tartalmaznak. Méretük: 8-11 x 3,5-4,5 ľm. Osztott bazídiumos gomba. 

ősztől tavaszig, leggyakrabban vadcseresznye (Prunus avium) rönkön, lehullott ágakon vagy élő fa törzsén található. Irodalmi adatok szerint más rózsafélékhez tartozó fákon, valamint éger-, luc- és nyárfán, elszigetelten, de csoportosan is megjelenhet e ritka, nem ehető gomba.

 

§ Cseresznye (Prunus subg. Cerasus) – Cseresznye: csn, lk

Cseresznye néven leggyakrabban a vadcseresznyefát (Prunus avium), illetve annak valamely termesztett változatát, vagy annak csonthéjas gyümölcsét értik. Képviselőik az északi félgömb mérsékelt égövi területein őshonosak: két fajuk Amerikában, három Európában, a többi Ázsiában.

A cseresznyét elterjedt nézet szerint Anatólia északkeleti részéről vitték be a Római Birodalom Pontus régiójába, i. e. 72-ben. Először a római időkben exportálták Európába a gyümölcsöt.

A vadcseresznye (Prunus avium) volt az alapfaj, amiből a legtöbb termesztett cseresznyefajtát nemesítették. A meggyet (Prunus cerasus) inkább főzésre használják. Mindkét faj Európából vagy Nyugat-Ázsiából származik, nem képesek egymás beporzására. A többi fajt, bár termésük ehető, emberi fogyasztásra nem szokták ültetni, kivéve azokban az északi régiókban, ahol a két fő faj nem terem meg.

Vízigényük, munkaigényességük, az esővel és jéggel szembeni érzékenységük a cseresznyefajokat relatíve drága gyümölccsé teszik. Ennek ellenére keresettek.

Ma már több mint ezer nemesített fajtája ismeretes. Nemesített cseresznyéből éves szinten 2007-ben az egész világon mintegy 2 millió tonnát termesztettek. Ennek mindegy 40%-át az USA, kb. 13%-át Európa állítja elő. Törökország a világ legnagyobb cseresznyetermelője, az USA a második. A cseresznyefa Olaszországtól Norvégiáig egyaránt jól termeszthető. Ennek ellenére az ökológiai adottságok apróbb eltérései döntően befolyásolhatják a termesztés sikerét.

Kiemelkedő a gyökérzet levegőigénye, amelyet azok a mélyrétegű, közép kötött vályogtalajok elégítenek ki, ahol a vízzáró réteg legalább 2 méteres mélységben helyezkedik el. A cseresznyefa az összes gyümölcsfaj közül legjobban szenved a talaj levegőtlenségétől. Nagyon alacsony humusztartalmú talajokra nem érdemes cseresznyét telepíteni.

Ízletes termése mellett a cseresznyefa szemet gyönyörködtető Virágairól is ismert; gyakran kifejezetten a tavaszi virágzásukkor nyújtott látvány miatt ültetik őket, különösen az ázsiai fajokra jellemző a díszes virágzat.

A japán szakura (), azaz cseresznyevirág nemzeti szimbólum, amit az évente tartott hanami (virágnézés) fesztiválokon ünnepelnek. Sok cseresznyefajtának (ezeket díszcseresznyéknek nevezzük) porzói és bibéi helyett is sziromlevelek („dupla virágok”) nőnek, így sterilek, nem hoznak termést. Kizárólag virágaik miatt, illetve dísznek tartják őket. A leggyakoribb ilyen steril cseresznyeváltozat a 'Kanzan'.

A cseresznyefák számos lepkefaj hernyójának szolgálnak táplálékul (például cseresznyeilonca, meggyvirágmoly).

A cseresznye Magyarországon is az egyik legkedveltebb kora nyári gyümölcs. Leginkább nyersen fogyasztják, de süteményekbe is bele lehet dolgozni, levest, és mint szinte minden cukros gyümölcsből, bort és pálinkát is lehet belőle készíteni.

Hűtve két-három napig, ideális páratartalom mellett egy hétig tárolható, a szárával együtt. Jól bírja a mélyhűtést, az értékes vitaminjait is megőrzi, magozva természetesen kevesebb helyet foglal. Befőzéssel is tartósítható, de vitaminjainak nagy részét elveszti.

A többi bogyós gyümölcshöz hasonlóan, a cseresznyében is sok a kedvező élettani hatású antioxidáns és flavonoid. A sötétebb cseresznyének magasabb az antioxidáns-tartalma.

Sok cseresznye fogyasztása után a víz ivása puffadást okozhat, mert a héján található élesztőgombákat csak a tömény gyomorsav képes azonnal elpusztítani.

 

§ Négyfoltos cserjecincér – Cserje: csn

Tövisescincérek – Rhagium-fajok

Közös jellemzőjük a széles váll, a test félhosszát alig elérő rövid csáp, valamint az előtor két oldalán meredő, hátrafelé hajló nagy tövis – innen az elnevezés.

A bábozódás a kéreg alatt készített, 1–3 cm nagyságú, rágcsálékból készített ovális bábkamrában történik. Magyarországon négy fajuk ismert.

Tölgy tövisescincér (Rhagium sycophanta Schrank)

Syn: Harpium sycophantaSchrank

Csápjai rövidek és vastagok, a szárnyfedő tövét alig érik el. Szárnyfedői sárgásvörösen szőrözöttek, két széles vöröses harántcsíkkal. Előtorán oldalt nagy tüskék vannak. A szemek mögött a halánték erősen fejlett. Teste fekete, 15–26 mm.

Egész Európában elterjedt, melegkedvelő faj. Magyarországon a hegy- és dombvidéken gyakori. A bogár május végén, júniusban rajzik. Álcája a száradó, vagy levágott lombfa, elsősorban a tölgy kérge alatt él, de kifejlődhet nyír, éger és a gesztenye fájában is. Fészekszerű bábágyát a kéreg alatt készíti. Fejlődése két évig tart.

Cser tövisescincér (Rhagium mordaxde Geer)

Syn: Harpium mordaxde Geer

A nyakpajzs tövében két párhuzamos él látható. Egyenletes szőrözete szürkéssárga, a szárnyfedő haránt szalagokkal díszített. Nagysága 12–22 mm.

Egész Európában elterjedt. Magyarországon mindenütt gyakori, elsősorban a hegyvidéki lomberdőkben. Polifág faj. Az imágó áprilistól augusztusig repül. Álcája főleg bükk, tölgy, hárs, éger kérge alatt fejlődik. Generációja 2 éves.

Fenyves-tövisescincér (Rhagium inquisitor Linné)

Syn: Harpium inquisitor Linné

Fekete, szürke rásímuló szőrözettel, csupasz fekete foltokkal és a szárnyfedőkön két haránt övvel. 10–21 mm.

Magyarországon a leggyakoribb Rhagium faj, mindenütt elterjedt, ahol elhalt, kéreghiányos fenyőtörzsek találhatók. Gazdanövényei az erdei-, fekete- és a lucfenyő. A bogár májustól szeptemberig repül. Álcája csak a kéreg alatt él, de a fatestbe mélyesztett bábágyaival műszakilag káros lehet. Finnországi adatok szerint az erdei tüzek után tömegesen elszaporodik.

Fűzcincér (Stenochorus meridianusLinné)

Karcsú, sárgásbarna szárnyfedői hátrafelé keskenyednek, lesímuló szőrözettel fedettek, sávokban más fényűek. Nagysága 12–25 mm.

Magyarországon a hegyvidéki bükkösökben több helyen előfordul, de nem gyakori. A bogár június–júliusban repül. Álcája száradó, beteg bükk, kőris, tölgy és kecskefűz törzsében és gyökereiben fejlődik. A bábozódás a talajban történik.

Tölgycincér (Stenocorus quercusGoeze)

11–21 mm nagyságú faj. Teste teljesen fekete, de szárnyfedői a nőstényeknél egyszínű vörösek, a hímeknél a vállak és a végek vörösbarnák.

Közép- és Dél-Európában, valamint a Kaukázusban elterjedt. Magyarországon a hegyvidéki tölgyesekben gyakori faj. A nemző áprilistól júliusig repül, előszeretettel tartózkodik a virágzó tölgyön, galagonyán. Melegkedvelő faj.

Négyfoltos cserjecincér (Cortodera humeralis Schaller)

Syn: Cortodera quadriguttataFabricius

Teste nyúlánk, párhuzamos szélű, fekete szinű, a szárnyfedőkön 1–1 folt a vállbütykön és a pajzsocska mellett sárga. 8–10 mm nagyságú.

Előfordul Közép- és Dél-Európában. Magyarországon mindenütt gyakori. A bogár május–júniusban repül. Álcája a tölgyekben él, de a talajban bábozódik. Hozzá hasonló és elterjedésű faj a C. holosericeaFabricius, melynek álcája a molyhostölgyben fejlődik.

 

§ Katcserje – Cserje: csn

A cserje vagy bokor inkább kertészeti, mintsem botanikai kategória. Olyan fás szárú növények tartoznak ide, melyek a fáknál alacsonyabbak (kevesebb mint 5–6 m magasak) vagy alacsonyan elágazó száruk van. Sok növényt cserjének vagy fának is be lehet sorolni, a fejlődésük során tapasztalt körülmények határozzák meg, melyikké fejlődnek. A két változatot a magyar nyelv meg is különbözteti, például bodzabokor, bodzafa.

A cserjék változatai (zárójelben néhány példa):

nyáron zöldellő, nagy levelű cserjék (mogyoró, bodza)

vesszős termetű cserjék (rekettye)

örökzöld keménylombú cserjék (babér, magyal)

tövises cserjék (borbolya, sünzanót, kökény)

tűlevelű cserjék (boróka)

törpecserjék (áfonya, különleges forma: kúszó rácscserjék)

félcserjék (szuhar, bodorrózsa, napvirág)

cserje alakú félparaziták (fagyöngy)

 

§ Cserjés- lágybogár (Rhagonycha lignosa) – Cserjés: csn

Rhagonycha lignosa (O. F. Müller, 1764) cserjés-lágybogár.

(A fotón közönséges lágybogár látható.)

A lágybogárfélék (Cantharidae) a rovarok (Insecta) osztályának a bogarak (Coleoptera) rendjébe, ezen belül a mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe tartozó család.

110 nembe tartozó mintegy 3300 fajuk minden állatföldrajzi régióban megtalálható.

Megnyúlt, lapos testű, gyengén Kitinizált állatok (magyar elnevezésük is innen származik). Fejük nagy, szemeik kiugróak. Fejpajzsuk elöl a felső ajkat teljesen eltakarja. Hosszú, fonál alakú csápjuk a szemek közt ered.

Előtoruk harántos. Szárnyfedőik párhuzamosak, a potrohot rendszerint teljesen befedik. Hártyás szárnyuk lehet csökevényes, ekkor a szárnyfedő is rövidebb. Lábaik hosszúak és vékonyak, barázdák nélkül. A lábfej 4. íze karéjosan kimetszett, karmaik osztottak vagy a tövükön fogacska van.

Lárvájuk talajban, fűcsomók közt, korhadó növényi anyagokban fejlődik; ragadozó. A rövid életű imágók virágzó fákon, fűféléken találhatóak, ahol kisebb rovarokat zsákmányolnak. Egyes fajok virágokon nektárt fogyasztanak. Nappali állatok, de éjszaka fényre is repülnek.

 

§ Csermelyszitakötő (Onychogomphus forcipatus ) – Csermely: csn, lk

Európában és Nyugat-Ázsiában honos, kavicsos aljú patakoknál, folyóknál élő szitakötőfaj.

A csermelyszitakötő testhossza kb. 60 mm, szárnyfesztávolsága 55–75 mm közötti. Tora és potroha alapszíne a sárga, amelyen fekete mintázatok láthatóak. A többi, hasonló sárga-fekete szitakötőtől leginkább torának mintája alapján lehet elkülöníteni: felül egy-egy hosszanti csík látható rajta, oldalt pedig

három-három ferde, vastag, hullámos fekete csík (kb. olyan szélesek mint a közöttük lévő sárga régiók), amelyek közül az első kettő vége megérinti a felső

csíkot.

A hímeken jellemzően erősebb a fekete mintázat, potrohuk karcsú és a vége jól láthatóan kiszélesedik. Szemük élénkzöld, az O. forcipatus unguiculatus alfajnál azonban kék-zöldeskék. A nőstények habitusa sárgább, szemük kékesszürke, potrohuk egyenletesen hengeres. Nehezen elkülöníthető, hasonló faj a csak Nyugat-Európában honos Onychogomphus uncatus.

Közép- és Dél-Európában, Észak-Afrikában, Nyugat-Ázsiában honos. A mediterrán régióban gyakori, észak felé haladva egyre ritkább, de még Dél-Skandináviában is megtalálható. Magyarországon régen főleg a

Duna-kanyarban volt nagy populációja, de ez a 60-as, 70-es években eltűnt. Újabban több helyen is megtalálták, a Rábában, a Felső-Tiszán, a Bódván és a Kerkán, valamint kisebb patakoknál is, de a folyami szitakötők közül így is az egyik legritkább.

Lárvája a kavicsos, sóderes aljzatú, viszonylag gyors folyású, oxigénben gazdag, kis-közepes vagy nagyobb (Felső-Tisza) folyóvizeket kedveli. Többnyire

a kavicsokba kapaszkodva az aljzaton mozog, de szükség esetén úszik, vagy beássa magát. Gyakran együtt fordul elő az Aphelocheirus aestivalis fenékjáró poloskával. A lárva július elején alakul át imágóvá, amely többnyire a későbbiekben is a víz közelében marad. A hímek a vízfelszín és a partok

közelében röpködnek, míg a nőstények inkább rejtőzködőek. A nőstény a víz színe fölött lebegve potyogtatja le viszonylag nagy petéit.

Magyarországon védett, természetvédelmi értéke 5 000 Ft.

 

§ Parlagi csermely – tudományos neve: mezei csormolya - (Melampyrum arvense L) – Csermely: csn, lk

Mezei csormolya. Melampyrum arvense L. – (Fekete búza, parlagi csermely, rókafarkfű. – Term. r.: Tátogatók. Scrophulariaceae.)

Egyéves. 15–30 cm. Levelei keskenyek. Virágzata lazább. Murvái tojásdad lándsásak, laposak, szélük szárnyasan hasogatott; a felsők halványbiborszínűek vagy fehérek, visszájuk feketén pontozott. A csésze fogai akkorák mint a párta csöve. A párta biborszínű; alsó ajka torka felé sárga foltú. Terem utak szélén, mívelt talajon az egész országban.

 

§ Csete – tudományos neve: fekete bodza vagy festőbodza - (Sambucus nigra) – Csete: csn, fk

Egész Európában előfordul. Gyakorisága annak köszönhető, hogy kitűnően alkalmazkodott az emberi beavatkozások peremein kialakuló másodlagos élőhelyek feltételeihez. Ma már csak találgathatjuk, mi is lehetett eredeti élőhelye: a Kárpát-medencében a degradált, nyirkos erdők és cserjések, a parlagok és útszélek növénye.

Kedveli a sok tápanyagot, főleg nitrogént tartalmazó talajokat, de gyengébb talajokon is megél a nyirkostól a mérsékelten száraz, a napfényestől a félárnyékosig változó viszonyok közt. Rendszeresen megtalálhatjuk az árokpartokon, útszéleken, az akácosokban, a bolygatott „romtalajokon”, az erdőszéleken és – mivel a szennyezett levegőt jól tűri – a városokban is.

Fontos ökológiai szerepe, hogy gyorsítja a szukcessziót: gyorsan bomló avarja és árnyaló hatása segíti a vegetáció felújulását.

A fekete bodza a Kárpát medencében mindenhol előfordul, főleg az erdőkben.

3–10 m magasra megnövő terebélyes Cserje vagy fa. Egyéves ágai zöldek, a többévesek szürke kérgűek, paraszemölcsösek. A terebélyes bokor vesszői ívesen lehajlóak, a vesszőket eltörve láthatóvá válik lágy, fehér belük. Levelei sötétzöldek, az ágakon egymással szemben helyezkednek el, páratlanul szárnyasan összetettek, szélük fogazott. Virágai aprók, krémfehérek, jellegzetesen illatosak, a virágzat bogernyő. A Termés fekete színű csonthéjas bogyó.

A fává növekvő példányok ritkák: hazánkban csak a legkedvezőbb termőhelyeken (hegylábi törmeléken, patakok mentén, mérsékelt klímájú, de napfényes helyeken, tápanyagdús talajon) fordulnak elő. A több méter magas bodzafák több évtizedesek; némelyik száz évnél is öregebb. Dugvánnyal és magról is könnyen szaporítható.

Fontos tudni a gyűjtés során, hogy közeli mérgező rokona a Gyalogbodza (S. ebulus), amely lágyszárú évelő, más habitusú, és virágai nem sárgásfehérek, hanem hófehérek, portokjuk pedig lila. Másik rokon faj a fürtös bodza (S. racemosa), amely kevéssé alkalmazkodóképes, virágzata sárgászöld, nem tányérszerű, bogyói korallpirosak, az ágak bélszövete nem fehér, hanem sárgásbarna. Enyhén mérgező.

Valaha felhasználták e növény minden részét a gyökerétől a kérgén át a leveléig. E hasznosítások többségét mára elfeledtük, ma leginkább csak táplálkozási

és gyógyászati szerepe ismert.

Fiatal hajtásai a vastag, szivacsos bélszövet miatt törékenyek. Ahogy az ágak idősödnek, a belső bélüreg nem tágul, és hosszú, rugalmas és szilárd rostokból

álló, egyenes szálfutású farész veszi körül. Ez az oka annak, hogy a legkiválóbb, szilárd és tartós, kellemes tapintású ásó- és lapátnyeleket a több éves,

egyenes bodzahajtásokból készítették. Hasonló okokból nagyon régóta fúvós hangszereket: furulyát, tilinkót, kavalt is készítenek a bodza ágaiból. A régi kovácsműhelyekben a bélszövetétől megszabadított bodzahajtást használták fújtató készítéséhez (a kivett bél pedig kiváló gyújtós volt). A halászok általában bodzából készítették a hálóvarró tűt.

A népi gyógyászatban a bodza volt „a szegényember patikája”: ennek főzetével kezelték a székrekedést, a szemgyulladást, a gümőkórt (TBC), de használták vértisztítónak, fájdalomcsillapítónak, hánytatónak, vizelethajtónak, köptetőnek, hámosítónak is.

A szintetikus festékek feltalálása előtt fontos festőnövény is volt: a bogyóból különböző adalékanyagokkal barna, kék, ibolya, bíbor és fakókék, a levelekből

pedig zöld festékanyagot készítettek.

Erős szagú levét a legyek, egerek távol tartására permetezték.

 

§ Csetri – tudományos neve: fürge cselle – (Phoxinus phoxinus) – Csetri: csn

Hengeres testű, apró pikkelyű, tompa orrú kis hal; Phoxinus.

A fürge cselle a Phoxinus phoxinus. A lat. szaknyelvi binómen egy közelebbről meg nem határozott folyami hal – már Arisztotelésznél olvasható – ókori görög phóxinosz, phoxínox nevéből alkotott.

A mi cselle nevünk (R. 1841 k.: ua. ’fehér hal neme’ Gáspár, 1862: ua. ’a székelyeknél fe­hér­hal neve’ CzF.; népnyelvi MTsz., Unger, Gyurkó, SzT.: ua.) ismeretlen eredetű szó, a korábbi forrásokból hiányzik, erdélyi tájszóként bukkan föl először. Herman Ottó alkotott a nyelvjárási halnévből szaknyelvi terminust, lásd fürge cselle (HalK., VNAE.). Mint írja 1887-ben, az Erdővidéken csellé a Phoxinus levis (HalK.). Később a MTsz. is közli a nevet. Beke (Hal. 33) összevetése a csellő ’ingatag, könnyelmű’ szóval szintén ingatag nyelvi talajon áll. Csetri társneve (R. 1879: ’igen apró hal, kisebb, mint 3 centiméter’ /Nyr. 8: Zalából/, 1887: HalK.; N. Unger, EtSz.: Balaton melléke | ÚMTsz.:’egy fajta apró hal’ Tapolcán) összetartozik a csetri ’tömzsi, alacsony növésű ember’ és a csitri ’fiatal legényke, rövidre nyírt hajú kislány’ (uo.) tréfás elnevezéssel.

Bostyán (Halh.) társneve a ro. boisteán ’ua.’ (DA.); N. Gyurkó: boistean, boiste ’ua.’ átvétele, a román halnév a boiste ’ívás’ (DRM.) szóból képzett. Az EtSz. hibásan a szerb bostan ’dinnye’ szóval hozza összefüggésbe. Az egri(hal) (R. 1680: egrihal /SzT./, 1794: egri ’Elritze’ /Grossinger/, 1887: egri, egrihal, egri ponty /HalK./; N. MTsz.: ua.) halnév Toivonen szerint (NyK. 50) az osztj. agerna ’koncér’ és a vog. argeń ’ua.’ elnevezésekkel rokon. Ez az etimológia azonban nem állja meg a helyét. Már Grossinger kapcsolatba hozta a fürge cselle székely nevét az égerfával. Szintén az éger fanévvel veti össze Beke Ödön (Nyr. 62). A hal német neve is alátámasztja ezt a magyarázatot; vö. ném. Elritze (EL.) és alakváltozatai az égerfa Erle nevére vezethetők vissza; vö. még sv. elritsa, dán elritse (< eller ’égerfa’),holl. ellerling, elrits (uo.). És ugyancsak ilyen a lengyel N. olszanka, cseh N. olšovka ’ua.’ (ZfSlaw. 19) az olsza ’éger’ szóból. De idézhetünk finnugor nyelvi példát is: észt lepkalla ’kis hal’, lepikkala ’Leuciscus phoxinus’, lepa-maim ’ua.’ (lepp, genitivus lepa: égerfa), vagy zürj. bad’-kor-tšeri ’Cyprinus idus’ (tulajdonképpen fűzfa-levél-hal /uo./). Ez a kis hal ugyanis a parti égerfák alatt szeret tartózkodni, itt keresi a táplálékát. A pelehal (R. 1794: pelehal /Grossinger/, 1846: ua. /ÁM./) névvel a kis, mókushoz hasonlító rágcsáló állat után nevezték el. A pelle ’mindenféle apró hal összessége, amellyel a fenékhorgot fölcsalizzák’ (MTsz.), azaz a csalihal neve Komáromban. Beke (ÁK. 29) ezt a halnevet a német Pfelle, Pfrelle ’Phoxinus laevis’ halnévvel veti össze. Putri társneve (R. 1794: putra /Grossinger/, 1887: HalK.) a dudorú, nagy hasat jelentő potroh szóval függ össze, esetleg, mivel kis halakról van szó, a putri, vagy putra-hal apró halat jelent, hasonlóképpen, mint a putri ’kis ház’ szó. Tökhal (R. 1865: Hunfalvy, 1887: HalK.; N. MTsz.) társneve is van, a fürge cselle töksárga színéről kapta ezt a nevét.

Áramvonalas testű, legfeljebb 12 centiméter hosszú kis hal, szinte egész Európában elterjedt. Fő élőhelye a patakok és kisebb folyók vize. A tavi populáció jellegzetes példája a tapolcai Malomtó fürge cselleállománya. A fürge cselle „elvétve bekerül a Tapolcából és a tapolcai barlangból a Balatonba is” (Hankó 1945). Előfordulása a Balaton-környék vizeiből a XIX. század derekán vált ismertté Heckel kutatásai révén. Entz Géza és Sebestyén Olga 1942-ben megjelent könyvükben szintén a Tapolca-patakból és a Tapolcai-tóból ismertetik előfordulását. Újabb lelőhelyéről 1960-ban tudósítanak a Séd Veszprém megyei szakaszán. Rövid életű hal, legfeljebb az ötéves kort éri meg.

 

§ Tojásdad csibehúrormányos (Sibinia variata) – Csibe: csn

Rend: Bogarak - Coleoptera

Család: ormányosbogár-félék - Curculionidae

Alcsalád: Curculioninae

Nem: Sibinia

Védettség: nem védett

Él Magyarországon.

 

§ Csibehúr – tudományos neve: Tyúkhúr - (Stellaria media) – Csibe: csn

Népies neve: Tikhúr, csibehúr, tyúkbegy, galambbegy, lúdhúr.

Szántóföldeken, parlagok, útszélek gyomos száraz olykor kissé nyirkos gyepeiben, taposott települési zöldterületeken, kiskertekben, tanyákon rendszeresen előfordul.

A szegfűfélék családjába tartozó egyéves gyógynövény. Szára heverő vagy felemelkedő, elágazó. 1-3 cm hosszú, tojásdad, hegyes, ép szélű, húsos levelei keresztben átellenesen állnak, az alsók nyelesek, a felsők ülők, szíves vállúak. Virágai magányosan vagy 3-4-esével álernyőkben állnak a levele hónaljában. A sziromlevelek fehérek, számuk 5, majdnem tövükig kéthasábúak, így 10-szirmúnak tűnik a virág. Februártól novemberig virágzik, de enyhe teleken, akár egész télen nyílhat. Termése toktermés.

A növény föld feletti része virágzáskor gyűjtendő. Jól bemelegedő padláson, vékonyan kiterítve minél rövidebb idő alatt kell megszárítani, hogy eredeti zöld színét megőrizze. Frissen begyűjtve is felhasználható.

Vese-, és epeműködést serkentő, vese-, és epekőoldó hatása van. Reumára, aranyérre, daganatokra és belső vérzések ellen is használják. Egyike azon gyógynövényeknek, amelyek a vérben levő koleszterint-szintet csökkentik. Zsírégető hatása miatt fogyókúrázóknak előszeretettel ajánlott. A tyúkhúrból készült teával borogatott kiszáradt bőr jól felpuhul.

Teája vese-, és epeműködést serkentő, kőoldó hatású. Napi egy csésze tyúkhúr tea csökkenti a koleszterinszintet. Reggel, éhgyomorra fogyasszuk, de bőrlágyításra borogatásként is használhatjuk. Fiatal leveleit salátaként fogyaszthatjuk.

 

§ Közönséges óriás csibor (Hydrophilus piceus L.) – Csibor: csn

A födeles szárnyuak (Coleoptera) rendbe, az öttaguak (Pentamera) csoportba és a C.-félék (Hydrophilide) családba tartozó bogárfaj.

Álló vizeinkben gyakori. Elliptikus alaku teste domboru, szine fekete, csápjai rozsdaszinüek, szárnyfedői simák és fényesek. Hosszu lábai laposak és szőrösek, a hímnél az első pár láb első ize kiszélesedik és párzási tapadó korongul szolgál. Rövid csápja 9-izü s vége felé bunkósan vastagodik. Az

állkapcsi és az alsóajki tapogatók hosszuak, fonalalakuak. 4-5 cm. hosszu, 2 cm széles. A vízben eléggé ügyetlenül úszik, ha lélegzeni akar, akkor egész fejét kidugja a vízből, és úgy vesz lélegzetet.

Vízi növényekből él, de azért a dögöt sem veti meg. A nőstény április végén rakja le petéit egy kis hosszu tojásdad alakú zacskóba. A petékből az álcáik 16-18 nap mulva kelnek ki. Az álcák ragadozók. Hatalmas sarlóidomu állkapcsaikkal még a halakba is belekapaszkodnak. A falánk és 3 pár lábbal bíró álcák többször vedlenek és mintegy 2 hónap múlva, midőn már teljes nagyságukat elérték (5-6 cm.) parti lyukakban bábozzák be magukat. Az állat a bábból a nyár végén buvik ki és áttelel.

 

§ Csicseriborsó (Cicer arietinum) – Csicseri: csn

Népiesen bagolyborsónak is nevezik.

A csicseriborsó Kis-Ázsiában már nagyjából 8000 éve megtalálható volt, innen terjedt főleg a Földközi-tenger térségébe és Indiába. Valószínűleg a ma is vadon termő Cicer reticulatum ból fejlődött ki. Manapság már sok szubtrópusi vidéken termesztik a csicseriborsót, a származási helyén kívül még Dél-Amerikában is.

India nemcsak a legnagyobb termelő, de a legnagyobb importőr is. A törököknél is nagy becsben tartják értékes, szárazságot jól tűrő, sőt bizonyos

típusok csak ilyen viszonyokat elviselő fajtáit.

Világviszonylatban a csicseriborsót a legnagyobb területen Indiában, Pakisztánban, Iránban, Törökországban, Ausztráliában, valamint egyes afrikai

 országokban termesztik mint fontos tömegélelmezési cikket.

Magyarországon csak szórványosan lelhető fel. Vetésterülete nem számottevő, és jelentősen csökkent a 2000-es évet követően. A jövőben a rosszabb talajadottságokkal rendelkező, kisebb gazdaságokban várható fellendülése a borsó- és lóbabtermesztés helyett. Előveteményre nem igényes, viszont jó előveteménye az őszi kalászosoknak, ezért könnyen vetésforgóba illeszthető.

Termőterülete 10 millió hektár, hozama szerény, 780 kg/hektár. A legmostohább, arid viszonyok között ennyire képes.

Két típusa ismert, Kabuli és desi. Az előbbi nagy-magú, igényesebb, a mediterrán országokban, Közel-Keleten, Mexikóban kedvelt, termesztése kockázatosabb, mint az apró-magvú, döntően Indiában termő másik típusé. A két változat aránya 10-90%.

Európában a törökök, spanyolok, franciák, portugálok, olaszok termesztik említésre méltó mennyiségben étkezési célra a kabulit. Intenzív viszonyok közötti termesztésére jó példa Jordánia, ahol is a hozam megközelíti a 2 t/ha-t, az öntözést is elbírja, sőt hozammal meg is hálálja a növény. Kezdetleges agrikultúrával jellemezhető vidékeken, ahol kézimunkaerőre alapozott a termesztés, ott a kisgazdaságok élelem- és piacos növénye, szeszélyes hozam- és jövedelemviszonyok mellett. Könnyű, mésszel jól ellátott lúgos talajok kedvezőek a termesztésére.

Egyéves, lágyszárú növény, egy teljesen kifejlett példány magassága 20 centitől körülbelül 1 méter is lehet. Gyökérzete mélyre hatoló. A növény négyélű, egyenesen felálló, elágazó szárú, mirigyszőrökkel sűrűn fedett lomblevelei

 váltott állásúak, páratlanul szárnyaltak, összetettek, levélkéi tojásdad alakúak és fűrészesek, nagyjából 5–10 mm hosszúak. Virága apró, egyesével álló, pillangós, színe lila, violaszínű illetve fehér lehet, mérete 10-